Lógósok vagy bűnbakok?

Katonai szolgálat alól felmentett zsidók ellenőrzése 1918-ban

„Az úri osztályban is, de leginkább paraszt és munkásosztályban a háború hosszú tartama miatt általános a zúgolódás [...] hallottam oly választ is, hogy szívesebben tűrné a nép a háborúval járó nélkülözést, ha nem látná azt a sok előnyt a zsidóknál - különösen a harctéri szolgálat alól való könnyű kibúvás, de más téren is" - írta jelentésében Fáy főhadnagy a nógrádi néphangulatról 1918 tavaszán. A honvédelmi miniszter bizottságot küldött ki a vármegyébe. Kiderül: a háború utolsó évére a társadalom alsó rétegeiben is felerősödött a zsidóellenesség, nemcsak a középosztályban.

Bevezető

Az évekig elhúzódó háború terhei és negatív hatásai miatt sokféle feszültség jelent meg a magyar társadalomban, melyek közül az egyik legfeltűnőbb a felerősödő zsidóellenesség. Pedig a háború nem így indult! Lelkesedésből és optimizmusból kezdetben nem volt hiány, s ebben az általános eufóriában a magyar zsidóság vezetői is osztoztak. A zsidó vallási vezetők hősies helytállásra és kitartásra szólították fel

. A liberális és a felekezeti zsidó újságokban is sorra jelentek meg az áldozatvállalásra buzdító cikkek. „Összeforrtunk, egybeolvadtunk szívvel-lélekkel nemzetünkkel [...] felajánljuk lelkesedve ezért a szent földért, ezért a nagy és nemes nemzetért: az életünket is. Láttunk titeket, magyar zsidó testvéreim, ott a vonuló csapatok közt [...] harcba a királyért, kinek jogai alatt lettünk szabad emberek, harcba a nemzetért, mely befogadott, magához ölelt, otthont adott, földet és levegőt nekünk." - írta Szabolcsi Miksa, az asszimilációt pártoló irányzat egyik prominens alakja az általa szerkesztett Egyenlőségben, a legolvasottabb magyar nyelvű zsidó lapban, mely a neológok szócsövének . Az általános hazai lelkesedésen kívül az optimista hangulat kialakulásában közre játszott, hogy sokan azt várták a közösen vívott harctól, hogy az antiszemitizmus teljesen el fog tűnni, s nem lesz akadálya a zsidóság . Az Egyenlőség is ezt a reményét fejezte ki, és azonosulva a háborús célokkal, üdvözölte a kilencszázezer zsidónak jogegyenlőséget és életlehetőséget adó Osztrák-Magyar Monarchia háborúját a zsidókat diszkrimináló rendszeréről és pogromjairól hírhedt cári [popup title="Oroszország ellen" format="Default click" activate="click" close text="A lap szembeállította az Osztrák–Magyar Monarchia által megtestesített szabadságot és kultúrát az Oroszországnak tulajdonított elnyomatással és barbársággal: „revanche a kievi pörökért és razziákért, halálos éjekért és rettentő napokért […] revanche a rabságban töltött századokért.” Revanche. Egyenlőség, 1914. szeptember 6. 1–2."]. Egy másik zsidó lap, az Ungarländische Jüdische Zeitung ugyanakkor pesszimistán ítélte meg a várható fejleményeket, az antiszemitizmus fellángolásától .

A nagy háborús lelkesedés hamar lelohadt, amint közvélemény szembesült az elhúzódó háború szörnyű következményeivel, a hozzátartozók elvesztésével, a visszatérő csonka-béna katonák látványával, az ellátás és az életszínvonal folyamatos romlásával. A besorozott zsidóknak a háború veszélyein kívül még egy nehéz dilemmával is szembe kellett nézniük: hogyan viszonyuljanak a szembenálló seregekben harcoló zsidókhoz? A központi hatalmak seregeiben 450 ezerre tehető izraelita vallású katonák száma, többségük, mintegy 320 ezer fő a Monarchia katonája volt. Közel 100 ezer fő harcolt a német hadseregben, ennél jóval kevesebb, 18 ezer a török, s 12 500 a bolgár seregben. Az antant oldalán még többen vettek részt a háborúban, egyedül a hatalmas orosz seregbe 650 ezer zsidót soroztak be, a francia seregben 555 ezer, a brit hadseregben 50 ezer, az USA hadseregében negyedmillió zsidó katona

.

A Monarchia hadseregében a háború előtt a teljes katonai állomány 3,1%-át adta a zsidóság, ami alatta maradt a zsidók Monarchiabeli számarányának (4,4%). A zsidó katonatisztek aránya még kisebb volt, de európai viszonylatban egyáltalán nem volt elhanyagolható. Az osztrák-magyar hadsereg befogadta a zsidókat a tisztikarba, egyenlő bánásmódot és katonai karriert biztosított számukra, néhányan a tábornoki rangot is elérték, miközben Oroszországban vagy Romániában a zsidók teljesen ki voltak zárva a tiszti karból, és a német hadseregben is csak tartalékos tisztek lehettek, hivatásos tisztek nem. Deák István adatai szerint 1911-ben a Monarchia hivatásos tisztjeinek 0,6%-a volt zsidó vallású, ezen belül az egészségügyi tisztek 1,9%-a, a gyalogsági tisztek 0,8%-a, és a lovassági tisztek

. Viszont a tartalékos tisztek és a katonai tisztviselők között nagyságrendileg nagyobb, 17-18% volt a zsidók aránya. A jelenség részben azzal magyarázható, hogy a középosztályba tartozó tanult zsidó fiataloknak csak kisebb része törekedett hivatásos katonatiszti pályára, mert itt a társadalmi beolvadás lassabban ment, mint a civil életben, ugyanakkor a hazai zsidóság felét kitevő ortodox zsidók számára az is akadályt jelentett, hogy a hadseregben nem volt lehetőség a szigorú vallási előírások megtartására (kóser étkezés, szombati tilalmak). Sok zsidó vállalta viszont a sorkatonai szolgálat helyett a tartalékos tiszti kiképzést, aminek középiskolai végzettség és általános műveltségi vizsga volt a feltétele. A tartalékos tiszti rang presztízzsel is járt, s karrierépítő tényezőnek számított a civil életben.

A tisztikar zsidó és nem zsidó tagjai közötti viszonyt Deák korrektnek nevezi, ami Gyurgyák János értelmezésében inkább a hűvöshöz áll

. Tény, hogy a háború előtt a Monarchia harci egységeinél szolgáló 23 zsidó származású tábornok és ezredes közül 14, tehát több mint fele kikeresztelkedett, amit indokolhatott a biztosabb előrejutás reménye és az asszimiláció teljessé tétele, bár ilyen feltétel a katonai karrier területén nem volt, és a felekezetükhöz hű zsidó tisztek is előreléphettek a ranglétrán. A zsidó származású magyar tisztek közül a legmagasabb posztra Hazai Samu jutott, aki a honvédelmi miniszterségig vitte. Kohn Sámuel néven lépett a hadsereg kötelékébe, majd hadnaggyá történt kinevezésekor, 1876-ban, 35 éves korában kikeresztelkedett és nevét magyarosította. 1910-től vezette a honvédelmi tárcát, 1912-ben bárói címet, 1916-ban vezérezredesi rangot kapott. 1917 februárjában, amikor a közös hadsereg pótlásügyi főnökévé nevezték ki, lemondott a .

A háború második felében a hátországban fokozódó nélkülözés társadalmi feszültségekhez, nagytőke- és bankellenes hangulat kialakulásához

. Ezzel együtt - akárcsak a Németországban és Ausztriában - érezhetően felerősödött az . 1916-tól fórumot kaptak a nyíltan zsidóellenes nézetek a sajtónyilvánosságban. Olyan kisebb lapok vitték ebben a prímet, mint az újonnan indult Sajtó, Új nemzedék, Keresztényszocializmus, valamint a korábban alapított Cél, melynek antiszemita fordulata 1916 végéhez, 1917 elejéhez . 1916-1917-ben a zsidóellenes hangok a parlamentben is megjelentek, főként a függetlenségi ellenzék és a Katolikus Néppárt soraiban. Az antiszemiták egyik kedvenc témája volt a zsidó iparosok, kereskedők, bankárok vagyonosodása és „nyerészkedése". Nem túlzás azt állítani, hogy a zsidó vállalkozók egyetlen országban sem játszottak olyan kiemelkedő szerepet a hadigazdaság működtetésében, mint hazánkban. Az ellenzék soraiból a Tisza-kormányt is megvádolták azzal, hogy zsidóbarát, s egyszerre támadták a kormányt a zsidó tőkével, , hogy „közös vállalkozásban irányítják a hadigazdaságot." A hadiszállításokból meggazdagodott, a köznyelvben „hadimilliomoschoknak" nevezett szűk réteg tagjai fényűző, pazarló életet éltek a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban, ami láthatóvá tette az újonnan kialakult jövedelmi . Kozma Nándor 1918-ban megjelent Hadimilliomosok című könyve 26 sikeres, dúsgazdaggá vált vállalkozó karriertörténetét ábrázolta, akik közül húsz lehetett zsidó . Ismeretes, hogy az ország legnagyobb hadiüzeme a csepeli Weiss Manfréd Művek volt, ahol a munkáslétszám ötezerről közel harmincezerre nőtt a háború alatt. A hadimilliomosok sorában Weiss Manfréd volt az első, akinek vagyonát a háború végére félmilliárd és egymilliárd korona közötti értékre becsülték. Vállalatai nagyarányú bővítése mellett a világháború éveiben 12 millió koronáért földbirtokot vásárolt. Weiss Manfréd az antiszemita támadások egyik fő célpontjává vált, olyan képtelen, túlzó vádakat is hangoztatottak ellene, hogy egész Magyarországot fel akarja .

Az ipari és kereskedelmi vállalatok mellett a budapesti

is bekapcsolódtak a hadiszállításokba, és fontos szerepet játszottak a hadsereg és a lakosság ellátását biztosító központok (fémközpont, bőrközpont, pamutközpont, stb.) létrehozásában és irányításában. A Magyar Általános Hitelbank vezetésével, fővárosi bankok és gabonakereskedő cégek részvételével jött létre 1915 elején a , Klein Gyula bankigazgató vezetésével. Néhány hónappal később a Haditermény Rt. lépett a helyére, s vette át szerepét, új feladatkörök . Bár a bankoknak egyes üzletágaikat fel kellett adniuk, a háború alatt bővítették gazdasági érdekeltségeiket és ingatlanüzleteiket, részt vettek a nyersanyagközpontok tevékenységében, birtokokat béreltek, mezőgazdasági vállalkozásokat indítottak, egyszóval „a magyar gazdaság mindenesei" lettek, s hatalmas profitokat .

Az antiszemitizmus felerősödésében döntő szerepet játszott a háború okozta szenvedések és nélkülözések miatti elégedetlenség. A falvakban, miután a családfő bevonult, a munkák döntő része a nőkre, valamint az öregekre és a gyermekekre hárult, ami tömeges elszegényedéshez vezetett. A bevonultak után járó segélyek összegét ugyan fokozatosan emelte a kormány, de ez nem tartott lépést az áremelkedéssel, s a megélhetéshez elég kevés volt. Különösen nehéz helyzetbe kerültek a többgyerekes, kereső nélkül maradt családok. Az infláció az életszínvonal nagyarányú csökkenéséhez vezetett szinte minden társadalmi rétegben. A háború előtti szinthez képest a tisztviselői reálbérek 67%-kal estek vissza, míg a napszámosoké 54%-kal, a munkásoké

. Az infláció különösen súlyosan érintette a középosztály alkalmazotti és tisztviselői rétegeit, sokak egzisztenciája megrendült vagy összeomlott. Ezzel szemben a legfelső rétegek szinte ugyanúgy éltek, mint a háború előtt, legfeljebb nyaralási és vásárlási szokásaikon kellett némileg változtatniuk.

A háborús években sokat szenvedő társadalom fogékonnyá vált a bűnbakképzésre, s a hadiszállítókat, bankárokat, árdrágítókat, feketézőket övező ellenszenvet nem volt nehéz rátolni „amblokk" a zsidóságra, építve a hagyományos előítéletekre és sztereotípiákra. A zsidóságot érintő egyik legérzékenyebb, sokat hangoztatott vád az volt, hogy „ellógják a háborút", kevesebb áldozatot hoznak a hazáért, mint az elvárható volna, beleértve a katonai helytállást és véráldozatot. „Menjünk végig a frontok gyűrődésein, s tapasztaljuk meg, hogy minél közelebb jutunk a tűzhöz, annál több ott a keresztény nép, s minél hátrébb kerülünk, annál több ott a zsidó. Az pusztul, ez óvja az irháját - írta 1918-ban Prohászka Ottokár katolikus püspök a témának szentelt

. „A világháborúnak már az első éveiben lángra lobban a kihamvadtak látszó antiszémitizmus.[!] A harctéren küzdő magyarság hamarosan rádöbben arra, hogy a frontkatonák soraiban igen gyéren találkozik zsidókkal, viszont annál bőségesebben a hadtápterületen, a biztonságos beosztásokban és a felmentettek között." - állította később könyvében a fajvédő Kolosváry-Borcsa Mihály, a Horthy-korszak meghatározó sajtópolitikusa, az Imrédy-kormány . Ám baloldali gondolkodók között is jellemző volt ez a nézet. Ágoston Péter, a szociáldemokrata jogtudós, aki a fronton szerzett tapasztalatai alapján kezdett el a zsidókérdéssel foglalkozni, kéziratban megmaradt naplójában a következő megjegyzést : „A nagyközösségnek az a véleménye, hogy a zsidók minden módon kibújnak a harctéri szolgálat alól, a tényeknek megfelel. De hát kibújik a nemzsidó is, csakhogy a nemzsidónak kevesebb az eszköze arra, hogy célt ." Az ilyen és ehhez hasonló vélemények igen gyakoriak voltak a korabeli sajtóban. A kiváló statisztikus Kovács Alajos saját számításai alapján azt állította, hogy „a zsidók csak félannyi véráldozatot hoztak, mint amennyi őket népességi arányuk szerint kötelezte volna."

Meg kell jegyezni, hogy a háborúban elesettek számával és összetételével kapcsolatban nem állnak rendelkezésre pontos és megbízható statisztikák, így csak hozzávetőleges és becsült adatokra támaszkodhatunk. A háború alatt ugyanis hazánkban nem készült ilyen összeírás, nem úgy, mint Németországban, ahol a hadügyminisztérium már 1916-ban elrendelte a felekezeti felmérést, hogy megvizsgálják, igazak-e azok az állítások, miszerint a zsidók kibújnak a frontszolgálat alól. Ez volt a hírhedt „Judenzahlung" (zsidószámlálás), amit a németországi zsidók érthetően megdöbbenve

. A Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal 1920. december végi adatfelvétele - korlátai ellenére - viszonylag megbízható anyagot szolgáltat a trianoni Magyarországra vonatkozóan az elesettek korosztályi, foglalkozási és felekezeti megoszlásával . Az adatok alapján nem kétséges, hogy a kiugróan legnagyobb veszteséget a gyalogsághoz bevonult agrárnépesség szenvedte el. A felekezeti különbségek is jelentősek: a férfilakosság mintegy 42-46,5 ezrelékét tette ki az emberveszteség a katolikusok és a protestánsok (reformátusok és evangélikusok) között, míg az izraeliták között csak ennek felét, 22 .

Az eltérő felekezeti arányok társadalomtörténeti okokkal magyarázhatók. Figyelembe kell venni, hogy a háború kitörésekor a zsidók között az átlagnál kevesebb volt a kiképzett katona, másrészt gazdasági szerepük, foglalkozásuk alapján könnyebben mentesíthették magukat a katonai szolgálat alól, főként azok, akik még nem is voltak

. A bevonult zsidók többsége viszont valószínűleg ugyanúgy teljesítette katonai kötelességét és engedelmeskedett a parancsoknak, mint a többiek. Habsburg József főherceg a következőket ezzel kapcsolatban Szabolcsi Miksának a harctérről: „Igen sok alkalmam volt zsidó vallású katonáinkat megfigyelnem, és nem láttam különbséget köztük és más katonáim között [...] Magyar fiúk közt, mint igazi magyarok, vállvetve küzdöttek a vérengző szerbek és a hatalmas orosz ellen; a dicsőségben egyenlő részük van hős bajtársaikkal." Ugyanakkor az is igaz, hogy képzettségük és foglalkozásuk alapján a bevonult zsidó katonák és tartalékos tisztek jelentős része nem a frontvonalba került, hanem irodába, hadtáp- vagy vonatszolgálathoz, gazdasági beosztásokba vagy egészségügyi területekre, oda tehát, ahol kisebb volt az emberveszteség. Igaza lehet Deák Istvánnak, aki így a kérdésben: „Feltehetőleg ugyanannyi a valószínűsége annak, hogy a zsidók készségesen mentek a frontra, részint a Monarchia iránti lojalitásból, részben az oroszoktól való félelmükben, mint annak, hogy pacifista vallási hagyományaiknál, a katonai szellemtől távol álló életmódjuknál vagy kereskedelmi és egyéb nem testi munkán alapuló foglalkozásaiknál fogva megkísérelték elkerülni a katonai szolgálatot."

Szabolcsi Miksa, a zsidóság hangadója, a zsidóellenes támadásokra reagálva lapjában a jelenség magyarázata helyett a zsidóság relatíve kisebb emberveszteségét is megkérdőjelezte, ami nem volt szerencsés. Hiába számolt be az Egyenlőség rendszeresen a zsidók katonai helytállásáról és hősiességéről, a közvélemény nagy részét ez nem győzte meg. A háború által felforgatott, nélkülöző társadalom fogékonnyá vált a bűnbakképzésre, és egyre többen okolták a zsidókat a szenvedésekért. Az alább közölt levéltári források arra utalnak, hogy a zsidókra vonatkozó vádak, mi szerint lógósok, s ahol csak tehetik, kihúzzák magukat a harctéri szolgálat alól, a háború végére az alsóbb társadalmi rétegek körében is elterjedtek.

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők