A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége

(1913-1914)

„Igyekeztem a budapesti szövetkezeti központokkal és a helyi érdekeltségekkel karöltve a szövetkezeti eszmét népszerűsíteni. A vezetésem alatt álló kirendeltség működési területén a szövetkezeteket illetőleg a helyzet az, hogy Temes megyében leginkább a hitelszövetkezeti intézmény van elterjedve, amennyiben az összes községek csaknem 40%-ában van hitelszövetkezet, ami tekintettel arra, hogy egy község hitelszövetkezete több község hiteligényeit is kielégítheti, kedvező eredménynek mondható. Ellenben a fogyasztási és állatbiztosító szövetkezetek létesítése csak lassan halad.”

A temesvári kirendeltség megalakulása és illetékességi területe

A temesvári hivatalt 1913 első hónapjaiban szervezték meg. A minisztérium a temesvári központi irodába hét, minisztériumi tapasztalattal és gazdasági szakismerettel rendelkező tisztviselőt osztott be: Vásárhelyi Zoltán miniszteri titkár, a kirendeltség vezetője lett, a pénzügyi teendőket két miniszteri számtanácsos (Blum Gyula és Lukachich Gyula) látta el, Fróniusz Oszkár miniszteri fogalmazó mellett Teschner Miklós irodasegédtiszt, valamint Marschall Ferenc „fizetéstelen" segédfogalmazó és Ódor Béla gazdasági segédtiszt dolgozott. A kirendeltségnek havi és napidíjas alkalmazottjai is voltak: a két előadó, kirendeltségi felügyelő (

és báró Csávossy Béla) gazdasági ügyekkel, valamint a kirendeltség hatósága alá helyezett szakigazgatási szervekkel, hatóságokkal és a társadalmi tényezőkkel (egyesületek, szövetkezetek, gazdakörök) tartott kapcsolatot; az irodai munkát az írógép-kezelőnő és a szakdíjnok látta el. A két napibéres szolgával együtt 13 alkalmazottja volt a központi irodának, de - az 1913. március 3-ai 2702/eln. sz. rendelet értelmében - német-szerb és román fordító, tolmács is dolgozott (3000 K illetménnyel) a . A hivatal működését két levélhordó, pénz- és csomaghordó, házmester, házmester-helyettes (egyúttal liftes) és négy újságkihordó segítette. A kirendeltség hivatali helyiségeit a város belvárosi Korzójában található impozáns palotában, a házban bérelte (Ferenc József út, C kapu).

Az állami külhivatal a délvidéki térség legfontosabb agrárkérdéseit kívánta feltárni, valamint a szükséges javaslatokat, irányelveket kidolgozni. Ötletszerű segélyek és állami gyámkodás helyett kezdeményező és irányító szerepet vállalt a gazdasági haladás, az okszerű és belterjes mezőgazdaság előmozdítása

.

A hivatalnak két igen eltérő fejlettségű megyét kellett koordinálnia: a fejlett gazdasági kultúrával rendelkező Temest és az egyik legfejletlenebb mezőgazdaságú

megyét.

A dél-alföldi Temes megye az ország egyik etnikailag legvegyesebb tája volt (40,8% román, 29,4% német, 11,9% magyar és 14,3% szerb lakossággal). A 11 járás 224 településén 389 386 lakos élt. A kedvező természeti adottságú vidék népsűrűsége magas, ugyanakkor a városiasodás következtében az agrárhányados alacsony (65,2%) volt a századfordulón. A szántón (aránya 70%) a vetésterület háromnegyedét a búza, a zab és a kukorica foglalta el. A szőlő aránya igen jelentős, ugyanakkor az erdő aránya alacsony (5%) volt. Különösen a bánáti svábság folytatott fejlett, intenzív gazdálkodást a tagosított birtokokon, vetésforgó, megfelelő gép- és eszközellátottság mellett. A növénytermeléssel ellentétben az állattenyésztés teljesítménye jóval szerényebb volt: a vezető szerepet a ló és a sertés játszotta, a szarvasmarha-állomány jelentős része a külterjesen tartott magyar fajta volt. A birtokszerkezetre a tehetős (20-100 holdas) paraszti és a 100-200 holdas gazdaságok voltak jellemzőek, de viszonylag magas volt a 10-20 és a 200-1000 holdasok aránya is. A bérmunka alkalmazása és a bérletek - különösen az öt hold alatti bérlemények - gyakoriak voltak. A 100 hold feletti gazdaságok aránya nem érte el az országos átlagot, de az agrárproletariátus magas aránya (41,54%) összefüggésben állt a fejlett mezőgazdasággal és a bérmunka elterjedtségével. A hagyományos agrárvilágból kiemelkedő Temes megye magasabb fejlettségű mutatókkal és műveltségi szinttel rendelkezett, mint az erdélyi régió többsége.

A délnyugat-erdélyi Krassó-Szörény megye ugyanakkor még a 20. század elején is a hagyományos nyomásos gazdálkodás, tagosítatlan és elmaradott birtokok agrárrégiója volt. A román többségű - a 14 járás 361 településén a lakosság 74,4% román, 10,8% német, 5,8% magyar, 3,3% szerb volt -, kedvezőtlen természeti adottságokkal rendelkező vidéken a hegyvidék dominált (Ruszka-havas, Csernai-havasok, Bánsági-hegyvidék), de gyakori volt az árvíz is (Duna, Maros, Temes). A magas agrárhányadosú (1900-ban 74,2%) régióban a gépesítés és az eszközellátottság alacsony szintű volt, a termékszerkezetet a búza, zab és kukorica jellemezte. Az állattenyésztésben a szarvasmarha (tarka fajták) mellett legnagyobb jelentőségű a juhtenyésztés (főleg racka) volt. A szabadforgalmú magánbirtok aránya alacsony (36,44%), szemben a korlátolt forgalmú földekkel (63,56%). Magas volt az államkincstári földek aránya (20,66%), és különösen sok (42,01%) a közföld (erdő, legelő általában), amely a hajdani katonai határőri intézménnyel és hegyvidéki

függött össze. A birtokszerkezetet az 5-20 holdas kisgazdaságok jellemezték. A mezőgazdasági agrárproletariátus alacsony aránya (13%) abból adódott, hogy a fejlett nehézipar felszívta a helyi munkaerő-felesleget, másrészt a földközösségi rendszer maradványai megakadályozták a parasztság teljes elválását a földtől.

A bánsági megyékben tehát kedvező volt a földbirtok megoszlása: a 100 hold alatti kisbirtokok aránya 69,84%-ot, a nagybirtok 30,16%-ot jelentett. Krassó-Szörény megye hegyvidéki lakosságának megélhetését a külterjes szarvasmarhatartás jelentette, kiegészítő jövedelemforrás volt a nők háziipari tevékenysége a román és szerb hagyományok továbbélésének köszönhetően, valamint a kezdetleges gyümölcstermesztés és méhészet.

A kirendeltségi hivatal működése során a Krassó-Szörény megyei lakosság gazdasági helyzetének javítására helyezte a hangsúlyt, ami a lakosság szegénységéből, a kereseti viszonyok elégtelenségéből, a mostoha természeti viszonyokból, a konzervatív és primitív gazdálkodási módból adódott. Mindezt az évente ismétlődő árvizek és az 1912-1913. évek elemi csapásai tovább fokozták.

Ezen a napon történt október 17.

1913

Lezuhan a Ferdinand von Zeppelin által tervezett léghajó.

1918

Gróf Tisza István volt miniszterelnök a Parlamentben bejelenti: a háborút elvesztettük. Ugyanaznap Csehszlovákia bejelenti elszakadását az...Tovább

1956

Vita a Petőfi Körben a mezőgazdaság kérdéseiről Papp Gábornak az Új Hang szeptemberi számában megjelent, „Kertmagyarország” című cikke...Tovább

1965

Londonban és Washingtonban az első nagyszabású tüntetések zajlanak a vietnami háború (1964–1975) ellen.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők