Pannonhalmi emlékek

Egy menekült visszaemlékezése 1945-ből

„egy alkalommal a győri orosz repülő alakulat három teherautóval betört és zabráltak. Alaposan megdézsmálták a húskészítményeket, elvitték a Balatonfüred Hotel teljes felszerelését, és már a menekültek holmijához nyúltak, melyeket a könyvtár teremben raktároztak el. De hirtelen eltűntek, talán értesültek arról, hogy útban van a győri orosz főparancsnok, aki tudomást szerzett arról az akcióról. Bocsánatkérés mellett megígérte, hogy másnap visszaküldi az ellopott dolgokat. Másnap tényleg jött egy orosz teherautó, de a lopott dolgoknak még egy tizedét sem hozta vissza.”

Forrás

Pannonhalmi emlékeim

52 évvel ezelőtt, 1945. január elején érkeztem családommal együtt Pannonhalmára, mint az egri főkáptalani uradalom gazdatisztje.

Jelentkeztem Kelemen Krizosztom főapát úrnál, aki alkalmazott és Szalay Bertalan jószágkormányzó úr mellé osztott be. Munkakörömhöz tartozott a pannonhalmi kerület gazdasági jelentéseinek és ügyeinek intézésén kívül a főmonostor alagsorában tárolt nagymennyiségű különféle élelmiszer felhasználási ütemének és a borpince forgalmának az ellenőrzése is. A Főapátság a svájci Vöröskereszt védnöksége alatt állt, ezt a védettséget a nyilasok, a német és a szovjet hadsereg is tiszteletben tartotta. Ez a védettség már év elején is sok menekültnek adott menedéket. A front közeledtével nagyon gyorsan emelkedett a menekültek száma, oly annyira, hogy az utolsó napokban már csak fiatal lányokat tudott befogadni az apátság a túlzsufoltság miatt.

A menekültek számának növekedésével arányban emelkedett az élelmiszerek felhasználása is. Ez a követelmény, továbbá, hogy a konyha kapacitása már képtelen volt biztosítani a napi háromszori étkeztetést, február végén áttértünk a napi egyszeri étkeztetésre, ami egyfogásos meleg ebédből állt. A gyerekek mindvégig naponta háromszor étkeztek, a csecsemők és a kismamák a friss tejet az utolsó napok kivételével megkapták. Amikor a tarjánpusztai tehenészetből nem lehetett a tejet behozni, teheneket hajtottak be a parkba és asszonyok fejtek és így biztosították a tej ellátást.

Februárban a Jószágkormányzó úr rendeletére felleltároztam a bor mennyiségeket. Emlékezetem szerint 5 ezer hektoliter körüli borkészletet találtam. A cél az volt, hogy mire az oroszok odaérnek, már üres legyen a pince. A misebort felszállították a főmonostorba és lent megkezdődött az intenzív boreladás.

Az utolsó napokban a község lakói ingyen vederszámra vitték a bort, így sikerült teljesen üressé tenni a pincéket. Az oroszok amikor bejöttek a pincékben már nem találtak bort.

A Jószágkormányzó úr bölcs előrelátással úgy döntött, hogy a gazdaságokat számoltassuk el, ezt jegyzőkönyvezzük, nehogy bármikor a gazdaságvezetőket alaptalan gyanusítás érje. A Jószágkormányzó úrral elindultunk és Tarjánpusztán megállva kértem a Főintézőt, készítse elő az elszámoláshoz a zárást és majd Varsányból visszajövet ellenőrizzük a jegyzőkönyveket. Ott megijesztettek bennünket, hogy nem jutunk le Veszprém-varsányba, mert az oroszok útközben kilőnek bennünket. Ennek ellenére lementünk és szerencsésen visszajöttünk. Sem oda, sem visszafelé nemhogy repülőgépet, de egy teremtett lelket sem láttunk a határban. Varsányba érkezésünkkor teljes kihaltság fogadott bennünket. Nem volt már községi közigazgatás, posta, csendőrség, de még a német tábori csendőrség is eltűnt. Megcsináltuk a zárást és ebéd közben egy ember jelentette, hogy a távolabbi majorba bejött az orosz előörs. Ezután nagy dübörgéssel Zirc felől jöttek a német Tigrisek és mentek a kisbéri tankcsatára.

Lázinál alig tudtunk átmenni a műúton, olyan sürün egymást követték a páncélosok. Másnap Hecspusztára akartunk menni, de oda már nem jutottunk el, mert Győr után egy hecsei ember jelentette, hogy a főintéző már elment, mert a szovjet hadsereg Győrszentiván magasságában nyomul nyugat felé a Duna-parton. Visszamentünk tehát Győrbe és ott a rendház felkeresése után indultunk haza. Nyúl községben feltartóztatott bennünket egy katonai őrség, továbbmenni tilos, mivel az már haditerület. Szerencsére Győrből vittük haza az egyik pannonhalmi tanárt, aki mint tartalékos főhadnagy szolgált. Az ő segítségével azután szerencsésen hazaértünk, de a további elszámoltatásokról le kellett mondani. A legnehezebb napokban, amikor a község teljesen kihaltnak látszott, a főapátságban folyó víz ellátásban, elektromos áram szolgáltatásban és fütésben egy pillanatnyi fennakadás sem volt.

Aztán eljött a szomorú nap, amikor a szovjet hadsereg minden ellenállás nélkül bevonult Pannonhalmára. Bennünk egy világ omlott össze, de azt nem hittük, hogy később olyan nehéz időket kell megélnünk és átélnünk. A főmonostorban megjelent három magasrangú tiszt. A főapát úr fogadta őket és megmutatta nekik bent is az épületet. Ők hat orosz katonát adtak, hogy őrizzék a főapátságot, nehogy idegen bejöhessen. Ennek ellenére egy alkalommal a győri orosz repülő alakulat három teherautókkal betört és zabráltak. Alaposan megdézsmálták a húskészítményeket, elvitték a Balatonfüred Hotel teljes felszerelését és már a menekültek holmijához nyúltak, melyeket a könyvtár teremben raktároztak el. De hirtelen eltüntek, talán értesültek arról, hogy útban van a győri orosz főparancsnok, aki tudomást szerzett arról az akcióról. Bocsánatkérés mellett megigérte, hogy másnap visszaküldi az ellopott dolgokat. Másnap tényleg jött egy orosz teherautó, de a lopott dolgoknak még egy tizedét sem hozta vissza. Meggyőződésem, hogy ez a művelet árulás következménye volt.

Mikor már részben konszolidálódott az állapot, a park melletti gyümölcsös és szőlő metszését végeztük a jószágkormányzó úr közreműködésével. Tovább nem jutottunk, mert a közeli écsi szőlő el volt aknásítva.

Az egész idő alatt a főapátságban mindenki biztonságban volt, nem fordult elő sem erőszakosság, sem inzultus.

Nem lehetünk elég hálásak, hogy Pannonhalma befogadott bennünket és biztos menedéket adott a háború végső idejében.

Köszönjük, hogy e Rend nem nézve a nagy anyagi megterheltetést, gondoskodott rólunk és szeretettel vett körül bennünket.

A Szent Benedek Rend hozzáállása és magatartása a menekültek ügyében szép és követendő példája a felebaráti szeretetnek és együttérzésnek.

Ismételten hálámat és köszönetemet fejezem ki minden jóságért, amiben a Rend részesített.

Frank Iván
agrármérnök

A forrás magántulajdonban. 

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 20.

1944

A szegedi MKP székházban a KISZ megtartja nyilvános alakuló ülését.

1956

Az ELTE jogi karán Hajnóczy kör, a Közgazdaságtudományi Egyetemen Széchenyi kör alakult. – Az egyetemek közös vitafórumaként létrejött a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők