Bukovinai székely exodus (1944-1945)

„Itt egy üresen maradt zsidó házban lakunk, de éppen ma hallottam a helyi plébánostól, hogy új uraink, a nyilasok, ki akarnak lakoltatni innen, mert nagynak tartják egy család számára. Minden lenne, ahogy lenne, de mi lesz a szegény székelyekkel? Ha nem találunk győzni, Bácskába vissza nem mehetünk, de akkor hová? Még talán szerencse, hogy öreg vagyok és beteges lettem, legalább talán nem fogom meglátni szegény népem végleges koldusbotra jutását. Ember tervez, Isten végez: a magyar kormány jót akart nekünk, de ki számított a háborúra s különösen ki a román árulásra?”

Bevezetés 

A '40-es évek végétől a hazai néprajzi és szociográfiai kutatásokban kiemelt helyet foglal el a Tolna és Baranya megyében letelepített bukovinai székelyek népi kultúrájának vizsgálata. Ez főleg azzal magyarázható, hogy történetük során végig kisebbségben éltek, távol a magyarság által lakott kárpát-medencei törzsterülettől. Ez a helyzet azonban nem eredményezte identitásuk megváltozását, vagy lélekszámuk jelentős csökkenését. Éppen ellenkezőleg, egyházi vezetőik és magyarországi támogató szervezetek segítségével már a XIX. század második felétől szoros kapcsolatokat építettek ki az anyaországgal. Ugyanebben az időben a bukovinai magyarság egy folyamatosan gyarapodó közösséggé, lakóterülete pedig népesség-kibocsátó vidékké vált. A völgységi megtelepedés után eleinte úgy tűnt, hogy a tősgyökeres lakosságétól eltérő kulturális és szociális hátterük több akadályt gördíthet magyarországi beilleszkedésük elé. A kisebbségi lét és kényszerű vándorlások miatt ugyanakkor nagyfokú alkalmazkodó képesség alakult ki bennük, ami - hagyományaik megtartása mellett - segítette a hazai társadalomba való integrálódásukat. A népcsoport történetéről már több, főleg a korai korszakkal foglalkozó résztanulmány is született, nem ismeretes azonban olyan tudományos szakmunka, amely a bácskai kitelepedésük részletes bemutatására vállalkozott volna. Az alábbi történeti áttekintés mellékleteként közölt két dokumentummal a népcsoport múltjának kevésbé ismert fejezeteire szeretnénk felhívni a figyelmet.

Kiköltözés Bukovinából, menekülés a Bácskából, letelepedés a Dél-Dunántúlon

A XVIII. század '70-es, '80-as éveiben a főleg Csíkból és Háromszékből származó, a kelet-erdélyi határőrvidék megszervezése miatt Moldvába menekült székelyek hét települést alapítottak a történelmi Moldva északi részéhez tartozó, 1774-ben Bukovina néven önálló tartománnyá alakított területen (Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Laudonfalva és Tomnátik, melyek közül a két utóbbi a XIX. Század második felére elnéptelenedett). Ezek lakosságának döntő hányada katolikus volt, de Andrásfalván kis református közösség is alakult. Az öt falu lakosságának lélekszáma közvetlenül a letelepedés után 2687 volt, ez az érték azonban alig száz év múlva, 1880-ra 9887-re változott. A századforduló táján meginduló migrációs hullámok ellenére lélekszámuk az 1930. Évi román népszámlálás statisztikái szerint már 15650 lett. (Az adatok érzékeltetése kedvéért megemlítjük, hogy például 1786 és 1930 között a lakosság Hadikfalván megtízszereződött, Andrásfalván pedig hússzorosára növekedett.)A magas születési számaránynak köszönhetően a XIX. Század második felére a családi birtokok felaprózódtak, a népesség nagy része elszegényedett. További nehézséget jelentett az életkörülményeik számára, hogy a lakóterületüket gyakran sújtották elemi csapások, melyek közül a legpusztítóbb az 1866. évi kolerajárvány és Józseffalva 1939. évi leégése volt.

Magyar identitásuk fennmaradását nagymértékben befolyásolta, hogy 1918-ig Bukovina a kibocsátó területtel egy állam keretei közé tartozott, ami megkönnyítette az anyaországi magyarsággal való kapcsolattartást. Hasonló megtartó erőt jelentett az is, hogy az 1786 óta a lembergi érsekség joghatósága alá tartozó magyar katolikus egyházközségekben szolgálatot teljesítő német, lengyel vagy szlovák származású papok megtanultak híveik anyanyelvén és magyarul miséztek. A közösségnek emellett rendelkezett olyan iskolákkal, ahol tagjai a magyar nyelvű írást és olvasást elsajátíthatták. Az anyaországi közvélemény irántuk megnyilvánuló érdeklődése az 1861-ben megalakuló Szent László Társulattal intézményes kereteket öltött. Ez a figyelem a dualizmus korában állami szinten is érezhetővé vált, a századfordulón lezajlott telepítési akciók a magyar hatóságok irányításával valósultak meg. A hazatelepülési mozgalom révén az Al-Duna vidékén, a Bánátban, valamint főleg Dél-Erdélyben jöttek létre kisebb bukovinai közösségek.

Bukovina az első világháború után megszerveződő román nemzeti egységállam fennhatósága alá került. Ez a körülmény súlyosbította az ott élő magyarság helyzetét, hiszen a román kormányok különféle represszív kisebbségpolitikai intézkedésekkel próbálták megtörni a nemzeti önszerveződését. A két világháború közötti időszakban csak az andrásfalvi református egyházi iskola volt magyar tannyelvű, a többi bukovinai falu népiskolájában román nyelven oktattak, a magyar származású tanítók nagy részét pedig elbocsátották állásából. A Nagy-Romániában bevezetett földreform során a bukovinai országrészben főleg román parasztok részesedtek a kiosztott földekből, amely tovább nehezítette a magyarok gazdasági helyzetét. 1940 júniusának végén Románia átengedte a Szovjetuniónak Besszarábiát és Bukovina nagyrészt ukránok lakta északi részét. Az elcsatolt területekről beköltöző románságot Dél-Bukovinában helyezték el, ami kiélezte a feszültséget az ott élő nemzetiségek között.

Ilyen körülmények között elevenítette fel Németh Kálmán józseffalvi plébános községének 1939. évi leégése után a teljes áttelepítés koncepcióját. Az agilis pap eleinte elutasításban részesült a magyar hatóságok részéről, a második bécsi döntés után beözönlő bukovinai menekülők azonban álláspontjának megváltoztatására késztették a magyar kormányt (1941 tavaszára már 4500-ra duzzadt a menekültek száma). A bukovinai magyarság "elengedéséről" és befogadásáról kétoldalú magyar-román egyeztetések kezdődtek. A román tárgyalófél szem előtt tartva a bécsi döntőbírósági egyezmény felülvizsgálatának lehetőségét, az etnikai arányok megtartása érdekében leszögezte, hogy a kitelepülőket nem költöztethetik a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélybe. Ezért az áttelepítés megvalósítására 1941 májusában nyílt reális lehetőség a Bácska elfoglalása után, ahol a korábban odatelepített szerb dobrovoljácok elhagyták házaikat. A székely telepeseket így a visszafoglalt Délvidékre vitték, ahol nagyobb városok környékén, 28 kolóniát hoztak létre számukra, ezeket az egykori bukovinai falvaikra emlékeztető nevekkel látták el. A letelepítéssel kapcsolatos teendőket a Bonczos Miklós belügyi államtitkár vezetése alatt álló Országos Menekültügyi Kormánybiztosság látta el (1942 júliusától Külföldi Magyarokat Hazatelepítő Kormánybiztosság).

Az 1941. május 11-én aláírt magyar-román államközi megállapodás értelmében a hazatérők csak háztartási felszereléseiket, ruhaneműiket és bútoraikat hozhatták magukkal, az állatállományt és a gazdasági felszereléseket a szülőföldjükön kellett hagyniuk. Ingatlanvagyonuk kérdésében később sem sikerült megegyezni a román kormánnyal. A folyamat mindenesetre 1941 júniusának végére befejeződött, 1942 tavaszára pedig minden optáns, körülbelül 15000 személy (más adatok szerint 17700) kapta meg honosítási iratait. Az egykori öt község birtokállományánál négyszer nagyobb mennyiségű földet kaptak több évi törlesztésre, a birtokrendezési munkálatok során pedig haszonállatokkal is ellátták őket. A táj földrajzi sajátosságainak megfelelően fel kellett hagyniuk a Bukovinában elterjedt zöldségtermesztéssel, s szemes növények ültetésére álltak át (elsősorban búza, kukorica és kendertermesztéssel foglalkoztak).

A "honfoglalók" lassan kezdtek hozzászokni új hazájukhoz. A háborús körülmények azonban nem engedték meg, hogy a népcsoport gyökeret verjen a Bácskában. 1944. október 7-8-án a szerb partizánhadsereg előretörése miatt, bosszútól tartva, a magyar közigazgatás kivonulásával együtt kiüríttették a telepesfalvakat is. Az evakuáció előkészítésére alig néhány óra maradt, csak élelmiszert és a legszükségesebb holmijaikat tudták felpakolni a szekerekre, az állatállomány és a szülőföldről hozott bútorok a házakban maradtak. A magyar hatóságok kijelölték ugyan a menekülés útirányát, néhányan mégis megkésve indultak el, vagy elirányították őket, így került egy kisebb csoport a partizánok kezébe, akik meggyilkolták annak férfitagjait. Az Észak-Bácskát elárasztó menekülők Bajánál és Dunaföldvárnál keltek át a Dunán, majd szétszóródtak az egész Dunántúlon, egyes csoportjaik egészen Győrig és Sopronig jutottak el, sőt néhányan még a határt is átlépték. A szekereken történő, szabad ég alatti bolyongás több mint két hétig tartott. Ezután ideiglenes szállásokon helyezték el őket főleg Vas, Zala és Somogy megyékben: iskolai helységekben, fészerekben vagy istállókban vészelték át a telet. Itt várakoztak egészen 1945 tavaszáig, mikor a magyar hatóságok hozzáláttak tervszerű házhoz és "hazához" juttatásukhoz Tolnában és Baranyában.

Az Országos Földbirtokrendező Tanács 1945 áprilisában adott megbízást a bukovinai menekültek helyzetének rendezésére. A feladat végrehajtására az erdélyi székely származású Bodor György vállalkozott, akinek egy székely többségű járás, vagy vármegye létrehozása lebegett a szemei előtt. Bodor a hazai németség kollektív bűnösségének elvét vallotta, ezért a tervet a magyarországi svábok kimozdításával tartotta keresztülvihetőnek. A kérdés eldöntésében meghatározó erejűnek bizonyult, hogy maga mögött tudhatta a kommunista párt, a nemzeti parasztpárt és az érintett vármegyék vezetésének támogatását. Ennek megfelelően a kiszemelt háztulajdonosok közül nemcsak a Volksbund egykori tagjait, hanem a "bundizmussal" vádolt német lakosokat is - összesen mintegy 20000 személyt - a lengyeli Apponyi-kastélyba és egyéb gyűjtőhelyekre internálták, ahol embertelen körülmények között őrizték őket. Az internálás váratlan elrendelésével a fő cél az volt, hogy a hajlékukba visszatérő svábok a beköltözött székelyek miatt kész helyzet elé legyenek állítva. A magyar hatóságok így akarták elejét venni annak is, hogy az eredeti tulajdonosok vagyonuk menekítése céljából széthordják az ingóságokat.

Az egész Dunántúlon szétszóródott bukovinaiakat végül 500 család kivételével - akik a menekülés során Észak-Bácskában rekedtek, és ott Bácsalmás környékén három faluban lettek letelepítve - 1945 májusára sikerült összehívni Bonyhádra, ahol a Bodor vezette Telepítési Hivatal kijelölte számukra új hajlékukat. Ezzel a székelyeket hét baranyai és huszonnyolc tolnai faluban helyezték el. A letelepülők törzslakóterülete a tolnai Völgység lett, de a későbbi kirajzások során Mözsön, Szekszárdon, sőt Érden is alakultak közösségek. A gyűjtőhelyekről visszaérkező svábokat a kitelepítésükig a már megszállt székely családok mellett helyezték el. A német tulajdonok elkobzása és ezzel együtt a kényszerű együttélésből fakadó nehézségek 1946-47-ig rendkívüli mértékben kiélezték az ellentéteket az őshonos lakosok és a betelepültek között. Ehhez járult a székelyek sváb gazdákéhoz viszonyított alacsonyabb szintű termelési kultúrája, illetve a német egyháziak ellenállása. Az újonnan formálódó székely társadalom és a németség közti viszonyt némiképp a pártpolitikai csatározások is befolyásolták. A kelet-mecseki bányavidék német lakosságának révén hagyományos tömegbázissal rendelkező szociáldemokraták, vagy a völgységi német nagygazdák támogatását bíró kisgazdapárt kifogásolta az internálások során előforduló túlkapásokat és törvénysértéseket, míg a kommunista párt és a Nemzeti Parasztpárt a székely agrárrétegek "helyzetbe hozásával" kívánta megvetni a lábát a térségben. A falvakban földigénylő bizottságok alakultak: a székely családok páronként hét, gyermekenként egy hold földet kaptak, sőt igásállatokat és gazdasági felszereléseket is a rendelkezésükre bocsátottak. Még a helyi németek kitelepítése előtt és azzal egy időben 3821 család részesült földjuttatásban.

A dokumentumokról

A publikált források szerzője Sebestény Antal, egykori hadikfalvi plébános, aki a székelyek bácskai menekülésének és tolnai letelepítésének nemcsak közvetlen szemtanúja, hanem cselekvő részese is volt. A levelek közzétételének ezen kívül különös nyomatékot ad, hogy a székelység soraiból kikerülő értelmiségitől származnak, aki hivatottnak érezte magát arra, hogy népe sorsán javítson.

Sebestény Antal 1874-ben született Andrásfalván. 1883-ban egy telepítőbizottság vitte Budapestre, ahol a Szent László Társulat ösztöndíjában részesülve végezte el az elemi- és középiskolát. Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte, majd 1897-ben Majláth Gusztáv Károly püspök szentelte pappá. Még ebben az évben a Szent László Társulat szándékainak megfelelően visszatért Bukovinába, ahol 1920-ig Józseffalván teljesített szolgálatot. 1920. október 1-én kapott kinevezést a legnagyobb bukovinai katolikus magyar plébániára, a 6000 lelket számláló Hadikfalvára. Jelentős szerepet játszott a trianoni békeszerződés után az erdélyi magyarsággal való kapcsolatok kiépítésében, 1926-ban a Magyar Országos Párt gyűlésén is beszédet mondott. 1927-ben az istensegítsi pap halála után, egy évig ő végezte az ottani megüresedett plébánia lelkipásztori teendőit is. 1940 decemberétől Dél-Bukovina főesperese. A bukovinai székelyek áttelepítése után tovább folytatta hívei lelki gondozását az egyik hadikfalvi telepen, Horthyvárán. A Bácska elhagyása után a Somogy megyei Nagyszakácsiban helyezték el egy ideiglenes menhelyen, majd a Tolna megyei Kisdorogra került, ahol 1961-ben halt meg.

Leveleit Krywald Ottó pápai prelátusnak, a Szent László Társulat egyházi alelnökének írta, akivel a '30-as évek második felétől állt kapcsolatban. Hangsúlyoznánk, hogy a Szent László Társulat iratanyagában több tőle származó levél is fennmaradt, ezek közül kettőt teszünk közzé, amelyek plasztikusan tükrözik a Bukovinából kitelepedett székelyek kálváriájának stációit.

Ezen a napon történt augusztus 18.

1917

Első világháború: A tizenegyedik isonzói csata kezdete. Az olasz hadsereg nagyerejű támadása nyomán az osztrák–magyar haderő jelentős...Tovább

1919

Megalakult a Magyar Egyetemi és Főiskolai Országos Nemzeti „Turul” Szövetség Előkészítő Bizottsága.

1945

A ME 6650/1945. sz. r. értelmében elrendelték a nyolc osztályos általános iskola bevezetését. A 6660/1945. sz. r. pedig a nők számára is...Tovább

1946

Prágában tartották az első Diák- Világkongresszust, amelyen 38 ország diákszervezeteinek képviselői vettek részt. Augusztus 27-én, a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők