Magyarország csatlakozása az IMF-hez és a Világbankhoz – II. rész

„Különösebb észrevételem nincs, de azért felvetnék néhány problémát. Itt van egy ilyen: „az-zal a kéréssel fordulok […] Önhöz, hogy a Magyar Népköztársaság nemzetközi pénzügyi helyzetéről, a magyar–szovjet gazdasági kapcsolatokról megbeszélést folytathassak Önnel”. […] ismerik Brezsnyev elvtárs egészségi állapotát. […] Van olyan józan értékítéletem, ma-gam sem vagyok teljesen tárgyalóképes ezekben a kérdésekben, nem vagyok annyira benne, mint miniszterelnökünk, vagy gazdasági titkárunk; Brezsnyev elvtárs még kevésbé van benne ezekben a dolgokban, ilyen értelemben. Már engedelmet kérek!”

A Politikai Bizottság 1978. június 13-ai vitájának jegyzőkönyve és határozata

2./ Nemzetközi pénzügyi helyzetünk várható alakulása az V. ötéves terv időszakában; kapcsolataink alakulása a nemzetközi pénzügyi szervekkel

HOÓS JÁNOS elvtárs:
Azzal szeretném az előterjesztésünket kiegészíteni, igyekeztünk kifejezésre juttatni, hogy sokoldalú feladatot jelent a helyzet megoldása, a belső gazdasági munka színvonalának javítását, mindenekelőtt a termelési szerkezet átalakulását, a hatékonyság növelését, a közgazdasági szabályozók és eszközök rendszerének e célokat segítő fejlesztését igényli. Jelenti a kapcsolatok bővítését, fejlesztését a szocialista országokkal, mindenekelőtt a Szovjetunióval, de magában foglalja a kapcsolatok szélesítését a tőkés országokkal, a tőkés világgazdasággal is.

A második kiegészítésünk azzal kapcsolatos, hogy a megvalósítandó feladatok nagysága, a kialakult egyensúlytalanság mértéke olyan, hogy hosszú ideig külső erőforrásokra lesz szükség úgy rubel, mint dollár viszonylatban. Az előterjesztés 6. oldalán írtuk le, hogy új hitelforrást jelentene, ha a Szovjetunió évente mintegy - itt helyesbítenünk kell, mert elírás történt, nem 1 millió, hanem - 1 milliárd dollár hosszú lejáratú, konvertibilis devizahitelt tudna nyújtani. Évente mintegy 1 milliárd nagyságrendű hiteligényről lenne szó. Ez az egy milliárd lényegében megfelelne annak a hitelösszegnek, amelyet a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank tagsága révén feltételezhetően kaphatnánk. Szakértői számítások szerint a két intézménytől évente 3-400 millió dollár közép- és hosszúlejáratú hitelhez juthatnánk közvetlenül, közvetve pedig 6-700 millió dollárhoz. Ez a közvetettség azt jelenti, hogy a tagság révén a külföldi bankok felé megnőne hitelképességűnk, és így mód lenne e többlet-hitelforrás felvételére.

Harmadik kiegészítésünk a határozati javaslat 3. pontjához kapcsolódik. Ezzel összefüggésben megfontolásra ajánljuk, hogy a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz való csatlakozásunk ügyében elhatározásunkról tájékoztassuk a Szovjetuniót, vagy a csatlakozási szándékunkról előzetesen konzultáljunk a szovjet elvtársakkal. A Gazdaságpolitikai Bizottság széles körű vita alapján, egyhangúlag az első megoldás mellett döntött. Amennyiben a Politikai Bizottság a második megoldást választja, a konzultációt a legmagasabb szinten javasoljuk lefolytatni.

APRÓ ANTAL elvtárs:
Hoós elvtárs már módosította a 6. oldalon szereplő adatot. Az itt leírtakkal kapcsolatban van kérdésem. Feljebb arról van szó, hogy „ezért olyan új hitelforrásokat kell keresnünk, amelyekkel eddig nem rendelkeztünk" stb. Ezek az adatok, amelyeket Hoós elvtárs említett, ezekre vonatkoznak?

HOÓS JÁNOS elvtárs:
Igen, ezekre vonatkoznak.

MARÓTHY LÁSZLÓ elvtárs:
Meg szeretném kérdezni, hogy mennyi a mi deviza- és aranytartalékunk.

KÁDÁR JÁNOS elvtárs:
Ez szigorú titok!

HOÓS JÁNOS elvtárs:
Ami a deviza- és aranytartalékunkat illeti: aranytartalékunk 290 millió dollárnak felel meg, és más bankoktól felvett és kihelyezett rövid lejáratú betét mintegy 1,1 milliárd dollár. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag mi felveszünk más bankoktól hiteleket, és azokat kihelyezzük, többet veszünk fel, mint amennyire effektív szükségünk van, a többletet kihelyezzük. Ez az 1,1 milliárd dollár értékű ilyen jellegű tartalékból 674 millió dollárban van, a többi márkában, svájci frankban.

KÁDÁR JÁNOS elvtárs:
Elvtársak! A helyzetről adott tájékoztatást tudomásul kell vennünk, ami le van írva, nagyon reális és többé-kevésbé ismert. Világos, hogy újabb erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy az eladósodásunk mértéke ne lépje túl az elviselhetőség határát. Az is helyes javaslat, hogy a közgazdasági szabályozók területén és más vonatkozásban olyan intézkedésekre, további erőfeszítésekre van szükség, amelyek kissé jobban mobilizálják saját erőinket. A közgazdasági szabályozók - többéves átlagot nézve - pillanatnyilag úgy működnek, hogy - durván fogalmazva - a keleti exportot és a nyugati importot ösztönzik.

Lépést tenni a Nemzetközi Valutaalaphoz ás a Világbankhoz való csatlakozás irányába természetesen nagy politikai, gazdasági lépés, aminek mérlegelése elsőrendű fontosságú politikai feladat. A javaslatot és annak indokolását elolvasva olyan benyomásom keletkezett, mint amilyen a káderjavaslatok olvasásakor szokott lenni. Amikor ajánlanak valakit, akkor minden jót elmondanak róla, de egyetlen szó vagy utalás sincs arra, ami nem jó, pedig az is velejárna. Ennek a javaslatnak is ez a gyengéje. Ami le van írva, azt hiszem, mind eléggé megfontolt állítás, és feltehetően a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba történő belépés körülbelül a leírtakhoz hasonló előnyökkel járna. Szó van arról, hogy milyen kedvező hitelforrások nyílnának meg részünkre, amennyiben alacsonyfokú hiteleket vennénk igénybe. Arról is szó van, hogy milyen további kötelezettséget kellene vállalnunk az adatszolgáltatások tekintetében, ha másik típusú, általunk magas fokúnak nevezett hitelt vennénk igénybe. A dolog azonban sajnos nemcsak ennyiből áll.

Eszembe jut néhány szimptóma, amelyről lehetetlen nem beszélnünk. Mindannyian újságolvasók vagyunk és tudjuk, hogy a másfél évvel ezelőtti egyiptomi lázadásról mi mindent írtak az újságok. De mi azt is tudjuk, ami a napi sajtóban nem szerepelt, hogy az eseményekre egy pénzügyi tranzakciónak volt közvetlen hatása. Az egyiptomi kormány elhatározta, hogy hitelt vesz fel, a hitelezők viszont kötelezték a kormányt megfelelő árrendszer bevezetésére. S ezt kiegészítem azzal, hogy valamiféle hasonlóságot érzek e reagálás és a Finn Kommunista Párt kongresszusának állásfoglalása között. Feltűnt nekem az a néhány mondat, amelyben a finn elvtársak követelték, hogy a kormány lazítsa a kapcsolatokat a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal, mert különben Finnország gazdasági csődbe jut annak a hatásnak következtében, amit e két szervezet az ország gazdaságára gyakorol. S ha a finn elvtársaink ezt mondják, akkor állításuknak kell hogy legyen valamiféle társadalmi, ténybeli alapja.

További kérdés, hogy miként határozzunk? Azt határozzuk-e, hogy döntünk és lépésünkről informáljuk a szovjet elvtársakat, vagy úgy foglalunk állást, hogy a szándékunkról konzultálni szeretnénk velük. Ez lényeges különbség. Nem tartom egészen véletlennek, hogy a közelmúltban a Novoje Vremjában volt egy cikk, amely felhívta a figyelmet a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank tevékenységével kapcsolatban arra, hogy létrejöttük idején más céljaik lettek volna, s hogyan és milyen irányban torzult el a működésük. A cikk lefesti a két intézményt, mint olyan nemzetközi pénzügyi szervezetet, amelyen keresztül a monopoltőke gazdasági vonalon folytatja az országokkal szemben azt a politikát, amelyet más vonalon is folytatnak az országok függő helyzetbe hozása céljából.

Azt gondolom, hogy a Politikai Bizottság most ne döntsön úgy, hogy folyamatba tesszük a lépéseket. Foglaljon úgy állást, hogy a belépés gondolatával, mint lehetséges lépéssel foglalkozni kell és erről konzultálunk a szovjet elvtársakkal. Nem akarom részletesen indokolni, mi a különbség. A mai napirenden szerepel a Titkárság állásfoglalása az Európai Gazdasági Közösséggel kötendő textil-megállapodásról. Ilyesmiről lehet határozni, de ez más kérdés. Ajánlom, valahogy úgy fogalmazzunk, mint szóba került, vagy felvetődött gondolattal, amellyel foglalkozunk, mert végeredményben ez még mindig nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy a dolog más fázisában úgy határozzunk, hogy belépünk. Ez nagyon komplikált probléma.

Az anyagban szerepel a Szovjetuniótól kért egymilliárd dollár devizahitel. Ez sem kis összeg. Azon gondolkozom, hogy a konzultációhoz egy nagyon alaposan megszerkesztett és megindokolt okmányra van szükség arról, hogy mit mondunk a helyzetünkről, a lehetséges kibontakozásról. Nagyon örülnék, ha a konzultáció egyik lehetséges variánsa az lenne, hogy a Szovjetunió segítsen. Legalább is vessük fel. Mondjuk meg, hogy ilyen és ilyen lehetőségünk van. Azt is le kell írni, hogy nehézségeinket többször felvetettük a szovjet elvtársaknak, és nem kaptuk meg a kért segítséget. Ezután jutottunk arra az elhatározásra, hogy lehetőséget keresünk helyzetünk javítására. Legalább ez az egy lehetséges variáns legyen.

Ebben a körben meg kell mondani Elvtársak, de innen aztán ki ne menjen - a magyar-szovjet gazdasági együttműködésben néhány esztendeje komoly nehézségek vannak. Ezt mindazok tudják, akik végigcsinálták. Ehhez sajnos egy olyan fikció járul - nem tudom, honnan ered - , hogy a magyar népgazdaság mindent kibír, az életszínvonal nálunk nagyon magas, s még komoly erőfeszítéseket sem teszünk, s honvédelmi kötelezettségünk vonatkozásában is kicsit leblokkoltuk magunkat. Mások küszködnek, nélkülöznek, és meghozzák azt az áldozatot, amit a szocialista országok, a szocialista világ, a Szovjetunió biztonságának védelme megkíván, a magyarok pedig lezseren kezelik a dolgokat. Ez a gyakorlatban oda vezetett, hogy az egyszer tulajdonképpen már megadott hitelkeret összegét is visszavonták, aztán megint azt mondták, hogy megadják, s minden évben négyhónapos huzavonával, árvitákkal jár az egyeztető munka. Azt is mondják, hogy 40 százalékkal magasabb árakat kérünk a világpiaci árnál, ami ténylegesen nem igaz. Az ember személyeskedni nem akar, de nyilván a szovjet gazdaság vezetése nem bír pontos információkkal a mi gazdasági helyzetünkről. Ezek az árviták hátterét képezik a szállítási problémáknak is. Nagyon bonyolult a helyzetünk, de az ő bőrükben szintén nem szeretnék lenni, azért erre is gondolok.

Ezeket a kérdéseket is mérlegelni kell, mielőtt elhatározásra jutnánk. Merem azt mondani, hogy nem tudunk kitérni előlük. A lépés szükséges, de már annak sem lesz jó hatása, hogy egyáltalán felmerült ez a gondolat. Lehet, hogy a konzultáció eredménye az lesz, hogy ellenzik a belépésünket ezekbe a szervezetekbe. Az biztos, hogy végül is a döntés jogát nem fogják elvenni, de nem lesz könnyű ez a dolog.

Nem nagyon terjedelmes, jó okmányt kellene szerkeszteni, amely a helyzetünkről adna reális képet, nagyon röviden ismertetné az 1974 óta tett kezdeményezéseinket, érdekeinket, álláspontunkat. És kérjük a szovjet elvtársak segítségét. Jól meg kell fogalmazni, nem elsietve, alaposan.

Azt is számba kell venni, hogy a tőkések politikailag is ki fogják használni a lehetőséget, mert ott jótékonykodás nincsen.

A többi szocialista ország is hasonló helyzetben van, lehet, hogy ők is meditálnak, lehet, hogy a kezdeményezésre várnak, aztán ők is jelentkeznek hasonló szándékkal.

NEMES DEZS? elvtárs:
Egyetértek az előterjesztéssel abban az értelemben, ahogy Kádár elvtárs kifejtette véleményét.

Utalás történt a Finn Kommunista Párt kongresszusán elhangzottakra, ahol követelték a kapcsolatok lazítását a Valutaalappal és a Világbankkal. Ez kiegészíthető más pártok állásfoglalásával is. Például az Indiai Kommunista Pártnak is hasonló az álláspontja.

A kérdés felvetése indokolt. Amiért szót kértem: ha rákerül is a sor, hogy belépünk, a lényeg megmarad, az, hogy ez nem hárítja el a tőkés adósságnövekedés tendenciáját. Emellett, hogy ezzel a helyzet miatt foglalkozni kell, nagyobb erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy a tendencia megváltozzék.

A gazdasági szerkezet megváltoztatásának kérdése befolyásolja az egész gazdasági helyzetünket. A gazdaságosság érdekében nem elegendő csupán a gazdasági szerkezet megváltoztatásáról, arról beszélni, hogy a gazdaságos termékek kerüljenek előtérbe a gazdaságtalanokkal szemben; van egy másik tényező is, hogy fokozottabban támaszkodjunk hazai nyersanyag-erőforrásainkra, és szorítsuk vissza a tőkés importból származó nyersanyag-igényeket, vagy egyáltalán az importból származókat. Egy apró példa a szőrmeiparból. A napokban voltam a panofix-gyárban. Fő nyersanyaguk a birka, ennek 90 százalékát tőkés importból hozzák be. Nagyon szép termékeket gyártanak, de majdnem teljes értékben tőkés import nyersanyagot használnak fel. Ugyanakkor a magyar tenyésztésű birkát bőrrel együtt exportáljuk. Annak is majdnem 30 százaléka tőkés import nyersanyagból van, amit szocialista piacra exportálnak.

Felvetem azt a gondolatot, amiről a magyar-szovjet és más szocialista országok viszonylatában is már volt szó a többletszállításokkal kapcsolatban. Mi is tudnánk többletszállítást eszközölni. Ez alkalommal is fel kellene vetni, hogy a többletszállításokhoz szükséges áruban rejlő tőkés import arányának megfelelően dollárral fizessék, [!] hogy ne rontsák e többletszállítások is a tőkés fizetési mérlegünket.

APRÓ ANTAL elvtárs:
A jelentő résszel, a helyzetünket illető elemzéssel egyetértek. A Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz történő esetleges csatlakozásunk kérdése, ha nem is ilyen formában, de nem először merül fel a Szovjetunióval folytatott konzultációban. ?k ismerik ezt az elgondolást. Azzal egyetértek, ahogy Kádár elvtárs kifejtette, jobban ki kell dolgozni. ?szintén mondva nem gondoltam arra, hogy ilyen visszhangot és hatásokat válthat ki egy ilyen kezdeményezés. Először arra gondoltam, hogy kérhető lesz megfelelő indokolással és olyan kérés, hogy nincs más kiút, mivel a szovjet elvtársak devizában nem tudnak nekünk többet segíteni. Az anyagból kiindulva úgy látom, hogy az Elvtársak, amikor ezt készítették, mind a két vasat a tűzben tartották, ezt a bizonyos egymilliárdos szovjet devizahitelt és a Világbankkal, illetve más tőkés pénzügyi szervekkel való együttműködés lehetőségét, ha belépünk, azon keresztül milyen lehetőségeink lennének.

A meggyőző érvek után elfogadom, hogy a konzultációval kezdjük. Elfogadom, amit Kádár elvtárs javasolt, hogy megfelelően elemző és a helyzetünket nagyon világosan bemutató anyagot készítsünk a tárgyaláshoz.

LÁZÁR GYÖRGY elvtárs:
Én is egyetértek azzal, hogy nagyon alapvető és fontos kérdésről van szó. Egyetértek azzal is, hogy együtt kell mérlegelni a politikai és a gazdasági érdekeket. Nem lehet elvonatkoztatni a gazdasági kérdéseket a politikai elgondolásoktól, azoktól a kérdésektől, amelyek meghatározzák a politikai következményeket. Ezt figyelembe véve magam is hosszabb gondolkodás után arra a megállapításra jutottam: nem választhatjuk azt a megoldást, hogy egyszerűen csak közöljük elhatározásunkat. Bár bizonyos, hogy a jelenlegi helyzetet és a rossz szituációt figyelembe véve, és sok más momentumot is tekintve, most nem remélhetjük, hogy a konzultáció azzal zárul, hogy helyeslik szándékunkat. Vannak jelek arra vonatkozóan, hogy bizonyos visszatartó hatást gyakorolnak általában a tőkés országokkal, a tőkés piaccal való kapcsolatok tekintetében.

Ami azokat a politikai veszélyeket illeti, amiről Kádár elvtárs szólt, úgy gondolom, hogy ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezek a politikai veszélyek persze nagyon differenciált módon válnak tényleges veszéllyé, az adott ország általános politikai helyzetétől, gazdasági potenciáljától függően, aszerint, hogy mennyiben, milyen mértékben rákényszerült és kiszolgáltatott. Ilyen szempontból lehetséges és bizonyos, hogy érvényesíteni akarnak olyan feltételeket, amelyeknek az adott országban olyan következményei vannak, amit Kádár elvtárs említett. Úgy gondolom, hogy a mi helyzetünk, általános megítélésünk azt a mozgásteret nekünk mindenképpen biztosítja, azt a lehetőséget, hogy semmiképpen sem fogadhatunk el olyan feltételeket, melyek a mi számunkra több hátránnyal, mint előnnyel járnának. Ezt az előterjesztők így értik és mindenki más így gondolja.

A következő kérdés, amit meg szeretnék említeni, az előterjesztésből eléggé világos, azért szólok róla, mert nyilvánvaló, hogy a mi gazdasági problémáink megoldásában nem a fő út a tőkés pénzügyi szervekkel való kapcsolat létesítése, hanem egyik fontos kisegítő tényező, amely ténylegesen, érdemi módon elősegítheti, hogy átjussunk azon a nehéz szakaszon, amely még évekig előttünk áll. Valóságos gazdasági erőt jelenthet, olyan erőforrás kiegészítést, amivel jól gazdálkodva meg tudnánk gyorsítani azt a folyamatot, amely gazdasági egyensúlyunk javítását eredményezné.

Miért nyomósabbak az érvek ma, mint tizenöt évvel ezelőtt? Azért, mert gyökeresen megváltozott nemzetközi gazdasági helyzetünk. Másodszor azért nyomósabbak az érveink, mert ma már teljesen világos, hogy bármennyire is törekedtünk jól megbecsülni a változás mértékét, az sokkal nagyobb, mint amennyire előre fel tudtuk mérni. Ma tehát már számunkra az önmagában véve, még ha maradéktalanul teljesülne is a szovjet segítség, kevés lenne ahhoz, hogy az egyensúlyi problémákat áthidaljuk, mivel az a folyamat, ami ismert, a csere-arányromlás a szemünk előtt zajlik, egyre nagyobb terhet rak a magyar népgazdaságra. Másrészt végbemegy egy olyan folyamat is, amely nem a mi szándékunktól függetlenül alakul, ezt a folyamatot az jellemzi, hogy az export még inkább a szocialista reláció, az import pedig egyre inkább a tőkés reláció felé tolódik el. Biztos, hogy a mi ösztönző, szabályozó rendszerünk nem tökéletes. Az is biztos, hogy a vállalatoknál erősebb az érdekeltség a szocialista export növelésére. Van azonban egy másik dolog is: a szocialista országokkal a jelen helyzetben úgy áll a dolog, hogy nincs korlátja a magyar exportnak, de erős korlátja és általunk az export növelésével sem megváltoztatható korlátja van a magyar importnak. Tőkés relációban pont fordított a helyzet: nincs korlátja a magyar importnak, de általunk nehezen megváltoztatható, nehezen befolyásolható korlátai vannak az exportnak. 1975-77-ben az játszódott le, hogy rubel viszonylatban a behozatalunk növekedett folyó áron 7 százalékkal, a kivitelünk folyó áron 18 százalékkal. Ha a volument nézzük, két év alatt a behozatalunk 3 százalékkal, a kivitelünk 19 százalékkal nőtt. A tőkés, nem rubel elszámolású viszonylatban a behozatal folyó áron 18 százalékkal nőtt. Nagyon komolyan érzékelhető tehát az export és import arányok eltolódása. Mi 1977-re szocialista relációban gyakorlatilag ledolgoztuk a cserearány-veszteséget, a szocialista országokba irányuló exportunkkal az importunk 97 százalékát fedeztük, valóban ledolgoztuk. Ez a folyamat gyorsabban zajlott le, mint ahogy gondoltuk, és ahogy szándékoltuk, olyan gyorsan, hogy van korlátozó hatása a tőkés relációban folytatott külkereskedelmünkre, ott nem tudjuk azt az egyensúlyi helyzetet létrehozni, amit 1977-re, illetve 1980-ig számításba vettünk. Ismételt és újbóli ellenőrzések és számítgatások után is az derül ki, hogy számunkra mértékadó országokkal összehasonlítva a cserearány-romlás mindenfajta hazai és nemzetközi összehasonlítással szemben a legtartósabb és legnagyobb mértékű. Ezekből milyen következtetések vonhatók le? Mindenképpen az a konzekvencia adódik, hogy ha szerény és ténylegesen a szocializmus építésének folytatásához elengedhetetlen az, amit a jelenlegi terveink és a jövő évek tervei tartalmaznak, és a való helyzet tényeiből indulunk ki, minden belső erőfeszítés mellett is - amelynek fontossága pillanatra sem vitatható - elengedhetetlenül új és rendezettebb formájú hitelre van szükségünk. Ez a rendezett hitelfelvétel nyilvánvalóan egyidejűleg több csatornán lehetséges. Elvileg nem lehet, talán nem is szabad kizárni, hogy a Szovjetuniótól is számíthatunk, bár valószínűsége nem túlságosan nagy. Más szocialista országok nem jöhetnek számításba. A tőkés relációra vonatkozólag ezt az előterjesztés - minden fogyatékossága mellett - helyesen fejti ki. Feltételezhető, hogy a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz való csatlakozásunk kiszélesíti mozgásterünket, közvetlenül és áttételesen hozzájárulhat ahhoz, hogy rendezett formában, úgy vegyünk fel hiteleket, hogy közben a Magyar Népköztársaságnak az a bonitása, amely jelenleg megvan, ami önmagában is nagy tényező, meg is maradjon.

Azt javaslom, a kérdést ne azzal zárjuk, hogy levesszük a napirendről, hanem azzal, hogy ez megoldandó ügy, mindenképpen el kellene érnünk, hogy megértessük, vagy pedig ha az összpolitikai meggondolások oda vezetnek, hogy késleltessük ezt az elhatározásunkat, akkor megtaláljuk a szovjet elvtársakkal azt a megoldást, amely elősegítené népgazdaságunk gondjainak enyhítését.

LOSONCZI PÁL elvtárs:
Az előterjesztés rámutat, hogyan állunk, milyen súlyos gonddal küszködünk. Hiányolom, hogy az előterjesztésben valahogyan a mi magunk munkájának a hiányosságait is kidolgozták volna, mert akár csatlakozunk a Valutaalaphoz és a Világbankhoz, akár nem, akár innen kapunk támogatást, akár onnan, nekünk szembe kell nézni a helyzetünkkel, és másképpen kell dolgozni. Mire gondolok? Elsősorban arra, hogy bizonyos lépéshátrányban vagyunk a termelési szerkezet módosításánál. A mi gazdasági szabályozóink nem szorították rá a vállalatokat, hogy kihozzák mindazt, amire lehetőségeik megvannak. Kényelmesebben tudunk dolgozni a kelleténél, a szabályozóink erre módot adnak. Ismert, hogy vannak nálunk jól működő vállalatok, vannak gyengébben dolgozó és vannak egészen rosszul gazdálkodó vállalatok. Se a munkaerőt nem sikerült megfelelően átcsoportosítani, sem a termelési szerkezetet nem tudtuk olyan mértékben átalakítani, ahogyan az szükséges lenne. Sokszor hivatkozunk arra, hogy szegény ország vagyunk, de amikor az energiaválság belépett a világgazdaságba, tőlünk sokkal gazdagabb országok szigorú intézkedéseket hoztak a takarékosságra - például ott nem lehet fűteni a középületeket, szállodákat -, ugyanakkor nálunk az ablakokat kellett és kell nyitva tartani, annyira fűtünk. Sajnos nem hogy intézkedések nem történtek nálunk, hanem mintha még rá is tettünk volna egy-egy lapáttal. A hús árához amikor hozzányúltunk, emlékezzünk rá, milyen hosszan méricskéltük. Jelenleg is az a helyzet, hogy a közétkeztetésben, a bölcsődékben, óvodákban igen sok kerül a moslékba a húsból is, mert még mindig olyan olcsó más országokhoz viszonyítva, hogy nem késztet a takarékosságra. Vagy más példát mondjak: szocialista országokban sehol nem fut annyi nyugati személyautó, mint nálunk. Néhány éve korlátoztuk a személygépkocsi-használatot, az utóbbi időben nem hogy csökkent volna, hanem még kibővítettük - nem tudom, szükséges-e tovább folytatni a sort? Nagyon fontos tehát a munkát javítani elsősorban, felvenni a harcot a pazarlás ellen, mert rosszul áll a fizetési mérlegünk. Ezek a dolgok persze nem váltják meg a mi helyzetünket, de maga az, hogy a vezetés is valamit tesz, hogy igenis tudatában van, hogyan állunk a fizetési mérlegünkkel és valami módon mégis példát szolgáltatnánk a takarékosságra.

Ami a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz való csatlakozásunk kérdését illeti: én azt tudom támogatni, amit Kádár elvtárs javasolt. Most ne döntsünk, hanem konzultáljunk a szovjet vezetéssel. Nem tudom, hogy ez rontja-e a mi tárgyalási pozíciónkat, lehet, hogy nem rontja, mert a helyzetünket valahogyan meg kellene értetni a szovjet elvtársakkal is. Bármennyire is arra hivatkoznak, hogy mi jobban élünk, mint más szocialista országok. Ez csak részben igaz és oda jutottunk, hogy nekünk nincs más választásunk: vagy a Szovjetunió segítsen át minket jelenlegi problémáinkon, vagy végső soron minket a helyzetünk rákényszerít a másik lépésre. Ezeknek az intézkedéseknek a felmérésére és gyakorlati végrehajtásához bizonyos nézetváltásra van szükség, újra megmondva, alapvető az, nekünk ki kell dolgozni, hogy a jelenlegi helyzetben az előzetes felmérések nem hozták egészen azt, amit számítottunk. Szembe kell néznünk mindazokkal a kötelezettségekkel is, amelyek a közeli időben ránk várnak, és tényleges változást kell elérnünk. A megváltozott körülményeknek megfelelően munkánkat is változtatni kell, olyan irányban, hogy valamivel többet tegyünk, mert végső soron a magunk munkájától várhatunk eredményeket.

GÁSPÁR SÁNDOR elvtárs:
Helyesnek tartanám, ha csatlakoznánk a Valutalaphoz és a Világbankhoz. A jelek szerint jó volna, hasznos lenne számunkra. Azt is értem azonban, hogy ez a kérdés nem olyan egyszerű. Azt helyeslem, hogy most ne döntsünk, hanem előzetesen konzultáljunk a Szovjetunióval. Nagyon jól értem azt, amit Lázár elvtárs mondott. Azon gondolkodom, hogy talán nem elégségesek azok az intézkedések, amelyeket eddig tettünk. A fő folyamatokat valami más eszközökkel kellene befolyásolni. Azt hiszem, néhány rögeszménktől meg kellene szabadulni. Az világos, hogy nem szabad össze-vissza intézkedéseket most tenni. Kádár elvtárs utalt rá, hogy a Szovjetunióban a gazdasági kérdésekkel foglalkozó vezető elvtársak nem reálisan ítélik meg a mi helyzetünket. Szerintem is ez teljesen igaz, de van egy másik oldala is ennek a problémának, hogy mi sem mindig ítélünk reálisan. A félreértések innen származnak. Abban az irányban kell javítani a munkánkat, hogy ne bízzuk magunkat ösztönösen a szabályozókra. Sokszor még a politikai káderekkel sem tudtuk megértetni a tennivalókat. Most arra van égetően szükség, úgy dolgozzunk, ahogy a helyzet megkívánja, nekünk kellene a jobb feltételeket megteremteni.

Az előterjesztés szerint adósságállományunk a nemzeti jövedelem 36 százalékának felel meg. Azt hiszem, hogy ez a 36 százalék már az elviselhetőség felső határánál van valahol. A kérdés politikai megítélésénél az sem zavar, hogy a szocialista tábor két „jobbszélsője" már tagja a Nemzetközi Valutaalapnak, talán számunkra is előnyös lenne, ha belépnénk.

NÉMETH KÁROLY elvtárs:
Nagyon nagy és nehéz döntés előtt állunk. Úgy gondolom, variánsokkal kellene előállnunk és nem egyszerűen konzultációt kérni a szovjet elvtársaktól, javaslatot is ki kell dolgozni, konkrét javaslatot. Az más dolog, hogy azt gondolom, a konzultáció eredménye ebben a kérdésben valószínűleg az lesz, hogy nem ajánlják a belépést. A javaslatot úgy kell kidolgozni, hogy a helyzetünket reálisan bemutassa, azt is, hogy ha ezt a segítséget nem kapjuk meg a Szovjetuniótól, akkor milyen konzekvenciákat kell levonnunk, beleértve, hogy korlátozni kell a fejlődés ütemét, csökkenteni a belső fogyasztást, vissza kell szorítani az életszínvonalat. Mindezeket a tényezőket összefoglalva, a saját erőfeszítéseinket is bemutatva, javaslatot kell kidolgozni arra, hogy konkrétan mit kérünk a szovjet elvtársaktól. Ennek lehet egy következő problematikája a Valutaalaphoz és a Világbankhoz való csatlakozásunk kérdése olyan formában, ahogyan Kádár elvtárs javasolta, ha nem tudnak nekünk segítséget nyújtani, más utunk nincs, ha a fejlődést nem akarjuk megállítani. Ezt kellene jól megszerkeszteni.

Szóba kerültek ilyen dolgok, ezért kellő mértéktartást ajánlok: a szocialista exportban mennyi a tőkés import értéke. Nem tudom most pontosan megmondani Elvtársak, de a tőkés exportban is nagyon magas a szocialista részarány. A dolog egyoldalú beállítása csak politikai feszültséget eredményezhet, erre az útra nekünk nem szabad lépni. Világos, hogy ha a szocialista exportot úgy fokoznánk, hogy nem kapnánk ellentételezést, azt nem tudnánk folytatni, de csak egyoldalúan vizsgálni nagyon nagy hiba lenne. Nekünk magunknak persze tudni kell, hogy milyen arányok vannak. De ha partnereink is elkezdenek számolni, az az olaj, amit onnan hozunk, nem egyszerűen csak magyar fogyasztás, akár mint nyersanyag megtestesül a tőkés exportban.

Nekünk egy nagyon nagy kérdés, amellyel foglalkozni kell: a KGST országokon belül, szovjet-magyar vonatkozásban is politikai feszültségek előidézője az árak jelenlegi nagyon bonyolult problematikája. A jelenlegi alapokon nagyon nehéz dolgunk van. Az árkérdést is elő kell vennünk, reális alapokon, mert ha januártól decemberig ezen vitatkozunk, abból semmi jó nem jön ki sem a gazdasági, sem a politikai együttműködésben, és nem erősíti a barátságot.

Azt javasolom, ne siessük el a dolgot, de nagyon soká ne is halogassuk. Az elképzelések kidolgozását egy hónapon belül jó volna asztalra tenni. Konkrét kérés legyen a szovjet elvtársakhoz, mert más színezetet ad egész fellépésünknek. Amennyiben nem tudnak nekünk segíteni, kényszerhelyzetben belépnénk a Világbankba nem árulva el sem elveinket, sem a szocialista világot.

HUSZÁR ISTVÁN elvtárs:
Rendkívül fontosnak tartom azokat a kérdéseket, amelyeket az Elvtársak kifejtettek. Azt is, hogy igyekezzünk egyre jobban megértetni magunkat szocialista partnereinkkel, mindenekelőtt a Szovjetunióval. Tapasztalatunk, hogy értékelésbeli különbség van a szovjet elvtársak egy bizonyos köre részéről azzal szemben, ahogyan mi látjuk gazdasági helyzetünket. Nagyon fontos, hogy megértessük valóságos gondjainkat.

A mi gazdaságpolitikánknak nagyon fontos eleme, hogy a népgazdaság általános egyensúlyi hiányát nem spricceltük szét a gazdasági és a társadalmi élet minden szférájába, hanem egy helyre koncentráltuk: a külkereskedelemre, a külkereskedelmi mérlegre. Ezt a gazdaságpolitikát helyesnek tartom, és mindent meg kell tennünk, hogy ilyen értelemben óvjuk ezt a politikát. Ha a népgazdaságban egyensúlyhiányok vannak, és ez megérződik a lakosság áruellátásában, az anyagellátásban, a termelés folyamataiban, a gazdaság minden szférájában, ez lehetetlenné tenné a racionális gazdálkodást. Ezért nem spricceljük szét a hiányt. Gazdasági nehézségeink ellenére is a belső viszonyaink viszonylag kiegyensúlyozottak, és ezt mindenképpen fenn kell tartani. Az ország nemzetközi presztízse szempontjából is rendkívül fontos a kiegyensúlyozott belső helyzet. Ugyanakkor az, hogy a hiányt nem spricceltük szét, számunkra igen nagy problémát jelent a külkereskedelmi mérlegben.

A Gazdaságpolitikai Bizottság nagyon fontos dokumentumot tárgyalt a népgazdaság egyensúlyi helyzetéről. Én is úgy ítélem meg, hogy a fő kérdés a belső tennivalók helyes meghatározása. Emellett nem közömbös, hogy tudunk-e nemzetközileg a maihoz képest kiegyensúlyozottabb hitelpozícióba kerülni. Ebben segíthetne a Világbankban való részvételünk. Persze ez csak kiegészítő eszköz lehet, csak a belső dolgaink lehetnek alapvetők.

Hogyan alakul ebben az ötéves tervidőszakban szemben a feltételezetthez képest a nemzetközi pénzügyi, külkereskedelmi helyzetünk? Úgy gondoltuk, hogy 1976-1980 között a tőkés külkereskedelem aránya 1975-höz képest 8-10 százalékkal javul. Erre az adott reményt, hogy 1976-ra mindenki 5-6 százalékos javulásra számított. Az első évben be is következett a 6 százalékos javulás. A második esztendőben rosszabbodás következett, valószínűleg az idén némi javulás érhető el. Erre a kalkulációra azonban nem lehet minden szempontból mérget venni. Rubel viszonylatban úgy ítéltük meg, hogy 4-5 százalékos rosszabbodás következik be. Valójában többre becsültük az 1974. évinél. A tárgyalásokon a szovjet elvtársaknak az volt a véleménye, hogy 1,6-1,7 milliárdos cserearány-romlás érheti a magyar népgazdaságot. Sejtettük, hogy 2,5 milliárddal kell kalkulálnunk, 1 milliárddal lett nagyobb, mint amit a tervekben előirányoztunk.

Az import és az export eltolódásáról Lázár elvtárs is szólt. Mi következett be az első két esztendőben? Azzal egészítem ki, hogy minden erőfeszítést igyekeztünk megtenni azért, hogy a magyar-szovjet forgalom a tervhez képest bővüljön, nem egyoldalúan, hanem kétoldalúan bővüljön, és ez hozzájáruljon a mi tőkés külkereskedelmi pozíciónk javításához is. Kádár elvtárs nagyon fontos megbeszélést folytatott tavaly Brezsnyev elvtárssal. Erőfeszítéseink egyelőre nagyon kevés eredménnyel jártak. Partnereink fogadókészek a magyar export tekintetében, de szállítani képtelenek olyan tekintetben, ahogy mi szeretnénk.

Azt is reménytelennek tartom, hogy a terven felüli szállítások dollártartalmáért dollárfizetést kérjünk. ?szintén szólva nem nagyon emlegetném az export és az import devizatartalmának kérdését. Kezd magas szinten is szóba jönni, azt mondogatják partnereink, hogy a Szovjetunió sokkal több konvertibilis árut szállít nekünk, mint tőlünk kap s itt egyensúlyra kell törekedni. Ez elképzelhetetlen valami, ez nem felel meg a két ország természet(i) és társadalmi adottságainak. Ha belemegyünk ilyen devizatartalom, konvertibilis áru ügyébe, ezen mi nem tudunk nyerni, számunkra nem jelenti a nehézségek késedelmét, hanem tárgyalási pozíciónk nehezedését.

Gyakran lehet hallani, hogy mi a tőkés világpiaci áraknál magasabb árakat kérünk a Szovjetuniótól. Ez sajátosan összefügg a két ország áruszerkezetével. A szovjet elvtársak importálnak húst, jó minőségű feldolgozott húst. A közös piaci kiárusítás bázisán demonstrálják a világpiaci árat. Tonnában azonos, de minőségben más, mi más minőséget szállítunk, más árat is kérünk, de a minőségnek az árban nincs mindig szerepe. Gyakran kiélezett politikai természetű vitákat eredményez, jól kell megértetni tudni [!], hogy mi nem inkorrekt árakat kérünk, amikor tárgyalunk és ajánlatokat teszünk.

Elsőként feltétlenül a belső tennivalóinkat kell meghatároznunk. Ez a vártnál nagyobb cserearány-romlás, rosszabb nemzetközi pozíció azzal jár, hogy a számított 4,3 milliárd dollár adósság helyett 1-1,5 milliárddal nagyobb adósság alakulhat ki, körülbelül 5,5 milliárdra kalkulálhatunk, de 6 milliárdra is számolhatunk az V. ötéves terv végére. Ez rendkívül terhes tétel, elérte azt a határt, hogy minden intézkedésünk mellett már azt jelzi, hogy a gazdasági növekedés ütemének mérséklése irányában kell lépést tennünk.

A Világbank kérdését ne vegyük le napirendről. Ahogy Kádár elvtárs programozta, azzal értsünk egyet. A konzultáció ne egyszerűen a Világbankba való belépés tényéről szóljon, hanem a gondjaink megoldására szükséges lépéssorozatokról, köztük erről, amennyiben nincs más lehetőségünk. Fontosnak tartanám nagyobb nyomatékát annak, hogy ez nem növeli függőségünket, hanem éppen csökkenti, mert egy más típusú hitelpozícióba kerülhetnénk. Látnunk kell, hogy a szovjet elvtársakat más politikai meggondolások vezetik. Nekik nem érdekük a világbanki tagság, ők más hitelpolitikát folytatnak, és nem hiszem, hogy ők valaha is be fognak lépni a Világbankba. Azt tudjuk, hogy az ő véleményük biztosan negatív lesz. Azt szeretném hangsúlyozni, hogy a konzultáció ne csak a Világbankba történő belépésre vonatkozzon.

HAVASI FERENC elvtárs:
Elvtársak, nagyon sok számadat hangzott el az előterjesztéssel kapcsolatosan. Egyetlen dolgot szabad legyen hozzátennem: eddig is nagyon emberfeletti és nagyon komoly munkának az eredménye, hogy ilyen hatalmas veszteség mellett szerény növekedést is tudtunk produkálni. Huzamosabb ideig ezt produkálni ilyen nehezedő és változó körülmények között nem tudjuk. Arra volna szükségünk, hogy el tudnánk nyújtani e gondok leküzdését, hogy 1982-83-ra ne tornyosulnának előttünk a visszafizetések. Ha ehhez nincs valami pótlólagos forrás, ott jelentkezik, hogy nem tudunk fizetni.

Egyetértek Kádár elvtárs javaslatával a feladatokat illetően. Első helyen azt mondjuk, hogy a szovjet elvtársak a hazai gondjaink megoldásában segítsenek. Az ilyen jellegű áruknak a kérése is hoz egyfajta feszültséget, ismerjük a gyakorlatot. Nyersanyagot évek óta hiába kérünk, nem kapunk. Sajnos műszaki, technikai szempontból a nyersanyagimport mellett is rá vagyunk szorulva a nyugati importra. Feszültséget okoz, hogy úgy ítélik meg helyzetünket, hogy tőlünk rosszabbul élnek a testvérországok.

A Világbankhoz való csatlakozás lehetőségén kívül van még egy lehetőség is: egy olyan VI. ötéves tervet összeállítani, amely az V. ötéves terv életszínvonal-ütemének felét irányozná elő, ez olyan konzekvenciával járna, hogy a lakosság jelentős részénél nem tudnánk előbbre lépni.

Késlekedésben vagyunk a termékszerkezet átalakításában. Az a meggyőződésem, hogy ha egy termékszerkezet Magyarországon 30 év alatt alakult ki, amelynek az alappillére a 18 rubeles olaj és ennek megfelelően az acél, a fa, az érc, erre alapult 30 év alatt egy feldolgozóipar, ez az arány teljesen megváltozott, drága alapanyaggal sokkal nehezebben tudunk értéket hozzáadni, technikát nagy költséggel - amit 30 év alatt kialakítottunk, most öt év alatt megváltoztatni illúzió. A magyar termékszerkezetnek körülbelül 50-60 százaléka gazdaságos, illetve gazdaságossá tehető. Ki lehet választani 20 százalékot, mint gazdaságtalan terméket, a többi 80-at megfelelő huzamos idő alatt gazdaságossá kell tenni. A termékszerkezet átalakításában levő elmaradás - különösen a mai árrendszerünk mellett - nem olyan jellegű feladatot jelent ennek felszámolása, amit egy-két év alatt meg lehet oldani.

A mi exportunkban kb. 35 százalék a tőkés tartalom. A tőkés import-tartalmak alakulásának tendenciája azt mutatja, hogy a mi exportunkban növekszik a tőkés tartalom, a szocialista országokból bejövő import mennyiségében fokozatosan csökken. Így e téren is rosszabb helyzet alakul ki, mert más dolog, hogy ha tőkés nyersanyagot, cikkeket kell megvásárolni és a termékekhez felhasználni, vagy egy országnak a természet adta lehetőségei olyanok, hogy saját maga rendelkezik nyersanyaggal és ásványi kincsekkel. Jelenleg 2-3 százalék differenciával évente a túlszállítással ellentételezzük a cserearány-romlást, de ha ez a tendencia tovább folytatódik, kérhetünk dollárt, olajat, meghatározott körű árukat, az ellentételezést megoldani és egyensúlyi helyzetünket javítani nem tudjuk. Sajnos ilyen helyzetben vagyunk, és ebből kell megtalálni a kivezető utat.

KÁDÁR JÁNOS elvtárs:
A Gazdaságpolitikai Bizottság által ajánlott variánst nemcsak gazdasági, hanem politikai szempontból is kötelességünk mérlegelni. Megfelelő, jó okmányt kell szerkesztenünk, amelyet a Politikai Bizottságnak is meg kell néznie. Ne kapkodjuk el a megszövegezést, de ne öt hónap múlva készüljünk el vele. Állapodjunk meg egyhónapos határidőben. Ha hamarább készül el, az sem baj.

A címzett a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága legyen. A mi vezetési gyakorlatunknak ez felel meg.

Ne az legyen a témája, hogy belépünk a Nemzetközi Valutaalapba, illetve a Világbankba, és erről akarunk konzultációt folytatni. Azt kell leírni, hogy a Politikai Bizottság 1978. június 13-án napirendre tűzte nemzetközi pénzügyi helyzetünk alakulásának kérdéseit, és mivel ezzel kapcsolatban igen komoly kérdések vetődtek fel nálunk, határoztunk úgy, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságához fordulunk konzultációra.

Ne döntsük el, hogy milyen terjedelmű legyen, de lehetőleg ne filozofáljon, és ne keverje bele a népgazdaság összes problémáit. A magyar népgazdaság fizetési helyzetének alakulásáról szóljon, és egyéb problémákba ne bonyolódjon bele, mert más irányba viszi a konzultációt. Azt ajánlom, hogy történjen visszautalás arra, hogy 1974. szeptemberben a moszkvai szovjet-magyar tárgyalásokon, illetve a Brezsnyev elvtárshoz írt tavalyi levelünkben vázoltuk, hogy milyen problémáink jelentkeznek a nemzetközi fizetési mérlegünkkel kapcsolatban. Az 1974. évi tárgyalásokra visszautalva kell rendkívül tömören és világosan levezetni, hogy a világgazdasági változások hogyan érintik a magyar népgazdaságot. Idézzük fel az akkori számokat. Emlékeztessünk rá, hogy a szovjet relációban akkor a becslések alapján mintegy 1 milliárd rubelnyi áremelkedéssel számoltunk, és azt kértük, hogy ennek mintegy felét áruszállítással fizethessük, a felét pedig hitelezzék meg. Végül is 800 millió rubelben állapodtunk meg, amiből ténylegesen 260 millió rubelt vettünk igénybe. Ezt feltétlenül írjuk meg. Arról is szóljunk, hogy jelenlegi ötéves tervünk keretében eddig a Szovjetunióból származó importunknak mintegy 90 százalékát tudtuk fedezni.

Ami az általános helyzetet illeti, ismét tájékoztassuk a szovjet elvtársakat, hogy mennyi az összes árveszteségünk rubel és dollár viszonylatban, és mutassuk be, hogyan alakult a fizetési mérlegűnk. Mondjuk meg: elértük azt a határt, amelyen túl a nemzetközi fizetési mérleg már úgy jelentkezik az ország számára, hogy a fizetőképességünket kell de facto biztosítani. Azt is meg lehet mondani, hogy mennyi nyugati hitelt vettünk fel ez idő alatt. Mondjuk el, hogy már jelenleg is nehézségeink vannak a pénzügyi forgalomban, s a közeli időpontban viszont már a visszafizetések is időszerűvé válnak.
Meg kell mondani, hogy ebben a helyzetben három vonalon tudunk megoldást keresni:

  • A második megoldás számunkra, hogy a szovjet elvtársakhoz fordulunk kérésekkel,
  • a harmadik pedig, hogy a Magyar Népköztársaság kényszerhelyzetben esetleg belépne a Világbankba és a Nemzetközi Valutaalapba, mivel szükségszerűnek tűnik, hogy a nyugati pénzpiacokon is gazdasági lehetőségeket nyerjünk.

Vagyis ilyen vagy ehhez hasonló, gazdasági tartalmú, de politikai jellegű levelet képzeltem el.

Kellene egy szerkesztőbizottság, amely segítene ennek elkészítésében. Azt javaslom, vegyen részt benne Németh és Lázár elvtárs, illetve Havasi és Borbély elvtársak. Állapodjunk meg egy hónap határidőben. Szükség esetén konzultáljanak Marjai és Faluvégi elvtársakkal.

Azt is meg kell mondani, hogy mi kötelesek vagyunk még szélesebb körbe tekinteni. Ha a szovjet elvtársak gondjait meg akarjuk érteni, és a sajátjainkat is meg akarjuk oldani, vegyük figyelembe a NATO törekvéseit, az Afrikában, a kínai-vietnami határon levő problémákat. Képzeljük magunkat a szovjet elvtársak helyzetébe. A szovjet gazdasági vezetők - akiket elég kritikusan nézek - így persze ők is nehéz helyzetben vannak.

A jelentés maradjon úgy, ahogy van, a javaslat részt ki kell igazítani az elhangzottak alapján. A határozatot kapják meg azok az elvtársak, akik a javaslatban fel vannak tüntetve.

Jegyzőkönyvezte:
/Kunvári Lajosné/

* * *

A Politikai Bizottság határozata

  1. Nemzetközi pénzügyi helyzetünk várható alakulása az V. ötéves terv időszakában; kapcsolataink alakulása a nemzetközi pénzügyi szervekkel
    Előadó: Hoós János elvtárs 
    Hozzászóltak: Apró Antal, Maróthy László, Nemes Dezső, Lázár György, Losonczi Pál, Gáspár Sándor, Németh Károly, Huszár István, Havasi Ferenc és Kádár János elvtársak.
A Politikai Bizottság a helyzetről adott tájékoztatást tudomásul veszi és megerősíti azt az álláspontot, hogy az adósság mértéke nem lépheti túl a gazdasági és a politikai elviselhetőség határát. Ennek érdekében újabb erőfeszítéseket kell tenni és olyan intézkedéseket hozni, amelyek jobban mozgósítják saját belső erőinket. Az újabb kölcsönök felvételét csak úgy szabad felfogni, hogy segítség a nehézségen való átjutáshoz, a fő feladat a hazai gazdasági építőmunkában megteremteni az egyensúlyt. A Nemzetközi Valutaalapba, illetve a Világbankba való esetleges belépési szándékot elsőrendű fontosságú politikai kérdésnek kell tekinteni, mivel számolni kell annak hátrányos következményeivel is.

A Politikai Bizottság úgy határoz, hogy mielőtt döntene a kérdésben, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságát tájékoztatja a nemzetközi pénzügyi helyzetünkről, s a problémák megoldásához ezúttal is elsősorban a Szovjetuniótól kér segítséget.

A tájékoztatás írásban történjék. Az okmány tájékoztassa a szovjet elvtársakat arról, hogy a Politikai Bizottság 1978. június 13-i ülésén áttekintette nemzetközi pénzügyi helyzetünk alakulását, s mivel ezzel kapcsolatban jelentős problémák vetődtek fel, határozott úgy, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságához fordul konzultációra.

Az okmány emlékeztessen arra, hogy legutóbb 1974 szeptemberében a moszkvai magyar-szovjet tárgyalásokon már vázoltuk a helyzetet. Tényekkel dokumentálja, hogy azután miképpen alakultak a magyar-szovjet pénzügyi és kereskedelmi kapcsolatok, illetve hogyan alakultak kapcsolataink a tőkés relációban, s milyen erőfeszítéseket tettünk a pénzügyi egyensúly biztosításara. Egyértelműen meg kell mondani, hogy elsősorban nem rajtunk múló okok miatt elértük azt a határt, amelyen túl a nemzetközi fizetési mérleg problémája már úgy jelentkezik az ország számára, hogy a fizetőképességet kell de facto biztosítani. Egyértelműen fogalmazza meg konkréten a kéréseinket. Végső következtetésként térjen ki arra, hogy más lehetőség híján - mivel sem a dinamikusan fejlődő gazdaság visszafogását, sem az életszínvonal-politika megtörését nem vállalhatjuk - a Magyar Népköztársaság kényszerhelyzetben esetleg belépne a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba.

Az okmány megszövegezésével a Politikai Bizottság Németh Károly, Lázár György, Havasi Ferenc és Borbély Sándor elvtársakat bízza meg; szükség esetén folyjék konzultáció Marjai József és Faluvégi Lajos elvtársakkal.

A tervezet jóváhagyásra kerüljön a. Politikai Bizottság elé.

Határidő: egy hónap

A Politikai Bizottság hozzájárul, hogy a határozatot megkapják:

  • Lázár György,
  • Huszár István,
  • Havasi Ferenc,
  • Gyenes András,
  • Marjai József,
  • Puja Frigyes,
  • Hoós János,
  • Faluvégi Lajos és
  • Tímár Mátyás elvtársak.

 

Jelzet: MOL M-KS 288. f. 5. cs. 748. ő. e. Eredeti, géppel írt jegyzőkönyv a Politikai Bizottság ülésének vitájáról és határozatáról.

Ezen a napon történt december 10.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők