II. A megelőzés – a fiatalkorúak bűnözésének kulcskérdése

Szabad Ifjúság, 1956. szeptember 30.

A fiatalkorúak bűnözésének a csökkentésére, és annak megelőzésére tesz javaslatokat Bányász Rezső itt közölt írásában, amely folytatása a gyermekvédelemről írt, 1956. szeptember 23-án megjelent cikkének. Bányász szociálpolitikai, oktatási, munkaügyi kérdések rendezésében látja a probléma megoldását.

Múlt vasárnapi cikkünkben kendőzetlenül feltártuk a gyermekvédelem égető problémáit, s rámutattunk arra, hogy e kérdések megoldatlansága egyik oka a fiatalkorúak bűnözése magas számarányának. Az azóta szerkesztőségünkbe érkezett levelek, s különösképpen a héten lezajlott társadalmi ankét megállapításai, szinte kivétel nélkül aláhúzták a cikkünk állításait.

Lépjünk most eggyel tovább az ifjúkori bűnözés okainak vizsgálatában. A bűncselekményeket sikeresen megelőzni, s a bűnözési színvonalat mind alacsonyabbra szorítani csak akkor tudjuk, ha nem hunyjuk be szemeinket a jelenségeket előidéző társadalmi, kulturális, nevelési okok előtt.

 

Több segítséget a dolgozó szülőknek

 

Az elmúlt évben, 1955-ben 8627 fiatalkorút ítéltek el jogerősen a bíróságok. Közülük 67,1 százalék a szülők háztartásában élt. Ez kétségtelenül az elítéltek legnagyobb csoportja. Hozzáteszem mindjárt, hogy az esetek túlnyomó többségében mindkét szülő dolgozik.

Itt tehát valahol baj van...

Vannak, akik erre nyomban azt a megállapítást teszik: „Lám, mi megmondtuk, az anyáknak otthon a helyük."

A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű. Nemcsak a nők egyenjogúsága miatt, amely - a többi között - azt is feltételezi, hogy szabadon élhessenek választott élethivatásuknak, hanem államunk jelenlegi és előreláthatólag hosszú időn át fennálló gazdasági, építési problémái miatt sem. Bár kétségtelenül arra kell törekednünk, hogy a jövőben, legalábbis a többgyermekes anyák legfőképpen gyermekeik nevelésének élhessenek.

Hol hát ma a megoldás?

Az intézetek végtelen szaporításában?

Nem semmi esetre sem. Ezt egyrészt a társadalom nem fogadná el, másrészt továbbra is cáfolhatatlan tény, hogy a legjobb, legszeretőbb nevelést csak a családi kör tudja nyújtani.

A megoldást éppen abban látom, hogy az államnak maximális segítséget kell nyújtani a dolgozó szülőknek gyermekeik felneveléséhez. Senki, becsületes ember nem tagadhatja, hogy az elmúlt tizenegy év alatt rendkívül sokat tettünk a nép felemelése érdekében. A dolgozó osztályokat uralkodó osztályokká emeltük, megszüntettük a kirívó gazdasági ellentéteket, lényegében felszámoltuk a munkanélküliséget, emeltük a reálbéreket stb. Ugyanakkor azonban nyíltan be kell ismernünk azt is, hogy vannak olyan gyengén kereső sokgyermekes szülők, akik nem tudnak kellőképpen gondoskodni gyermekeik felneveléséről. Itt jön szóba a családi pótlékok újabban mind többet emlegetett problémája, amelynek rendezését második ötéves tervünk is előírja. Véleményem szerint - és ezzel a gyermekvédelem sok szakértője is egyetért - a családi pótlékok általános emelésén túlmenően, arra is szükség van, hogy a pótlék nagyságát a szülők összkeresetétől tegyék függővé. Ezáltal válthat a pótlék - nem csak jelképesen, hanem valóságosan is - a család, a gyermekek felnevelésének segítőjévé.

A másik megoldandó probléma: a szülőknek időt juttatni a nevelésre. Nem engedhetjük meg, hogy legdrágább kincseinket, a gyermekeket, az utca nevelje. Ez pedig el nem érhető, ha az anyák számára is 8 órás munkaidőt szabunk meg. Az anyát - még a férj segítsége esetén is - sokkalta több kötelesség csatolja a családhoz. El kell tehát érni, hogy a második ötéves terv során előirányzott munkaidő csökkentést mindenekelőtt a dolgozó anyák javára hajtsák végre. Inkább a többi kategóriák munkaidő csökkentésével várjunk még egy ideig...

Ha ezt a segítséget megadjuk, akkor jogosan vonhatjuk teljes szigorral felelősségre a gyermeküket elhanyagoló szülőket. Bár meg kell mondani, hogy jelenleg is, minden társadalmi eszközzel nevelni kell a szülőket a gyermek iránti kötelességre. Ne fordulhasson elő olyan eset, aminek ügyész koromban magam voltam tanúja, hogy egy anya ötszörös sztahanovista címére hivatkozva akarta tisztára mosni magát, a fia nevelésében elkövetett mulasztások alól.

 

A műveltség hiánya

 

A bűnözésnek - és ezen belül a fiatalkorúak bűnözésének is - rendkívül szoros kapcsolata van a társadalom műveltségi színvonalával. Lehetetlen nem észrevennünk ezt, ha csupán az elmúlt év statisztikai táblázatait forgatjuk.

Az 1955-ben jogerősen elítélt fiatalkorúak (12-18 évesek) 6,2 százaléka analfabéta volt, 52,2 százaléka pedig csak 1-6 osztályt végzett, és mindössze 2,4 százaléka végez középiskolát! Meglehetősen meglepő adat ez az általános nyolcosztályos oktatás bevezetése után egy évtizeddel. Persze azt is meg kell mondani, hogy a helyzet e téren évről évre javulni fog, mivel a 12 éveseknek már csupán 3,1 százaléka volt írástudatlan. Tehát, ha sikeresen harcolunk az átlagos műveltségi színvonal emeléséért, előrehaladunk a bűnözés elleni harcban is.

Az iskolaügy egyébként számos más ponton is érintkezik a fiatalkorúak bűnözésének kérdéskomplexumával. A legutóbbi ankét számos felszólalója kifogásolta - joggal - azt, hogy egyes iskolákban 40-50 tanuló is jut egy nevelőre, s ezáltal a megfelelő egyéni foglalkozás lehetetlenné válik. Sokan megemlítették azt is, hogy az iskolai „napközik" túlzsúfoltak, egészségtelenek, s bennük a felügyeletet gyakran adottságaiknál fogva nem megfelelő (öreg, beteges stb.) nevelők látják el. A tanulók elszöknek, elcsavarognak a napközikből, s órákon át az utcán „nevelődnek." A felszólalók javasolták, hogy iskolai napközik céljára vegyék igénybe az iskolához közel eső, napközben kihasználatlan klubokat, kultúrotthonokat, és alkalmazzanak megfelelő számú, fiatal pedagógust (akik közül sokan kénytelenek ma képességeiknek nem megfelelő munkakörben dolgozni) napközi-otthoni nevelőnek.

 

Figyelmesség a fiatalok munkaügyi problémái iránt

 

A fiatalkorúak bűnözésének egy további megoldatlan vagy jórészt megoldatlan társadalmi oka a fiatalok munkaügyi problémáiban van. Jól ismert például, a 14-16 évesek foglalkoztatása körül éveken átfolyt huzavona.

Az általános iskola elvégzése után jelentős, több tízezres réteg marad minden foglalkoztatás nélkül. Jórészt tervezési hibák, de azon túli problémánk következtében is, ezek a fiatalok sem középiskolában, sem

nem nyernek felvételt, sőt az ipar és a kereskedelem sem tudja felvenni őket. Ezek a fiatalok azután nem csak családjuk ellátására szorulnak, hanem éppen rendszeres elfoglaltság híján csavarognak, bandákba verődnek, a legkönnyebben a bűnözés útjára lépnek.

A Minisztertanács legutóbbi határozata a 14-16 évesek csökkentett munkaidejű foglalkoztatásáról, e téren komoly előrelépést jelenthet, de csak akkor, ha sikerül leküzdeni azt az ellenállást, amelyet egyes üzemek, vállalatok vezetői e határozattal szemben tanúsítanak. Meg kell mondani, hogy még e határozat teljes végrehajtása esetén sem sikerül minden 14-16 éves fiú és lány foglalkoztatását biztosítani úgy, hogy e téren továbbra is van nyílt kérdés.

A már megemlített ankéton felszólaló

elvtárs, az MTH elnöke elmondotta, hogy az Országos Tervhivatalnak minél előbb részletes javaslatot kell a Minisztertanács elé terjesztenie e kérdés végleges rendezésére.

Azt, hogy mennyire fontos ez, csak egyetlen mondatban említem meg: a legmagasabb a bűnözési statisztika a 15-17 évesek között (csak fiatalkorúakat számítva).

Ugyan e problémakörhöz csatlakozik, hogy nem csak a DISZ-nek kell minden vállalatnál fellépnie az ifjúság jogos érdekei védelmében, hanem éppen a súlyosabb problémákat megelőzve, a fiatalkorúak ügyészeinek is több általános vizsgálatot kell tartaniuk. (Munkásszállások helyzete, éjszakai foglalkoztatás, fegyelmi határozatok stb.)

Számos egyéb, a többi között nevelési kérdést kellene még elmondani. De talán ezek voltak a legfontosabbak. Ha gátat vetünk a fiatalkorú bűnözést elősegítő társadalmi okoknak, sikeresen előzhetjük meg egyes esetekbe is a bűncselekményeket.

 

 




Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A pártállami diktatúrák közös jellemzője, hogy az egész társadalmat uralni próbálják, és a politika, illetve a gazdaság mellett a szellemi-kulturális életet is a saját szolgálatukba állítják. A diktatúrák esztétikai értékítéletek meghozatalára is feljogosítva érzik magukat: önkényesen, pillanatnyi politikai érdekeikkel összhangban meghatározzák, hogy mi az „értékes” és mi az „értéktelen” tudományos-művészeti alkotás, majd ennek függvényében döntenek a támogatásáról vagy a tiltásáról.

Magyarország sem volt kivétel ez alól. A Kádár-korszak több mint három évtizede alatt a művelődéspolitikát szinte mindvégig az ún. „három T” (támogatás‒tűrés‒tiltás) elve határozta meg. A kultúra egészéhez hasonlóan, a „könnyűzenei” élet is pártállami ellenőrzés alatt állt, amelynek szigora ugyanakkor jelentősen változott az egymást követő időszakok során. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni években a párt hadállásainak erősítése volt a legfőbb feladat, ami a kultúra terén elsősorban a szocialista realizmus minden áron való érvényesítését jelentette. Később, a konszolidáció idején, a szorítás némileg enyhült, az új gazdasági mechanizmus éveiben (1968‒1972) pedig az MSZMP tovább liberalizálta a szellemi életet is. A könnyűzenei műfaj képviselőinek azonban még így is számos politikai, ideológiai és adminisztratív akadállyal kellett szembesülniük, habár a Csatári Bence megfogalmazása szerint „slendrián diktatúra” körülményei között a rendszer sok esetben kijátszhatónak bizonyult. Ezt követően ismét szigorodtak a feltételek, hogy aztán a ’80-as évek a viszonylagos enyhülés jegyében teljenek. A könnyűzene azonban a hatalom számára még akkor is a giccset jelentette, és ennek megfelelően „alantas ízlésű tömegterméknek” minősítette azt.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája: „Kultúrpolitika, könnyűzene, ifjúsági szubkultúrák a Kádár-korszakban”. Négy dokumentumközlés egymástól eltérő szempontok alapján vizsgálja a kérdést. Szó lesz ezenkívül az MKP és az SZDP 1948-as Komárom-Esztergom vármegyei egyesítéséről, valamint a Nagy Imre és társai elleni per iratainak feldolgozásáról és digitalizálásáról is. Az utóbbi írás aktualitását a per 60. évfordulója adja, valamint az, hogy a Fortepan nemrég tette közkinccsé a per során rögzített filmfelvételből kifotózott 111, addig soha nem látott új felvételt.

 

Budapest, 2018. augusztus 24.

A szerkesztők