Lógósok vagy bűnbakok?

Katonai szolgálat alól felmentett zsidók ellenőrzése 1918-ban

„Az úri osztályban is, de leginkább paraszt és munkásosztályban a háború hosszú tartama miatt általános a zúgolódás [...] hallottam oly választ is, hogy szívesebben tűrné a nép a háborúval járó nélkülözést, ha nem látná azt a sok előnyt a zsidóknál - különösen a harctéri szolgálat alól való könnyű kibúvás, de más téren is" - írta jelentésében Fáy főhadnagy a nógrádi néphangulatról 1918 tavaszán. A honvédelmi miniszter bizottságot küldött ki a vármegyébe. Kiderül: a háború utolsó évére a társadalom alsó rétegeiben is felerősödött a zsidóellenesség, nemcsak a középosztályban.

Bevezető

Az évekig elhúzódó háború terhei és negatív hatásai miatt sokféle feszültség jelent meg a magyar társadalomban, melyek közül az egyik legfeltűnőbb a felerősödő zsidóellenesség. Pedig a háború nem így indult! Lelkesedésből és optimizmusból kezdetben nem volt hiány, s ebben az általános eufóriában a magyar zsidóság vezetői is osztoztak. A zsidó vallási vezetők hősies helytállásra és kitartásra szólították fel

. A liberális és a felekezeti zsidó újságokban is sorra jelentek meg az áldozatvállalásra buzdító cikkek. „Összeforrtunk, egybeolvadtunk szívvel-lélekkel nemzetünkkel [...] felajánljuk lelkesedve ezért a szent földért, ezért a nagy és nemes nemzetért: az életünket is. Láttunk titeket, magyar zsidó testvéreim, ott a vonuló csapatok közt [...] harcba a királyért, kinek jogai alatt lettünk szabad emberek, harcba a nemzetért, mely befogadott, magához ölelt, otthont adott, földet és levegőt nekünk." - írta Szabolcsi Miksa, az asszimilációt pártoló irányzat egyik prominens alakja az általa szerkesztett Egyenlőségben, a legolvasottabb magyar nyelvű zsidó lapban, mely a neológok szócsövének . Az általános hazai lelkesedésen kívül az optimista hangulat kialakulásában közre játszott, hogy sokan azt várták a közösen vívott harctól, hogy az antiszemitizmus teljesen el fog tűnni, s nem lesz akadálya a zsidóság . Az Egyenlőség is ezt a reményét fejezte ki, és azonosulva a háborús célokkal, üdvözölte a kilencszázezer zsidónak jogegyenlőséget és életlehetőséget adó Osztrák-Magyar Monarchia háborúját a zsidókat diszkrimináló rendszeréről és pogromjairól hírhedt cári [popup title="Oroszország ellen" format="Default click" activate="click" close text="A lap szembeállította az Osztrák–Magyar Monarchia által megtestesített szabadságot és kultúrát az Oroszországnak tulajdonított elnyomatással és barbársággal: „revanche a kievi pörökért és razziákért, halálos éjekért és rettentő napokért […] revanche a rabságban töltött századokért.” Revanche. Egyenlőség, 1914. szeptember 6. 1–2."]. Egy másik zsidó lap, az Ungarländische Jüdische Zeitung ugyanakkor pesszimistán ítélte meg a várható fejleményeket, az antiszemitizmus fellángolásától .

A nagy háborús lelkesedés hamar lelohadt, amint közvélemény szembesült az elhúzódó háború szörnyű következményeivel, a hozzátartozók elvesztésével, a visszatérő csonka-béna katonák látványával, az ellátás és az életszínvonal folyamatos romlásával. A besorozott zsidóknak a háború veszélyein kívül még egy nehéz dilemmával is szembe kellett nézniük: hogyan viszonyuljanak a szembenálló seregekben harcoló zsidókhoz? A központi hatalmak seregeiben 450 ezerre tehető izraelita vallású katonák száma, többségük, mintegy 320 ezer fő a Monarchia katonája volt. Közel 100 ezer fő harcolt a német hadseregben, ennél jóval kevesebb, 18 ezer a török, s 12 500 a bolgár seregben. Az antant oldalán még többen vettek részt a háborúban, egyedül a hatalmas orosz seregbe 650 ezer zsidót soroztak be, a francia seregben 555 ezer, a brit hadseregben 50 ezer, az USA hadseregében negyedmillió zsidó katona

.

A Monarchia hadseregében a háború előtt a teljes katonai állomány 3,1%-át adta a zsidóság, ami alatta maradt a zsidók Monarchiabeli számarányának (4,4%). A zsidó katonatisztek aránya még kisebb volt, de európai viszonylatban egyáltalán nem volt elhanyagolható. Az osztrák-magyar hadsereg befogadta a zsidókat a tisztikarba, egyenlő bánásmódot és katonai karriert biztosított számukra, néhányan a tábornoki rangot is elérték, miközben Oroszországban vagy Romániában a zsidók teljesen ki voltak zárva a tiszti karból, és a német hadseregben is csak tartalékos tisztek lehettek, hivatásos tisztek nem. Deák István adatai szerint 1911-ben a Monarchia hivatásos tisztjeinek 0,6%-a volt zsidó vallású, ezen belül az egészségügyi tisztek 1,9%-a, a gyalogsági tisztek 0,8%-a, és a lovassági tisztek

. Viszont a tartalékos tisztek és a katonai tisztviselők között nagyságrendileg nagyobb, 17-18% volt a zsidók aránya. A jelenség részben azzal magyarázható, hogy a középosztályba tartozó tanult zsidó fiataloknak csak kisebb része törekedett hivatásos katonatiszti pályára, mert itt a társadalmi beolvadás lassabban ment, mint a civil életben, ugyanakkor a hazai zsidóság felét kitevő ortodox zsidók számára az is akadályt jelentett, hogy a hadseregben nem volt lehetőség a szigorú vallási előírások megtartására (kóser étkezés, szombati tilalmak). Sok zsidó vállalta viszont a sorkatonai szolgálat helyett a tartalékos tiszti kiképzést, aminek középiskolai végzettség és általános műveltségi vizsga volt a feltétele. A tartalékos tiszti rang presztízzsel is járt, s karrierépítő tényezőnek számított a civil életben.

A tisztikar zsidó és nem zsidó tagjai közötti viszonyt Deák korrektnek nevezi, ami Gyurgyák János értelmezésében inkább a hűvöshöz áll

. Tény, hogy a háború előtt a Monarchia harci egységeinél szolgáló 23 zsidó származású tábornok és ezredes közül 14, tehát több mint fele kikeresztelkedett, amit indokolhatott a biztosabb előrejutás reménye és az asszimiláció teljessé tétele, bár ilyen feltétel a katonai karrier területén nem volt, és a felekezetükhöz hű zsidó tisztek is előreléphettek a ranglétrán. A zsidó származású magyar tisztek közül a legmagasabb posztra Hazai Samu jutott, aki a honvédelmi miniszterségig vitte. Kohn Sámuel néven lépett a hadsereg kötelékébe, majd hadnaggyá történt kinevezésekor, 1876-ban, 35 éves korában kikeresztelkedett és nevét magyarosította. 1910-től vezette a honvédelmi tárcát, 1912-ben bárói címet, 1916-ban vezérezredesi rangot kapott. 1917 februárjában, amikor a közös hadsereg pótlásügyi főnökévé nevezték ki, lemondott a .

A háború második felében a hátországban fokozódó nélkülözés társadalmi feszültségekhez, nagytőke- és bankellenes hangulat kialakulásához

. Ezzel együtt - akárcsak a Németországban és Ausztriában - érezhetően felerősödött az . 1916-tól fórumot kaptak a nyíltan zsidóellenes nézetek a sajtónyilvánosságban. Olyan kisebb lapok vitték ebben a prímet, mint az újonnan indult Sajtó, Új nemzedék, Keresztényszocializmus, valamint a korábban alapított Cél, melynek antiszemita fordulata 1916 végéhez, 1917 elejéhez . 1916-1917-ben a zsidóellenes hangok a parlamentben is megjelentek, főként a függetlenségi ellenzék és a Katolikus Néppárt soraiban. Az antiszemiták egyik kedvenc témája volt a zsidó iparosok, kereskedők, bankárok vagyonosodása és „nyerészkedése". Nem túlzás azt állítani, hogy a zsidó vállalkozók egyetlen országban sem játszottak olyan kiemelkedő szerepet a hadigazdaság működtetésében, mint hazánkban. Az ellenzék soraiból a Tisza-kormányt is megvádolták azzal, hogy zsidóbarát, s egyszerre támadták a kormányt a zsidó tőkével, , hogy „közös vállalkozásban irányítják a hadigazdaságot." A hadiszállításokból meggazdagodott, a köznyelvben „hadimilliomoschoknak" nevezett szűk réteg tagjai fényűző, pazarló életet éltek a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban, ami láthatóvá tette az újonnan kialakult jövedelmi . Kozma Nándor 1918-ban megjelent Hadimilliomosok című könyve 26 sikeres, dúsgazdaggá vált vállalkozó karriertörténetét ábrázolta, akik közül húsz lehetett zsidó . Ismeretes, hogy az ország legnagyobb hadiüzeme a csepeli Weiss Manfréd Művek volt, ahol a munkáslétszám ötezerről közel harmincezerre nőtt a háború alatt. A hadimilliomosok sorában Weiss Manfréd volt az első, akinek vagyonát a háború végére félmilliárd és egymilliárd korona közötti értékre becsülték. Vállalatai nagyarányú bővítése mellett a világháború éveiben 12 millió koronáért földbirtokot vásárolt. Weiss Manfréd az antiszemita támadások egyik fő célpontjává vált, olyan képtelen, túlzó vádakat is hangoztatottak ellene, hogy egész Magyarországot fel akarja .

Az ipari és kereskedelmi vállalatok mellett a budapesti

is bekapcsolódtak a hadiszállításokba, és fontos szerepet játszottak a hadsereg és a lakosság ellátását biztosító központok (fémközpont, bőrközpont, pamutközpont, stb.) létrehozásában és irányításában. A Magyar Általános Hitelbank vezetésével, fővárosi bankok és gabonakereskedő cégek részvételével jött létre 1915 elején a , Klein Gyula bankigazgató vezetésével. Néhány hónappal később a Haditermény Rt. lépett a helyére, s vette át szerepét, új feladatkörök . Bár a bankoknak egyes üzletágaikat fel kellett adniuk, a háború alatt bővítették gazdasági érdekeltségeiket és ingatlanüzleteiket, részt vettek a nyersanyagközpontok tevékenységében, birtokokat béreltek, mezőgazdasági vállalkozásokat indítottak, egyszóval „a magyar gazdaság mindenesei" lettek, s hatalmas profitokat .

Az antiszemitizmus felerősödésében döntő szerepet játszott a háború okozta szenvedések és nélkülözések miatti elégedetlenség. A falvakban, miután a családfő bevonult, a munkák döntő része a nőkre, valamint az öregekre és a gyermekekre hárult, ami tömeges elszegényedéshez vezetett. A bevonultak után járó segélyek összegét ugyan fokozatosan emelte a kormány, de ez nem tartott lépést az áremelkedéssel, s a megélhetéshez elég kevés volt. Különösen nehéz helyzetbe kerültek a többgyerekes, kereső nélkül maradt családok. Az infláció az életszínvonal nagyarányú csökkenéséhez vezetett szinte minden társadalmi rétegben. A háború előtti szinthez képest a tisztviselői reálbérek 67%-kal estek vissza, míg a napszámosoké 54%-kal, a munkásoké

. Az infláció különösen súlyosan érintette a középosztály alkalmazotti és tisztviselői rétegeit, sokak egzisztenciája megrendült vagy összeomlott. Ezzel szemben a legfelső rétegek szinte ugyanúgy éltek, mint a háború előtt, legfeljebb nyaralási és vásárlási szokásaikon kellett némileg változtatniuk.

A háborús években sokat szenvedő társadalom fogékonnyá vált a bűnbakképzésre, s a hadiszállítókat, bankárokat, árdrágítókat, feketézőket övező ellenszenvet nem volt nehéz rátolni „amblokk" a zsidóságra, építve a hagyományos előítéletekre és sztereotípiákra. A zsidóságot érintő egyik legérzékenyebb, sokat hangoztatott vád az volt, hogy „ellógják a háborút", kevesebb áldozatot hoznak a hazáért, mint az elvárható volna, beleértve a katonai helytállást és véráldozatot. „Menjünk végig a frontok gyűrődésein, s tapasztaljuk meg, hogy minél közelebb jutunk a tűzhöz, annál több ott a keresztény nép, s minél hátrébb kerülünk, annál több ott a zsidó. Az pusztul, ez óvja az irháját - írta 1918-ban Prohászka Ottokár katolikus püspök a témának szentelt

. „A világháborúnak már az első éveiben lángra lobban a kihamvadtak látszó antiszémitizmus.[!] A harctéren küzdő magyarság hamarosan rádöbben arra, hogy a frontkatonák soraiban igen gyéren találkozik zsidókkal, viszont annál bőségesebben a hadtápterületen, a biztonságos beosztásokban és a felmentettek között." - állította később könyvében a fajvédő Kolosváry-Borcsa Mihály, a Horthy-korszak meghatározó sajtópolitikusa, az Imrédy-kormány . Ám baloldali gondolkodók között is jellemző volt ez a nézet. Ágoston Péter, a szociáldemokrata jogtudós, aki a fronton szerzett tapasztalatai alapján kezdett el a zsidókérdéssel foglalkozni, kéziratban megmaradt naplójában a következő megjegyzést : „A nagyközösségnek az a véleménye, hogy a zsidók minden módon kibújnak a harctéri szolgálat alól, a tényeknek megfelel. De hát kibújik a nemzsidó is, csakhogy a nemzsidónak kevesebb az eszköze arra, hogy célt ." Az ilyen és ehhez hasonló vélemények igen gyakoriak voltak a korabeli sajtóban. A kiváló statisztikus Kovács Alajos saját számításai alapján azt állította, hogy „a zsidók csak félannyi véráldozatot hoztak, mint amennyi őket népességi arányuk szerint kötelezte volna."

Meg kell jegyezni, hogy a háborúban elesettek számával és összetételével kapcsolatban nem állnak rendelkezésre pontos és megbízható statisztikák, így csak hozzávetőleges és becsült adatokra támaszkodhatunk. A háború alatt ugyanis hazánkban nem készült ilyen összeírás, nem úgy, mint Németországban, ahol a hadügyminisztérium már 1916-ban elrendelte a felekezeti felmérést, hogy megvizsgálják, igazak-e azok az állítások, miszerint a zsidók kibújnak a frontszolgálat alól. Ez volt a hírhedt „Judenzahlung" (zsidószámlálás), amit a németországi zsidók érthetően megdöbbenve

. A Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal 1920. december végi adatfelvétele - korlátai ellenére - viszonylag megbízható anyagot szolgáltat a trianoni Magyarországra vonatkozóan az elesettek korosztályi, foglalkozási és felekezeti megoszlásával . Az adatok alapján nem kétséges, hogy a kiugróan legnagyobb veszteséget a gyalogsághoz bevonult agrárnépesség szenvedte el. A felekezeti különbségek is jelentősek: a férfilakosság mintegy 42-46,5 ezrelékét tette ki az emberveszteség a katolikusok és a protestánsok (reformátusok és evangélikusok) között, míg az izraeliták között csak ennek felét, 22 .

Az eltérő felekezeti arányok társadalomtörténeti okokkal magyarázhatók. Figyelembe kell venni, hogy a háború kitörésekor a zsidók között az átlagnál kevesebb volt a kiképzett katona, másrészt gazdasági szerepük, foglalkozásuk alapján könnyebben mentesíthették magukat a katonai szolgálat alól, főként azok, akik még nem is voltak

. A bevonult zsidók többsége viszont valószínűleg ugyanúgy teljesítette katonai kötelességét és engedelmeskedett a parancsoknak, mint a többiek. Habsburg József főherceg a következőket ezzel kapcsolatban Szabolcsi Miksának a harctérről: „Igen sok alkalmam volt zsidó vallású katonáinkat megfigyelnem, és nem láttam különbséget köztük és más katonáim között [...] Magyar fiúk közt, mint igazi magyarok, vállvetve küzdöttek a vérengző szerbek és a hatalmas orosz ellen; a dicsőségben egyenlő részük van hős bajtársaikkal." Ugyanakkor az is igaz, hogy képzettségük és foglalkozásuk alapján a bevonult zsidó katonák és tartalékos tisztek jelentős része nem a frontvonalba került, hanem irodába, hadtáp- vagy vonatszolgálathoz, gazdasági beosztásokba vagy egészségügyi területekre, oda tehát, ahol kisebb volt az emberveszteség. Igaza lehet Deák Istvánnak, aki így a kérdésben: „Feltehetőleg ugyanannyi a valószínűsége annak, hogy a zsidók készségesen mentek a frontra, részint a Monarchia iránti lojalitásból, részben az oroszoktól való félelmükben, mint annak, hogy pacifista vallási hagyományaiknál, a katonai szellemtől távol álló életmódjuknál vagy kereskedelmi és egyéb nem testi munkán alapuló foglalkozásaiknál fogva megkísérelték elkerülni a katonai szolgálatot."

Szabolcsi Miksa, a zsidóság hangadója, a zsidóellenes támadásokra reagálva lapjában a jelenség magyarázata helyett a zsidóság relatíve kisebb emberveszteségét is megkérdőjelezte, ami nem volt szerencsés. Hiába számolt be az Egyenlőség rendszeresen a zsidók katonai helytállásáról és hősiességéről, a közvélemény nagy részét ez nem győzte meg. A háború által felforgatott, nélkülöző társadalom fogékonnyá vált a bűnbakképzésre, és egyre többen okolták a zsidókat a szenvedésekért. Az alább közölt levéltári források arra utalnak, hogy a zsidókra vonatkozó vádak, mi szerint lógósok, s ahol csak tehetik, kihúzzák magukat a harctéri szolgálat alól, a háború végére az alsóbb társadalmi rétegek körében is elterjedtek.

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt augusztus 24.

1927

Klebelsberg Kuno vallás-és közoktatásügyi miniszter 1927. augusztus 24-én megjelent (63 000. számú) miniszteri rendeletével szabályozta a...Tovább

1931

Károlyi Gyula miniszterelnök alakít kormányt.

1988

Pécsett megszületett az első magyar lombikbébi.

1989

Tízezer fiatalt vártak a a francia fővárosba a világ sok országából, köztük Magyarországról is a „Párizs 1989” elnevezésű nagyszabású...Tovább

1991

Ukrajna elszakad a Szovjetuniótól, és kikiáltja függetlenségét.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt években a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont számának két írása is ízelítőt nyújt. A szám tematikája: „Magyar diaszpórák, emigráns egyesületek, személyes sorsok a 20. században”. Az összeállításban a már említett két dokumentumközlésen kívül olvashatunk még sanghaji magyar kalandorokról, az ottani magyar érdekvédelemről, továbbá a franciaországi, illetve a tengerentúli magyar diaszpóra szervezeteiről, azok működéséről. Nem kapcsolódnak szorosan a témához, de érdekfeszítőek a kristályéjszaka magyar vonatkozásai, és igen tanulságos olvasmány Alapi Gyula Rákosi Mátyáshoz írt, mindeddig ismeretlen levele is.

Technikai okok miatt az összeállításunkat két, formailag ugyan különálló, de tartalmilag  szorosan összetartozó részre bontottuk: az elsőt, tehát az idei 2. számot 2017. június 21-én, míg a második részt, azaz a 3. számot június 28-án közöljük. A kettes számban az egyesületi témák kerültek előtérbe, míg a hármasban főleg egyéni sorsok bemutatására helyezzük a hangsúlyt.

 

 

Budapest, 2017. június 28.

 

 

A szerkesztők