1939. szeptember 18-án Teleki Pál miniszterelnök utasítására megnyitották a lengyel menekülők előtt a fél évvel korábban, Kárpátalja visszacsatolása után 180 kilométeres szakaszon helyreállt lengyel-magyar határt. A becslések szerint mintegy 60 ezer ember számára 140 katonai menekülttábor létesült, illetve Budapesten kívül 114 településen szállásoltak és láttak el polgári személyeket. A katonák ügyeivel a Honvédelmi Minisztérium Baló Zoltán, majd az ő 1943. októberi eltávolítása után Utassy Loránd ezredes vezette XXI. ügyosztálya, a civil menekültekkel a Belügyminisztérium VII. c. alosztályaként működő Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatósága (KEOKH), illetve a IX. osztály foglalkozott. Utóbbi osztály helyettes vezetője, majd az 1941. júniusi átszervezés utáni irányítója id. Antall József miniszteri tanácsos volt.

A lengyel menekültek segélyezésében kiemelkedő szerepet játszó társadalmi szervezetek sorában az 1939 szeptemberében létrejött, gr. Károlyi Józsefné és Szapáry Erzsébet grófnő irányításával működő Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottságot, illetve a Henryk Sławik újságíró, a „lengyel Wallenberg" vezetésével szerveződött Lengyel Menekültek Gondozásának Ügyeit Intéző Polgári Bizottság Magyarországon nevű szervezetet kell kiemelni. Utóbbi egyben a lengyel emigráns kormány konzulátusi feladatokat ellátó képviselője is volt, hiszen a folyamatos német tiltakozás hatására és a lengyel államiság erőszakos német-szovjet felszámolása miatt a budapesti és ungvári lengyel konzulátusok 1940. nyár végén, a lengyel katonai attasé irodája 1940 őszén, a lengyel követség pedig 1941 januárjában volt kénytelen beszüntetni működését Budapesten.

id. Antall József és Henryk Sławik

A Teleki-kormány döntése a lengyel menekültek befogadásáról Juhász Gyula történész véleménye szerint hatalmi érdekből hozott és egyben morális okokkal is magyarázható lépés volt, hiszen megfelelt az ország külpolitikai céljainak és a propaganda által még inkább felerősített lengyelbarát

. Az 1939. szeptember 22-i minisztériumi értekezlet azt rögzítette, hogy a lengyelek befogadása, „amennyire csak a kockán forgó egyéb érdekek sérelme nélkül lehetséges, az emberiesség követelményeinek megfelelő figyelembe vételével történjék". Ennek a szempontnak az érvényesítésére „külpolitikai tekintetekből, valamint a magyar nemzet jó hírének a pártatlan külföldi közvélemény előtt való megőrzése szempontjából" nagy súlyt helyezett .

A katonai internáló táborok megszervezése és fenntartása, a menekülteknek nyújtott szociális támogatás, egészségügyi ellátás, illetve számukra az oktatás és a helyi közösségekbe való integrálás biztosítása komoly szervezőmunkát igényelt, és jelentős összegeket emésztett fel. A táborok és a menekültek száma folyamatosan csökkent.

1941-ig mintegy 30 ezer lengyel katona jutott el különböző úton-módon, az. ún. „evakuációs hadműveletet" titokban támogató, olykor csak eltűrő, de sokszor hivatalosan tiltó és büntető magyar szervek és személyek közreműködésével Franciaországba, Angliába és a Közel-Keletre, hogy Władysław Eugeniusz Sikorski tábornok nyugati lengyel hadseregében a szövetségesek győzelméért és hazája felszabadulásáért harcoljon. A Magyarországon maradt néhány ezer menekült sorsa döntően az ország német megszállása, illetve a nyilas hatalomátvétel után változott meg, sokakat letartóztattak, elhurcoltak és kivégeztek. A háborút túlélt menekültek hivatalos repatriálása 1946 augusztusában zárult le.

A menekültek Józef Piłsudski marsall 1935-ös halála után látványosan meggyengülő ún. szanációs tekintélyuralmi rendszerének bukása, illetve a nyugati hatalmak által nyilvánosan garantált lengyel államiság felszámolása után érkeztek Magyarországra. Ezek az évek jelentős társadalmi feszültségeket halmoztak fel, amely széles teret engedett a politikai radikalizmusnak, az állami erőszaknak és a zsidó lakosság elleni politikai és gazdasági hadviselésnek. A Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett alapvetően tengelybarát kormányzati rendszer, a revíziós törekvések oltárán egyre több engedményt tett, saját zsidó állampolgárait törvényekkel diszkriminálta, és a külföldről menekülő zsidók biztonságát sem szavatolta.

A dicső múlt mellett a jelent olyan, az európai politika változásaiból, illetve az arra adott különböző válaszokból fakadó problémák terhelték, amelyeket egyre nehezebben lehetett a kétoldalú kapcsolatokban érzékelhető kölcsönös jó szándékkal orvosolni. Hory András varsói magyar királyi követ jelentéseiből kitűnik, hogy a lengyel politikai elit és a közvélemény izgatottan és bizonytalanul követte 1938-1939 történéseit, és egyre gyakrabban fogalmazott meg kritikát és szemrehányásokat, és tette fel magának a kérdést, hogy Magyarország az évszázados lengyel-magyar barátság

„nem kötötte-e teljesen Berlin szekeréhez a sorsát"? Ezt a megrendült presztízst feledtette a lengyel-magyar határ létrejötte okozta eufória, de a Lengyelország elleni fegyveres akcióból tudatosan kimaradó magyar politika ellenére - bár ezt sokan „apró szépséghibának, a történelem gonosz tréfájának" tartották - a két ország a háborúban ellentétes oldalon [popup title="állt" format="Default click" activate="click" close text="Hory András varsói követ így fogalmaz: „Magyarország a tengely oldalán halad,[…] Lengyelország […] a nyugati demokráciákhoz sodródott.” MNL OL K 63–17/7–1939–465. res. pol. – Hory levele Csáky István külügyminiszterhez, Varsó, 1939. május 12."].

Ennek ellenére a lengyel menekültügy kezelése, a katonák és civilek segélyezése, élelmezése, mentése és nyugatra jutásuk elősegítése Magyarország második világháborús történetének vállalható, bár esetenként konfliktusokkal, problémákkal és ellentmondásokkal terhelt fejezete. Ennek, az egykori lengyel menekültek visszaemlékezéseiben is tetten érhető és a két nép kapcsolatait máig meghatározó jelentőségét nem kisebbíti, ha hiteles forrásokkal felidézzük a történet bizonyos vitatható elemeit és árnyoldalait is.

A háborús hétköznapok során jelentkező problémákról, a gyakorlatilag értéktelen zloty elfogadása miatt kilátástalan helyzetbe került kereskedők elhúzódó

, a menekültektől - az ország vélt külpolitikai érdekei és a magas elhelyezési és ellátási költségek miatt - szabadulni próbáló magyar külpolitikai és katonai vezetés vitáiról, a táborok őrzésének megszigorításáról és a lengyel halálos áldozatokról, a segítőkészség számos megnyilvánulása mellett is több kérdésben tetten érhető lengyelellenes hangulatról, illetve a lengyel internáltak panaszairól másutt részletesen .

1939 őszén aszerint különítették el a menekülteket, hogy civilek, vagy katonák (illetve tisztek, vagy a legénységhez tartozók) voltak. A lengyel zsidókat lehetőleg keresztényként, hamis nevekkel

(a Sławik-féle bizottság igazolta a kérelmezők római katolikus vallását), de kitérésre senkit sem kényszerítettek. Komoróczy Géza szerint ez nem a menekültek védelmét szolgálta, zsidókkal egyszerűen nem akartak , „kényelmesebb volt a hanyagság, mint az érvényben lévő törvények megszegése". Ráadásul az iratok havi, háromhavi meghosszabbításakor bármikor kiderülhetett, hogy nem valósak az adatok. A lengyel zsidók között voltak olyanok, akik nem voltak hajlandóak zsidó vallásuk megtagadására, őket a hitközségeknél helyezték el. Egy 1944. júniusi, a „zsidó fajú lengyel polgári menekültekkel történő eljárásról" szóló szerint „szociális gondozásban nem részesültek".

Csáky István külügyminiszter szeptember 17-én azt is rögzítette a menekültekkel kapcsolatos irányelveket rögzítő napi jelentésében, hogy másnap

kívánja Leon Orłowski lengyel követtel, hogy a „rendelkezésekből a zsidók természetesen ki vannak zárva, mert ezeket a határon kereken visszautasítják".

1. számú forrás Szigorúan bizalmas napi jelentés a lengyel menekültügy kezeléséről Budapest, 1939. szeptember 17. Jelzet: MNL OL K 63–17/7–1939–4612. – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi levéltár, Külügyminisztérium, Politikai osztály általános iratai – Másolat.

Nem tudni, a közlés megtörtént-e, mindazonáltal a „zsidófajú külföldi állampolgárok beszivárgásának megakadályozása iránt" már egy 1938-as belügyminisztériumi rendelettel történt intézkedés, sőt közülük a lengyelek kitelepítése jóval korábban, az 1924-es kétoldalú tárgyalások során is felmerült. Már 1939 őszén előfordult olyan eset, hogy a csendőrök a határon borostásan megjelent menekülőkről azt gyanították, hogy zsidók, „azokat pedig nem nagyon szerették már akkoriban". Ezért aztán a menekülők kénytelenek voltak

„a röhögő csendőröknek, hogy nem zsidók". Később is „komoly nemzetpolitikai szempontnak" számított az ország területére „beszivárgott" lengyel (és orosz, korábban német, osztrák, cseh, szlovák, felvidéki, kárpátaljai) zsidók minél nagyobb számban, mielőbb történő eltávolítása. Ez nem csupán több ezer (1939 végéig mintegy 3600) zsidó kiutasításához vezetett, hanem közel húszezer, az országban született, az első világháború pogromjai és a német megszállás elől Magyarországra menekült zsidónak a KEOKH vidéki kirendeltségei általi összefogdosását, deportálását és a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosságot is eredményezte 1941 augusztusában.

A harmadik zsidótörvény elfogadása után - összhangban a németek többszöri követelésével és a lengyel tisztek hasonló kérésével is - a zsidó katonák és civilek többségét külön táborokban, többek között Fajszon, Kadarkúton és Vámosmikolán helyezték el. Utóbbi helyen 1941 augusztusában jelentette be a helyi parancsnok a tiszti tábor feloszlatását, majd első intézkedésként a különböző menekülttáborokból érkezett zsidó származású lengyel tisztek, sorkatonák és családtagjaik csomagjait kutatta át, és elkobozta tőlük a távcsöveket, térképeket és

. Az ő helyzetük tehát nem a német megszállás és a nyilas hatalomátvétel után változott meg, bár kétségtelen, hogy - kész listák alapján - üldözésükre, elhurcolásukra és deportálásukra 1944 tavasza után került sor. Az 1939 ősze után - bízva a menekült lengyeleknek biztosított különleges bánásmódban - többnyire a várható deportálás elől Magyarországra érkezett lengyel zsidókra már nem vonatkozott ez a menedékjog, sőt, ők veszélyeztették a „lengyel szociális akciót".

Ez derül ki abból a

, amelyet id. Antall József írt 1942. október elején a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság vezetőinek. A menekültügyi kormánybiztos telefonon, majd írásban figyelmeztette az arisztokrata hölgyeket, hogy „veszedelmes volna, ha ilyen ügyekbe avatkoznának". A Siménfalvy Sándor miniszteri tanácsosnak, a KEOKH vezetőjének is megküldött levélben Antall is „zsidófajú egyének beszivárgásáról" ír, akik „letagadják sok esetben, hogy zsidó fajúak", ezért aztán a legszigorúbb tilalom ellenére a tábori állományba kerülhetnek. Azt kéri, hogy a bizottság az újonnan érkezett zsidókat, „továbbá, akik erre gyanúsak", a KEOKH-hoz irányítsa, sőt még helyesebb, ha detektívet kér tőlük. Nem lehet hagyni ugyanis, „a lengyel menekültek közé külföldi zsidók szivárogjanak be", mert akkor egyrészt a megszorító intézkedések miatt előbbiek helyzete is romlana, másrészt az engedékenység miatt „egész Európa zsidósága ide özönlenék".

Válaszul - szintén Antall kérésére - a bizottság a belügyminiszternek írott feljegyzésben felsorolta az általuk segített tizenkét lengyel zsidónak a nevét és elérhetőségét, akik aztán a kitoloncolást elkerülve a ricsei internáló táborba kerültek.

2. számú forrás id. Antall József és a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság levelezése Budapest, 1942. október Jelzet: MNL OL K 491–1942–386 – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztériumi levéltár, Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság, Rezervált iratok. – Eredeti, géppel írt, részben aláírásokkal ellátott irat.

 

A Sławik-féle bizottsággal együttműködő Henryk Zwi Zimmermann szerint Szapáry grófnő tisztességes embernek

Antallt, „akitől idegen a rasszizmus, bár ezt nem demonstrálja". A forrásokból egyértelmű, hogy nem a menekültügyi kormánybiztoson és nem a bizottságon, hanem a belügyminiszter korábbi álláspontjának megváltoztatásán és döntésén múlt, hogy a menekülteket végül nem toloncolták ki. Tehát az 1939 őszén a hazájukért fegyvert ragadó lengyel hadsereggel és civilekkel együtt érkezett lengyel zsidókat - a KEOKH álláspontjával szemben - a magyar politikai elit befogadta (bár kezdettől külön nyilvántartották őket is), az életveszély elől a biztonságosnak vélt magyar menedékbe később érkezetteket azonban már veszélyesnek tartotta, és igyekezett megszabadulni . Id. Antall József 1989-ben, Szapáry grófnő 1998-ban posztumusz megkapta a jeruzsálemi Jad Vasem intézettől a Világ Igaza kitüntetést. Mindenesetre egy későbbi feljegyzés szerint csak 1942-ben 18 ezer lengyel zsidót tettek át a határon, ezek harmada később „visszaszivárgott". A „zsidó-gyanúba jövő" lengyelekről sárga karton-nyilvántartó lapokat fektetett fel a .

Antall levele után nem sokkal, 1942. október-novemberben Farkas János rendőrkapitány ellenőrzést tartott a lengyeltóti, kaposvári, keszthelyi, marcali, párkányi, szentendrei, tabi, kalocsai és székesfehérvári járási menekülttáborokban. A vizsgálatot kettős céllal, a lengyel polgári menekültek elhelyezése, gazdasági és szociális viszonyainak megállapítása, illetve magatartásuk ellenőrzése mellett a „magukat kereszténynek valló zsidók felkutatására" indították. Farkas zsidókat összeíró munkáját a zsidókról „szinte gyűlölettel beszélő" menekültek is segítették, akik szabadulni akartak zsidó menekülttársaiktól, és felhívták figyelmét a zsidógyanús emberekre is. A zsidók szerintük kiszolgálták az orosz megszállókat, ezért „csak megtűrik őket kényszerűségből, de jobb szeretnék, ha nem tekintenék őket lengyelnek", mert, ha hazakerülnek, „úgyis kiirtják a zsidókat".

3. számú forrás Dr. Farkas János rendőrkapitány jelentése a lengyel polgári menekültek ellenőrzéséről és a magukat kereszténynek valló zsidók felkutatásáról Budapest, 1942. december 4. Az irat jelzete: MNL OL K491–1942–403. – – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztériumi levéltár, Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság, Rezervált iratok. – Eredeti, géppel írt, aláírással ellátott irat.

A helyzet akkor változott meg valamennyire, amikor Sikorski 1942-ben figyelmeztette a budapesti lengyel vezetőket. A magyar szervek a zsidó származású lengyelektől gyakran megtagadták a Lengyel-Magyar Menekültügyi Bizottságtól kapott igazolás hitelesítését. A keresztény lengyelek papírjait az egyik napon, a zsidókét egy másik napon küldte meg a bizottság a magyaroknak, így

azok tudomására, „hogy ezek lengyelek, amazok pedig valószínűleg zsidók. Ez a kitoloncolást és a halált jelenti számukra".

A Sacré Coeur apácák által működtetett Sophianum igazgatónője Hitlerért imádkoztatta a Szentkirályi utcában működött, „jó házból való úrilányok neveldéjeként" ismert intézményét. Danuba Jakubiec következő iskolája, Lázár Piroska leánygimnáziuma pedig zsidó iskola volt, oda járni - főleg egy magas rangú tiszt lányainak - „az akkori Magyarországon megengedhetetlen volt". Így lett belőle is boglarczyk, a balatonboglári lengyel középiskola, hivatalos nevén Lengyel Ifjúsági Tábor

.

Morogtak a közkatonák, hogy „szalmára emlékeztető szalmán" kellett aludniuk, gyakran voltak elégedetlenek saját parancsnokaikkal, az élelmezéssel, a levesként kapott „pirosított vízzel", a német nemzetiségűek jobb ellátásával. Nem tudták mire vélni a magyar hatóságoknak az evakuációval szembeni határozott fellépését, a „kakastollak sűrű hálóját", a rend helyreállítása érdekében a „puskás őrangyalok" által alkalmazott kikötést, a fizikai erőszakot, sőt a tábori fegyverhasználatot (Tornanádaskán, Sárváron, Kisbodakon halálos áldozatokkal) és a lengyel menekültek autóira leadott csendőrlövéseket sem. A menekültek egységes szövegű, német nyelvű levelezőlapon írhattak az otthon maradottaknak, és a „díjmentes" feliratú bélyegzőt sok családtag értelmezte úgy, hogy az a lengyel menekültek valamilyen sajátos magyar megnevezése.

Nagymaroson „asszonyokból álló csődület capitóliumi gágogása" követelte a lengyelek eltávolítását, sváb legények „bőgték a képükbe" a

. Matolcsy Mátyás nyilas parlamenti képviselő „sötétben ólálkodó, minket megszálló", az erkölcsi süllyedésnek megágyazó lengyelekről beszélt 1939. októberi . Egy honvédelmi miniszteri 1940 januárjában a lengyelek „követelődző, erőszakos magatartásával, gyakori leittasodásával" magyarázza, hogy a menekültek „rövid idő alatt eljátszották a lakosság rokonszenvét".

Jan Emisarski katonai attasé visszaemlékezéseiben 26 ezer főben adja meg a nyugatra szökött és ott tovább harcolt lengyel katonák, a gyakran ugyanolyan ruhába öltözött „Sikorski-turisták"

. Emellett a „tömegesen kérték otthonukba való hazabocsátásukat", nem csupán ukrán nemzetiségűek és a kémelhárítás értesülései szerint utak, vasutak, hidak felrobbantását tervező kommunista meggyőződésűek. Voltak, akik Németországba tartottak. A „felesküdött hazatérők", a német, illetve bolsevik fennhatóság alatt lévő területekre távozók közül a legtöbb „feldagadt képpel" tért vissza a „kakastollasok" kíséretében, de a visszaemlékezések szerint minden ötödik-tizediknek sikerült az . Persze, akik el tudták hagyni az országot, a velük összekacsintó magyar hatóságokra emlékeztek, akik a táborokból eltűnő emberek miatt dühöngő németek megnyugtatására időnként szerveztek ellenőrzésAz csak később tudatosult sokakban, „a magyarok néha kiadják a hívatlan vendégeket". A KEOKH anyagában számos jelentés található a belügy fogház- és toloncügyosztályán előállított lengyel állampolgárokról. Kezdetben a szovjetek által megszállt területen való hosszabb tartózkodás vagy a szakáll viselete is megalapozhatta a kém-, illetve kommunistagyanút. 1944-re aztán a m. kir. csendőrség központi nyomozó parancsnoka, Czigány József ezredes a belügyminiszterhez címzett javaslatában már a teljes, Magyarország területén tartózkodó lengyel zsidóságot „különböző baloldali világnézetet vallónak és esetleg kémkedés és szabotázs elkövetésére hajlamosnak" .

Arról nyilván nem tudtak a menekültek, hogy a magyar politikai vezetésen belül viták voltak a lengyel kérdés kezelését illetően, kezdve azzal, hogy a Mein Kampf egy díszkötésű példányát a német birodalmi kancellárral dedikáltató Csáky külügyminiszter már 1939. augusztus 8-án - felhatalmazás nélkül - azt kérte Berchtesgadenban, hogy a németek tekintsék semmisnek Teleki két ismert, a várható német-lengyel konfliktusban a magyar semlegességhez ragaszkodó levelét. Orłowski később azzal mentegette Csákyt, hogy ugyan valóban a tengelyhatalmak őszinte hívének mutatta magát,

„inkább arról van szó, hogy az egyetemen túl sokat olvasta Machiavellit". Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig csak Teleki erélyes közbelépésre változtatta meg azt a rendeletet, amely szerint lengyelek csak szabad hallgatóként, vizsgázási jog nélkül vehetők fel az egyetemekre. Abban a dokumentumok szerint teljes egyetértés volt a honvédelmi és a külügyminisztérium között, hogy az ország elsőrendű érdeke, „minél előbb és minél több internálttól megszabaduljon".

Andrzej Przewoźnik, a szmolenszki légi katasztrófában fiatalon elhunyt történész, a lengyel-magyar kapcsolatok elkötelezett kutatója

„sajnálatos módon nem sikerült megakadályozni a zsidó származású tisztek és katonák elkülönítését". Sőt, tehetjük hozzá, a civilek származását munkavállalás esetén megállapító orvosi vizsgálatot, zsidókat és nem zsidókat külön rögzítő névjegyzékeket, illetve a „kinézés és modor zsidó" és „orvosi vizsgálat zsidó" kategóriák megjelenítését , az „arckifejezésre gyanús", a „táborparancsnok és a tábororvos meggyőződése szerint zsidó", illetve a „plébános vallástanból vizsgáztatta, minden kérdésre megfelelt, véleménye szerint keresztény" kategóriákról nem is . A lengyel zsidó menekültek száma a kezdeti 3-5 ezer főről 1944 májusára egy feljegyzés szerint 198 főre .

4. számú forrás Névjegyzék a Fajsz község területén lakó lengyel polgári (zsidó) menekültekről Fajsz, 1944. június 11. Jelzet: MNL OL K 150–IX–15–1944–561397. – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztériumi levéltár, Belügyminisztérium, Általános iratok. – Eredeti, kézzel írt, aláírással ellátott irat.

 

5/a. számú forrás Kimutatás a lengyel zsidó származású polgári menekültek létszámáról Budapest, 1944. május 19. Jelzet: MNL OL K 150–IX–10–1944–560815. – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztériumi levéltár, Belügyminisztérium, Általános iratok. – Eredeti, kézzel írt, aláírás nélküli irat.

 

5/b. számú forrás Kimutatás a tabi tábor kötelékébe tartozó zsidó lengyel polgári menekültekről Tab, 1944. április 23. Jelzet: MNL OL K 150–IX–10–1944–560815. – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztériumi levéltár, Belügyminisztérium, Általános iratok. – Eredeti, aláírásokkal ellátott irat.

 

Persze, ez az elkülönítés akár a védelmüket is eredményezhette, mint - többek között - a váci zsidó internátusban elhelyezett lengyel árvák esetében. Annak kimondását, hogy a lengyel zsidók esetében „ugyanolyan eljárást kell alkalmazni, mint a magyar zsidókkal", csak 1944. június 21-én javasolta egy

. A minisztertanács aznapi ülésén 7., „Az 1939. év óta Magyarországra menekült lengyelek helyzetének megváltoztatása" című napirendi pontként szerepelt kérdésről sajnos nem maradt fenn a jegyzőkönyv, ugyanakkor egy 1944. június 10-ei, szintén e tárgyban tartott értekezlet jegyzőkönyve szerint a közbiztonsági osztály kiadta az ezt célzó rendeletét. Sajátos a döntésekről születetett összefoglaló : „Lengyel zsidókkal úgy elbánni, mint a hazai zsidókkal". Ezt az irat végén pontosítják: „A lengyel zsidókat tekintet nélkül menekült mivoltukra, és arra, hogy mikor léptek az ország területére, úgy kell kezelni, mint a magyarországi zsidókat és az országból ki kell őket szállítani".

6. számú forrás Zsidó fajú lengyel polgári menekültekkel történő eljárás Jegyzőkönyv a lengyel menekültek zárt táborokban való elhelyezéséről tartott értekezletről Budapest, 1944. június 10. Jelzet: MNL OL K 150–IX–15–1944–561411. – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztériumi levéltár, Belügyminisztérium, Általános iratok. – Másolat.

 

Az elvi németbarát és a német frontsikerek hatására keménykedő magyar politika gyakran ütközött a hagyományosan lengyelbarát, illetve a német kudarcok idején szelídebb bánásmóddal, ezt az önérzetes lengyelek „kicsit gyávaságnak", a magyarok diplomáciának nevezték. A németek követeléseit, majd a Gestapo utasításait „teljesítő-tagadó" magyar álláspont miatt lengyelek gyakran ott is bántó szándékot véltek felfedezni, ahol erről szó sem volt, de ugyanez igaz a néha ok nélkül feltételezett láthatatlan segítő magyar kezekre is. Ráadásul a trükköket, a vélt államérdekből folytatott politikát sem a németek, sem a nyugati hatalmak nem értékelték.