A Prónay-különítmény tevékenysége Tolna megye Duna-parti településein 1919-ben

1919. augusztus 1-jén a Magyarországi Tanácsköztársaság megbukott, Kun Béla és vezetőtársai döntő többsége még aznap Bécsbe menekült. Tudták jól, ha maradnak, azzal az életüket kockáztatják, hiszen a nevükhöz fűződő vörösterror ellenhatásaként a fehérterror következik. Ennek félreérthetetlen jele volt, hogy a Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Hadseregnek már működtek azok a tiszti különítményei, melyek a Tisza-parti városban elkezdték a kommunisták, valamint a kommunistagyanús egyének likvidálását.

 

Bevezető
1919. augusztus 1-jén a Magyarországi Tanácsköztársaság megbukott, Kun Béla és vezetőtársai döntő többsége még aznap Bécsbe menekült. Tudták jól, ha maradnak, azzal életüket kockáztatják, hiszen a nevükhöz fűződő vörösterror ellenhatásaként a fehérterror következik. Ennek félreérthetetlen jele volt, hogy a Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Hadseregnek már működtek azok a tiszti különítményei,[1] melyek a Tisza-parti városban elkezdték a kommunisták, valamint kommunistagyanús egyének likvidálását. 

Kun Béláék gyors menekülésüknek köszönhetően elkerülték a terrort és a bírósági úton történő felelősségre vonást is. Vajmi keveset törődtek viszont a fontosabb funkciókat betöltő elvtársaik sorsával. A hatalmat tőlük átvevő Peidl Gyula[2] által vezetett szakszervezeti kormány felszólította a munkás- és katonatanácsokat, hogy maradjanak a helyükön. Ezzel az intézkedéssel azok a személyek, akik a Tanácsköztársaság idején vezető szerepet játszottak – főleg az alföldi, valamint a dél-dunántúli régióban –, kiszolgáltatottá váltak a fehérterrorral szemben. Közülük azok, akik nagyobb politikai éleslátással rendelkeztek a folyamatosan változó erőviszonyok között, igyekeztek elmenekülni vagy elbújni a várható számonkérés elől. Sokan viszont a kormány utasításainak engedelmeskedve a helyükön maradtak, nem sejtve a napokon belül bekövetkező gyors politikai változást, mely az ország idegen csapatok által meg nem szállt részeiben lezajlott.

A vidéki településeken a tanácsrendszer augusztus 1-jét követően akár még napokig is működhetett. Szekszárdon augusztus 4-én tartóztatták le a megyei direktórium tagjait, és ezzel a megye irányítását ismét átvette a kommün előtti közigazgatás.[3] Augusztus első napjaiban a vidéki településeken is sorra váltotta fel a munkástanácsokat a régi elöljáróság. A hatalomra visszakerült polgári politikai vezetők mind a megyei direktórium tagjait, mind a letartóztatott vörös-érzelmű személyeket bírói úton kívánták felelősségre vonni.

A falvakban és a kisebb településeken azonban a Peidl-kormány korai bukása után sem került sor a kommunisták letartóztatására, annak ellenére, hogy a politikai helyzet erőteljesen jobbra tolódott. Hiszen az országban ekkor létező három hatalmi erő közül mindegyik a jobboldali keresztény nemzeti irányzat tagja volt: a román hadsereg segítségével hatalomra jutó Friedrich István[4] Budapesten megalakult kormánya, valamint az a két katonai egység, amely az ország románok által meg nem szállt részébe bevonult. Az egyik a báró Lehár Antal[5] ezredes által vezetett hadsereg, mely Feldbach-ból érkezve szállta meg az ország nyugati megyéit, a másik a Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Hadsereg, melynek fővezére Horthy Miklós altengernagy volt. Ők a kommün bukása után vonultak be az ország azon megmaradt részébe, melyet a románok nem szálltak meg, így a Dél-Alföldre, valamint a Dél-Dunántúlra.[6]

A Nemzeti Hadsereg különítményei már Szegeden megkezdték a kommunisták üldözését, és nem titkolták, hogyan fognak bánni a Tanácsköztársaság vezetőivel és főbb funkcionáriusaival, ha a francia egységek Szegedről elengedik őket.[7] A Tisza-parti város ekkor ugyanis a francia hadsereg megszállása alatt volt, amely nem támogatta Horthy hadseregének a proletárdiktatúra elleni fegyveres harcát, mert vezetői attól féltek, hogy a nemzeti irányzat megerősödése ellenük fordulhat. Így a demarkációs vonalon csak a diktatúra bukása után engedték át a Nemzeti Hadsereg egységeit.[8]

A várakozó álláspontra kényszerített nemzeti érzésű polgárok, de főleg a katonák körében egyre nőtt a bosszúvágy a kommunisták ellen, akiket országvesztőknek tartottak. Maguk a katonatisztek pedig tisztában voltak a „vörösök” lakossággal szembeni bánásmódjával. Prónay Pál[9] huszár százados egy, a tisztjei által 1919 nyarán Szegeden elfogott egyénnek, akit Kun Béla futárjaként azonosítottak, a következőket mondta: „Olyan elbánásban részesítelek, mint amilyenbe elvtársaid és hitsorsosaid Sámueli[10] [!] és társai részesítenek minket keresztényeket ott fönt Budapesten a parlament pincéjében, vagy pedig a Batthyány palotában.[11] Eszerint tudták, mi folyt Budapesten a különböző kínzókamrákban, vagy vidéken az ellenforradalmak letörése utáni megtorlásokban. Mindenről első kézből értesültek a Szegedre menekült polgároktól és katonáktól. Az utóbbiak közül többen csatlakoztak a tiszti különítményekhez, tovább növelve azok amúgy sem csekély bosszúvágyát.

 


Prónay Pál

 

Az első és legismertebb tiszti különítmény 1919. június elején alakult Szegeden Prónay vezetésével. A különítmény elit osztagnak számított a nemzeti hadseregen belül. Eredeti tevékenysége a kormány védelmére szorítkozott, és Horthy Miklós fővezérnek volt alárendelve.[12] A „Prónay-fiúk” már Szegeden félelmetes hírnevet szereztek maguknak. Az öntörvényű parancsnok emberei több baloldali egyént megöltek, vagy csak egyszerűen megvertek.[13] A fehérterror végrehajtásában viszont nem csak ők vettek részt, hanem a Nemzeti Hadsereg egyéb alakulatai is, hiszen több különítmény is alakult a dél-alföldi városban. Ezek közül Moravek Gyula[14][15] és Madary Antal[16] századosok egységei voltak a legismertebbek.

A Tanácsköztársaság bukása után Prónay különítménye volt az első egység, amelyik a kommunisták elleni megtorlást elkezdte azon a területen, amely augusztus 1-je előtt a proletárdiktatúra uralma alatt állt; a franciák ugyanis Prónay egységét engedték át először a Magyar Nemzeti Hadsereg katonái közül a Szegedtől északra húzódó demarkációs vonalon. A mintegy 160 tisztet számláló különítmény az augusztus 3-ról 4-re virradó éjszaka indult el Budapest felé. A már korábban négy szakaszra osztott egységnek különböző útvonalakon kellett volna elérnie a fővárost.[17]

A Nitthausz Dezső százados által vezetett 1., és a Giczey György százados irányítása alatt álló 2. szakasz az Alföldön keresztül nagyjából egyenes vonalban indult Budapest felé. Maga Prónay Giczey szakaszával tartott. A másik két egység viszont átkelt a Dunántúlra, és Tolna megyét érintve folytatta útját a főváros irányába. Az eredeti terv szerint a Denk Gusztáv százados vezette 3. szakasz Paks érintésével haladt volna észak felé, a Vasska-Vrécser Ede százados irányítása alatt álló 4. szakasz pedig Tolnán keresztül vonult volna Budapestre. E négy szakaszon kívül egy kisebb egység is alakult a Prónay-század embereiből, őket Gömbös János főhadnagy vezette. Ez utóbbi csapat feladata volt eljutni Szekszárdra és kapcsolatot teremteni a Tolna megyei konzervatív, kommunistaellenes politikai erőkkel.[18] Gömbös főhadnagy azért kapta ezt a feladatot, mert murgai születésű lévén[19] Tolna megyei származású volt, azonkívül 1919 májusában Szekszárdon nősült.[20] A kommün alatt a tolnai megyeszékhelyen vörös katonaként szolgált, és a június végén lezajlott ellenforradalom leverése után menekült el a városból.[21] Mindezek következtében nagyon jól ismerte a proletárdiktatúra bukása után pozícióikat visszaszerző városi és megyei vezetőket, akikkel jó kapcsolatokat ápolt.

Prónay egységei az első szakasz kivételével azonban nem érték el a fővárost.[22] Alig hagyták el ugyanis Szegedet, amikor a román hadsereg bevonult Budapestre, ezért távozniuk kellett.[23] Prónay egységei nem voltak megfelelően felszerelve, így kénytelenek voltak az Alföld egyre nagyobb területeit megszálló román csapatokat kikerülni, amelyek igyekeztek leszerelni minden útjukba kerülő magyar egységet. A Prónay-különítmény valamennyi egysége átkelt a Dunán, és megérkezett Tolna megye területére.[24]

Ezzel egy újabb nehéz időszak vette kezdetét a megyében, hiszen megérkezett a válasz a vörösterrorra, és 1919 augusztusában beköszöntött a fehérterror. Pár nappal Prónayék megérkezése után újabb egységek keltek át a Dunán, amelyek szintén nem kímélték az általuk kommunistának vélt vagy kommunistagyanús személyeket. A fehérterror csak a hónap végére enyhült a térségben, amikor a katonai egységek – elsősorban a különítmények – eltávoztak Siófok irányába, és szeptember folyamán a tevékenységüket már Somogy megye területén folytatták.[25]

A tisztek Szegedet elhagyva – Prónay állítása szerint – a Magyar Nemzeti Hadsereg vezérkari főnökétől, a Soós Károly tábornoktól kapott szóbeli parancs alapján cselekedtek. Ennek lényege az volt, hogy a Tanácsköztársaság helyi vezetőit el kellett fogniuk és statáriális módon ki kellett végezniük.[26] A tisztek már az Alföldön megindították bosszúhadjáratukat a kommunisták ellen. Az első település, ahol „vörös érzelmű” embereket végeztek ki, Szatymaz volt.[27] További tevékenységüket viszont megakadályozta az útjukba került román hadsereg. A Dunán átkelve már nem érezték a román veszélyt, ezért Tolna megyében több idejük volt felkutatni és megbüntetni a tanácsrendszer vélt vagy valós vezetőit, támogatóit.

A megtorlásokra, felelősségre vonásokra főleg azokon a településeken került sor, ahol a Tanácsköztársaság idején kivégzéseket hajtottak végre (például Dunaföldvár, Paks, Tolna, Tamási). Más településeken is végeztek ki embereket, úgy, mint a megyeszékhelyen, ahol a direktórium fontosabb vezetőin álltak bosszút.

Prónay a Giczey-szakasszal augusztus 8-án Soltnál kelt át a Dunán és vonult be Dunaföldvárra. Ezzel Tolna megyében is megkezdte a kommunista vagy kommunistagyanús emberek felkutatását. Ez szinte minden településen hasonló módon történt. A tisztek először összehívták a régi elöljáróságot, amely a forradalmak előtt működött, és a települések nagy részében már ismét a falu élén állt. Bejelentették a katonai diktatúrát, majd megparancsolták a község vezetőinek, hogy adjanak számot a kommün helyi eseményeiről, és mondják meg, kik vettek részt annak irányításában. Ezután lefogták azokat, akik még nem menekültek el. Összehívták a falu lakosságát, és hazafias szónoklatokban vázolták a Tanácsköztársaság negatív szerepét. A tisztek rögtönítélő katonai bíróságokat alakítottak, egyes településeken pedig úgynevezett népítélet meghozására bírták rá a lakosságot. A bűnösnek ítélt személyeket kivégezték, a kisebb bűnökkel terhelt embereket megbotozták vagy megverték.[28]

A „fehér tisztek” elsősorban a kommunisták által a Duna-parti felkelés leverése után, június végén kivégzett ellenforradalmárok halálát okozó embereket igyekeztek megtalálni és megbüntetni. Megtorló intézkedéseik alkalmával viszont nem hagytak maguk után írásos feljegyzést, így többnyire sem a konkrét vádak, sem az ítéletek nem ismertek. Ezért nagyon sok emberrel kapcsolatban csak találgathatunk, hogy pontosan miért is végezték ki őket.

A Prónay-különítmény tisztjei a Tanácsköztársaság politikai vezetőin kívül az egykori vörös terrorcsapatok tagjaira, a korábbi kínzások és gyilkosságok végrehajtóira is vadásztak. Gyakran kerültek előtérbe a politikai vezetés második vonalába tartozó egyének ott, ahol a tanácsrendszer főbb irányítói elmenekültek vagy bujkáltak, és így nem tudták kézre keríteni őket.

Mivel hasonlóan cselekedtek, mint másfél hónappal korábban a „vörösök”, és a lakosság kommünhöz húzó részét el akarták tántorítani a tanácskormány által képviselt eszméktől, gyakran előfordult, hogy kevésbé exponált emberek bűnhődtek a fontosabb vezetők helyett. Ilyenkor a tisztek szemében a kisebb cselekedetek is hatalmas bűnné váltak. 

A fehérterror első Tolna megyei áldozata Csehák Péter faddi szabólegény volt,[29] aki a helyi forradalmi törvényszék vádbiztosaként tevékenykedett. Őt Gömbös János főhadnagy Szekszárdra tartó egysége ölte meg Fadd határában. A községi plébánia jelentésében azt írta, hogy Csehák a kommunista vezérek kezére játszó áruló volt.[30] Esetleg része lehetett a Pakson kivégzett csendőrök feljelentésében is, bár ezzel a tettel másokat is megvádoltak. Vádbiztosi tevékenységéről nem sokat tudunk, de a forradalmi törvényszék mellé kirendelt vádbiztosok több embert is kivégeztettek. Ezt Csehákról nem állapíthatjuk meg egyértelműen, és nem tudjuk, hogy tényleg a paksi csendőrök vagy mások feljelentése miatt kellett az életével fizetnie.

Dokumentumok

 

1. Csehák Péter halotti anyakönyvi kivonata

 

 

1919. augusztus 9.

Jelzet: MNL TML XXXIII. 27 – halotti anyakönyv – 82/1919. – Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára, Külön intézkedéssel levéltárba utalt iratok, Fadd község iratai – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

1959. január 23.

Jelzet: MNL TML XXXIII. 201 Gy/a–38. – Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára, Külön intézkedéssel levéltárba utalt iratok, MSZMP MB Archívum – Kézzel írt másolat, aláírással.

 

 

A Prónay-különítmény szakaszai augusztus 8-án átkelve a Dunán, különböző helyeken érkeztek Tolna megye területére. Az egyik egység augusztus 6-án érkezett Fadd-Domborira, erről Freud György tolnai lakos fényképfelvétele tanúskodik. Sz. Bányai Irén azt állítja, hogy ez az alakulat Szekszárdra tartott, és ők végezték ki a megyei direktórium vezetőit.[31] Ha ez így van, akkor Gömbös főhadnagy egységének partraszállását örökítette meg a fénykép.

Prónay emberei igyekeztek elérni a dunaföldvári járás székhelyét, Paksot, ahova az előzetes megbeszélés alapján meg kellett érkezniük. A Prónay-különítmény 3. szakasza Denk Gusztáv százados vezetésével Gerjen közelében érte el Tolna megye területét. Szuprics Vendel helyi földbirtokos látta vendégül a fehér tiszteket,[32] aki biztos örült a szegedi csapat érkezésének, hiszen ő maga is megszenvedte a kommün uralmát. Kastélyát kirabolták a vörösök,[33] két fiát pedig az ellenforradalom leverésekor megölték.[34] Így mindenben készségesen állt Denkék segítségére. A Szuprics-kastélyban tartózkodott egy fiatal katonatiszt, Muraközy Tibor is, aki pár év múlva a házigazda veje lett.[35] Ő vezette el Denk százados szakaszát Gerjenbe, majd pedig egy helyi lakos, Horváth Menyhért lóháton kalauzolta tovább a katonákat Paksra.[36] A szegedi tervnek megfelelően tehát a Prónay-különítmény 3. szakasza 1919. augusztus 8-án a délutáni órákban megérkezett a dunaföldvári járás székhelyére, ahol a tanácsrendszer főbb vezetői még a községben tartózkodtak.

Pakson a tanácsuralom bukása után a rendfenntartó egységet Thuránszky-Vittman Ágoston őrnagy szervezte meg,[37] aki együttműködött a településre megérkező Denk százados szakaszával. Még azon az estén letartóztatták a községben tartózkodó fontosabb vezetőket: Takács Györgyöt, Wiedemann Antalt, Gauzer Gyulát, Mihalik Gézánét, Haag Józsefet és másokat.[38] A fehér tisztek nem kímélték a letartóztatottakat. A súlyos bántalmazások után a főbb bűnösöknek tartott személyeket augusztus 9-én délelőtt kivitték az imsósi erdőbe. Egy visszaemlékezés szerint Thuránszky őrnagy mondta ki a halálos ítéletet, melyet a Denk-szakaszhoz tartozó Jakula Béla[39] főhadnagy vezetésével hajtottak végre a fehér tisztek.[40]

Ekkor végezték ki Takács György telekkönyvi tisztviselőt, Blau Ödön budapesti illetőségű politikai megbízottat, Gauzer Gyula vörösőr-parancsnokot és Lefkovics Simon kereskedőt. Gauzert és Lefkovicsot a Pakson kivégzett két csendőr feljelentésével is megvádolták.[41] E váddal a Faddon kivégzett Csehákot, valamint később Orosz Sándort is illették, akit a tanácsköztársaság idején elkövetett tettei miatt, börtönbüntetésre ítéltek.[42]

 

 

 

1919. augusztus 10.

Jelzet: MNL TML XXXIII. 82 – halotti anyakönyv – 173., 176., 177., 178/1919. – Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára, Külön intézkedéssel levéltárba utalt iratok, Paks község iratai – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

Ezzel a tettel Denk százados egysége befejezettnek tekintette a Tanácsköztársaság vezetői ellen irányuló paksi megtorlást. Nincs kizárva, hogy tovább folytatták volna tevékenységüket a településen és környékén, idejük azonban már nem maradt erre. Augusztus 10-én ugyanis Prónay telefonutasítására Denk szakasza elhagyta Paksot, és csatlakozott a parancsnok Dunaföldváron állomásozó egységéhez.[43] Ezen a napon a fehér tisztek kivégzéseket hajtottak végre a Duna-parti településen. Prónay a következőképpen írta le az eseményeket: „Különítményem azután a bűnösöket, kommunista hóhérokat, bizalmi férfiakat, terrorfiúkat stb. egyéneket hamar összefogdosta a különböző búvóhelyeiken. Délután tisztjeim a temetőben megkoszorúzták a Sámueliék [!] által kivégzett keresztény polgárok sírját, ahol Giczey százados az ő ügyes modorában egy olyan gyújtóbeszédet tartott, amelyre azután a tömeg visszajövet már nekivadulva követelte a bűnösök kivégzését. Elsőknek egy apa saját fiával a patikánál lévő lámpavasra lett felakasztva, mert hóhérai voltak Sámueliéknek. Ezen felbuzdulva még néhány terrorista, azután zsidó lett meglincselve.”

 

 

1919. augusztus 10.

Jelzet: PIL VI/973 – Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, Személyi gyűjtemények, visszaemlékezések, Prónay Pál – Gépelt másolat.

 

A különítményparancsnok Halasi Józsefről és azonos nevű fiára gondolt, akiket ugyanott végeztek ki, ahol másfél hónappal korábban a vörösök az egyik ellenforradalmárt. Délután 4 órakor Stein Sándor bőrkereskedőt is felakasztották, és még aznap Sterk Endre rőföskereskedőt agyonlőtték.

 

 

1919. augusztus 11., 12., december 4.

Jelzet: MNL TML XXXIII. 22 – halotti anyakönyv – 200., 201., 202., 271/1919. – Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára, Külön intézkedéssel levéltárba utalt iratok, Dunaföldvár város iratai – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

Mindeközben Tolnán egyelőre nem történtek ilyen véres események. Vrécser százados szakasza nem sokáig tartózkodott a településen, inkább a megyeszékhelyre vonult Gömbös főhadnagy egységét támogatni. Az eddigiek során megismert megyei direktóriumi tagok közül Aranyos Györgyöt, Tánczos Vendelt, Soós Sándort és Mautner Gyulát is felakasztották a fehér tisztek Szekszárdon.[44]

Az időközben már Simontornyán tartózkodó Prónay augusztus 11-én telefonált Szekszárdra Vrécsernek, és a fő egységhez való csatlakozásra szólította fel. Ennek megfelelően a Prónay-különítmény 4. szakasza elhagyta a megyeszékhelyet. Prónay emberei ezzel más, újonnan érkező szegedi katonáknak adták át helyüket. Azonban nem minden Prónay-tiszt távozott el a megyéből, ugyanis egy hátra maradt egység, melyről a különítményvezér saját naplójában sem beszél, továbbra is itt fejtette ki tevékenységét. Ezzel egy időben több tiszti különítmény is érkezett a megyébe, hiszen a románok a fővárost és az Észak-Dunántúlt is megszállták. Ezért a Nemzeti Hadsereg csapatai folyamatosan özönlöttek át a Dunán a Dél-Dunántúlra, és a leendő új székhely, Siófok felé tartottak.[45] Így Tolna megye átvonulási területté vált. A Prónay-különítmény távozása után érkező egységek hasonló gyűlölettel vetették bele magukat a kommunisták elleni megtorlásba.

Tolnán viszont a Tanácsköztársaság első vonalba tartozó vezetőit nem találták meg. Appelshoffer Ádám és Kvanduk Radó, a helyi munkástanács vezetői ugyanis, sejtve a bekövetkező változást, elbújtak a Holt-Duna partján,[46] így várva a számukra nem sok jóval kecsegtető eseményeket. A többi fontosabb vezető közül Müller József  Hidjapusztán rejtőzött el.[47]

A fehér katonák azonban mindenképpen szerettek volna bosszút állni a júniusban kivégzett ellenforradalmárok haláláért, ezért előtérbe kerültek olyan egyének, akik a tanácsrendszer működésében részt vettek, de nem játszottak vezető szerepet. Ennek megfelelően letartóztatták Horváth János községi tanácstagot,[48] az egyik fiát, Horváth Józsefet, aki agitátorként működött,[49] és Farkas Józsefet, a postán tevékenykedő politikai megbízottat.[50] 1919. augusztus 13-án délelőtt fél 12-kor a község főterén felakasztották őket.[51]

A kivégzettek elleni konkrét vádak nem ismertek. Csak azt tudjuk, hogy egy rögtönítélő katonai bíróság által végeztettek ki. Sz. Bányai Irén megemlíti azokat a visszaemlékezéseket, amelyek a kivégzés okait firtatják.[52] A hatvan évvel későbbi memoárok néha misztikumba burkolva próbálják megmagyarázni a lehetséges okot. Igazság szerint az igazi okot csak azok a fehér tisztek tudták, akik az ítéletet meghozták és végrehajtották. Annyi azonban bizonyos, hogy az áldozatokat nem ismerték, és így csak helyi emberek segítségével juthattak el a halálos ítélet meghozataláig.

Farkas József özvegyének negyven évvel későbbi visszaemlékezése szerint a férje fontos szerepet játszott politikai megbízottként a postán. Azt írta, férje volt az az ember, aki megakadályozta Dobrik Lajos postamestert, a lányát és annak vőlegényét a telefonzsinórok elvágásában. Ez az esemény az ellenforradalom idején történhetett, mert ezzel Farkas megakadályozta a telefonos kapcsolat megszűnését Tolna és más települések között.[53] Így tudtak segítséget kérni, a településre visszatérő helyi munkástanács vezetői, Appelshoffer Ádám, valamint Kvanduk Radó, Szohner Márton és Herbstsommer György.[54] Ez a segélykérés az ellenforradalom leverésére irányult. Ha így történt, Farkasnak és talán a két Horváthnak is volt szerepe ezekben az eseményekben. De konkrét források hiányában szinte lehetetlen megállapítani, mi volt a három ember kivégzésének elsődleges oka.

A tolnai kivégzéseket végrehajtó fehér tisztek minden bizonnyal Prónay egyik visszamaradt egységéhez tartoztak. Prónay naplójából kiderül, hogy két tisztje még Kisteleknél, a románok ellen vívott védelmi harcban elszakadt Giczey százados szakaszától.[55] Bibó Dénes hadnagy és báró Lipthay Antal főhadnagy nem sietett vissza az alakulatához. Átkelve a Dunán, Gömbös főhadnagy Szekszárdon tartózkodó egységéhez csatlakoztak, és részt vettek az augusztus 10-i kivégzésekben. Bibó hadnagy személyesen tette a nyolc kivégzett nyakába a fehér ruhaszárító kötelet.[56] Mindezt azért fontos megemlíteni, mert a két tiszt nem ment el Vrécser századossal Szekszárdról Simontornyára, hanem pár nap múlva Tolnán keresztül indultak a Balaton felé, és csak augusztus 14–15-e táján jelentkeztek Prónaynál Enyingen.[57] Így augusztus 13-án, a kivégzések napján, szinte biztosan Tolnán tartózkodtak az itt lévő egységgel.

A tolnai lakosok visszaemlékezése szerint az ítélet végrehajtása után a katonák sietve távoztak a településről, de hogy milyen irányba, arról megoszlanak a vélemények. Többen azt állították, hogy a Balaton felé vették útjukat, de voltak olyanok is, akik azt mondták, Paks irányába mentek.[58] Valószínűleg Siófokra tartottak, és útjukat Pakson keresztül is megtehették, így joggal feltételezhetjük róluk, hogy ők voltak azok, akik elégtelennek tartották a Denk-szakasz paksi tevékenységét, és újabb személyeket végeztek ki a tanácsrendszer irányítói közül. Hiszen a tolnai kivégzéseket fél 12-kor hajtották végre, a paksiakat pedig még aznap este 7 órakor. Ez idő alatt egy katonai egység gyalog is megtehette a Tolna–Paks távolságot, és megérkezve, idejük is maradhatott érdeklődni a kommün helyi tevékenysége iránt. Így meghozhatták az ítéleteket azok ellen, akiket pár napja már Thuránszky őrnagy – Denk századossal együttműködve – letartóztatott.

1919. augusztus 13-án este 7 órakor akasztották fel Wiedemann Antalt és Mihalik Gézáné tanítónőt[59] a községháza udvarán. Mihalikné elítélésekor sokat nyomhatott a latba a „fehér” hajók ellen támadt, majd elsüllyedt Munka matrózainak befogadása. Mindenesetre mindketten tevékeny részesei voltak a tanácsrendszer helyi uralmának.

 

6. Wiedemann Antal és Mihalik Gézáné halotti anyakönyvi kivonata

 

1919. augusztus 14.

Jelzet: MNL TML XXXIII. 82 – halotti anyakönyv – 179., 180/1919. – Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára, Külön intézkedéssel levéltárba utalt iratok, Paks község iratai – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

Felmerül a kérdés, miért nem végezte ki Denk százados szakasza ezt a két embert is, miért hagyta a feladatot egy másik egységre. Megítélésem szerint Denk százados úgy gondolta, hogy ők nem tartoznak a főbb bűnösök közé. Bár nincs kizárva, ha Prónay nem rendeli fel 3. szakaszát Dunaföldvárra, és így továbbra is Pakson maradnak, akkor Wiedemannékat is ők végezték volna ki. Az augusztus 13-án Paksra érkező egység, amely az újabb kivégzéseket végrehajtotta, bizonyára azért találta elégtelennek Denkék tevékenységét, mert az nem volt elég látványos. Prónay 3. szakaszának tagjai az imsósi erdőben hajtották végre a kivégzéseket. Ezt valójában nem látta senki. Pár nap múlva a fehér katonák elözönlötték a megye területét. Nagyobb biztonsággal tevékenykedtek, több idejük maradt eldönteni, kit és miért vonnak felelősségre. Szükségük volt arra, hogy látványos legyen a megtorlás, és ezzel megfélemlítsék a kommunista eszmékhez húzó egyéneket. Tetteikkel azonban a polgári rendszerhez hű, józan gondolkodású embereket is elborzasztották.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a fehér tisztek a kollektív bűnösség elvét tartották szem előtt. Mindegy volt számukra, hogy valaki kommunista, szociáldemokrata vagy liberális. A lényeg az volt, hogy azon személyeket vonják felelősségre, akik a tanácsrendszer irányításában részt vettek. Így olyan emberek is a célkeresztjükbe kerültek, akik nem tartoztak a rendszer irányításában döntő szerepet játszó kommunisták közé.

A Mihalik Gézáné kivégzését ábrázoló fényképen négy tiszt látható, akik azonosak a Somogy megyei Tabon hozott halálos ítéletek végrehajtóival. Ezek a tisztek a Prónay-különítményhez tartoztak, bár pontos azonosításuk még folyamatban van. A korábban említett Bibó Dénes szinte biztos szerepel a paksi fényképen, melynek elmosódottsága megnehezíti a személyek azonosítását.

A kivégzések végrehajtása után a tisztek távoztak Paksról, így a fehérterrornak több helyi lakos már nem esett áldozatul.

 

 

 

 

[1] Tótprónai és blatniczai Prónay Pál alezredes naplójegyzetei az 1919–1921. évi forradalom-kommün és ellenforradalom idejéből. II. rész. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, VI/973 (a továbbiakban: Prónay) 71–75.
 

[2] Az úgynevezett szakszervezeti kormány miniszterelnöke a tanácsköztársaság bukása után, 1919. augusztus 1–7. között.  
 

[3] Vendel István: Szekszárd megyei jogú város monográfiája. Szekszárd, 1941, 278–283.; K. Balog János: Tolna megye a Magyar Tanácsköztársaság időszakában. Szekszárd, 1964, 217–219.
 

[4] A Károlyi Mihály-kormány hadügyi államtitkára, a szakszervezeti kormány bukása után 1919. augusztus 7. és november 24. között miniszterelnök, majd a Huszár-kormány hadügyminisztere.  
 

[5] A Grazban székelő ellenforradalmi csoportosulás katonai vezetője.
 

[6] Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában, 1914–1945. Debrecen, 1998, 66–68.
 

[7] PRÓNAY: i. m. 129.
 

[8] Kelemen Béla: Adatok a szegedi ellenforradalom és a szegedi kormány történetéhez 1919, Szeged, 1923, 257–258., 264., 296., 301–302.
 

[9] Nógrád megyei nemes, hivatásos huszárszázados, a Szegeden alakult 1. tiszti század vezetője.
 

[10] Prónay itt Szamuely Tiborra gondolt.
 

[11] Prónay: i. m. 129.
 

[12] Uo. 71–75.
 

[13] Uo. 71–144.
 

[14] A nemzeti hadsereg egyik tiszti századának vezetője.
 

[15] Nevét 1919. augusztus elején Ostenburg-Moravekre változtatta. Kelemen: i. m. 599.
 

[16] A nemzeti hadsereg egyik tiszti századának vezetője.
 

[17] PRÓNAY: i. m. 160–168.
 

[18] Uo. 160–161.
 

[19] Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára (a továbbiakban: MNL TML), Megyei Intézőbizottság iratai, 9689/1919.
 

[20] MNL TML, házassági anyakönyv, Szekszárd, 149/1919.
 

[21] MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-31, Kövendi Sándor és társai bűnpere.
 

[22] Cseh Géza: Scheftsik főhadnagy bosszúvágya. Rubicon, 2011. 2. sz., 34.
 

[23] Uo.
 

[24] Prónay: i. m. 177–179.
 

[25] Andrássy Antal: Katonai terror Somogyban 1919 őszén. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv, 10. kötet. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1979, 307–353.
 

[26] PRÓNAY: i. m. 162.
 

[27] Uo. 168–170.
 

[28] Uo. 178–181.
 

[29] MNL TML, halotti anyakönyv, Fadd 82/1919; MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-38. A faddi római katolikus plébános jelentése.
 

[30] Uo.
 

[31] Sz. Bányai Irén: A Béri Balogh Ádám Múzeum archívfotó gyűjteményének történeti tanulságai. In: Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum évkönyve, 1975–1976. Szerk.: Szilágyi Miklós. Szekszárd, 1977, 247.
 

[32] MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-32. Takács György életrajza.
 

[33] MNL TML, 1919-es iratok, Rákosy Csekme Domokos gazdasági felügyelő jelentése.
 

[34] MNL TML, a dunaföldvári járás főszolgabírájának iratai, 19/1919; MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-38. A faddi római katolikus plébános jelentése.
 

[35] MNL TML, házassági anyakönyv, Gerjen 17/1924.
 

[36] MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-32. Takács György életrajza.
 

[37] Uo.
 

[38] Uo.
 

[39] Jakula Béla civilben tanító volt Hajóson 1914–1919 között, és részt vett a kalocsai ellenforradalomban testvérével, Kálmánnal és a Bors fivérekkel együtt. A megmozdulás bukása után mindannyian Szegedre menekültek.
 

[40] A forrásban a nevek elferdítve szerepelnek: turiki Thuránszky, turili Turanczkiként, Jakula hajósi tanító pedig Jehulaként szerepel, aki Kalocsáról érkezett Paksra.
 

[41] Gabányi János: Mártírjaink. Budapest, 2000, 15.
 

[42] Tolnamegyei Újság, 1937. szeptember 25.
 

[43] PRÓNAY: i. m. 180.
 

[44] Vendel: i. m. 283–285.; K. Balog: i. m. 220.; MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-38. Gaál Dezső visszaemlékezése.
 

[45] Kelemen: i. m. 521–533.
 

[46] MNL TML, kéziratgyűjtemény, Barcza Józsefné: A Tanácsköztársaság és az ellenforradalom Tolnán. Melléklet: Appelshoffer Ádám önéletrajza, Tolna, 1970. (A továbbiakban: Appelshoffer-önéletrajz.)
 

[47] K. BALOG JÁNOS: Értünk éltek, értünk haltak. Szekszárd, 1972, oldalszám nélkül.
 

[48] Uo. Horváth János.
 

[49] Uo. Horváth József.
 

[50] Uo. Farkas József.
 

[51] MNL TML, halotti anyakönyv, Tolna, 102/1919. (Farkas József); 104/1919. (Horváth János); 105/1919. (Horváth József); Plébánia Hivatal, Tolna, 112/1919. (Farkas József); 113/1919. (Horváth János); 114/1919. (Horváth József).
 

[52] Sz. Bányai Irén: Egy fénykép a fehérterrorról. Dunatáj, 1979, II/ 1. 18–26.
 

[53] Tolna Megyei Népújság, 1969. március 2. (Farkas özvegye, rosszul emlékszik a postamester nevére, Dobrik Gézáról beszél.)
 

[54] MNL TML, Tolna község, közigazgatási iratok, 3455/1919.
 

[55] PRÓNAY: i. m. 171.
 

[56] MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-38., Gaál Dezső visszaemlékezése.
 

[57] PRÓNAY: i. m. 188.
 

[58] SZ. BÁNYAI: Egy fénykép a fehérterrorról… 18–26.
 

[59] Kioltott fáklyák. Emlékezések a fehérterror pedagógusáldozatairól. Budapest, 1963, 135–140.; Kernné Magda Irén: Híres paksi elődeik. Életrajzi gyűjtemény. Paks, 2009, 90–91.

Ezen a napon történt május 24.

1915

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadiflottája támadás-sorozatot intéz több adriai olasz hadikikötő és ipartelep ellen, válaszul az előző esti...Tovább

1949

A Szovjetunió feloldja a berlini blokádot.

1958

A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó testületének moszkvai ülése.

1989

A szocializmus, mint társadalmi-gazdasági rendszer lekerült a XX. század napirendjéről, s legfeljebb történelmi perspektívái lehetnek. De...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Stefan Zweig osztrák író szerint az első világháború előtti időszak a biztonság aranykora volt, ahol senki sem tartott háborúktól, forradalmaktól, erőszakos változásoktól. „Az ész korszakában képtelenségnek tűnt minden radikalizmus, minden erőszak” – írta visszaemlékezéseiben. Bár ez kétségtelenül idealizáló és utólagosan visszavetített kép, mégis kijelenthetjük: az első világháború brutalitásai nyomán bizonyosodott be leginkább, mennyire utópisztikus elképzelés volt, hogy a modernség előrehaladása az erőszak visszaszorulását eredményezi. A mérhetetlen rombolás, pusztítás mellett a totálissá vált első világháború egyik legsúlyosabb következménye ugyanis az emberi élet értékének elképesztő leértékelődése volt. A háborús erőszak-tapasztalat hozzájárult a gátlások leépüléséhez, a mindennapi életben tapasztalható erőszak terjedéséhez, továbbá a politikai kultúra militarizálásához. A háborús, illetve tágabb értelemben a politikai erőszak kérdése ennek ellenére hosszú ideig a történettudomány perifériáján helyezkedett el, és csak az utóbbi évtizedek kutatásai irányították rá a figyelmet.

1918 után Közép- és Kelet-Európában egymással rivalizáló szélsőségek léptek színre, forradalmak és ellenforradalmak váltották egymást. Magyarországon 1919. március 21-étől néhány hónapig az ún. vörösterror, majd a Tanácsköztársaság leverését követően a fehérterror tombolt. Közben az ország nagy részét idegen csapatok szállták meg; a román hadsereg egy időre Budapestet is elfoglalta, és egész Győrig nyomult előre.

A második világháború az elsőt is jócskán felülmúlta a pusztítás mértékét és brutalitását illetően. Civilek ellen elkövetett tömeggyilkosságok, egész népcsoportok elüldözésére vagy kiirtására irányuló törekvések, valamint a hatmillió európai, zsidó származású áldozatot követelő holokauszt fémjelzik e tragikus történelmi időszakot. A Magyarországon 1944. október 16-án hatalomra került Szálasi Ferenc nyilaskeresztes rémuralma állami szintre emelte a terrorizmust, a rablást, kínzást, erőszakot, az extrém kegyetlenséget.

A német megszállást és a nyilas terrort néhány év elteltével újabb totális diktatúra követte Magyarországon. A Vörös Hadsereg támogatásával hatalomra került Rákosi-rendszer elsősorban az államvédelmi hatóság segítségével tartotta állandó rettegésben a társadalmat. Ideológiai megfontolásokból tömegesen vetettek ártatlan személyeket börtönbe, a koncepciós perekben halálra ítéltek száma pedig meghaladta a százat.

Az ArchívNet idei 1–2. összevont számának fő témája: „Politikai erőszak a 20. századi magyar történelemben”. Elsősorban azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt évszázad magyar történelmének különböző korszakaiban miként és milyen formában nyilvánult meg a politikai erőszak, milyen erőszak-tapasztalatokról tanúskodnak a fennmaradt levéltári iratok. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 1-es szám 2018. április 6-án, míg a 2-es szám 2018. április 27-én jelenik meg.

Budapest, 2018. április 6.
A szerkesztők