Cigánybűnözés? - egy korjelző forrás az 1970-es évekből

Rendőrségi jelentés egy bűnözői csoportról

„A bűnöző csoport hét főből állt, egyes tagjai állandó munkahellyel rendelkeztek. A bűncselekmény elkövetésének idejét általában úgy választották meg, hogy munkahelyükön ne legyen igazolatlan hiányzásuk. Ennek alapján a bűncselekményeiket zömmel péntek, szombat illetve vasárnap éjszaka követték el. Amennyiben péntek éjszaka követtek el bűncselekményt, úgy az állandó munkahellyel rendelkező személyek mindig szabad szombatosok voltak."

Bevezető 

Az ORFK nemrégiben levéltárunkba került forrásai között találtam az alábbi, viszonylag terjedelmes esetet. A történet röviden összefoglalható: egy hét fős csoport 1970. november 29. és 1975. május 1. között betöréses lopásokat (55 rendbeli) követett el Zala megyében. Azonban több okból is felkelheti e szöveg a kutató érdeklődést: egyrészt a forrás a cigánybűnözés kontextusában íródott. Másrészt, a - Kemény István

- alapos szociológiai kutatások hajnalán egy olyan időszakból tudhatunk meg érdekes társadalomtörténeti háttérinformációkat bűnöző személyekről, akiket a rendészeti szaknyelvben cigányként jelenítettek meg. Míg a hivatalos diskurzusban - az MSZMP 1961. június 20-ai nyomán - nem létezett cigánykérdés, a rendészeti szakzsargonban cigánybűnözésként ábrázolták az inkább a szegénység, szegregáció, hátrányos társadalmi helyzet miatt kialakuló, ún. megélhetési bűnözést is.

A cigánybűnözés, mint fogalom a Belügyi Szemle 1963-as, cigánykérdéssel foglalkozó összeállítása nyomán terjedt el. Bár a tanulmányok szerzői nem a cigányság egészét tekintették bűnözőknek, hanem csak egyes csoportjait, a korszak egészére jellemző volt a „cigánybűnözők" külön nyilvántartása is. Úgy vélték, nemcsak rendészeti eszközöket kell bevetni a cigánykérdés rendezésére, azonban az egész korszakban mégis a rendészeti megközelítés volt

.

A forrás keletkezésekor a rendészeti forrásokban előtérbe került a csoportos elkövetési mód. Ennek oka az volt, hogy a galeribűnözés terminológia háttérbe szorulásával a csoportos elkövetés vált a fő üldözendő elkövetési magatartásformává. 1976-ban 20 bűnöző galerit 235 taggal, 1977-ben 13 bűnöző galerit 77 taggal számoltak fel. Ezzel szemben 3700 csoportos elkövetést

. Jelen esetben is a csoportos jelleg volt hangsúlyos: a hét főt csoportként jelenítették meg. A szervezett elkövetés jelének tartották, hogy az elkövetők már 2-3 hónappal korábban tájékozódtak a kiszemelt objektumban, mikor érkezik nagyobb összegű pénz a helyszínre. „Lakóterülettől félreeső, magános épületeket" szemeltek ki. A résztvevők között voltak idősebbek és fiatalabbak is. A forrás szerint ennek fő oka az volt, hogy az idősebb, büntetett előéletűek úgy beszélték meg a fiatalabbakkal, hogy a bűncselekmények elkövetését magukra vállalják, így enyhébb büntetésre számíthattak az öregebbek.

A forrás alapján jól nyomon követhető a szereplők térbeli mozgása is, mellyel egy sajátos mentális térkép rajzolódik ki: az említett települések: Magyarszentmiklós, Murakeresztúr, Fűzvölgy, Egervár, Tanakajd, Bocfölde, Szepetnek 30-40 kilométeres távolságon belül, bár különböző megyékben (Zala, Vas) találhatóak. A rendőrség azzal érvelt, hogy mivel nem volt összhang a két megye rendőri szervei között, ezért tartott öt évig az ügy felgöngyölítése. A betöréses lopásokat tsz-irodában, húsboltban, magánlakásban, pincében, vegyes- és italboltban követték el, kizárólag éjszaka, egy-két óra alatt. Az elkövetés során „fejszét, csákányt, feszítővasat, erős dorongot" használtak. Nem autóval, hanem tömegközlekedési eszközzel vagy gyalog érkeztek a helyszínre, egy éjszaka akár 30 kilométert is gyalogoltak. Minden esetben készpénz megszerzésére törekedtek.

A résztvevők közül egy kivételével mindenkinek volt állandó munkahelye, „megfelelő keresete". Ennek a korszakban azért volt kiemelkedő jelentősége, mivel azt, akinek nem volt bejelentett munkahelye, azt az 1961. évi V. tv., a Büntető Törvénykönyv 214 § (1) alapján két évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető. E forrásban az elkövetőknek azt felróják, hogy többen bejelentett munkahellyel rendelkeztek. Úgy érveltek, ezért követték el cselekményeiket az éj leple alatt, hogy a munkából ne hiányozzanak és a gyanú ne terelődjön rájuk.

A rendőrség számára az eset tanulsága egyrészt az volt, hogy az objektumokat nem védték a szükséges mértékben, betörést jelző és riasztóberendezések nem voltak vagy nem működtek, a páncélszekrényt nem rögzítették betonba.

A forrásban egy helyen utalás szerepel arra, hogy a Kutya gúnynevű férfi „a Vas Megyei Rendőrkapitányság Bűnügyi osztályán hálózati személyként volt foglalkoztatva cigány vonalon". Bár az ügynökügyek időről időre nagy port vernek fel, viszonylag elhanyagolt területe a kutatásoknak a rendőrségi kötelékben foglalkoztatott hálózati személyek tevékenysége (prostituáltak esetében is). A rendőrség ezt a kapcsolatot negatívnak jelenítette meg, mivel úgy vélték, az elkövető operatív tapasztalatát éppen a betöréses lopások szervezésénél hasznosította.

A cigányság sztereotip ábrázolása például a forrásban, hogy „notórius veszekedőként" jelentek meg a hatóság előtt, illetve az, hogy egyszer egymást is becsapták, de alapvetően szorosnak ábrázolták köztük a családi összetartást.

Az egyes személyek társadalmi hátteréről összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a korszakban is szegényes életkörülmények között éltek, iskolázatlanok voltak, azonban családjuk, több gyermekük volt. Pl. a Titó gúnynevű Ny. József, aki az első betöréses lopás idején 20 éves volt, a falu szélén, gondozatlan házban élt feleségével és két gyermekével, négy általánost végzett. A jelentés írója hangsúlyozta családi kötődéseit.

Az idősebb nemzedékhez tartozó, 1970-ben 43 éves, Falat gúnynevű Ny. Rudolf segédmunkásként dolgozott, hat általánost végzett, négy felnőtt gyermeke volt. Lakhatási körülményei a többiekhez képest nem voltak szegényesek: a jelentés szerint lakását korszerű bútorokkal rendezte be, háztartása gépesített volt. Háza azonban düledező. A csoport többi tagjára is ez volt jellemző: az idősebbek viszonylag konszolidáltabb körülmények között éltek.

A korszakban a cigányság integrálásával függött össze a teljes körű foglalkoztatásukra törekvés, amelynek hatékonyságát ebben az esetben is láthatjuk: a munkaviszonnyal rendelkezők segédmunkásként dolgoztak.

A korszakban a Zala megyei cigányság életébe nyújt bepillantást Schiffer Pál „Cséplő Gyuri" című filmje is. Bár a film középpontjában Cséplő Gyuri migrációja a fővárosba, budapesti munkavállalása áll, bepillantást nyerünk kibocsátó közegébe is: a Zala megyei Németújfaluba. Schiffer Pál „tradicionális, törzsi cigányközösségnek" jelenítette meg ezt a közeget, amely hasonló lehetett a betöréses lopásokat elkövetők

.

Összességében a forrás ábrázolja, hogyan működött a gyakorlatban a cigánybűnözés fogalmának használata, vagyis hogyan sztereotipizáltak egy megtörtént bűncselekmény sorozatot: az elkövetőket megtalálták, tehát a nyomozás eredményes volt, azonban az eseteket úgy kontextualizálták, hogy a cigánybűnözés ismérveit alkalmazták az elkövetőkre. Hangsúlyozták az elkövetők szoros családi kötelékeit, az elkövetés módjánál a bűncselekmények előkészítésénél a lóvásárlási cél hangsúlyozását, a rendezetlen életkörülményeket. Azt azonban nem tudjuk meg a forrásból, hogy az elkövetők a cigányság mely csoportjához tartoztak. Bár a szereplők nagy része állandó munkahellyel rendelkezett, a szövegben ezt annak a bizonyítékának tartották, hogy ezzel is - mintegy fedőtevékenységként - az éjszakai bűnelkövetések titokban maradását készítették elő. A dokumentum jó látlelet arra vonatkozóan is, hogy a korabeli integrációs politika ez esetben részben sikeres volt, mivel a szereplők állandó munkahellyel rendelkeztek. Életkörülményeik azonban nem változtak meg gyökeresen és a közeg melegágya lehetett a megélhetési bűnözésnek.

Ezen a napon történt szeptember 26.

1920

A numerus claususról szóló törvény elfogadása, mely előírja az egyetemekre, jogakadémiákra fölvehetők számát és összetételét. Azaz...Tovább

1946

A MKP II. kongresszusán elfogadott pártprogram része lett az egyház „megsemmisítése”.

1989

A Magyar Országgyűlés elfogadja a be- és kivándorlási törvényt. Ez alapvető emberi jognak nyilvánítja a kivándorlást, és a szabad mozgást...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A pártállami diktatúrák közös jellemzője, hogy az egész társadalmat uralni próbálják, és a politika, illetve a gazdaság mellett a szellemi-kulturális életet is a saját szolgálatukba állítják. A diktatúrák esztétikai értékítéletek meghozatalára is feljogosítva érzik magukat: önkényesen, pillanatnyi politikai érdekeikkel összhangban meghatározzák, hogy mi az „értékes” és mi az „értéktelen” tudományos-művészeti alkotás, majd ennek függvényében döntenek a támogatásáról vagy a tiltásáról.

Magyarország sem volt kivétel ez alól. A Kádár-korszak több mint három évtizede alatt a művelődéspolitikát szinte mindvégig az ún. „három T” (támogatás‒tűrés‒tiltás) elve határozta meg. A kultúra egészéhez hasonlóan, a „könnyűzenei” élet is pártállami ellenőrzés alatt állt, amelynek szigora ugyanakkor jelentősen változott az egymást követő időszakok során. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni években a párt hadállásainak erősítése volt a legfőbb feladat, ami a kultúra terén elsősorban a szocialista realizmus minden áron való érvényesítését jelentette. Később, a konszolidáció idején, a szorítás némileg enyhült, az új gazdasági mechanizmus éveiben (1968‒1972) pedig az MSZMP tovább liberalizálta a szellemi életet is. A könnyűzenei műfaj képviselőinek azonban még így is számos politikai, ideológiai és adminisztratív akadállyal kellett szembesülniük, habár a Csatári Bence megfogalmazása szerint „slendrián diktatúra” körülményei között a rendszer sok esetben kijátszhatónak bizonyult. Ezt követően ismét szigorodtak a feltételek, hogy aztán a ’80-as évek a viszonylagos enyhülés jegyében teljenek. A könnyűzene azonban a hatalom számára még akkor is a giccset jelentette, és ennek megfelelően „alantas ízlésű tömegterméknek” minősítette azt.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája: „Kultúrpolitika, könnyűzene, ifjúsági szubkultúrák a Kádár-korszakban”. Négy dokumentumközlés egymástól eltérő szempontok alapján vizsgálja a kérdést. Szó lesz ezenkívül az MKP és az SZDP 1948-as Komárom-Esztergom vármegyei egyesítéséről, valamint a Nagy Imre és társai elleni per iratainak feldolgozásáról és digitalizálásáról is. Az utóbbi írás aktualitását a per 60. évfordulója adja, valamint az, hogy a Fortepan nemrég tette közkinccsé a per során rögzített filmfelvételből kifotózott 111, addig soha nem látott új felvételt.

 

Budapest, 2018. augusztus 24.

A szerkesztők