Az MSZDP in exil 56 ügyéért

A két dokumentum jellegében és terjedelmében erősen eltér egymástól. Hogy mégis együtt közöljük őket, arra az a magyarázat, hogy mindkettő az 1956-os felkeléssel foglalkozik, és a magyar szociáldemokráciához kötődik. Az egyik, az emigráns MSZDP vezetői által összeállított, és 1957 elején kiküldött beszámoló, amely az 1956 októberétől terjedő mintegy félév történéseinek főbb mozzanatait foglalja össze. A másik Révész Andrásnak, az 1956. október 30-án létrejött MSZDP főtitkárhelyettesének november 5-i levele Peter Strassernek, az osztrák szociáldemokrata párt egyik vezetőjének.

Források

Az MSZDP in exil „Beszámolója"
1957 április

Beszámoló a P. V. és az E. B. tagjainak,
tájékoztató a Pártmegbízottaknak.

Kedves Elvtársak!

Legutolsó, szigorúan bizalmasnak jelzett beszámolónk közvetlenül az októberi forradalom kitörését megelőző hetekben ért el az elvtársakhoz. A beszámolóban rámutattunk azokra az erőfeszítésekre, amelyet a kommunista rezsim folytat, hogy korlátlan uralmát fenntartsa és ugyanakkor vázoltuk azokat a szempontokat, amelye[ke]t az otthon élő, mártíromságot szenvedő, de a szociáldemokrácia elveihez szilárdan ragaszkodó elvtársaink szegeznek szembe a rendszerrel. Rávilágítottunk arra is, hogy a kommunista rendszer tökéletes csődbe jutott és hogy alapvető változások nélkül a dolgok tovább nem mehetnek.

Örömmel fogadtuk azokat a híreket, amelyeket elvtársaink és egyes tisztábban látó

kaptunk, és úgy éreztük, hogy a meghirdetett „békés együttélés" korszakában mód adódhat a tanulságok levonására. Ezt az orosznak Ausztriából való kivonulása után úgy képzeltük el realizálni, hogy alapul vételével megindulhat a diktatúra felszámolásának útján. A magunk részéről le is rögzítettük elgondolásainkat e tekintetben. fektettünk le, amelynek alapján a kibontakozást megvalósíthatónak véltük, és amelyhez a szocialisták nemzetközi fórumának támogatását reméltük.

Sajnos, a diktatúra urainak elvakultsága, az orosz hatalom könyörtelen gyarmatosító tendenciái nem tettek lehetővé egy ilyen sima kibontakozást, hanem ellenkezőleg forradalomba kergették a népet, hogy aztán a könyörtelenül letiport forradalomban elvérzett nemzetet ismét a kommunista diktatúra jármába fogják.

Számunkra most az a kötelesség hárult, hogy fölvázoljuk a történéseket, levonjuk a tanulságokat és meghatározzuk a magunk útját, amelyen haladva a magyar szociáldemokrácia ügyét és a magyar nemzet önrendelkezési jogát szolgálni tudjuk.

A nemzet fegyvert ragad

Bár kétségtelen, hogy az október 23-án kitört forradalom kezdetben a kommunista rendszeren belüli erők küzdelme volt - sztalinisták és nem sztalinisták pozícióharca - de abban a pillanatban, amikor az első lövés eldördült és a harc az utcára került, a forradalomhoz felzárkózott a munkásság, amely aztán mindvégig vezető eleme lett annak.

Akadtak az emigrációban is olyanok, akik esküdtek arra, hogy a bebörtönzött volt szociáldemokraták - elvhűek és renegátok - egyesülve kerülnek ki a börtönökből. E tévedés áldozatai azt hirdették, hogy a fiatalság - amelynek természetesen ők kívántak lenni az iránymutatói - elfogadta a kommunista világszemléletet, és azt állították, hogy a többpárt rendszer elavult, s a Népfront a jelen és a jövendő politikai képlete. Az ebben való élcsapat szerepére készültek, erre igyekeztek meggyőzni másokat is.

Nos, az elvhű és [a] renegát szociáldemokratákat nem hozta közelebb a börtön, sőt áthidalhatatlanná tette a köztük fennálló szakadékot. A fiatalság, a rendszer nevelése nem csak hogy nem fogadta el a kommunista világszemléletet, hanem egységes[en] fogott fegyvert annak leverésére. A forradalmi munkásság nem a népfront keretében kereste a kibontakozást, hanem éppen a demokratikus pártok megalakítását és azok koalíciós kormányzását hozta létre. A nemzet a demokrácia kívánalmában forrott össze.

Mindez bizonyítéka egyben annak is, hogy pártunk emigrációs képviselete helyesen ismerte fel a követendő utat, nem szakadt el a hazai tömegektől, és amikor az ellenforradalmi restaurációt célzó, úgynevezett, nemzeti reprezentációval csak úgy szemben állott, mint a proletárdiktatúra Népfrontos megszállottjaival - akkor a magyar munkásosztály, a dolgozó nép érdekeit védte. A nép, a fiatalság csakúgy, mint az öregek - demokráciát akartak. Jó érzés azt tudni, hogy egyet akartunk.

A magyar forradalom és a nemzetközi szociáldemokrácia

Az október 23-án kitört szabadságharc ellen életbe léptetett ostromállapot elleni tiltakozásul október 26-án az Angliában élő demokratikus magyarságot tömörítő

választmányi ülése csatlakozott a Magyarországi Szociáldemokrata Párt londoni elnöksége által kiadott tiltakozó határozati javaslathoz, amely:
megállapította a Szovjetunió kormányának felelősségét, miután az a felszabadítás ürügyével megszállva és gyarmati kizsákmányolás alatt tartja a magyar népet;
felelőssé tette az MDP-t a Magyarországon végrehajtott terroruralomért;
megállapította Jugoszlávia kormány köreinek felelősségét is, akik elárulva a „titoizmust" elfogadták, Gerőt a Szovjetunió magyarországi gyarmatosítóját a „szocializmushoz vezető külön út" apostolának és végül;
elmarasztalta Nagy Imrét a felelősségben, amiért az orosz hadsereget behívta az országba.
 A határozati javaslat felkérte a Szocialista Internacionálét, hogy:
követeljen amnesztiát mindazok számára, akik a szabadságharcban részt vettek,
indítson akciót a szovjet haderők azonnali visszavonására,
követelje a magyar nép önrendelkezési jogát, amelyet a békeszerződés is biztosít,
hassanak oda, hogy az Atlanti Chartában lefektetett emberi jogokat a magyar kormány biztosítsa állampolgárai számára,
követelje a demokratikus pártok és szakszervezetek szabad működését.

A Szocialista International Infomation című hivatalos kőnyomatos határozati javaslatunkat nem csak lehozta, hanem azt az Iroda közeli napokra tervezett ülésének napirendjére is fölvették.
A határozati javaslatot a BBC-n keresztül haza sugároztuk megtoldva azzal, hogy követeltük a feltétel nélküli fegyverletétel helyett a fegyveres szabadságharcos alakulatokkal az azonnali fegyverszünet megkötését és a nép akaratának megfelelően a választások előkészítését végző koalíciós kormány felállítását.

A történelmi hűség kedvéért meg kell állapítanunk, hogy Nagy Imre szerepének megítélésében igaztalanok voltunk, mert amint később tisztázódott, nem ő, hanem Gerő Ernő hívta be és kérte föl beavatkozásra az orosz hadsereget. Nagy Imre akkor foglya volt az MDP-nek és az orosz haderők parancsnokságának, amikor a


Időközben a Szocialista Internacionálé Irodájának Párizsba tervezett ülését Bécsbe hirdették meg, hogy legközelebb lévén a magyar határhoz, annak erkölcsi hatása segítse a kibontakozás felé közelgő magyar forradalmat.

Bár az iroda ülésének az

nem tagjai, a magyar eseményekre való tekintettel kértük a személyes megjelenés lehetőségét. Részben az ülésen való részvétel, részben pedig a magyar eseményekkel való szervesebb kapcsolat kiépítése megkívánta, hogy pártunk részéről valaki illetékes Bécsbe utazzon. Október 28-án ennek a kívánságnak megfelelően Szélig Imre elvtárs Bécsbe utazott. Megérkezésekor értesült, hogy az osztrák pártnak sikerült telefon összeköttetést találnia Kéthly Anna elvtárssal, s őt meghívták az Iroda november 1-ei ülésére. A meghívást Kéthly Anna elfogadta, és érkezését várják.

Valóban, Kéthly elvtársnő, november 1-én, közvetlenül az Iroda ülése előtt megérkezett, húga és Révész András elvtárs kíséretében. Talán nem kell részletezni azt a fölindulást, amit a találkozás okozott, az elvtársak megértik anélkül is azt az érzést, ami bennünket eltöltött.
Jóllehet a Szocialista Internacionál[é] Irodája bécsi ülésének a magyar kérdés csak egyik napirendi pontját képezte, mégis az egész ülés a magyar kérdés hatása alatt állott. Kéthly elvtársnő beszámolója fölötti vita eredményeként a hozott határozati javaslat többek között kimondta:
A Szocialista Internacionálé Irodájának ülése elismeréssel és csodálattal adózik a magyar szabadságharcosok hősies küzdelméért, amely megmutatta a világnak, hogy a diktatúrát meg lehet dönteni.
A legmelegebb üdvözletét küldi az újonnan alakuló magyar Szociáldemokrata Pártnak és ígéri, hogy minden lehető segítséget megad annak szervezeti fölépítéséhez, miután meggyőződése az, hogy ez a párt a sarok pillére a magyar demokráciának, és garanciája a jobb jövendőnek.
Sürgető felhívással fordul tagpártjaihoz, hogy azok minden lehető segítséget adjanak meg azoknak, akik a szabadságharc áldozataivá váltak. A bátor magyar népnek nem szabad semmiben sem hiányt szenvednie.
A továbbiakban a demokratikus Európához fordul és kéri, hogy az ország gazdasági újjáépítésében minden segítséget adjanak meg. Mind az a gazdasági megsegítés, amit a demokratikus országok Európa népeinek megadtak, hogy a háborús károkat helyreállítsák, Magyarország népét is megilleti.
A demokratikus Magyarország kiépítése érdekében a Szocialista Internacionálé követeli a szovjet hadsereg kivonását Magyarországról, amily gyorsan csak lehet.
A Szocialista Internacionálé elvárja a Szovjetunió kormányától, hogy visszavonja csapatait mindazokból az országokból, amelyek a szovjet kormány 1956. október 30-i nyilatkozatában említve vannak. Ez vezetne csak igazán a nemzetközi feszültség enyhítéséhez.

Az Szocialista Internacionálé kijelölt még egy küldöttséget Ausztria, Franciaország, Anglia, Hollandia és a skandináv országok képviselőiből, amely küldöttség a [popup title="Szoc[ialista] Int[ernacionálé] titkárával " format="Default click" activate="click" close text="Braatoy, Bjarne"]egyetemben a magyar demokrácia segítségére legyen.

Mindebből nyilvánvaló, hogy 1956. november 1-jén a világ szocialistáinak nemzetközi fóruma úgy érezte, hogy a kommunista diktatúra el lett távolítva az útból és, hogy Magyarország számára a demokratikus fejlődés lehetősége biztosítva van. Ehhez nem csak erkölcsi, hanem súlyos anyagi segítséget helyezett kilátásba.

Az orosz fegyveres beavatkozás következtében azonban vérbe fojtották a magyar nép szabadságharcát. A szocialista internacionálé november 30-tól december 2-ig Koppenhágában tartott tanács ülése már csak a levert forradalom tényét volt kénytelen realizálni. A tanácsülésen felszólalt[ak] Kéthly Anna és Szélig Imre elvtársak, valamint számosan mások, akik mind a

A tanácsülés az alábbi határozati javaslatot hozta:
A Szocialista Internacionálé a legmélyebb szimpátiával követi a magyarországi eseményeket, s legőszintébb rokonszenvét fejezi ki Magyarország népe iránt, ugyanakkor mélységesen megdöbbenti az orosz katonai erők által alkalmazott elnyomás, teljes csodálattal adózik annak a folytatódó ellenállásnak, amelyet a magyar munkásság folytat. A világ összes országainak népei osztoznak ezekben az érzésekben.
A szabadság szerető szocializmus nevében ünnepélyesen tiltakozunk a magyar nép ellen viselt orosz háború ellen. A Szovjetunió kormányának cselekedete brutális tagadása volt a szocializmus emberi és demokratikus alapelveinek.
A demokratikus szocializmus nevében követeljük minden nemzet számára az önrendelkezési jogot, amelyet azelőtt a Szovjetunió is kinyilatkoztatott. Követeljük a demokratikus pártok alakításának jogát az összes kelet-európai országokban, amelyek jelenleg részben vagy egészben gyarmati sorban élnek.
Mindenek előtt a Szocialista Internacionálé követeli annak az ENSZ határozatnak azonnali érvényesítését, amely az orosz csapatok visszavonását és az Továbbiakban követeli a szovjet csapatok kivonását az összes kelet európai országokból, amelyek jelenleg megszállás alatt vannak. Nem engedhető meg, hogy ezeknek a népeknek szabadságvágya, amelyet felbátorít a kommunista rendszer nyilvánvaló erkölcsi és politikai csődje, az orosz tankok vérfürdőjébe fulladjon.
A Szocialista Internacionálé követeli azoknak az alapvető elveknek teljesítését, amelyet a fölállított, nevezetesen: a szabad demokratikus munkásmozgalom visszaállítása mindazokban az országokban, amelyekben az, az orosz imperializmus elnyomása előtt létezett. Kiegészítve ezt azzal a követeléssel, hogy azonnal engedjék be Magyarországra a Szoc[ialista] Int[ernacionálé] három delegátusát, hogy azok megvizsgálhassák a jelen helyzetet és fölvegyék a kapcsolatot a magyar dolgozókkal 12 millió demokratikus szocialista nevében.

A Szocialista Internacionálé koppenhágai ülése Evert Vermeer holland delegátus indítványára egy különleges „Kéthly Anna alap"-ot létesített, hogy Kéthly elvtárs számára a politikai tevékenység

Itt kell megemlíteni, hogy csakúgy, mint Bécsben, Koppenhágában is Kéthly elvtársnő számára a Szoc[ialista] Int[ernacionálé] fórumán különleges fogadtatást rendeztek. Megszakították a napirend tárgyalását, és azonnal szót adtak. Egyébként is az Internacionálé pártjai egymást múlták felül a tiszteletadásban. Elsősorban kell megemlékeznünk osztrák elvtársainkról, akik példátlan szolidaritással állottak és állnak a magyar kérdés mellett. De hasonló volt a helyzet a belgák részéről is, amikor is

elvtárs személyesen hívta meg és vitte Kéthly elvtársnőt Belgiumba, ahol nem csak a munkásmozgalom részéről kapott meleg fogadtatást, hanem a belga királynő is meghívta. Mondani sem kell, hogy dániai fogadtatása sem maradt semmivel sem el az előzőekben említettektől. Nyilvánvaló, hogy más pártok megtisztelő fogadására csak az időhiány miatt nem került sor.

Rövid angliai látogatása során Kéthly elvtársnőt angol Munkáspárt részéről hivatalosan fogadták a repülőtéren, majd a párt központjában a Transport Housban rendeztek számára sajtófogadást. Másnap a pártvezetőség adott számára ebédet és délután pedig az egész parlamenti frakció előtt az angol parlamentben tartott egy-egy órás előadást a magyar helyzetről, ami után a képviselők érdeklődő kérdéseire adta meg a választ. Az ülés előtt Gaitskell [Hugh], a Munkáspárt vezetője a parlament épülete előtt, sajtónyilvánosság mellett fogadta.

A különböző szocialista pártok részéről kapott ily baráti fogadtatás később, az ENSZ előtti munka során, aktív politikai támogatássá érett. Az angol esetben például Gaitskell kérésére az angol alsóház külön vitát rendezett a magyar kérdésben, amikor is a kormány delegációja a magyar kérdés támogatására kapott utasítást.

A magyar munkásmozgalom újjáéledése

Már előző jelentésünkben rámutattunk arra, hogy elvtársaink a kommunista vezetők részéről állandó megkeresésnek voltak kitéve. Kérték őket, hogy a Hazafias Népfront keretében vállaljanak szerepet. Ez a kívánalom a forradalmi események alatt még határozottabb formát öntött, különösen akkor, amikor a forradalmi események hatása alatt megalakult az

Elvtársaink két előfeltételhez kötötték a politikai életben való szerepvállalásukat: Követelték a demokratikus pártok, elsősorban a Szociáldemokrata Párt szabad működését, mert, csak mint annak képviselői voltak hajlandók szerepet vállalni, - és mint előfeltételt szabták az orosz csapatok kivonását. Mind két előfeltétel elvi jelentőségű volt. Az első a demokrácia visszaállítását, a második a nemzet önrendelkezési jogát jelentette.

A kormány nem tudott kitérni eme követelések elől. Előbb engedélyt adott a polgári pártok szervezkedésére, de görcsösen ragaszkodott a „fuzionált munkás-egység" fikciójához, majd az események hatása alatt hozzájárult a Szociáldemokrata Párt működéséhez is. Tulajdonképpen ez volt a pillanat, amikor a munkáság érdekeltsége a forradalomban elkezdődött, ez volt a történelmi fordulópont, amikor az addig kommunista előjellel kirobban fölkelés és a bizonytalan tendenciájú polgári zavargás jellegét öltő csatározások szilárd tömegbázishoz jutva, forradalommá avatták az eddigi zendülést. A munkásság szerepvállalásával egyidőben túlhaladottá vált a kommunista rendszernek a kommunista egypártrendszeren belül való kibontakozást jelentő kísérletezése, de szilárd garancia volt arra, hogy a változás nem hajlik el a régi rend irányába. A „Földet, gyárat nem adunk vissza" jelszó megszabta a társadalmi alapot, amely a forradalmi vívmányok megtartásán épülő parlamentáris demokráciára kívánt épülni.

Október 28-án a sok vihart átélt Szociáldemokrata Párt ismét megkezdte működését. A Conti u. 4. sz. alatti pártközpont a politikai élet egyik központjává vált megint. Megalakult az ideiglenes pártvezetőség Kéthly Anna elnöksége és Kelemen Gyula főtitkársága mellett. Az elnökség soraiba beválasztották az emigrációban lévő Szélig Imrét, akit felkértek a hazatérésre, hogy a párt szervezését, mint főtitkár vegye át. Ugyancsak visszavette a szociáldemokrata munkásság régi harcos lapját, a Népszavát, amelyet a kommunista rendszer addigi hivatásától eltérően - a munkásvédelem helyett a munkás kizsákmányolás szolgálatába állított. A Népszava élére Révész Mihály elvtárs került, a P. V. megbízása alapján, aki ezt a megtisztelő feladatot csak ideiglenes jelleggel vette át, mondván,

De nem csak a párt központja, hanem a helyi szervezetek is sorra rendre megalakultak. Szinte csodával volt határos, hogy öregek, fiatalok egyaránt, mily lelkesedéssel és hittel fogtak neki a mozgalom újjászervezésének. Elvtársak 4-6 esztendős kegyetlenül súlyos börtönbüntetés után vállalták ismét a kockázatot, a súlyos feladatot. Csak a legnagyobb tisztelet és büszkeség hangján emlékezhetünk meg a szilárd meggyőződéstől vezetett bátor és áldozatos helytállásukért.

Jellemző, hogy a kommunista kézben lévő szakszervezetek ezekben a sorsdöntő napokban szinte kártyavárként omlottak össze. Az üzemekben megalakított forradalmi munkástanácsok szinte kommunista mentes testületek lettek, ahova kommunistát csak mutatványszámként vettek be. Ez is egyik döntő bizonyítéka annak, hogy a kommunistáknak Magyarországon proletár tömegbázisuk nem volt. Mindazonáltal elvtársaink úgy érezték, hogy az újjáalakítandó szakszervezetekben a kommunistákat is benn kell hagyni. Ezen az alapon indultak meg a tárgyalások, amely[ek]nek eredményeként a magyarországi kommunistáknak tiltakozniuk kellett, hogy a cseh kommunista szakszervezetek a magyar nép forradalmát ellenforradalomnak merték minősíteni, a magyar szakszervezetek kiváltak azonnal a kommunista Szakszervezeti Világszövetségből és csatlakoztak a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségéhez (IFTUC). Kezdetét vette a szakszervezetek általános átszervezése, amelytől elvtársaink cca. 65-70%-os szociáldemokrata többséget reméltek.

Természetes, hogy a mozgalom kisebb-nagyobb árulói a kommunistáknak behódolt, a szociáldemokrácia elvét megtagadó, tagjait gyalázó volt szociáldemokraták is a jövendő pártja, a Szociáldemokrata Párt küszöbén tolongtak. Elvtársaink józanul mérlegelve, de szilárd meggyőződéstől vezetve bírálták el az egyes eseteket. Most itt nem kívánunk részleteiben és személyekre vonatkozólag kitérni az egyes esetekre, tekintve, hogy az érdekeltek odahaza maradtak. Csupán egy esetben indokolt a részletezés, az Medei István esete, aki itt künn él az emigrációban, akivel kapcsolatban a győri pártvezetőség Udvaros István elvtárs elnöklete mellett úgy döntött, hogy nevezettet a párt egyeteme és a győri elvtársak ellen elkövetett cselekedetei következtében nem veszi vissza a pártba, amennyiben az ott jelentkezne. Ez természetes[en] az emigráció számára kötelező állásfoglalást ír elő.

Október 26-án a Párt Vezetőségünk londoni részlege úgy érezte, hogy szükséges, miszerint közülünk valaki Bécsbe utazzon, hogy a magyar határhoz közel tekinthesse át a helyzetet. De figyelembe vette azt is, hogy az Internacionale Irodája Bécsbe tette át az ülését, amelyet november elsejére tűzött ki. Jóllehet, hogy emigráns pártok nem tagjai az Irodának, mégis úgy éreztük, hogy most kivételesen oda bebocsátást és meghallgatást kell kérnünk. E célból Szélig Imre elvtárs Bécsbe repült.

Itt értesült arról, hogy az osztrák belügyminiszter nem engedte be Bécsbe

miután annak tiszteletére állítólagos reakciós körök nagy fogadást készítettek elő, ami a magyar eseményekbe való beavatkozást, mégpedig az osztrák hatóságok megítélése szerint nem egészen a kívánatos demokratikus kibontakozás irányában való behatást váltott volna ki. Ezt csak, mint példát említjük meg, hogy az osztrák hatóságok mennyire vigyáztak arra, hogy a kommunista rágalmak által kihangsúlyozott jobboldali, ellenforradalmi behatások ne érvényesüljenek.

Szélig elvtárs Bécsbe érkezésekor viszont le nem írható örömmel értesült arról, hogy - amint előzőekben említettük - Kéthly elvtársnő az Iroda ülésére Bécsbe érkezik. Kíséretében volt Révész András elvtárs is, aki az újonnan alakított P. V. részéről a főtitkár helyettesi tiszt betöltésével lett megbízva. Szélig elvtárs felkérése a főtitkári  posztra -amit Kéthly elvtársnő az Iroda ülésén hivatalosan is bejelentett - aktuálissá tette azt a kérdést, hogy a szervezést végző főtitkárhelyettes és a várható főtitkár megbeszélje a szervezéssel kapcsolatos tennivalókat. E kérdéssel kapcsolatban örömmel jelenthetjük az elvtársainknak, hogy az otthoni elvtársak megítélése szerint a Szocialista Internacionáléban helyet foglaló párt- képviseletünkhöz tartozó elvtársak jól töltötték be emigrációs feladatukat, amiért is mindenkit örömmel várnak haza. Olyannyira, hogy a hazatérésen túl a mozgalomba való aktív bekapcsolódást is igénylik, és annak lehetőségét mindenki számára biztosítják. Ezen elvi állásponton állva, számba is vettük az elvtársakat bizonyos tisztségek betöltésénél. Sajnos, erre a nagy megtiszteltetést, de nehéz feladatot jelentő hazatérésre ez alkalommal nem kerülhetett sor.

Amint ismeretes, Kéthly elvtársnő két esetben kísérelte meg a hazatérést, mindkét esetben az utat elálló orosz páncélosok

Révész elvtárs, aki hazatért, lakásából az orosz páncélosok bombázták ki, súlyosan megsebezve őt magát is, lakását rommá lőtték.

Itt kell megemlíteni, hogy a Szoc[ialista] Int[ernacionálé] Iroda-ülése után megrendezett sajtófogadáson Kéthly elvtársnő azon kijelentését, hogy ő igenis bízik Nagy Imrében és az éppen akkor megalakult koalíciós kormányban, a Free Europe müncheni rádiójának ottani képviselői szinte árulásnak vették, miután ez a rádióállomás és a mögötte álló erők valóban egy ellenforradalomban reménykedtek, és annak érdekében sugározták Magyarország felé Nagy Imrét gyalázó és „Mindszentinek a hatalmat" sürgető felhívásaikat. Amíg tehát a szociáldemokrata mozgalom mindent megtett, hogy a demokrácia és a nemzet önrendelkezési jogán épülő kibontakozást hozzon létre, addig, a magyar emigráció jobboldali rétege valóban ellenforradalomra spekulált és sajnos céljai előmozdítására nyugaton több támogatást kapott, mint a nemzeti szabadságharcát vívó nemzet.

A régi, a

alapon álló emigráció és az újonnan menekült szabadságharcosok között a szakadék nyilvánvaló.

Mindez kétségtelenné teszi, hogy amennyiben a sors különös kegye révén az újjáalakult szociáldemokrata párt folytathatta volna működését, úgy a demokratikus szocializmus kiépítéséért folyó munkában kénytelen lett volna a hazatérni akaró múlt ellen is küzdeni. Ez a küzdelem, lappangva bár, de az emigrációban máris jelen van. Kötelességet ró az emigrációban élő szociáldemokraták számára.

Az Egyesült Nemzetek Szövetsége előtt végzett munka

Amikor 1956. november 4-ének hajnalán az orosz csapatok tankjai tüzet nyitottak a lényegében győzedelmes forradalom ellen, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar nemzeti önrendelkezés jogának és a demokratikus életformának kialakítására jelenleg nincs remény. A Szovjetunió a magyar szabadságharc eltiprásával odavetette a kesztyűt a nyugat felé is. Meghazudtolván a népek önrendelkezés jogáról, a gyarmati kiszolgáltatottság elleni harc jogosságáról hirdetett szólamait, de ugyanakkor megmutatta azt is, hogyan képzeli el a versengő, békés együttélést, a sokat emlegetett co-existenciát.

De az sem volt kétséges, hogy ugyanakkor súlyosan megsértette az ENSZ alapokmányában lefektetett alapelveket, amelyek védelme így a szervezetben tömörült többi államra hárult. Ettől a felismeréstől vezettetve és a nemzetközi jog szilárd talpazatán állva született meg az elhatározás, hogy Kéthly Anna elvtársnőnek, mint a törvényes, de idegen fegyveres beavatkozás által hatalmában akadályozott Nagy Imre kormány egyetlen külföldön élő tagja, nem csak joga, hanem kötelessége is a magyar népet ért sérelmet az ENSZ fóruma elé vinni, ott képviselni.

Kéthly Anna elvtársnő november 5-én reggel Szélig elvtárs kíséretében New Yorkba érkezett, hogy a fenti minőségben az ENSZ előtt a magyar kérdésben szót kérjen. Munkájukban teljes mértékben segítségükre volt párvezetőségünk New Yorkban élő tagja dr. Brünauner Sándor elvtárs, aki jelenleg is ott áll Kéthly elvtársnő mellett a munka elvégzésénél.

A kérdés nagy horderejét tekintve az utazás a szenzáció erejével hatott, amiért is a sajtó és a különböző rádió és televíziós állomások tudósítói és fölvevő készülékei természetszerűen a várakozó között voltak. De ott volt dr. Pfeiffer Zoltán is, aki a rádió nyilvánossága számára a Magyar Nemzeti Bizottmány nevében üdvözölte Kéthly elvtársnőt. Tette ezt akkor, amikor jól tudta, hogy sem a múltban, sem a jelenben csakúgy, mint a jövőben sem, ezzel az együttessel semmi néven nevezendő közünk nem volt és nem lehet. Hogy a kép teljes legyen, meg kell említeni, hogy odatolakodott Kéthly elvtársnő mellé az a Medei [István] is, akiről a győri pártvezetőség csak nem rég határozott úgy, hogy nem veszi vissza a tagok sorába, - hogy így Kéthly Annával egy televíziós fölvételen szerepelve újabb lehetőséget találjon arra, hogy a szociáldemokrácia nevében a reakció számára értékesíthesse önmagát. Szóval a talmi testületek mezei hadának lerohanása tökéletes volt, de nem volt célravezető.

A bizottmányi dudva azonban nem tudta ellepni a terepet. Az ügy érdeméhez és az érkező személyiségéhez méltó fogadás sem maradt el, mert a számos várakozó barát mellett ott volt a fogadók között New York polgármesterének megbízottja csakúgy, mint az amerikai szocialista mozgalom elnöke és veteránja Norman Thomas, valamint az amerikai szakszervezetek és a Nemzetközi Szabad Szakszervezeti szövetség megbízottjai is.

A repülőtéren megrendezett sajtófogadás után nyomban Wagner polgármester rezidenciájára vitték elvtársainkat villásreggelire, amelyet természetszerűen ismét sajtó és televíziós interjú követett. Még aznap délben New York állam kormányzójának, Harrimannek e célra adott ebédén voltak jelen, ahol a külsőségeken túl a magyar kérdés támogatásának lehetőségéről folyt a társalgás.

Még aznap elkészült Kéthly elvtársnő első beadványa az ENSZ főtitkárhoz, amelyben személyi meghallgatását kérte és kifogást emelt a Kádár-féle kormány ENSZ képviselete ellen. E beadványt az Amerikai Magyar Szövetség főtitkára, dr. Falussi és dr. Háhn Sándor elvtárs kézbesítette az ENSZ-hez. Dr. Háhn Sándor egyébként is sokat segített és igyekezett az ügy szolgálatára lenni, jóllehet, nem szakította meg kapcsolatát a MNB-vel, ami nem tette viszont lehetővé hovatartozandóságának teljes tisztázását.

Tudni kell, hogy elvtársaink New Yorkba érkeztekor az amerikaiak az elnök választás lázában éltek. Béke és prosperity - volt a jelszó. Ezt a programot és a belőle áradó ígéretet minden olyan ígéret, amely a magyar kérdésben elkötelezettséget jelentett volna, csak rontotta volna a választási esélyeket. De ezen túl, a magyar események meglepték a világot. Nem volt senkinek és egy országnak sem elképzelése, politikai vonala a magyar kérdés megoldására.
Nyilván ezzel a tanácstalansággal, sőt tehetetlenséggel kell magyaráznunk azt a tényt, hogy nem csak a hivatalos amerikai külpolitika, bár annak ENSZ delegációjának megbízottja még a repülőtéren érdeklődött elképzeléseink iránt, hanem az ENSZ főtitkársága sem tudta mit kezdjen a magyar kérdéssel. Ezzel magyarázható az a körülmény is, hogy Kéthly elvtársnő három napig nem kapott választ, sőt nem is nyugtázták beadványát. Így kénytelenek voltunk a beadvány tartalmát a magyar ügy mellett szavazott összes delegációnak táviratilag megküldeni, és eljárást szorgalmazni, s ugyanakkor küldöttségileg eljárva az ENSZ főtitkárságnál, magyarázatot kérni az ilykénti ügykezelésre.

Ezzel az eljárással kizökkentettük az ENSZ apparátusát a közönyből, illetve megkülönböztettük magunkat a MNB eljárásaitól, amely a különböző papírkosarak számára addig is már több beadványt küldött és Kéthly elvtársnő számára biztosítottunk egy félhivatalos jogkört, amely megkülönböztetett az eddigi emigrációs képviselettől, de nem hatálytalanította a Kádár-delegáció jogát, csupán vitássá tette azt. Az első ütközetet megnyertük.

Ezt követte Kéthly elvtársnő meghívása Hammarskjöldhöz az ENSZ főtitkárához. Itt Kéthly elvtársnő kifejtette álláspontját a magyar ENSZ delegációt illetőleg, lerögzítette, hogy nem fegyveres beavatkozást jött kérni, - amit nem csak nem kíván, hanem különböző okokból Magyarország érdekei ellen valónak ítél meg, - de kéri, hogy az ENSZ és annak tagállamai minden politikai és diplomáciai lehetőséget vegyenek figyelembe, hogy Oroszországot a magyar nép önrendelkezési  jogának visszaadására bírálják és kérte, hogy alkalmazzák a támadóval szemben az ENSZ idevonatkozó szankcióit. A főtitkár tudomásul vette a bejelentést, de kihangsúlyozta, hogy ők csak végrehajtói a közgyűlés akaratának és a megoldás így teljesen a közgyűlés kezében van.

Itt kell tárgyalnunk a szankciók kérdését. Amikor Kéthly elvtársnő az agresszor elleni ENSZ eljárást kérte, rögtön az volt a reakció, hogy az háborút jelent. A háború rémétől szuggeráltatták önmagukat azok, akik cselekedni lettek volna kötelesek. Jelenti-e azonban az agresszor ellen alkalmazandó ENSZ eljárás a háborút? Véleményünk szerint nem. Mert a háború és az agresszió tudomásul vétele között nagy a különbség s nagy az eljárások lehetősége. Most például Izrael ellen kívánnak szankciókkal élni azok, akik az orosz agressziót tudomásul vették, illetve ellene nem voltak hajlandók szankciókra. Jelenti-e az Izraellel szembe folyamatba tenni kívánt szankciós politika Izrael megtámadását? Természetszerűen nem. De jelentheti a kapcsolatok megszakítását, gazdasági bojkottot. Miért nem lehetett Oroszország tudomására hozni, hogy a Magyarország ellen alkalmazott agresszió fel nem adása esetén nincs hitele az orosz szavaknak, nincs co-exisztencia? Nagyon helyesen fejtette ki Kéthly elvtársnő az illetékesek felé, ha Magyarországgal szembeni agressziót tudomásul veszik, nincsenek bebiztosítva a tekintetben, hogy egy agresszió nem éri-e a közeljövőben Belgiumot, vagy a skandináv államokat.

Ahhoz, hogy a különböző államok delegátusainak félelmét, tartózkodását le lehessen küzdeni, nagy, szinte emberfeletti munkára volt szükség. Személyi érintkezésen keresztül igyekeztük megértetni az ENSZ szocialista delegátusaival, hogy tenni kell valamit, ami több, mint a szovjet eljárás elítélése. Ennek a munkának gyakorlati eredménye azonban csak azután mutatkozott meg, amikor az amerikai elvtársak összehívták az ENSZ-nél funkcionáló összes szocialista delegátusokat egy baráti vacsorára, amikor is több aktív külügyminiszter és fődelegátus mellett az ázsiai országok delegációi is jelen voltak. Ott Kéthly elvtárs által adott helyzetkép és az azt követő vita pozitív irányban befolyásolta az eseményeket. Ezzel párhuzamosan folyat az úgynevezett uncommitted nations, vagyis az el nem kötelezett nemzetek küldötteinek megnyerése, felvilágosítása. Ezek főleg a gyarmati sorsból csak nemrég fölszabadult nemzetek, amelyek a még gyarmati sorsban élő testvéreik fölszabadításáért szállnak síkra. Ezekkel kellett megértetni, hogy nem lehet csak az egyfajta kolonializmus ellen küzdeni, de ugyanakkor passzívan, vagy aktívan támogatni a szovjetimperializmust. Igazság csak egy van, és, aki azt Magyarország esetében nem tudja védeni, az eljátssza a jogát a maga védelmére is.

Egyébként is mindent megtettünk, hogy a Nyugat és a Kelet közötti blokkhoz nem tartozó semleges népeket megnyerjük a magyar ügy védelmére. Még október 28-án pártunk India londoni fődelegátusán keresztül fordult Nehruhoz a „gyarmati elnyomatás elleni küzdelem bajnokához" és kérte, hogy álljon az orosz gyarmatosítás ellen küzdő magyar nép oldalára. Majd Kéthly elvtársnőt londoni látogatásakor fogadta Pandit Nehru asszony India londoni főmegbízottja, aki teljes megértéséről és támogatásáról biztosította őt. Mindazonáltal az ENSZ ülésein India delegációja nem foglalt nyíltan állást az orosz agresszióval szemben. Szüksége mutatkozott annak, hogy az indiaiak ENSZ-nél tevékenykedő különleges jogkörrel bíró Krishna Menonnal is megértessük a magyar kérdés elvi jelentőségét, és így kérjük India támogatását. Amerikai elvtársaink közreműködése révén meghívást kaptunk Mrs. Roosevelt-hez, amikor is egy barátságos légkörben lefolyt reggeli mellett ő nem csak a maga támogatását biztosította a magyar ügy mellett, hanem közrehatott, hogy a vele jó politikai kapcsolatban lévő Krishna Menonnal Kéthly elvtársnő személyesen is tudjon kapcsolatot felvenni. E kapcsolat fölvétel meg is történt, amikor is módunk volt vele ismertetni a mi álláspontunkat. A tanácskozás nem hozta meg ugyan azt, amit kértünk és vártunk, hogy India álljon teljesen a magyar kérdés mellé, de kétségtelen a személyes tanácskozás meggyőzte őt arról, hogy Magyarországon nem ellenforradalom volt és hogy mi nem vagyunk ellenforradalmárok, ami a későbbiek során azzal az eredménnyel járt, hogy az indiai delegáció nem foglalt állást szemben a magyar kérdéssel, ami nagyobb orosz-ellenes, agressziót elitélő többség kialakítását tette lehetővé.
Az ázsiai népek ENSZ delegátusainak, sőt magának Nehrunak magatartására döntően kihatott az is, hogy pont ebben az időszakban ülésezett az ázsiai szocialisták konferenciája, amelyre dr. Adolf Scharf osztrák miniszterelnök helyettes vezetésével egy öttagú szocialista delegáció volt ott jelen a Szocialista Internacionálé megbízásából, amelynek idevonatkozó megnyilvánulásai, tárgyalásai döntően hatottak.

Felbecsülhetetlen értékű volt az a támogatás is, amit az amerikai szakszervezetek nyújtottak. Washingtonban az AFL-CIO új székházában sajtóértekezletet rendeztek meg, amelyen Kéthly elvtársnő az előre elkészített és a sajtó részére kiadott anyag nyomán feltett kérdésekre, - mély hatást váltva ki, - kitűnően válaszolt. (mondanunk sem kell, hogy úgy ezen, mint a későbbiek során megrendezett ily nyilvános sajtófogadáson, nem csak a csatlós, hanem a szovjet sajtó megbízottak is képviseltették magukat.) A sajtófogadás után a szakszervezetek legfelsőbb vezetősége adott ebédet, amely után a legsúlyosabb szakszervezeti vezetők elkísérték Kéthly elvtársnőt a State Department államtitkárához Mr.Murphy-hez, hogy ezzel is nyomatékos kifejezést adjanak a magyar kérdés mellé való kiállásuknak és azon követelésüknek, hogy az USA külpolitikája ne hagyja magára a nemzeti önrendelkezésért küzdő magyar népet.

E tevékenységgel párhuzamosan folyt a sajtó, a rádiók és televíziós készülékeken keresztül való agitáció a magyar ügy érdekében. Nem volt olyan televíziós állomás, amely ne igényelte volna a személyes megjelenést és beszédet. Az amerikai világlapoknak nem csak szerkesztői és külpolitikai munkatársai helyeztek súlyt arra, hogy Kéthly elvtárson keresztül informálódjanak, hanem voltak szerkesztőségek, amelyek az egész belső munkatársak részvételével megtartott ebéden folytatott beszélgetés és vitatkozáson keresztül alakították ki véleményeiket, amelyek mindenkor, a magyar ügyet méltató nagy cikkekben realizálódtak.
Meg kell említeni azt is, hogy ellen hatásoknak is ki voltunk téve. Így a Madison Square Garden-ben megrendezett nagygyűlésen, amelyet az International Rescue Committee rendezett, Kéthly elvtársnőre egy jól fölkészült fasiszta csoport várt és kívánta belefojtani a szót. „Fegyvert akarunk" ütemes kiáltozással tüntettek az általunk követett háborút kizáró megoldást célzó politika ellen. Örömmel kell megállapítani, hogy a szélsőjobb ezen kísérletezése nem talált visszhangra amerikai körökben, és így ez a tábor elhalkult, ami természetesen nem azt jelenti, hogy aknamunkáját ne folytassa, és bennünket hazaárulónak ne vádoljon.

E kivételtől eltekintve, mindazon számos gyűlésen, ünneplésen és értekezleten, ahol Kéthly elvtársnő szót kapott, - aminek mértéke és mennyisége pusztán tőle és munkabírásán függött, amit erőn felül vállalt, - mindenütt a megbecsülés, a szimpátia jutott kifejezésre. Ha sikernek lehet nevezni a jó közvéleményt, úgy e tekintetben a siker megvolt. A siker azonban nem jelentett egyben eredményt is, abban az ügyben, amelyet képviseltünk.

Az ENSZ delegációi, valamint a közvélemény megnyerése érdekében folyt munka hatásaként, a dán-delegáció vezetője Kristiansen külügyminiszter-helyettes elvtárs a közgyűlésen kétszer hangot adott annak a kívánságnak, hogy Kéthly Annát, mint a Nagy Imre kormány egyetlen külföldön élő tagját az ENSZ közgyűlése hallgassa meg, hogy választ adhasson a szovjet és magyar delegátusok által elmondottakra. Sajnos erre a felszólalásra nem kerülhetett sor, miután ily esetre még nem volt precedens az ENSZ tárgyalásai során. Persze ez csak palást volt az ENSZ tehetetlenségének leplezésére, mert precedenst lehet teremteni, ha a szükség ezt megköveteli. Márpedig a magyar kérdés megkövetelte volna ezt a precedenst. Miután a beszéd elmondására sor nem kerülhetett, Kéthly elvtársnő elkészített beszédét írásban megküldtük a delegátusoknak.
Ezt a tevékenységet megszakította a belgiumi, koppenhágai, bécsi és londoni látogatás, amelyekről az előzőekben már említést tettünk. Visszatérve New Yorkba ismét azt a problémát kezdtük kimunkálni, miként lehetne az ENSZ-t rábírni arra, hogy hivatását betöltve a magyar kérdésben, a magyar nép érdekeinek megfelelő megoldást szorgalmazzon. Hogy lehet a magyar kérdést napirenden tartani?

Kétségtelen, hogy az ENSZ mértékadó és felelősségteljes körei maguk is érezték, hogy ha a magyar kérdésbe, ahol nyilvánvaló a fegyveres beavatkozás ténye, amely ellen az ENSZ-nek eljárást írnak elő az alapokmányokban lefektetett alapelvek, nem tud, vagy nem akar eljárni, akkor az egész intézmény halálos csapást kap. Az a precedens, amelytől Kéthly Anna felszólalásával kapcsolatban féltek, éppen az agresszió tűrésben teremtődik meg, aminek beláthatatlan következményei lehetnek az egész intézmény jövőjére. Ez a felismerés, rossz lelkiismeret párosult sürgetésünkkel, aminek eredményeként állították fel azt az ötös bizottságot, amely a Magyarországon történtek adatszerű feltárására hivatott, hogy az így összegyűjtött anyag birtokában az ENSZ illetékes szerve ismét visszatérjen a magyar kérdés tárgyalására.

Az ötös bizottság előtt elsőnek Kéthly elvtársnő jelent meg, aki közel két és fél órás előadásban tárgyalta a forradalom okait, előzményeit, annak lefolyását, az illetéktelen orosz beavatkozás mikéntjét, a Kádár-féle uralom eredetét és népellenességét. Fölvázolta azokat a kívánalmakat, amelyek a kérdés megoldásához vezethetnek. Nevezetesen azt, hogy:
„az ENSZ hasson oda, hogy Magyarországról vonják ki a jogtalanul ott tartózkodó, fegyveres beavatkozást végző orosz csapatokat,
biztosítsák a törvényes Nagy Imre kormány tagjainak szabadságát,
tegyék lehetővé, hogy ez a kormány programjának megfelelően előkészíthesse a szabad választásokat,
erre az időtartalomra - hasonlóan a szuezi kérdés rendezéséhez, amelyhez a Szovjetunió kormánya is hozzájárult - küldjön az ENSZ rendfenntartó rendőri alakulatokat Magyarországra,
kötelezzék a Szovjetunió kormányát, hogy a fegyveres beavatkozás által okozott, életben és vagyonban elkövetett károkért kártérítést fizessen,
a magyar nép akaratát kifejező Nagy Imre által vezetett koalíciós kormány számára biztosítsanak segélyeket, hiteleket, hogy a fegyveres beavatkozás és a kommunista diktatúra által okozott anyagi károkat leküzdve, Magyarországon a békés termelés biztosítható legyen,

Addig is, amíg ezek a rendelkezések hatályba nem léphetnek, zárja ki az ENSZ kebeléből az idegen fegyveres beavatkozások által hatalomba ültetett Kádár-féle adminisztráció megbízottait és Kéthly Annát, mint a törvényes magyar kormány egyetlen szabadföldön élő tagját ismerje el a magyar nép ENSZ delegátusának."

Az ötös bizottság előtt elhangzott Kéthly előterjesztést nyomon követte más illetékes személyiségek meghallgatása, s annak kiegészítésére az adatok felszínre hozására számos egyént hallgattak meg máris, és számosakat vettek tervbe. Szó van arról, hogy ez az ötös bizottság Európába teszi át működésének színterét, amikor is Kéthly elvtársnő számára megszűnik annak szüksége, hogy New Yorkban tartózkodjék. S felszabadulva e munka alól, más területen váró feladatok megoldásához foghat.

Kormányképviselet vagy Forradalmi Tanács

Amint ismeretes, ez ideig mintegy 180 000 ember menekült el Magyarországról. Ezek munkába állítása, különböző országokba való letelepítése óriási feladat. Sajnos ezt a feladatot olyan szervezetek végzik el nagyrészt, amelyek jobboldali beállítottságúak, és sok esetben menekült jobboldali magyar körök befolyása alatt állanak. Ennek következtében a Magyarországról kimenekült forradalmi tömegek a jobboldali törekvések martalékává váltak.
Másrészt viszont a Kádár-féle rezsim makacs elzárkózottsága minden olyan megoldás elől, amely a magyar nemzet önrendelkezési jogán alapuló demokratikus berendezkedésre vezetne. Szüksége mutatkozott meg annak, hogy a vélemény- szabadságától megfosztott magyar nép nevében illetékesen eljáró szervezet alakuljon meg a szabad világban.

Amerikai látogatásunk első napjaitól kezdve, volt kisgazda és parasztpárti képviselők oly irányban közelítettek meg bennünket, hogy alakítsunk egy demokratikus pártszövetséget. Véleményünk az volt, hogy a régi emigráció mandátuma bizonyos mértékben lejárt, és csak abban a mértékben illetékes a dolgokban való további szereplésre, amennyiben az odahaza megalakult demokratikus pártok és az azokból alakított koalíciós kormány és annak célkitűzéseihez viszonya tisztázva van. Egyébként véleményünk az volt, hogy új emigrációs képviseletre csak a hazulról újonnan kijött illetékes vezetők bevonásával szabad vállalkozni.
Voltak törekvések, amelyek a Magyar Nemzeti Bizottmány megfoltozásával kívánták e kérdést megoldani és megindult a található anyag felvásárlásának kísérlete. Mi kereken megmondottuk, hogy számunkra semmi olyan megoldás nem jöhet számításba, amely akár csak részben is a MNB-re épül, annak jogfolytonosságát jelentené. Arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy a magyar forradalom határkő a nemzet történetében. Minden eddigi csoportosulásnak csak annyiban van létjogosultsága, amennyiben a forradalom koalíciós képviseletét adja. Ez a Bizottmány esetében nincs meg, amiért is ez a testület csak egy okos dolgot tehet, azt, ha feloszlik, és helyt ad egy vitathatatlanul demokratikus új alakulásnak.

Egy ilyen megoldás lehetősége Varga Béla személyén bukott meg, aki magát az 1945. I. t. c. alapján államelnöknek arrogálja. Nem zavartatja magát attól sem, hogy bár ez a törvénycikk a köztársasági államformát mondja ki, s ugyanakkor a Bizottmány és annak köztársasági jogcímen államelnöknek szereplő elnöke Habsburg Ottó számára is legitimitást fogad el és támogat. A forradalmi események hatása alatt megkezdődött a Bizottmány szétesése. Sorra léptek ki belőle az emberek, olyannyira, hogy a reakciós arcél álcázására alkalmazott volt szociáldemokraták is kiléptek belőle. Jelenleg a testületnek csak kifejezetten reakciós tagjai vannak, azon a két, három egyénen kívül, akik existenciálisan oly szorosan kapcsolódnak e testülethez, hogy annak feladása számukra ezen okból nem lehetséges.

Még bécsi tartózkodásunk alatt megkeresett bennünket néhány fiatal demokratikus alapon álló menekült politikus, volt képviselő, akik a magyar emigráció demokratikus összefogását szorgalmazták azon az alapon, amely odahaza kialakult. Ez az alakulás tömöríteni lett volna hivatott:

1. Petőfi Kör
2. Értelmiségi Forradalmi Tanács,
3. Munkástanácsok,
4. Szabadságharcosok,
5. Magyar Írók Szövetsége,
6. Keresztény Demokrata Párt,
7. Kisgazdapárt,
8. Petőfi Párt - volt Parasztpárt,
9. Szociáldemokrata Párt,
10. Nemzeti Diákszövetség,
11. Parasztszövetség és a
12. Politikai Üldözöttek Szövetsége
név alatt megalakult szervezeteket és pártokat.

Véleményünk az volt, hogy miután a forradalmi események alakulása következtében reánk hárult az a történelmi feladat, hogy egy ilyen szervezetet alakítsunk, e feladat elől nem tértünk ki. Azonban úgy éreztük, hogy miután a forradalom nem állott meg a fenti szervezetek megalakulásánál, hanem egy koalíciós korányt hozott létre, s miután ezt a kormányt egy idegen fegyveres beavatkozás gátolja feladata betöltésében, így a külföldi képviseletnek nem csak a forradalmat kell képviselnie, hanem annak eredményeként létrejött kormányt is. Amerikába visszaérkezve ettől a felismeréstől vezettetve láttunk hozzá a Kormányképviselet tervezetének megszövegezéséhez.

A kormányképviselet - amelynek felállítása során az ENSZ közbelépése és a nagyhatalmak tárgyalásai során kialakulható rövidebb lejáratú kibontakozásban reménykedtünk - lényeges pontjaiban a következő szövegezésben alakult volna meg:
„A magyar nemzet demokratikus forradalmának eredményeként Nagy Imre miniszterelnök vezetésével koalíciós kormány alakult. Tekintettel arra, hogy ezt a kormányt az ENSZ alapokmányának durva megsértésével a Szovjetunió hadereje feladata betöltésében gátolja, szükséges a Magyar Nemzeti Demokratikus Forradalom Kormánya Képviseletének megalakítása.

A Kormányképviselet a Nagy Imre miniszterelnöksége alatt alakult demokratikus koalíciós korány jogfolytonosságának, és a forradalom vívmányai fenntartásának elvi alapján áll. Külföldön folytatja működését mindaddig, amíg a forradalom alatt létrehozott demokratikus kormány ismét hivatalba nem léphet. A Kormányképviselet működésére jogforrást egyrészt e kormány által történt kinevezés, másrészt a különféle forradalmi szervek által való megválasztás ténye adja. Ebből kifolyólag a Kormányképviselet a kormányt és a forradalmat együtt képviseli.

A Kormányképviselet nem tekinti magát külföldön működő kormánynak.

céljai

Minden lehető módot felhasználni arra, hogy:
1) A szovjet katonai alakulatokat kivonják Magyarországról, hogy ennek következtében Magyarország a Szovjetunió gyarmati elnyomása alól mielőbb felszabaduljon, az ország visszanyerje önrendelkezési jogát és függetlenségét.
2) Magyarországon a kommunista egypártrendszer megszűnjék, az általános emberi jogok és az ENSZ alapokmányában lefektetett szabadságjogok helyre álljanak, az általános szabad és titkos választások megtartható legyen, hogy a magyar nemzet szabad akaratának megfelelő parlament és az általa kijelölt kormány vegye át az ország ügyeinek intézését.
A Kormányképviselet működésének elvi és gyakorlati szempontjai:
Belpolitikai vonatkozásban a Kormányképviselet az ENSZ alapokmányában lefektetett emberi szabadságjogok teljes érvényesítésének elvi alapján áll. Érvényben lévőnek tekinti az 1945-ben tartott szabad választás útján létrejött parlament által hozott közjogi, gazdasági és társadalmi vívmányokat, nevezetesen a köztársasági államformát, a földbirtokreformot, a bányák és kulcsiparok államosítását.
Tekintettel arra, hogy a nemzet demokratikus forradalmából létrejött koalíciós kormány a demokratikus pártokból alakult, a Kormányképviselet a pártok, a forradalmi alakulatok, a forradalomban vezető szerepet játszó szervek képviselőiből, valamint a Nagy Imre kormány által kinevezett, vagy állásukban megerősített magasabb állami funkcionáriusokból kíván megalakulni.
A régebbi magyar emigráció azon tagjainak is helyt ad soraiban, akik a fenti célokkal és elvi alappal egyetértenek és azokért küzdeni képesek. Amennyiben ezek a fenti felsorolt szervezetek egyikéhez sem tartoznának, felvételükről a később megalakuló igazolóbizottság dönt."

E nagy vonalakban ismertetett Kormányképviseleti tervezetet, mint közös megállapodást küldtük el a Magyar Forradalmi Tanács 1957. január 5-6-7-én Strassbourgban megtartott értekezletéhez. Bár a Forradalmi Tanács a maga által megszövegezett programtervezetben az elvi rész teljesen megegyező volt, a Kormányképviseleti megoldással szemben, illetve vele párhuzamosan egy Intézőbizottságot hívott létre, amelynek ugyanazt a jogkört kívánta adni, mint amit a Kormányképviselet igényelt. Így egymás mellett álló két végrehajtó szerv alakult volna meg és a rövid lejáratra számító Kormányképviseleti megoldással szemben egy hosszúlejáratú emigrációs szervezet jellegét alakította ki.

A Szociáldemokrata Pártot a strassbourgi kongresszuson dr. Benjamin Oliver elvtárs vezetésével, az újonnan emigrált elvtársak képviselték. De jelen volt Bede Béla elvtárs, emigrációs képviseletünk titkára is, s így az új és a régi szociáldemokrata emigráció együttesen dolgozott azon, hogy a demokratikus magyar forradalomnak külföldön kellő képviselete alakulhasson ki.

Sajnos elvtársaink szempontjai nem minden esetben találtak megértésre és elfogadásra, jóllehet az irányelveket partnereink megbízottjaival előzetesen összeegyeztettük. A nézeteltérések, illetve a testület szervezeti kiépítése körül támadt véleménykülönbségek szinte felrobbantották a kongresszust. Későbbiek során kiderült, hogy az általunk előkészített és partnereinkkel elfogadtatott tervezet részben azért találkozott ellenzéssel, mert a kongresszus polgári részlegét fülbesúgással megvadították azzal, hogy „marxista többség "alakulhat ki, amelyet ők nem vállalhatnak. Eddig ugyanis, a súgók nagyon jól tudták, hisz ők voltak a megteremtői és haszonélvezői az eddigi helyzetnek, amely Bizottmányi vetületben úgy nézett ki, hogy a demokrácia álcázására alkalmaztak néhány úgynevezett szociáldemokratát, de az így alkotott spanyolfal mögött, a Horthysta reakció diplomáciai testülete irányította az egész magyar képviseletet és szervezkedett a régi rend visszaállítására. Most pedig - Kéthly Anna személyén keresztül kialakult elnökségtől félve - attól tartottak, hogy nem csak [a] szociáldemokrata vezetés, hanem a régi rend teljes kikapcsolása is aktuális. Másrészt viszont a kongresszus többsége, amely nyilván nem érezte jogcímét kikezdhetetlennek, arra törekedett, hogy kész helyzetet teremtsen, minden pozíciót betöltsön a saját személyükben.

Az így teremtett kész helyzet azzal járt, hogy egyrészt a Kormányképviselet és az Intézőbizottság megalkotásával két végrehajtó szervezet alakult ki, míg a másik oldalon, miután a végrehajtó szervből praktikusan ki lettek rekesztve azok az erők, amelyek a tárgy ismeretében hatékonyan működhettek volna, így az újonnan alakított szervezet munkájában pangás állott elő. Ez viszont arra késztette az Intézőbizottság New York-i tagjait, hogy a megválasztott elnökség és a főtitkár nevezetesen Kéthly Anna, Király Béla és Kővágó József, valamint a megválasztott főtitkár előterjesztése alapján foglalkozva a kérdéssel úgy döntsön, hogy a megválasztott elnökség, nevezetesen Kéthly Anna, Király Béla és Kővágó József, valamint a megválasztott főtitkár Kiss Sándor és a titkárul választott Benjamin Oliver mellé a négy demokratikus párt két-két megbízottjából alakítandó Végrehajtó Bizottságot alkosson, amely együttes[en] lenne a dolgok tényleges vezetésére hivatott testület. E testület magát „A Magyarnép Demokratikus Kormányképviselete" (Forradalmi Tanács) végrehajtó bizottságának tekinti.

A Szociáldemokrata Pártot az Intézőbizottságban 8 hely illeti meg. Ebből 4 az új és 4 a régi emigráció részére lett biztosítva. Eddig az elnöknek megválasztott Kéthly elvtársnőn túl az Intézőbizottságba dr. Benjamin Oliver, Kisbán Jenő, Szabó György és Varga László elvtársak lettek ideiglenes jelleggel bedelegálva, míg a régiek kvótáján mindössze Bede Béla és Szélig Imre elvtársak lettek, ugyancsak ideiglenes jelleggel delegálva.

A Magyar Forradalmi Tanácsba a fentiekben felsorolt testületek nevében még az alábbi elvtársak lettek delegálva:

Farnadi Ernő, Havas Gábor, Radocsai Lászlóné, Faludi György, Gábori György, Egri György és Vadász Kornél.

A New Yorkban alakított Végrehajtó Bizottságban az elnöklő Kéthly és a titkári szerepet betöltő Benjamin elvtársak mellett még két hely illeti meg pártunkat. Egyik helyet ideiglenesen Szélig Imre elvtárssal töltöttük be, míg a másik egy újonnan jött elvtárs számára van fenntartva, miután elvként mondottuk ki, hogy egy új és egy régi emigránssal kell betölteni ezeket a helyeket, hogy az újonnan jöttek, - tehát a forradalomban érdekeltek - a többségét képezzék az új alakulásnak. (Ez nem a párt, hanem a F. T. határozata.)

Tekintve, hogy Szélig elvtárs visszajött New Yorkból, s miután szüksége mutatkozott annak, hogy Végrehajtó Bizottságban olyan szociáldemokrata tevékenykedjen - legalábbis átmenetileg -, aki New Yorkban él, így dr. Brünauer Sándor elvtársat kértük fel arra, hogy végleges rendezésig ezt a helyet betöltse.

Miután az így betöltött tisztségek - kivéve az elnökét és titkárét - ideiglenesek, másrészt viszont már amúgy is kifogások érkeztek egyes személyek ellen - így elsősorban Egri György személyét illetően - a feladat az, hogy e kérdésben végleges megoldást keressünk. Erre a beszámoló zárófejezetében teszünk javaslatot.

Mielőtt ere rátérnénk, múlhatatlan, hogy néhány szempontot fel ne vessünk az emigrációs összefogás jövőjét és lehetőségét illetően. A Kormányképviselet - Forradalmi Tanács megalakulásával létrejött a forradalomban résztvevő pártok és szervezetek demokratikus szervezete, amely a Magyarországon végrehajtott társadalmi reformok és a forradalmi vívmányok alapján áll. Akárcsak a forradalom által életre hívott koalíciós kormány. Ezzel szemben fennáll a demokrácia álarcát öltő, de valójában a tőkés érdekeltségek, egyházi kiváltságok érdekeit védő, a Habsburg restaurációt sem elutasító Magyar Nemzeti Bizottmány. Nem lehet kétséges, hogy az emigrációban nem állhat fenn két különböző Magyarországot kialakítani törekvő egyesülés anélkül, hogy rivalizálás, összeütközés ne történjen. Ezt egyébként a Bizottmány meg is kezdte, amikor a Forradalmi Tanácsot lefitymálva, kijelentette, hogy ő nem a pártok koalíciója, hanem az egyetemes nemzet képviselete. Mert, ahogy minden magát álcázó kommunista kísérletezés a Népfront gúnyáját ölti föl, úgy minden reakció természetszerűen nemzeti összefogás malaclopója alá rejti lólábait.

A Kormányképviselet - Forradalmi Tanács részére eddig az Európa Tanács strassbourgi szervezete adott és ígért támogatást. Ez a támogatás nem alkalmaztatást, nem is elkötelezettséget jelent, hanem lehetőséget a testület által kialakított önálló politikai munka folytatására. Ezzel szemben a

támogatását élvezi, illetve annak alkalmazásában áll. Rendszeres ellátmányt, tagjai rendszeres havi fizetést élvezve tőle. A politika, amit folytat nem önálló, hanem szerves része ezen amerikai társaság crusade mozgalmának. Magyarul szólva a Free Europe a Bizottmányon keresztül politizált eddig.
A kérdés most az, vajon a magyar forradalom tanulságait figyelembe véve leépíti-e a Free Europe a Bizottmány immár csak roncsnak tekinthető múmiáját, s ezzel utat enged, s esetleg támogat olyan politikát, amely túl a Bizottmány célkitűzésein a valódi demokrácia érdekében kíván cselekedni. Ha igen, úgy nem lesz egymással versengő emigrációs testület, hanem utat engednek a vasfüggöny mögött létrehozható egyetlen változásnak, a demokratikus szocializmus kiépítésének, ami a tudomásul vételét jelenti az ott létrehozott társadalmi reformoknak. Vagyis magyarul szólva, elveti a szó valódi értelmében jelentkező reakciót, ellenforradalmat. Ez esetben az amerikai idevonatkozó politikának kell megváltoznia, amely - békés együttélésben gondolkodva, - nagyobb lehetőség biztosít egy kompromisszumos megoldásnak.

Az amerikai vasfüggöny mögötti változtatásra törekvő politika ugyanis, mindez ideig, - bár a demokrácia frazeológiáját öltötte magára -, valójában nagyhatalmi politika volt. A cél nem volt más, mint olyan változásokat hozni létre a vasfüggöny mögött, amely az orosz nagyhatalom potenciáját gyöngíti. Meghirdette a keresztes háborút - legalábbis a Free Europe-on keresztül - a kommunizmus ellen, de ugyan akkor hajlandó minden olyan szakadár kommunista mozgalmat, vagy rendszert támogatni, amely leszakad, vagy legalább semleges a szovjet tömbbel szemben. Másrészt viszont támogat az emigrációban minden olyan szélső jobboldali egyént és testületet, amely nem kifizetetten fasiszta. Nem zavarja ebben az a fölismerés sem, hogy a kommunista uralom helyén nem a demokrácia intézményesül, hanem valami felemás jobboldali diktatúra. Az első kategóriába Tito és Gomulka rendszere tartozik, míg a másiknál Dél-Korea vagy Dél-Vietnám a példa.

A magyar forradalom volt az első reflektor, amely rávilágított e politika kétes értékére. A magyar forradalom ugyanis kétségtelenné tette, hogy a népnek sem a szakadár kommunizmus, sem pedig a demokrácia álarcában visszacsempészni szándékolt Horthyzmus nem kell. A nép meg akarja tartani a szerzett vívmányokat, és demokrácián keresztül kívánja értékesíteni a kisajátított termelőeszközöket. Ebből világosan kitűnik, hogy a vasfüggöny mögött sem a szakadár kommunizmus, sem pedig a régi rend nem lehet szövetséges a szovjet imperialisztikus előretörésének visszaszorításában, hanem csak a nép, amely meg akarja tartani, amit ez a tíz esztendő, mint pozitívumot hozott.

Ha tehát a Bizottmányt fölszámolják, akkor nem csak egy idejét túlélt homonculuszt fektetnek a sírba, hanem a demokratikus szocializmust kívánó vasfüggöny mögötti népek szövetsége felé nyújtsák ki kezüket azok, akik eddig a szakadár kommunizmust és a magát túlélt reakciót melengették a keblükön. Egy ilyen politika, ismételjük, békés együttélést véve figyelembe, az egyetlen út a kompromisszumos megoldás felé.

Feladataink:

Bár a szovjet hadsereg letiporta a magyar nép szabadságharcát és most újra tobzódik az eszközemberek vak dühe, mégis kétségtelen, hogy a kommunista diktatúra nem aratott döntő győzelmet a nép fölött, amely változatlanul ellene van, és változást kíván. E változást, természetesen, csak hazai erők, a társadalmi fejlődésben lévő feszítő erő hozhatja létre. Ez azonban semmi esetre sem jelentheti, hogy mi ezt nem segíthetjük elő, vagy nem siettethetjük. Sőt!

Minden törekvésünknek oda kell irányulnia, hogy a magyar kérdést többé ne lehessen levenni a napirendről. Ha a világpolitikai feszültség a szembenálló felek tárgyalásain keresztül oldódik meg, ha Európa fő problémáját, a német kérdést, a tárgyaló asztalok mellett oldják meg, akkor lehetetlen, hogy a magyar kérdés ne legyen benne, abban a témakörben, amelyet akkor tárgyalnak. Ha hiszünk abban, hogy az egyetlen megoldás a vasfüggöny mögött a demokratikus szocializmus, akkor nem várhatjuk azt, hogy olyan erők dolgozzanak ezért, amely őket kirekeszti a politikából. Ez arra a felismerésre kell, hogy vezessen, hogy ma a szociáldemokraták magatartásán van a hangsúly. Otthon és külföldön egyaránt.

Ebből folyik, hogy nekünk itt künn olyan politikát kell folytatnunk, amely az otthonélő elvtársainkat segíti. A segítés elsősorban is politikai síkon kell, hogy jelentkezzen. A szocialista Internacionáléra ma, ebben a kérdésben, sokkal nagyobb felelősség és szerep háramlik, mint bármikor. Arra kell törekednünk, hogy a nemzetközi munkásmozgalom minden erkölcsi erejét latba vegye, hogy a Magyarországon dühöngő terror megszűnjön, és a szociáldemokraták elkerüljék a börtönt, sőt később a terror elhalásával számukra a mozgási lehetőség is meglegyen.

De ugyanakkor gondoskodnunk kell arról is, hogy abban az elesettségben, amiben ma Magyarország van, elvtársaink aktív anyagi segítségben is részesüljenek.
Amikor tehát az UNO [ENSZ] előtt fekvő magyar kérdést állandóan felszínen tartjuk, és a magyar nép érdekeinek megfelelő megoldást sürgetünk, nem feledkeztünk meg arról sem, hogy úgy a Szocialista Internacionálénál, valamint a nemzetközi segély szerveknél a fenti kérdésekben is eljárjunk. E kérdéskomplexum tehát munkában van.

Közvetlen feladatok adódnak abból is, hogy mintegy 180 000 ember hagyta el Magyarországot, és szaporítja az emigráció zilált seregét. Jóleső érzéssel számolhatunk be arról, hogy osztrák elvtársaink, párt és szakszervezeti vonalon egyaránt eddig is mily nagy segítséget nyújtottak. Herczog [Károly] elvtárs irányítása alatt működik a Sozialistische Ungarnhilfe Bécs Neubaugasse 25., amelyen keresztül közvetlenül is mód adódik menekült elvtársaink megsegítésére. Bán Margit elvtársnőnk - Bán Antal özvegye - viszont az International Labour Assistance-n keresztül végez fáradságot nem kímélő munkát a menekültek érdekében. Sajnos azonban, a menekültek nagy részét a jobboldali organizációk vették kezelésbe.

Még bécsi tartózkodásunk alatt történt megbeszélésünk alapján, a Bécsbe érkezett elvtársak értekezlete megválasztotta a párt ausztriai csoportjának vezetőségét, illetve e munka elvégzésére Herczog [Károly], Benjamin [Olivér] és Havas [Gábor] elvtársakból egy hármas bizottságot alakított. Későbbiek során a kiérkezett fiatal elvtársak a

európai szervezéséhez fogtak hozzá. Amíg az általános szervezet céljaira Bécsben egy magyar szociáldemokrata kultúrszervezet van alakulóban, addig a fiatalok az kapcsolatban tevékenykednek.

Egyes országokban is, így elsősorban Svédországban, ahol pártunknak régi csoportja működött, lassan kialakul a szociáldemokrata csoport. Ez a fejlődés azonban még egészen embrionális állapotban van. E téren még igen sokat kell tenni. Különösen vonatkozik ez Németországra, ahol mindez ideig nem alakult Szoc. Dem. csoport, jóllehet mintegy 17 000 menekült van ott. Mindez szervezett összefogás után kiált.

Jóllehet, majd minden ország, amely menekülteket fogadott be, kiad valamely tájékoztatót, s nem egy esetben elvtársaink is belefolynak e tájékoztatók szerkesztésébe, sajnos szociáldemokrata sajtót mindez ideig nem tudtunk kiadni. Kérdés, hogy elégséges lesz-e, ha a szociáldemokrata Népszava eddigi kereteit használjuk fel az új emigráció informálására, ami a menekültek nagy tömegéhez alig tudna így eljutni. A probléma adva van: szociáldemokrata heti vagy havi sajtót kell életre hívni. Sajnos az adott problémához mind ez ideig a pénz nincs adva.

Ha más vonalon kötelezőnek ismerjük el azt az alapvető igazságot, hogy a forradalom új fejezetet nyitott a magyar nemzet történetében, úgy ezt a fölismerést pártvonalon is alkalmazni kell. S miután Magyarországon a forradalmi időkben megalakult a párt, az új vezetőséget is választott, emigráns képviseletünk vezetőségének is arra az alapra kell helyezkednie, hogy az eddig élvezett mandátumát visszaadja, hogy ezáltal mód adódjon, a kötelességét teljesítő emigráció és az újonnan jött elvtársainkból alakítandó új emigrációs képviselet kialakítására.

Addig is, amíg a befogadó országokban megalakuló pártcsoportok delegátusaiból alakítandó

emigrációnk új vezetőségét megválasztja, kérjük, hogy a jelenlegi vezetőség bővüljön ki az odahaza megalakult párt külföldre érkezett tagjaival - Kéthly Anna, Benjamin Oliver. Kérünk felhatalmazást arra, hogy az így kibővült vezetőség elnöksége, a Pártértekezlet határozataitól függően betölthessen olyan tisztségeket, amelyek a jelenlegi emigráció kialakulásával adódnak. Különös tekintettel arra, hogy fent említett Forradalmi Tanács mikénti megalakításának és abban való képviseletünknek kérdése még rendezésre szorul.

E terjedelmes, de korántsem mindent felölelő jelentés tudomásul vételét kérve egyben kérjük az elvtársak segítségét az elvégzendő munkákhoz, de mindenek előtt hozzászólásaikat és javaslataikat várjuk.

                        Szélig Imre                                                                  Bede Béla
                            elnök                                                                         titkár

Ezen a napon történt december 11.

1941

A Német Birodalom és Olaszország hadat üzen az Amerikai Egyesült Államoknak.

1941

Bárdossy László Horthy Miklós kormányzó távollétében és a Minisztertanács hozzájárulása nélkül bejelenteti, hogy a Magyar Királyság...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők