Az Egyesült Államok és Latin-Amerika

A sokadik felfedezés

1979. október 6.

A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején az Egyesült Államok nemzetközi tekintélye a vietnami háborús vereség, illetve a belpolitikai botrányok miatt csorbát szenvedett, így az amerikai politika figyelme a közvetlen érdekszféra, vagyis Latin-Amerika irányába fordult. Ezt erősítette az a tény is, hogy 1979-ben Nicaraguában is balodali kormány került hatalomra, ami felkeltette a Szovjetunió figyelmét, és reális lehetőség teremtődött arra, hogy az Egyesült Államok közvetlen hátában a kubaihoz hasonló szovjet hatalmi bázis teremtődjön.
Szovjet-amerikai vita Kuba okán; A győztes nicaraguai forradalom vezetőinek látogatása a Fehér Házban; a mexikói elnök washingtoni vizitje; a vita felújítása az Egyesült Államok és Panama között a csatorna ügyében: Észak-Amerikában manapság élénken figyelnek a határtól délre lévő szomszédokra és szokás szerint érzékenyen reagálnak a hitbizományként kezelt földrész változásaira.

James Monroe kisajátította, Theodore Roosevelt hírhedt furkósbotjával móresre tanította, John Kennedy grandiózus segélyprogrammal kecsegtette, és kormányzási időszakában mindegyik amerikai elnök legalább egyszer felfedezte Latin-Amerikát. Csak az elmúlt két évtizedben, tehát a kubai forradalom győzelme óta, szinte megszámlálhatatlan kormányzati elemzés és állásfoglalás született Washingtonban, elmarasztalva a múltban elkövetett hibákat és új politikát ígérve a déli szomszédoknak. Természetesen mindannyiszor valamely – Washington számára váratlan, és főleg kellemetlen – latin-amerikai fejlemény váltotta ki az Egyesült Államok politikai és gazdasági köreinek ilyetén buzgalmát. S minden washingtoni elemzés kiindulópontja és következtetése ugyanez volt és maradt: Latin-Amerika az észak-amerikai Egyesült Államok politikai és gazdasági „hátsó udvarának” tekintendő.

Gazdasági értelemben Latin-Amerika legtöbb országa ma legalább olyan mértékben kötődik az Egyesült Államokhoz, mint bármely egykori francia vagy brit gyarmat az anyaországhoz. Általában észak-amerikai tulajdonban van az egyes latin-amerikai országokban lévő külföldi tőkebefektetések legalább 50 százaléka, de némely esetben az arány ennél is jóval nagyobb. (Egyes közép-amerikai „banánországok” egy vagy két amerikai monopólium „tulajdonának” minősíthetők. Csupán az elmúlt évtizedben majdnem megkétszereződött az Egyesült Államok közvetlen tőkebefektetéseinek értéke határaitól délre, bár Latin-Amerika aránya már nem mondható – mint egykor – túlnyomónak.

Az Egyesült Államok exportjának és importjának durván egytizede kapcsolódik Latin-Amerikához, viszont az ottani országok külkereskedelmének kötődése ma is ennek többszöröse. A hangsúly azonban nem csupán a számokon vagy arányokon van: a „hátsó udvar” földrészen kívüli politikai és gazdasági kapcsolatai Washingtont idegesítően szaporodnak. A Szovjetunióval együttműködő Kuba mellett megjelent Nicaragua, amelyet washingtoni hírszerző körökben borúsan máris második Kubaként emlegetnek. Ugyanakkor az Egyesült Államok vezető tőkés partnereinek érdeklődése szintén fokozódik Latin-Amerika iránt. Az olajgazdag Venezuela például 12 milliárd dolláros iparosítási programjának felénél is nagyobb részét európai és japán közreműködéssel valósítja meg. Argentína és Brazília pedig atomiparát az NSZK-val együttműködve akarja kifejleszteni. És a példákat sorolhatnánk tovább.

Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy Washingtonnak egyaránt baja van a „kubai jelenséggel”, a gyorsan fejlődő dél-amerikai gazdaságok (Brazília, Venezuela, Mexikó) új együttműködési feltételekhez ragaszkodó „kihívásával”, és a döntően az Egyesült Államokra támaszkodó, vagy inkább belékapaszkodó jobboldali diktatúrákkal, mivel az utóbbiak – mint Nicaragua esete példázza – „szállást csinálnak” a forradalmaknak.

Az ismétlődő felfedezések ellenére azonban Washingtonban két évtized óta csak egereket szül a kormányok módosítani ígért latin-amerikai politikája. A kapcsolatteremtés Kubával világpolitikai okokból elakadt, a kapcsolatszakítás a kompromittáló diktatúrákkal legfeljebb éjfél után öt perccel következik be (mint történt Somoza esetében is). Most állítólag Washington nyomást gyakorol a paraguayi rezsimre, megelőzendő a nicaraguaihoz hasonló robbanást. S Carter segélyezni ígéri az új nicaraguai rendszert, elejét veendő a forradalom átterjedésének Salvadorra és a többi közép-amerikai diktatúrára. Mindez azonban inkább tűnik kapkodásnak, mint koncepciónak.

A Mexikóval évek óta tartó alkudozás jól illusztrálja, hogy az Egyesült Államok érzékeli a változtatás szükségességét Latin-Amerikával kapcsolatban, de nem képes valóban átfogó és nagy horderejű módosításokra. Már Kennedy „Szövetség a haladásért” segélyprogramjának meghirdetésekor nyilvánvaló volt, hogy a Latin-Amerikából szerzett haszonnak csak egy részét visszajuttató jótékonykodás hosszabb távon még a földrész jobboldali rezsimjeit sem fogja kielégíteni. Az észak-amerikai felfogásnak kellene módosulnia, a „hátsó udvar” szemléletnek korszerűsödnie ahhoz, hogy Washington valóban képes legyen új latin-amerikai politikát kialakítani. De éppen a módosítás jelképének feltüntetett szerződés a Panama-csatorna átadásáról és e szerződés washingtoni kongresszusi „átírásai” érzékeltették, hogy az USA latin-amerikai politikájának lényegtelen változásai ellenére a lényeg változatlan: birtokának tekinti a déli földrészt, de elhanyagolja, viszont rossznéven veszi, ha bárki „kívülről” törődni mer vele.

Ezen a napon történt november 15.

1969

250 000 béketüntető demonstrál a vietnami háború ellen Washingtonban.

1969

A budapesti Hanoi parkban több ezer fiatal részvétel vietnami szolidaritási nagygyűlést tartottak.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Személyes sorsok, egyéni életutak – II.

 

A történelem iránt érdeklődők körében egyre nagyobb figyelem övezi a személyes sorsok, az egyéni életpályák alakulását. Jogos elvárás, hogy a múltat kutató szakemberek – történészek, levéltárosok – ne csak a nagy társadalmi, gazdasági, politikai összefüggéseket vizsgálják, hanem emellett a „megélt történelem sokszínűségét” is bemutassák. Hiszen a kortársi tapasztalatok közvetítésével, egy-egy életút részletes megrajzolásával közelebb hozhatják a rég letűnt korszakokat, azok változatos mindennapjait. Az ún. „nagy személyiségek” életrajzai mellett a hétköznapi emberek sorsa is érdeklődésre tarthat számot. Izgalmas feladat nyomon követni, hogy a múltban ki miként cselekedett egy adott élethelyzetben, milyen döntéseket hozott, hogyan vélekedett egy bizonyos történelmi eseményről, vagy milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Mindenki a saját tapasztalatai alapján élte meg az ország sorsfordító pillanatait vagy hosszabb-rövidebb korszakait: a 20. századnál maradva például az első világháborút, az összeomlást, Trianont, a második világháborút, a holokausztot, a több évtizedes kommunista diktatúrát és szovjet megszállást, majd pedig a rendszerváltást s az azt követő éveket.

Az ArchívNet idei 3–4. számának témája: „Személyes sorsok, egyéni életutak”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 3-as szeptember 2-án, míg a 4-es október 15-én. A most megjelenő 4. számban egymástól teljesen eltérő személyes sorsokkal ismerkedhetünk meg. Első írásunk szerzője, Veres Emese-Gyöngyvér az első világháborús barcasági csángó hősök nyomait követve jutott el a bécsi hadtörténeti levéltárba, ahol ráakadt a nagyszebeni August von Spiess ezredes mindeddig ismeretlen, német nyelvű hadinaplóira. Ezekből közlünk most egy rövid, magyarra lefordított részt. Cseres Judit és Gergely Ferenc a több mint negyedszázada elhunyt Kossuth-díjas író, Cseres Tibor 1956-os naplójegyzeteit adja közre. Ezek hűen tükrözik az író akkori lelki állapotát, a forradalom és szabadságharc eseményeihez való viszonyát. Garadnai Zoltán és Illyés Mária forrásközlése egy másik neves író, Illyés Gyula François Mitterrand francia elnökkel való 1982. július 9-i négyszemközti találkozóját ismerteti francia források alapján. Az eddigieknél árnyaltabb megvilágításba helyezi a francia elnök ott elhangzott szavait, és bemutatja Illyés Gyula szerepét a magyar–francia kapcsolatok történetében. Zubovits Fedor, a legendás katona, feltaláló, diplomata, sport- és közéleti ember gazdag életpályájáról korábban már több írás is megjelent az ArchívNetben. Kazareczki Noémi ezúttal a huszárkapitány lovagias afférjait és peres ügyeit tárja az olvasó elé. Összeállításunkat Salga Kristóf zárja, aki egy régiségpiacon vásárolt könyv lapjai közül véletlenül előkerült két magánlevelet ismertet. Mindkettőt Magyarországról kitelepített németek írták szigetcsépi ismerőseiknek 1948-ban. E levelek is tanúsítják, hogy a hazájukból elűzött németek nem szakították meg a kapcsolatot Magyarországgal, és továbbra is összeköttetésben maradtak korábbi jó ismerőseikkel, barátaikkal.

Budapest, 2019. október 15.

A szerkesztők