II. A megelőzés – a fiatalkorúak bűnözésének kulcskérdése

Szabad Ifjúság, 1956. szeptember 30.

A fiatalkorúak bűnözésének a csökkentésére, és annak megelőzésére tesz javaslatokat Bányász Rezső itt közölt írásában, amely folytatása a gyermekvédelemről írt, 1956. szeptember 23-án megjelent cikkének. Bányász szociálpolitikai, oktatási, munkaügyi kérdések rendezésében látja a probléma megoldását.

Múlt vasárnapi cikkünkben kendőzetlenül feltártuk a gyermekvédelem égető problémáit, s rámutattunk arra, hogy e kérdések megoldatlansága egyik oka a fiatalkorúak bűnözése magas számarányának. Az azóta szerkesztőségünkbe érkezett levelek, s különösképpen a héten lezajlott társadalmi ankét megállapításai, szinte kivétel nélkül aláhúzták a cikkünk állításait.

Lépjünk most eggyel tovább az ifjúkori bűnözés okainak vizsgálatában. A bűncselekményeket sikeresen megelőzni, s a bűnözési színvonalat mind alacsonyabbra szorítani csak akkor tudjuk, ha nem hunyjuk be szemeinket a jelenségeket előidéző társadalmi, kulturális, nevelési okok előtt.

 

Több segítséget a dolgozó szülőknek

 

Az elmúlt évben, 1955-ben 8627 fiatalkorút ítéltek el jogerősen a bíróságok. Közülük 67,1 százalék a szülők háztartásában élt. Ez kétségtelenül az elítéltek legnagyobb csoportja. Hozzáteszem mindjárt, hogy az esetek túlnyomó többségében mindkét szülő dolgozik.

Itt tehát valahol baj van...

Vannak, akik erre nyomban azt a megállapítást teszik: „Lám, mi megmondtuk, az anyáknak otthon a helyük."

A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű. Nemcsak a nők egyenjogúsága miatt, amely - a többi között - azt is feltételezi, hogy szabadon élhessenek választott élethivatásuknak, hanem államunk jelenlegi és előreláthatólag hosszú időn át fennálló gazdasági, építési problémái miatt sem. Bár kétségtelenül arra kell törekednünk, hogy a jövőben, legalábbis a többgyermekes anyák legfőképpen gyermekeik nevelésének élhessenek.

Hol hát ma a megoldás?

Az intézetek végtelen szaporításában?

Nem semmi esetre sem. Ezt egyrészt a társadalom nem fogadná el, másrészt továbbra is cáfolhatatlan tény, hogy a legjobb, legszeretőbb nevelést csak a családi kör tudja nyújtani.

A megoldást éppen abban látom, hogy az államnak maximális segítséget kell nyújtani a dolgozó szülőknek gyermekeik felneveléséhez. Senki, becsületes ember nem tagadhatja, hogy az elmúlt tizenegy év alatt rendkívül sokat tettünk a nép felemelése érdekében. A dolgozó osztályokat uralkodó osztályokká emeltük, megszüntettük a kirívó gazdasági ellentéteket, lényegében felszámoltuk a munkanélküliséget, emeltük a reálbéreket stb. Ugyanakkor azonban nyíltan be kell ismernünk azt is, hogy vannak olyan gyengén kereső sokgyermekes szülők, akik nem tudnak kellőképpen gondoskodni gyermekeik felneveléséről. Itt jön szóba a családi pótlékok újabban mind többet emlegetett problémája, amelynek rendezését második ötéves tervünk is előírja. Véleményem szerint - és ezzel a gyermekvédelem sok szakértője is egyetért - a családi pótlékok általános emelésén túlmenően, arra is szükség van, hogy a pótlék nagyságát a szülők összkeresetétől tegyék függővé. Ezáltal válthat a pótlék - nem csak jelképesen, hanem valóságosan is - a család, a gyermekek felnevelésének segítőjévé.

A másik megoldandó probléma: a szülőknek időt juttatni a nevelésre. Nem engedhetjük meg, hogy legdrágább kincseinket, a gyermekeket, az utca nevelje. Ez pedig el nem érhető, ha az anyák számára is 8 órás munkaidőt szabunk meg. Az anyát - még a férj segítsége esetén is - sokkalta több kötelesség csatolja a családhoz. El kell tehát érni, hogy a második ötéves terv során előirányzott munkaidő csökkentést mindenekelőtt a dolgozó anyák javára hajtsák végre. Inkább a többi kategóriák munkaidő csökkentésével várjunk még egy ideig...

Ha ezt a segítséget megadjuk, akkor jogosan vonhatjuk teljes szigorral felelősségre a gyermeküket elhanyagoló szülőket. Bár meg kell mondani, hogy jelenleg is, minden társadalmi eszközzel nevelni kell a szülőket a gyermek iránti kötelességre. Ne fordulhasson elő olyan eset, aminek ügyész koromban magam voltam tanúja, hogy egy anya ötszörös sztahanovista címére hivatkozva akarta tisztára mosni magát, a fia nevelésében elkövetett mulasztások alól.

 

A műveltség hiánya

 

A bűnözésnek - és ezen belül a fiatalkorúak bűnözésének is - rendkívül szoros kapcsolata van a társadalom műveltségi színvonalával. Lehetetlen nem észrevennünk ezt, ha csupán az elmúlt év statisztikai táblázatait forgatjuk.

Az 1955-ben jogerősen elítélt fiatalkorúak (12-18 évesek) 6,2 százaléka analfabéta volt, 52,2 százaléka pedig csak 1-6 osztályt végzett, és mindössze 2,4 százaléka végez középiskolát! Meglehetősen meglepő adat ez az általános nyolcosztályos oktatás bevezetése után egy évtizeddel. Persze azt is meg kell mondani, hogy a helyzet e téren évről évre javulni fog, mivel a 12 éveseknek már csupán 3,1 százaléka volt írástudatlan. Tehát, ha sikeresen harcolunk az átlagos műveltségi színvonal emeléséért, előrehaladunk a bűnözés elleni harcban is.

Az iskolaügy egyébként számos más ponton is érintkezik a fiatalkorúak bűnözésének kérdéskomplexumával. A legutóbbi ankét számos felszólalója kifogásolta - joggal - azt, hogy egyes iskolákban 40-50 tanuló is jut egy nevelőre, s ezáltal a megfelelő egyéni foglalkozás lehetetlenné válik. Sokan megemlítették azt is, hogy az iskolai „napközik" túlzsúfoltak, egészségtelenek, s bennük a felügyeletet gyakran adottságaiknál fogva nem megfelelő (öreg, beteges stb.) nevelők látják el. A tanulók elszöknek, elcsavarognak a napközikből, s órákon át az utcán „nevelődnek." A felszólalók javasolták, hogy iskolai napközik céljára vegyék igénybe az iskolához közel eső, napközben kihasználatlan klubokat, kultúrotthonokat, és alkalmazzanak megfelelő számú, fiatal pedagógust (akik közül sokan kénytelenek ma képességeiknek nem megfelelő munkakörben dolgozni) napközi-otthoni nevelőnek.

 

Figyelmesség a fiatalok munkaügyi problémái iránt

 

A fiatalkorúak bűnözésének egy további megoldatlan vagy jórészt megoldatlan társadalmi oka a fiatalok munkaügyi problémáiban van. Jól ismert például, a 14-16 évesek foglalkoztatása körül éveken átfolyt huzavona.

Az általános iskola elvégzése után jelentős, több tízezres réteg marad minden foglalkoztatás nélkül. Jórészt tervezési hibák, de azon túli problémánk következtében is, ezek a fiatalok sem középiskolában, sem

nem nyernek felvételt, sőt az ipar és a kereskedelem sem tudja felvenni őket. Ezek a fiatalok azután nem csak családjuk ellátására szorulnak, hanem éppen rendszeres elfoglaltság híján csavarognak, bandákba verődnek, a legkönnyebben a bűnözés útjára lépnek.

A Minisztertanács legutóbbi határozata a 14-16 évesek csökkentett munkaidejű foglalkoztatásáról, e téren komoly előrelépést jelenthet, de csak akkor, ha sikerül leküzdeni azt az ellenállást, amelyet egyes üzemek, vállalatok vezetői e határozattal szemben tanúsítanak. Meg kell mondani, hogy még e határozat teljes végrehajtása esetén sem sikerül minden 14-16 éves fiú és lány foglalkoztatását biztosítani úgy, hogy e téren továbbra is van nyílt kérdés.

A már megemlített ankéton felszólaló

elvtárs, az MTH elnöke elmondotta, hogy az Országos Tervhivatalnak minél előbb részletes javaslatot kell a Minisztertanács elé terjesztenie e kérdés végleges rendezésére.

Azt, hogy mennyire fontos ez, csak egyetlen mondatban említem meg: a legmagasabb a bűnözési statisztika a 15-17 évesek között (csak fiatalkorúakat számítva).

Ugyan e problémakörhöz csatlakozik, hogy nem csak a DISZ-nek kell minden vállalatnál fellépnie az ifjúság jogos érdekei védelmében, hanem éppen a súlyosabb problémákat megelőzve, a fiatalkorúak ügyészeinek is több általános vizsgálatot kell tartaniuk. (Munkásszállások helyzete, éjszakai foglalkoztatás, fegyelmi határozatok stb.)

Számos egyéb, a többi között nevelési kérdést kellene még elmondani. De talán ezek voltak a legfontosabbak. Ha gátat vetünk a fiatalkorú bűnözést elősegítő társadalmi okoknak, sikeresen előzhetjük meg egyes esetekbe is a bűncselekményeket.

 

 




Ezen a napon történt július 19.

1920

Teleki Pál megalakítja első kormányát.

1946

Párizsban rendezték meg a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség első tanácsülését, amelyre küldöttség utazott Magyarországról.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Stefan Zweig osztrák író szerint az első világháború előtti időszak a biztonság aranykora volt, ahol senki sem tartott háborúktól, forradalmaktól, erőszakos változásoktól. „Az ész korszakában képtelenségnek tűnt minden radikalizmus, minden erőszak” – írta visszaemlékezéseiben. Bár ez kétségtelenül idealizáló és utólagosan visszavetített kép, mégis kijelenthetjük: az első világháború brutalitásai nyomán bizonyosodott be leginkább, mennyire utópisztikus elképzelés volt, hogy a modernség előrehaladása az erőszak visszaszorulását eredményezi. A mérhetetlen rombolás, pusztítás mellett a totálissá vált első világháború egyik legsúlyosabb következménye ugyanis az emberi élet értékének elképesztő leértékelődése volt. A háborús erőszak-tapasztalat hozzájárult a gátlások leépüléséhez, a mindennapi életben tapasztalható erőszak terjedéséhez, továbbá a politikai kultúra militarizálásához. A háborús, illetve tágabb értelemben a politikai erőszak kérdése ennek ellenére hosszú ideig a történettudomány perifériáján helyezkedett el, és csak az utóbbi évtizedek kutatásai irányították rá a figyelmet.

1918 után Közép- és Kelet-Európában egymással rivalizáló szélsőségek léptek színre, forradalmak és ellenforradalmak váltották egymást. Magyarországon 1919. március 21-étől néhány hónapig az ún. vörösterror, majd a Tanácsköztársaság leverését követően a fehérterror tombolt. Közben az ország nagy részét idegen csapatok szállták meg; a román hadsereg egy időre Budapestet is elfoglalta, és egész Győrig nyomult előre.

A második világháború az elsőt is jócskán felülmúlta a pusztítás mértékét és brutalitását illetően. Civilek ellen elkövetett tömeggyilkosságok, egész népcsoportok elüldözésére vagy kiirtására irányuló törekvések, valamint a hatmillió európai, zsidó származású áldozatot követelő holokauszt fémjelzik e tragikus történelmi időszakot. A Magyarországon 1944. október 16-án hatalomra került Szálasi Ferenc nyilaskeresztes rémuralma állami szintre emelte a terrorizmust, a rablást, kínzást, erőszakot, az extrém kegyetlenséget.

A német megszállást és a nyilas terrort néhány év elteltével újabb totális diktatúra követte Magyarországon. A Vörös Hadsereg támogatásával hatalomra került Rákosi-rendszer elsősorban az államvédelmi hatóság segítségével tartotta állandó rettegésben a társadalmat. Ideológiai megfontolásokból tömegesen vetettek ártatlan személyeket börtönbe, a koncepciós perekben halálra ítéltek száma pedig meghaladta a százat.

Az ArchívNet idei 1–2. összevont számának fő témája: „Politikai erőszak a 20. századi magyar történelemben”. Elsősorban azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt évszázad magyar történelmének különböző korszakaiban miként és milyen formában nyilvánult meg a politikai erőszak, milyen erőszak-tapasztalatokról tanúskodnak a fennmaradt levéltári iratok. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 1-es szám 2018. április 6-án, míg a 2-es szám 2018. április 27-én jelenik meg.

Budapest, 2018. április 6.
A szerkesztők