Lengyel hazafi vs. lengyel zsidó

Menekültek menedéke, Magyarország, 1939-1946

A magyar politikai vezetés 1939 őszén döntést hozott a lengyel katonai és polgári menekültek befogadásáról. Bár a nagyszámú feldolgozás és a visszaemlékezések sem tagadják a sajátos együttélés során felmerült problémákat, a történeti emlékezet által idealizált kép a magyar „menekültparadicsomról" a levéltári dokumentumok fényében árnyalásra szorul - többek között a zsidó menekültügy kontextusában.

1939. szeptember 18-án Teleki Pál miniszterelnök utasítására megnyitották a lengyel menekülők előtt a fél évvel korábban, Kárpátalja visszacsatolása után 180 kilométeres szakaszon helyreállt lengyel-magyar határt. A becslések szerint mintegy 60 ezer ember számára 140 katonai menekülttábor létesült, illetve Budapesten kívül 114 településen szállásoltak és láttak el polgári személyeket. A katonák ügyeivel a Honvédelmi Minisztérium Baló Zoltán, majd az ő 1943. októberi eltávolítása után Utassy Loránd ezredes vezette XXI. ügyosztálya, a civil menekültekkel a Belügyminisztérium VII. c. alosztályaként működő Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatósága (KEOKH), illetve a IX. osztály foglalkozott. Utóbbi osztály helyettes vezetője, majd az 1941. júniusi átszervezés utáni irányítója id. Antall József miniszteri tanácsos volt.

A lengyel menekültek segélyezésében kiemelkedő szerepet játszó társadalmi szervezetek sorában az 1939 szeptemberében létrejött, gr. Károlyi Józsefné és Szapáry Erzsébet grófnő irányításával működő Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottságot, illetve a Henryk Sławik újságíró, a „lengyel Wallenberg" vezetésével szerveződött Lengyel Menekültek Gondozásának Ügyeit Intéző Polgári Bizottság Magyarországon nevű szervezetet kell kiemelni. Utóbbi egyben a lengyel emigráns kormány konzulátusi feladatokat ellátó képviselője is volt, hiszen a folyamatos német tiltakozás hatására és a lengyel államiság erőszakos német-szovjet felszámolása miatt a budapesti és ungvári lengyel konzulátusok 1940. nyár végén, a lengyel katonai attasé irodája 1940 őszén, a lengyel követség pedig 1941 januárjában volt kénytelen beszüntetni működését Budapesten.

id. Antall József és Henryk Sławik

A Teleki-kormány döntése a lengyel menekültek befogadásáról Juhász Gyula történész véleménye szerint hatalmi érdekből hozott és egyben morális okokkal is magyarázható lépés volt, hiszen megfelelt az ország külpolitikai céljainak és a propaganda által még inkább felerősített lengyelbarát

. Az 1939. szeptember 22-i minisztériumi értekezlet azt rögzítette, hogy a lengyelek befogadása, „amennyire csak a kockán forgó egyéb érdekek sérelme nélkül lehetséges, az emberiesség követelményeinek megfelelő figyelembe vételével történjék". Ennek a szempontnak az érvényesítésére „külpolitikai tekintetekből, valamint a magyar nemzet jó hírének a pártatlan külföldi közvélemény előtt való megőrzése szempontjából" nagy súlyt helyezett .

A katonai internáló táborok megszervezése és fenntartása, a menekülteknek nyújtott szociális támogatás, egészségügyi ellátás, illetve számukra az oktatás és a helyi közösségekbe való integrálás biztosítása komoly szervezőmunkát igényelt, és jelentős összegeket emésztett fel. A táborok és a menekültek száma folyamatosan csökkent.

1941-ig mintegy 30 ezer lengyel katona jutott el különböző úton-módon, az. ún. „evakuációs hadműveletet" titokban támogató, olykor csak eltűrő, de sokszor hivatalosan tiltó és büntető magyar szervek és személyek közreműködésével Franciaországba, Angliába és a Közel-Keletre, hogy Władysław Eugeniusz Sikorski tábornok nyugati lengyel hadseregében a szövetségesek győzelméért és hazája felszabadulásáért harcoljon. A Magyarországon maradt néhány ezer menekült sorsa döntően az ország német megszállása, illetve a nyilas hatalomátvétel után változott meg, sokakat letartóztattak, elhurcoltak és kivégeztek. A háborút túlélt menekültek hivatalos repatriálása 1946 augusztusában zárult le.

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt november 18.

1904

Ezen a napon történt a Magyar Országgyűlésben az elhíresült „zsebkendőszavazás”, az ellenzéki obstrukció letörésére trükkel átvitt...Tovább

1905

Megszületik Klaus Mann német író, Thomas és Katharina Mann második gyermekeként, illetve legidősebb fiaként († 1949).

1916

Véget ér a Somme-i csata, az első világháború legvéresebb összecsapása.

1918

Lettország kikiáltja a függetlenségét Oroszországtól.

1944

A KISZ kezdeményezésére Budapesten megalakult a Magyar Ifjúság Szabadságfrontja, mint közös harci egység. Tagja lett: a KISZ, a Ma-gyar...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők