Budapest hídjai a város ostromában

Még véget sem ért a háború, amikor a budapesti hidak tragédiája már a „nácik” bűnlajstromára került. A Budapest ostromáról még az ostrom alatt forgatott és nem sokkal később a budapesti mozikban is játszott szovjet filmhíradó a német katonákat a „szvasztika barbárainak” nevezte, és az értelmetlen pusztítás példájaként a budapesti hidakat hozta fel. A szocializmus emlékezetpolitikája a hidak felrobbantásával Sztálin állítólagos nemeslelkűségét állította szembe, aki a magyar várost megkímélendő még a nehéztüzérség bevetésétől is tartózkodott volna. A hidak felrobbantása mint a nácizmus bűntette még a legutóbbi idők emlékezetpolitikai megnyilvánulásában is felbukkant.

Írásunkkal arra teszünk kísérletet, hogy eddig ismeretlen források segítségével némileg árnyaljuk ezt a képet. Szükséges megjegyezni, hogy az itt tárgyalt események nem függetleníthetőek attól, ami az ország többi hídjával történt. A magyar közúti hidakat feldolgozó munka szerint: „A háború a közúti hídjainkon az utaknál is sokkal nagyobb károkat okozott. Az ország mai területén 1944-ben 8373 közúti híd volt, amelyek hossza 67 136 métert tett ki. Az 19441945. években a hadműveletek következtében 1424 közúti híd pusztult el 27 504 fm hosszban. Ez az említett hídállománynak darabszám szerint 17 százalékát, a hossz figyelembe vételével pedig 41 százalékát teszi ki. Nagy hídjaink közül a visszavonuló német csapatok felrobbantották a medvei, komáromi, esztergomi, a budapesti Margit, Lánc, Erzsébet, a volt Ferenc József és volt Horthy Miklós hidakat, a dunaföldvári, bajai, tótfalusi, szigetcsúcsi, gubacsi és ráckevei Duna-hidat, továbbá a tiszafüredi, tiszaugi, szentesi és algyői közös vasúti és közúti Tisza-hidat. A közúti Duna- és Tisza-hídjaink 100 százalékban, az 50 méternél nagyobb hídjaink 90 százalékban pusztultak el. A veszteség értékben kb. harmincszorosa volt annak, amit az ország békeévekben a hidak építésére és fenntartására fordított.”[1]

Budapest hídjai és a német hadvezetés

Tagadhatatlan, hogy Budapest hídjait a Wehrmacht utászai robbantották fel. Erre Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok, a budapesti német csapatok főparancsnoka adott utasítást – bár megjegyzendő, hogy Hitler 1944. december 1-én kelt 11. számú vezéri utasítása nem is adott neki más lehetőséget. A német diktátor ugyanis parancsával a magyar főváros háztól házig tartó védelmét rendelte el, aminek logikus hosszú távú következménye volt a hidak elpusztítása. Hozzá kell tennünk: a robbantómunkát a lehetőségekhez képest „humánusan” végezték, a hidak pilléreit ugyanis nem robbantották fel (kivéve a vasúti hidakat, ahol az egyik hídpillér robbantása is megtörtént). A robbantások azonban nem voltak minden esetben szakszerűek: a Ferenc József híd budai kamráiban elhelyezett töltetek nem robbantak, az Erzsébet híd esetében pedig csak az egyik oldalon robbant a töltet, és ezért esett a híd csavarodva a Dunába. Az utolsó két robbantással – Lánchíd és Erzsébet híd – 1945. január 18-án reggel végeztek.

A Dél Hadseregcsoport minden bizonnyal már 1944. október folyamán intézkedett a hidak robbantásáról, de az erről szóló részletes utasítások csak egy későbbi dokumentumból rekonstruálhatóak. Pfeffer-Wildenbruch 1945. február 15-én tett vallomása szerint: „A hidak robbantásra való előkészítését még 1944 novemberében a magyarok végezték el és ezt követően vették azokat tőlük át a németek.” [2]

A magyar hidak robbantási előkészületeiről 1944. november 16. előtt, de 1944. november 4. után készült német iratból tudhatunk meg részleteket.[3] Az irat a 6. hadsereg hadinaplójának 1944. december 3-i mellékletéhez lett csatolva – ez a melléklet is a dunai átkelőhelyek robbantásának kérdését tárgyalta. A dokumentum szerint a hidak esetében a robbantásra való előkészítés a robbantótöltetek beszerelésével, de a gyújtótöltetek nélkül történt. Utóbbiak beszerelésének időigényét nappal 15–30, éjszaka 30–70 percnyi időtartamban határozták meg. A tölteteket minden esetben dupla elektromos gyújtózsinórral aktiválták. Az irat összesen 34 rombolási pontot jelölt meg, ezek jelentős része azonban kompátkelőhely, illetve hajó volt. Az alábbi táblázat összefoglalja a legfontosabb robbantási pontokat, azaz a budapesti hidakat.

 

Híd neve

Robbantóegység

Őrzőegység

Parancsnok

Megjegyzés

Margit híd

12 fő (651. utász-zászlóalj)[4]

318/4. század, 41 fő

Schädler hadnagy (őrszázad)

A híd Margit szigeti ágának felrobbantása nem sikerült

Lánchíd

651/3. utász század, 34 fő

67 fő

Arnulf Frank hadnagy[5]

 

Erzsébet híd

18 fő

67 fő

Wilhelm Bargemann főhadnagy[6]

a híd robbantását a feszítő-lánckamrák károsítása nélkül, csak a pályatest megszakításával tervezték

Ferenc József híd (ma Szabadság híd)

22 fő

43 fő

Josef Berchtenbreiter főhadnagy[7]

 

Horthy Miklós híd (ma Petőfi híd)

26 fő

33 fő

Helmut Posenauer hadnagy[8]

 

négy kompkikötő-helyszín (fa rámpák)

8 fő (771/1. utász század)

Penssler hadnagy

 

Csepeli híd (észak)

24 fő (651/1. utász század)

37 fő

Schneiders tiszthelyettes

 

Csepeli híd (kelet)

19 fő (651/1. utász század)

38 fő

 

 

Déli összekötő vasúti híd

78. vasúti utász század

n. a.

n. a.

 

Északi összekötő vasúti híd

104. (magyar) vasúti utász zászlóalj

n. a.

n. a.

 

 

1944. október végén a német Dél Hadseregcsoport tartott attól, hogy egy váratlan szovjet harckocsitámadás a fővárosba is behatolhat. 1944. november 3-án a szovjet csapatok elfoglalták Pestszentimrét, és a főváros kritikus helyzetbe került. A korábbi terveket így sürgősen elkezdték átültetni a gyakorlatba. 1944. november 4-én a robbanótöltetek szerelése során 14 órakor egy véletlen szikra berobbantotta a Margit híd pesti szakaszának egyik ívét, majd a robbanás hullámai két másik ívet is megrendítettek és a Dunába löktek. A balesetben 40 német katona is meghalt, akik a hídon éppen a tölteteket szerelték. A polgári áldozatok pontos számát sajnos nem lehetett pontosan megállapítani, de a korabeli vizsgálat is mintegy hatszáz halottról számolt be.

A hidak robbantásra történő előkészítése mellett gondoskodtak a hidak váratlan harckocsitámadás elleni védelméről is. Ezt a célt szolgálta a fenti táblázatban is szerepeltetett hídőrségek állomásoztatása. A hídfők környékén szögesdrót-akadályokat és harckocsi-akasztókat is telepítettek, és tervbe vették a legközelebbi épületek kiürítését is. A hídőrséget 1944 karácsonya után megerősítették: a 8. SS-lovashadosztály zenekarának tagjait például a Lánchídhoz osztották be.[9]

A német vezérkar arra is készült, hogy mi történik akkor, ha a hidak valamilyen okból használhatatlanná válnak. Egy 1944. november 10-én kelt parancs arról rendelkezett, hogy a hidak parancsnoka kizárólag a 6. német hadsereg-parancsnokságnak van alárendelve, és parancsokat is csak a hadsereg-parancsnokság utászvezetőjétől fogadhat el.[10] 1944. december 3-án a 6. hadsereg utászparancsnokának jelentése szerint a hidak kiesése esetén Budapest és Vác között a következő eszközök álltak rendelkezésre:

 

 

‒ 2 magyar gőzkomp, egyenként 230 négyzetméter szállítótérrel és 20 tonna kapacitással;

‒ 8 magyar gőzhajó;

‒ 2 utászkomp egyenként 450 négyzetméter szállítótérrel és 75 tonna kapacitással;

‒ 2 magyar vontatott komp egyenként 650 négyzetméter szállítótérrel;

‒ egy felépíthető hadihíd 8–10 tonnás terhelhetőséggel.[11]

 

 


Nagykaliberű (BM) ágyú közvetlenül Budapestre írányozva. Narüzsnüj hadnagy lövege /11. üteg/ tüzel a kereszttel jelölt épületre

 

A felsorolt eszközök tíz óra folyamatos üzemeltetés esetén együttesen 1500 gépjármű, 2000 fogatolt jármű és 100 000 személy átszállítását tették volna elméletileg lehetővé – természetesen csak akkor, amennyiben a szállítás zavartalan körülmények között biztosítható és az átkelni kívánó járművek, illetve katonák menetrendszerű pontossággal érkeznek az átkelőhelyekre. A szállítási kapacitás szűk keresztmetszetét a harckocsik jelentették: azok ugyanis csak az utászkompokon voltak egyenként szállíthatóak, így a napi szállítási kapacitás összesen sem haladta meg a 24 darabot.[12] December 12. után azonban a kompok egy része (a Vácnál üzemelők) kiesett. Ráadásul az ostromgyűrű bezáródása után a főváros folyamatos tüzérségi tűz és légitámadás alatt állt, ami a fent említett kapacitásokat teljesen illuzórikussá tette, mivel esély sem volt arra, hogy az átvonulást teljesen rendezetten, óraműszerű pontossággal szervezzék meg. A IX. SS-hegyihadtest január 16-i jelentése szerint csak a két utászkomp, egy kis magyar komp állt már rendelkezésre, hajótér ekkor már nem maradt.[13] A Duna-hidak esetleges túl korai elvesztése tehát a pesti védősereg evakuálását biztosan lehetetlenné tette volna.

 


Szudahov hadnagy lövege (6.üteg) tüzel egy járműgyárra
 


Budapest, 944. háztömb, amelyre 1945. január 7-én a teljes hadosztály tüzet nyitott zárt lőállásokból. Közvetlen írányzással a dandár 21 lövést, fedezékbe épített tüzelőállásból 29 lövést adott le

 

A hidak megsemmisítése terén a német hadvezetés alaposságára utal, hogy légifotókkal ellenőrizték annak eredményességét. Így fordulhatott elő, hogy 1945. január 12-én a 2. vasúti utász ezred parancsnoksága a Dél Hadseregcsoporton keresztül a következő táviratot küldte a IX. SS-hegyihadtestnek: „A déli [vasúti] híd pillérét lehetőleg újra robbantani kell, mert a robbantás sikeressége a légifotók alapján nem megfelelő.”[14] Január 16-án erre a IX. SS-hegyihadtest azt a „megnyugtató” választ adta, hogy „a hídpilléreken kézvastagságú repedések vannak.”[15]
 

Szovjet erőfeszítések Budapest hídjainak megsemmisítésére

Budapest hídjainak elpusztításában azonban nemcsak a német, hanem a szovjet hadvezetés is érdekelt volt, és érdekeltségük mértéke semmiben sem különbözött. A hidak ugyanis hadműveleti tereptárgyak voltak mindkét fél számára. Hozzá kell tennünk: az angol‒amerikai fél számára is; az USA légiereje a két budapesti vasúti hidat 1944 nyarán több alkalommal bombázta is, de nem tudott egyikben sem komoly kárt okozni. Az egyedüli különbség a hidak kérdésében csak a megsemmisítés időpontjában ragadható meg. Míg a német vezetés a hidakat csak Pest feladása után akarta robbantani, addig a szovjet már előtte szerette volna megtenni ezt annak érdekében, hogy elvágja a keleti parton védekező védők visszavonulási útját, illetve utánpótlási vonalait.

1944. december végén Budapest addig nem látott erejű és nagyságrendű ágyúzására és bombázására adott parancsot a Legfelsőbb Főhadiszállás, azaz maga Sztálin. Az 1944. december 26-án 22 óra 10 perckor kiadott parancsban leszögezte, hogy a védekező német csapatok visszavonulásának megakadályozása érdekében a várost „minden kaliberű tüzérséggel, még a legnagyobbal is, légierővel és utász robbantó egységekkel”[16] kell rombolni.

Az utasítás további parancsokat szült, amelyekből a 10. csatarepülő-hadtest 136. csatarepülő hadosztályának kiadott parancs 2/b. pontjában az szerepel, hogy lerombolni Budapest város Dunán átívelő hídjait”.[17]

A 136. csatarepülő hadosztály harci tapasztalatairól készült beszámoló IV. fejezete szerint 1944. december 28-án hívatták a hadosztályparancsnokot a 10. Csatarepülő Hadtest törzsébe a feladatok és utasítások átvételére. A 46. hadsereg budapesti offenzíváját támogatni hivatott hadműveleti terv négy napi folyamatos harci tevékenységet írt elő, és a hadosztály számára napi 180 repülőgép bevetéséről rendelkezett. 1944. december 29-én megtörtént a célpontok kijelölése, a hadosztály 1945. január 1-én készen állt a művelet végrehajtására. A Lánchíd a szovjet ostromtérképen a 66., az Erzsébet híd a 105., a Ferenc József híd a 131. számú objektumként szerepel ezekben az iratokban.

A négynapos bombázás azonban szinte semmilyen eredménnyel sem járt. Ezzel magyarázható, hogy 1945. január 9-én hajnali 2 óra 45 perckor Sztálin a 11004. számú direktívájával újabb egyértelmű utasítást adott. Érdemes ezt szó szerint is közölni.

 

„A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának 11004. sz. direktívája R[ogyion] J[akovlevics] Malinovszkijnak és F[jodor] I[vanovics] Tolbuhinnak,

a 2. és 3. Ukrán Frontok parancsnokainak

1945. január 9.

02 ó. 45 p.

Azért, hogy a Budapest keleti részén csoportosuló ellenséges csapatok leszakadjanak a város nyugati részében levő csapatrészekről és akadályozva legyen a Duna folyón át vezethető hadműveletük, a Legfelsőbb Főparancsnokág Főhadiszállása megparancsolja:

  1. A Dunán átívelő hidakat semmisítsék meg Budapest centrális részén, ehhez vessék be a légierőt és a nehéztüzérséget, biztosítva számára a szükséges figyelő állásokat és a korrekciós tűzvezetést.
  2. A hidakra való tüzelést folytassák a lerombolásuk után is azért, hogy az ellenségnek ne álljon módjában a helyreállításuk.
  3. Jelentést a kiadott parancsokról.

A LEGFELSŐBB FŐPARANCSNOKSÁG FŐHADISZÁLLÁSA

        J. SZTÁLIN   A. ANTONOV”[18]

 

A fent említett parancs a 46. hadsereg tüzérparancsnokát már aznap arra sarkallta, hogy alárendeltjeinek a „Szovjetunió Hőse” kitüntetést ígérje be arra az esetre, ha tüzérségi találattal sikerül megsemmisíteniük a hidakat. Érdemes idézni az ezzel kapcsolatos tüzérségi tervet:

 

A rombolás objektumai.

Hidak a DUNA folyón át BUDAPEST városában, 131., 108. és 66. /lásd BUDAPEST város térképét/.

A romboláshoz használandó eszközök.

  1. A [109] GABr BM[19] három ütege /203mm/
  2. A 9. PABr[20]-tól három üteg /152 mm/

A rombolás időtartama.

’45. 01. 09-től kezdve a teljes lerombolásig.

Lőszer-felhasználás hidanként.

Minden egyes hídra: 203 mm – 60, 152 mm – 90.

A rombolás feltételei:

A hidak lerombolását a tüzelés előírásainak szigorú betartásával kell végrehajtani.

  1. Az ütegeket a lerombolandó hidak tengelyében, azzal párhuzamosan kell elhelyezni.
  2. A megfigyelő pontot a gyalogság arcvonalánál kell kialakítani, a rombolások megfigyelését biztosítva.
  3. A romboló lövéseket a mérési eltérések szerint kell folytatni.
  4. A kiinduló adatok előkészítése – teljes.
  5. A leadott lövések megfigyelését és a parancsokat regisztrálni kell a lövés-nyilvántartóba, amelyet a befejezés után alaposan fel kell dolgozni és be kell terjeszteni a hadtest tüzértörzsének.

A hidak helyreállításának megakadályozására elkülönített eszközök.

A hidak helyreállítását megakadályozandó, az éjszakai időszakban a 108. G[árda] l[övész] h[ad]o[sztály] és a 320. L[övész] h[ad]o[sztály] tüzérségeinek parancsnokai vezényeljenek ki hidanként egy-egy aknavetőt 70 aknagránáttal a 20.00 órától 6.00. óráig történő akadályozásra.

A 108. G[árda] l[övész] h[ad]o[sztály] tüzeljen a 105. és 66. hidakra,

A 320. L[övész] h[ad]o[sztály] tüzeljen a 131. hídra.

MEGJEGYZÉS: a 3. U[krán] F[ront] Főparancsnokságának rendelkezése alapján minden ütegparancsnok, aki hidat rombol le, fel lesz terjesztve a Szovjetunió Hőse címre.

Szkorikov sz[áza]d[o]s., a 37. L[övész] Hadtest m[eg]b[ízott] tüzérségi törzsfőnöke

Vakszman őr[na]gy., a 37. L Hadtest tüzérségi törzsfőnökének tanácsadója.”[21]

 

A parancsokat azonnali intézkedések követték. A 16. áttörő tüzérhadosztály Budapest ostromáról készített részletes, fotókkal illusztrált jelentése egyértelművé teszi, hogy a seregtest a legnagyobb kaliberű lövegeivel tüzelt a Lánchídra, azaz a 66. számú objektumra. A célpont megsemmisítését a 109. nehéz tarackos dandár 20,3 centiméter kaliberű lövegei kapták. Egy lövedék súlya 150 kilogramm volt és 15 kilogramm robbanóanyagot tartalmazott. A hadosztály jelentése szerint január 10–14. között összesen 269 lövést adott le a 66. számú objektumra. Fenn maradt az egyik üteg jelentése, amely szerint a lövéseket 7850 méterről adták le (nagyjából a Hősök tere térségéből). A célzásban a 207. légi megfigyelő ezred volt a 109. nehéz tüzérdandár segítségére. A dandár összefoglalója szerint: „A tüzeléshez a kiinduló adatok teljesek voltak. A tüzelés eredményeként a híd megsérült: észlelve: a nyugati pilon tartóeleme megsérült (5. fotó), tölcsér a híd nyugati feljárójánál (4. fotó), négy tölcsér az alagút bejáratánál, továbbá az alagútnál kilőve három páncélgépkocsi és hat teherautó (6. és 9. fotók) megsérültek a hídfeljárónál lévő épületek (7., 1.,, 11. fotók). A nyugati parton a hídfeljáró közelében, 200 m-es körben 80 tölcsér keletkezett a 203 mm-es kaliberű lőszerek felrobbanásától.

Az ellenség Pestről Budára visszavonulásakor a híd fel lett robbantva.” [22]

Nemcsak a tüzérség támadta a hidakat. Az említett 136. csatarepülő hadosztály kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a seregtest Il–2 „Sturmovik” gépei[23]  két repülőtérről támadták a magyar fővárosban kijelölt célpontokat. A hadosztály parancsnoksága és törzse Kiskunlacházán volt. A 210. és a 989. csatarepülő ezredek Kiskunháza repülőtérről indultak, a 715. ezred pedig Tökölről indult a bevetésekre. A Budapest központjától való csekély távolság miatt a gépek üzemanyagtartályait csak félig, vagy addig sem töltötték fel, s így legalább 700 kg tömegű bombaterhet vihettek magukkal. Néhány gépen a fedélzeti fegyverek javadalmazásával is súlyt „spóroltak”. A támadásokra a bombavetőket La–5-ös vadászgépek kísérték. 12 bombázót öt–hat vadász fedezett, de esetenként ezrednyi, 22 bombázó emelkedett a levegőbe, és ezeket legalább 12 vadász kísérte. A légi- és egyben tüzérségi célpontokról külön lista készült az objektumok kódszámával, sorszámával, földrajzi adataival és méreteivel.

Az Iljusin bombázók legénységeiből a Budapestet kis magasságból hatékonyan bombázni képes, legtapasztaltabb hajózókból hét gépnyi legénység képezte azt a különleges, századnyi erőt, amelyik naponta 5–7 bevetésen is részt vett. A hadosztály iratai szerint a légvédelmi ágyúk tüzelőállásaira elsőként a vezérgép csapott le nagykaliberű fedélzeti gépágyúival, és általában 100 m magasan fordult tovább a bombázási célpontja felé. Budapest hídjait nem a „Sturmovikok” bombázták le, igaz, néhány találatuk kárt tett a hidakban. A legtöbb szovjet hadijelentésben gyakran szerepelt a Budapest felett, a felgyújtott épületek miatt kilométer magasan gomolygó füstre, vagy a téli ködös időjárásra való hivatkozás is.


A 131. sz. objektum, azaz a felrobbantott Ferenc József (ma Szabadság) híd

Vágyak és valóság: román légierő a magyar hidak ellen

Az újabb parancs következtében a hidakat érő támadások megszaporodtak. A IX. SS-hegyihadtest 1945. január 13-án két rádiótáviratot is küldött a hidak bombázása miatt. Az elsőben arról számoltak be, hogy 12-e óta feltűnően sok ellenséges gép támadja a hidakat, amelyek közül a Horthy Miklós híd öt, a Ferenc József híd egy találatot kapott. A másodikban pedig arról tudósítottak, hogy a hidakat 12-e óta szovjet felségjelzésű Ju–87-es és Ju–88-as gépek is támadják.[24] Szovjet felségjelzésű német gépeket a IX. SS-Hegyihadtest 1945. január 15-i távirata is említett.[25] Román forrásokból tudjuk, hogy január 13-án a 2. román felderítő- és bombázószázad négy Ju–88-A-4 bombázógépe a Lánchidat, a 8. csata- és bombázóosztály négy Ju–87-D-5 bombázója pedig az Erzsébet hidat támadta. A román történetírás szerint ezek a támadások a hidak lerombolásához vezettek, miközben a kérdéses alakulatok jelentéseiből ennek ellenkezője derül ki.[26]

Érdemes idézni, ahogyan a kommunista román történetírás hídromboló mítoszt kreált, már csak azért is, mert a román háborús diskurzusban ezek a „hőstettek” máig előbukkannak.[27] Egy 1966-ban megjelent monográfia szerint: 1945. január 13-a délután a [román] nehéz- és zuhanóbombázók felszálltak. [...] Mielőtt a légvédelmi ütegeknek idejük lett volna tüzet nyitni, a zuhanóbombázók [Junkers Ju 87D Stuka] hadialakzatot vettek fel, majd zuhanni kezdtek az 1. számú cél [az északi híd] felé, amelyre matematikai pontossággal oldották ki bombaterhüket. A célpontot négy bomba telibe találta. Ugyanabban az időben a nehézbombázók [Junkers Ju 88A] a 2. célpont [a déli híd] térségébe érve kioldották bombaterhüket, amelyből két bomba telibe találta a célpontot. [...] A szovjet 5. Légihadsereg parancsnoka és vezérkari főnöke hivatalos köszönetet küldött a bevetésben résztvevő román repülő személyzeteknek a két célpont eltalálásáért. A [román] Légihadtest parancsnoka az 1945. január 20-án keltezett 8. számú napiparancsban méltatta a román repülők haditettét: »csodálatra méltó bátorsággal, határtalan nyugalommal, az ellenséges légvédelmi tűz, illetve a vadászelhárítás [ilyen egyáltalán nem volt a térségben – U. K.] figyelmen kívül hagyásával, matematikai pontossággal bombázták a kijelölt célpontokat.«”[28]

A hídrombolás legendája 1990 után nemhogy háttérbe szorult volna, hanem egyenesen új erőre kapott. A román légierő történetét bemutató weboldal szerint négy 500 kilogrammos bombával semmisítették meg az Erzsébet hidat, egy motorproblémák miatt csak később startoló gép pedig az Árpád hidat pusztította el.[29] A történet szépséghibája, hogy az Árpád hidat csak 1950-ben adták át a forgalomnak. Az építkezések ugyan már 1943-ban megindultak, de a munkálatok messze voltak attól, hogy a hidat átkelésre lehessen használni. Csak a pillérek és a feljárók készültek el. A budapesti hidak román légierő által történő rombolása példa azokra a „párhuzamos valóságokra”, amelyeknek a tényekhez semmi közük sincs, de van rájuk igény.

A hidak pusztulása

Sajnos a hidakat nem csak a román gépek támadták. A szemtanúk gyakorlatilag folyamatos támadásokról számoltak be, amelyeket azonban döntően Il–2 típusú csatarepülők hajtottak végre.

Január 16-án este 22.15-kor a IX. SS-Hegyihadtest már azt táviratozta, hogy a Ferenc József hidat bomba-telitalálat megsemmisítette.[30] A támadások már korábban átlukasztották a híd pályatestét, de az áthaladást nem tették lehetetlenné. A híd megsemmisülése azért következett be, mert egy aknatalálat – tehát nem a repülőbombák – berobbantotta a hídra szerelt robbantótöltetet is.

Amennyiben csak a 136. csatarepülő hadosztály hadinaplójára hagyatkoznánk, akkor azt is hihetnénk, hogy a parancsot sikerrel végrehajtották. A hidak bombázása kapcsán az szerepel, hogy a bombázások idején a budapesti hidakon sikerült az átkelést leállítaniuk és „súlyos károkat” is okoztak, de a január 11-től (Sztálin említett parancsa nyomán) indított különleges hídpusztító akció külön e feladatra kijelölt osztagait dicsérve sem írják azt, hogy bármely hidat lebombázták volna. Dacára mindennek, a végső értékelésben mégis az szerepel, hogy a kitűzött feladatokat maradéktalanul megoldották…

A 105. sz. objektum – ami az Erzsébet hídból megmaradt

 

Mindehhez képest a pesti oldal német védőinek messze túlnyomó többsége viszonylag rendezetten vissza tudott vonulni Budára. Csak a magyar csapatok maradtak tömegesen a pesti oldalon, de ők sem azért, mert a hidak járhatatlanok lettek volna. Az természetesen igaz, hogy 1945. január 16–18. között a még álló Lánchíd és Erzsébet híd minden addiginál nagyobb légi- és tüzérségi támadás-sorozatot szenvedett el. A IX. SS-hegyihadtest 1945. január 11-i jelentése szerint az Erzsébet híd 60%-a sérült meg – mindezt azonban némi forráskritikával kell fogadnunk annak ismeretében, hogy Pfeffer-Wildenbruch jelentéseinek jelentős részében jóval rosszabbnak állította be saját helyzetét a valóságosnál.[31] A 66. páncélgránátos ezred parancsnoka, Georg-Wilhelm Schöning őrnagy páncélgépkocsijain át tudott jutni az Erzsébet hídon, igaz, minden bizonnyal kerülgetnie kellett a pályatest telitalálatait.[32] A 10. gyaloghadosztály hadinaplója utal arra, hogy az Erzsébet hidat január 18. reggel három óra előtt egy ideig nem lehetett használni, mert javítás alatt állt.[33] Ezek szerint voltak olyan utászok, akik a folyamatos tüzérségi tűz alatt is megkísérelték az átkelőhelyek rendbehozatalát. Veszteségeikről sajnos nincsenek adatok, azt azonban tudjuk, hogy a német 127. hadsereg közvetlen utászdandár két Budapesten bevetett zászlóaljából csak eltűntként 336 főt tartottak nyilván (a halottak száma sajnos ismeretlen). Elképzelhetjük azok túlélési esélyeit, akik a hidakról sebesülten vagy anélkül a zajló Dunába zuhantak.

Az azonban nagyon furcsa, hogy a szovjet légierő és nehéztüzérség több mint egy hét alatt sem volt képes végrehajtani a hidak megsemmisítésére vonatkozó parancsot. A légierő esetében a sikertelenség bizonyos mértékben magyarázható azzal, hogy a magyar légvédelem Bofors-gépágyúinak hatékonysága miatt maradtak sikertelenek (mindegyik hidat több légvédelmi gépágyú védte), de a nehéztüzérség működését a védők egyáltalán nem tudták volna zavarni. 1945 közepén a német–magyar védők nehézfegyverzetük zömét már nem is tudták használni a lőszerhiány miatt. Ez azt jelenti, hogy a szovjet nehéztüzérség akár 300–500 méterrel az első vonal mögé is települhetett volna – magyarán január 15-én már a Boráros térről lőhette volna a két megmaradt Duna-hidat. Ez nagyvonalú becslés szerint sem jelentett volna a célpontoktól két–három kilométernél nagyobb távolságot, miközben a szovjet nehéztüzérség hatósugara 15 kilométer felett volt, és a lövegek szórása nem volt 20–50 méternél több. Cél szempontjából a hidak minden további nélkül megfeleltethetőek egy modern csatahajónak, hiszen hosszuk 300–400 méter, szélességük 30 méter volt. A tengeri ütközetekben ekkora célokat annak dacára is el tudott találni a tüzérség, hogy mind a célpont, mind a tüzelő hajóágyúk folyamatos mozgásban voltak.

Ebben az időszakban már a szovjet 120 milliméteres aknavetők 5,7 kilométeres hatótávolsága is elérte a hidakat. Ráadásul attól sem kellett ekkor már tartani, hogy a pesti oldalon a védők nagyobb szabású ellenlökéseket kísérelnek meg – erre a visszavonulás végső stádiumában már semmilyen lehetőségük sem volt. Ahhoz képest, hogy a cári tüzérség technikai színvonalát a kortársak igencsak magasra becsülték, különösen meglepő, hogy a szovjet tüzérségnek csak egy híd lerombolása sikerült, de az is valójában áttételesen, mert a találat nem a hidat semmisítette meg, hanem „csak” a robbanótöltetet indította be. Ellenvetésként felhozható volna, hogy a német légierő és tüzérség sem tudta megsemmisíteni a Rajnán átívelő remageni hidat, holott ehhez fontos érdeke fűződött, és ezért minden rendelkezésére álló eszközt bevetett. A remageni híd azonban a Duna-hidaknál jóval vékonyabb vasúti híd volt, és a német tüzérség, illetve légierő 1945 márciusában egyáltalán nem rendelkezett azokkal a lehetőségekkel, mint amelyekkel a szovjet.

Az alábbiakban összefoglaljuk a hidak megsemmisülésének kronológiáját:

Margit híd – 1944. november 4. (Csak a Margit-sziget és Pest közötti szakasz).

Déli Vasúti Összekötőhíd – 1944. december 31.[34]

Északi Vasúti Összekötőhíd – 1944. december 27–29 között három szakaszban.[35]

Horthy Miklós híd – ma Petőfi híd – 1944. január 14., 15-én délben.[36]

Ferenc József híd (ma Szabadság híd) – 1945. január 16.

Erzsébet híd – 1945. január 18., reggel hét óra.

Lánchíd – 1945. január 18. A IX. SS-hegyihadtest és a 10. gyaloghadosztály jelentése, illetve hadinaplója szerint a hidat reggel hét órakor,[37] Wilhelm Schöning  szerint viszont sötétedés után[38] robbantották csak fel. Tátray Norbert zászlós, aki légvédelmi gépágyús félszakaszával (egy Bofors gépágyú) a Lánchíd mellett, az akkori Ferenc József téren (ma Széchenyi István téren) volt állásban, egy figyelő jelentése szerint a híd felrobbanását 1945. február 9-én kelt jelentésében szintén reggelre tette. Schöning verzióját nem tudjuk teljesen kizárni, mivel a 10. gyaloghadosztály hadinaplóját jelentős részben a IX. SS-hegyihadtesttől kapott adatok alapján vezették, utóbbi jelentései pedig bizonyítottan pontatlanok. Schöningnek az 1960-as évek elején írt kéziratában az szerepel, hogy: „reggel 6 és 7 óra között az utolsó harcos része átvonulása után a 66/II. zászlóalj és az ezred vezetési törzs átmegy az Erzsébet hídon, amelyet az utána nyomuló ellenség a Kossuth Lajos utcából már tűz alá vesz, és amelynek útszakaszát tüzérségi lövegek és repülőbombák több helyütt átszakították. Közvetlenül ez után, kb. reggel hétkor az ezredparancsnok [azaz Schöning] lövészpáncélosa mint utolsó jármű átérkezése után az Erzsébet hidat a hadtest utászok felrobbantják. A balszárnyról a megmaradt harckocsik nagy nehezen az utolsó keleti oldalra vezető hídon, a Lánchídon jutnak át, amelynek felrobbantása csak este történik meg.”[39]

Margit híd budai oldal – 1945. január 29.

Érdemes elgondolkodni az elsőnek idézett sztálini parancs azon részén, amely szerint a Duna hídjainak megsemmisítését a tartószerkezetek összeroskadása után is folytatniuk kellett (volna) a szovjet erőknek. Nehogy – írta Sztálin – az ellenség újjáépíthesse azokat. A szovjet diktátor minden jel szerint messze túlbecsülte a védősereg lehetőségeit, nem beszélve arról, hogy az újjáépítés megakadályozásához a tüzérségi zavarótűz is teljesen elegendő lett volna. Amennyiben a parancsát teljesíteni tudják, akkor a Duna-hidaknak még a pillérei is elpusztulnak, és ebben az esetben helyreállításuk egy-két éven belül nem lett volna lehetséges. A magyar főváros hatalmas szerencséje, hogy sem a szovjet tüzérség, sem a szovjet légierő nem állt a helyzet magaslatán. A hidak közül a Déli Vasúti Híd és a Szabadság híd esetében már 1945. március 14-én, illetve áprilisban pontonhidat tudtak építeni a szovjet utászok, éppen a megmaradt pillérek miatt. Ugyancsak ezért volt lehetséges a Lánchíd és a Margit híd viszonylag gyors rekonstruálása.

Ezek az apró jelzések, üzenetek teszik érthetővé, hogy miféle gondolati rendszerrel készült egykor a szovjet állam vezetője Jaltába, a Kelet-Közép-Európa nemzeteinek sorsát eldöntő nagyhatalmi megbeszélésre. A 11.004. sz. direktíva szövege ugyan első látásra nem egy távlatokban építkező személyiség arcélét rajzolná elénk (hiszen olyan műtárgyak porig rombolását rendelte el, amelyekre nem sokkal később épp neki volt már szüksége), azonban Sztálin az „ahol fűrészelnek, ott a forgács is hullik” elv alapján saját hazájában ennél nagyobb áldozatokat sem tartott túl drágának, elég ha csak a gabonaexport miatt bekövetkezett 1932 utáni, több millió áldozatot követelő éhínségre gondolunk.

A hidak rombolásának már-már tragikomikus epizódja, hogy Pfeffer-Wildenbruchot a szovjet kihallgatói ezért is felelősségre vonták. Az SS-tábornok nem replikázott azzal, hogy csak ugyanazt tette, mint korábban a szovjet hadvezetés, hanem csak ennyit mondott: „A hidak és a történelmi emlékek felrobbantását Budapesten Pfeffer a háborús szükséglet ügyének tekinti. A budapesti hidakat »olcsóságoknak« mondja, amelyek közül a legdrágább 12 000 000.- pengőbe kerül,[40] és ezeket könnyű helyreállítani. A felelősséget 4,5 hídért vállalja magára, mivel az Északi Vasúti Hidat az amerikaiak bombázták le, a Ferenc József híd attól robbant fel, hogy orosz akna csapódott a robbantó szerkezetbe, a Margit híd fele pedig a magyarok óvatlansága miatt robbant fel.”[41]

Ahogyan már említettük, a Vörös Hadsereg Budapest térségében elég hamar gondoskodott a hidak pótlásáról. Már az ostrom alatt működtek átkelők. Egy 1945 elején kelt, dátum nélküli irat szerint a szovjet utászok Vác és a Csepel-sziget között 1945. január 23. és 1945. február 8. között összesen kilenc gőzkompot, illetve hadihidat állítottak üzembe. Budapest közigazgatási határain belül Csepel–Pest és Újpest–Buda között két, egyenként harminc tonnás hadihíd, Csepel–Budafok között pedig egy gőzkomp működött.[42] Az ostrom után további szükséghidak épültek. Először a Margit híd helyettesítésére a Margit-szigeten keresztül egy cölöpjáromokon nyugvó szovjet hadi híd épült meg, amelynek egyik hídfője a Radnóti Miklós (akkor Sziget) utca torkolatánál, a másik az Árpád fejedelem útjánál helyezkedett el. Ezt 1945. március 17-én helyezték üzembe, de a következő év január 11-én a Duna jégárja elpusztította. 1946 májusától a helyén épült meg egy fél-állandó jellegű pontonhíd, melyet a „nagy testvéréről” azaz az elpusztult Margit hídról elnevezve Mancinak becézett a pesti köznyelv.

Budapest rombolása

1945 után a kommunista propaganda azt terjesztette, hogy Sztálin az állítólagos nagylelkűsége miatt eltekintett attól, hogy nehéztüzérséggel lövesse a várost. A Budapest ostromáról készült szovjet filmhíradó, amit mind a magyar, mind a szovjet lakosság láthatott, ehhez képest meglehetős részletességgel mutatta be a szovjet nehéztüzérség aktivitását. Ennek fényében különösen érdekes, hogy az említett sztálini „nagylelkűség” akár csak egy ember számára is hihető lehetett. Magyarországon ez a legenda feltehetően néhány megrögzött kommunista politikuson kívül senkit sem hatott meg, ezzel szemben a mai Oroszországban még a történelem iránt érdeklődő és az országot jól ismerő laikusok és diplomaták is úgy vélik tudni, hogy a magyar fővárost nem lőtte nehézüzérség.

 


Budapest 500 m magasságból, 5 épület lángokban, bejelölve 3 autó. A felvételt Mucsnyik hadnagy készítette a 91. csatarepülő ezred bevetésekor, 1945. január 2-án

 

Az már az eddigiekből is kiderülhetett az olvasó számára, hogy a hidakat igenis lőtte a nehéztüzérség. A precíz hadinaplók jóvoltából azt is tudni lehet, hogy Budapest ostroma során szovjet részről csak az 1945. január 20–február 13. közötti időszakban összesen 400 vagonnyi lőszert használtak fel. Ebből 60 746 lövedék ment a nehéztüzérség számlájára, a legnagyobb kalibert jelentő 20,3 centiméteres nehéz tábori tarack lőszeréből 3418 darabot használtak el.[43] Csak a 109. nehéz tüzérdandár 2125 db 203 milliméteres gránátot lőtt ki a magyar fővárosra 1944. december 26. és 1945. február 13. között. Budapestet a hadosztályok tüzérségén túlmenően az 5. 7. és 16. áttörő tüzérhadosztály támadta. Mindegyikük igen jelentős mennyiségű nehéztüzérséggel rendelkezett. A Budapestet támadó szovjet tüzérségi erők 1945. február 1-én is még 784 löveggel és 520 aknavetővel rendelkeztek, és a tüzérség jelentős része 122 milliméter, illetve annál nagyobb űrméretű, azaz nehéztüzérség volt.[44]

 


Budapest 600 m magasságból, égő gyárépület, bejelölve 15 autó. A felvételt Veretyennyikov hadnagy készítette a 92. gárda csatarepülő ezred bevetésekor, 1945. január 2-án

 

Azt a kérdést, hogy a szovjet hadsereg mennyire kímélte meg Budapestet a város ostroma során, nem könnyű eldönteni. Amennyiben csak azt emelnénk ki, hogy mi az, amit lerombolhattak volna, de nem romboltak le, akkor a város ostroma előadható lehetne úgy is, mintha egyfajta precíziós műveletre került volna sor. Hiszen technikailag akár egész Budapestet a földdel tehették volna egyenlővé, amennyiben ez lett volna a háborúban a legfontosabb céljuk. Tagadhatatlan ráadásul, hogy a szovjet tüzérség a város történelmi épületeit (pl. a Királyi Vár, a Mátyás-templom, az Országház, stb.) nem lőtte nehéztüzérséggel, igaz, a védők sem adtak erre okot.

 


U vhoda vo dvorec Horthy – 100. sz.objektum – a Budai vár bejáratánál

 


Égő háztömb. Gorin hadnagy légifotója az 5. csatarepülő légiezred egyik Il–2-es Sturmovik gépéről 1945. január 2-án

 

A légifelvételek félreérthetetlenül mutatják, hogy míg a pesti Belváros házainak jelentős részén még a tetőzet is megmaradt, addig a budai oldalon csak romhalmaz látható. Ez az itt folyó helységharcból, a szovjet tüzérség és légierő fölényéből és az ostrom elhúzódásából következett. Azt, hogy ennek során a szovjet tüzérek még saját szempontjaik szerint sem jártak el a „jó gazda gondosságával”, egy igencsak érdekes dokumentummal tudjuk bizonyítani. 1945. február 8-án a szovjet haderő „budapesti csoport”-jának tüzérségi parancsnoka, Vorobjov gárdaezredes és Vovk gárdaőrnagy, tüzérségi törzsparancsnok az alábbi, 015. sz. parancsot adta ki „feltételek nélküli végrehajtás” elrendelésével.

 


Eszter utca, a Sturmovik csatarepülők által véghezvitt rombolás

 

„Az utóbbi időben jelentős mértékben, céltalanul nagy mennyiségű, nagykaliberű lőszer felhasználása történt. Gyakran a nagykaliberű lőszerrel végrehajtott tüzelés fedett lőállásokból nem megfigyelt célpontokra és korlátozott látási viszonyok (köd) közepette történik, s ez felesleges lőszer-felhasználást okoz.

A nagykaliberű (203 mm, 152 mm PG, 152 mm 9/30 és 122 mm) lőszer korlátozott mennyisége miatt, továbbá amiatt, hogy a közeli jövőben ezek leszállítása elmarad


FAB-100-as légibomba-telitalálat egy ellenséges megerősített álláson a Gróf Tisza István utcában

MEGPARANCSOLOM:

  1. A céljelölés nélküli tüzelés kategorikus megtiltását.

Minden olyan célpontot, amelynek megsemmisítéséhez vagy lerombolásához nagykaliberű lőszer szükséges, kizárólag közvetlen irányzású löveggel lőjenek – minimális mennyiségű lőszer felhasználásával.

  1. A fedett lőállásokból történő tüzelést meg kell tiltani a nagyobb lakott településeken folyó harcoknál és azokban a csekély hatásfokú esetekben, amelyekben a célponti lőállások nagyobb részben kőépületekben vannak.
  2. A nagy teljesítményű (203 mm) tüzérségi tüzelés külön rendelkezésig nem indítható.
  3. Jelen utasítás megismertetendő a teljes tiszti állománnyal az ütegparancsnokig és a lövész alakulatoknál a zászlóalj parancsnokig.

Az átvétel igazolandó, a végrehajtásról jelentést.[45]

Budapest ostromának hatalmas szerencséje, hogy ezek szerint még a szovjet lőszerkészlet sem volt korlátlan. Mindez a német ellentámadásokkal függött össze, amelyek a szovjet kapacitások igen jelentős részét lefoglalták, és a már nem annyira fontosnak tekintett ostromtüzérség utánpótlási szempontból hátrább sorolódott. Elképzelni is rossz, hogy mi történt volna akkor, ha relatív lőszerhiány helyett a szovjet tüzérség korlátlan lehetőségeket kapott volna. A 109. nehéz tüzér dandár naplója szerint (58. oldal) az utolsó bevetésük Budapesten február 12-én volt. Éjjel és a nap folyamán a dandár nehéz lövegei 45 lövést adtak le az ellenséges élőerő gyülekező pontjaira a Margit körút és Csalogány utca sarka; Batthyányi utca első épülete és Margit körút–Ganz utcai sarok tömbökre, valamint a Királyi palota környékére – ahol ekkor már semmilyen ellenállás nem volt. Ezt követően hallgattak csak el a nehézfegyverek.

 

 

[1] Tóth László: Magyarország közútjainak története. KHVM, Bp., 1995, 131.

[2] Tanulmányunk jelentős részben az orosz központi katonai levéltár (Центральный архив Министерства обороны Российской Федерации, továbbiakban CAMO) anyagaira támaszkodik. A kutatott anyag az interneten is elérhető, a rendkívül hosszú linkek megadása helyett azonban a továbbiakban az eredeti fond (f.), opisz = állag (op.), gyelo = csomó/kötet (d.) jelzeteket adjuk meg magyar átírásban. Az itt idézett irat forrása CAMO, 240. f., 2779. op., 1916. d., a 2. Ukrán Front jegyzőkönyve Pfeffer-Wildenbruch tábornok kihallgatásáról.

[3] A CAMO 500-as fondja tartalmazza a zsákmányolt hadműveleti iratokat, amelyek jelentős része német eredetű. Ezeket az interneten a Germandocsinrussia weboldalon tették közzé. A továbbiakban ezen iratokat Germadocsinrussia forrásmegjelöléssel és a pontos levéltári jelzettel szerepeltetjük. Az itt idézett irat lelőhelye 500. f., 12472. op., 380. kötet, 0027. sz. irat, mellékletek a 6. német hadsereg hadinaplójához.

[4] Az egységet 1944. november folyamán a 127. hadsereg közvetlen utászdandár II. zászlóaljává számozták át.

[5] Arnulf Frank (1917. 12. 22. – ?): tartalékos tiszt, 1944. május 15-én súlyosan megsebesült, 1945 után több éven át Budapesten eltűntként tartották nyilván, 1991-ben az NSZK-ban élt.

[6] Wilhelm Bargemann (1919. 10. 03. – ?): a háborúban háromszor sebesült, utolsó levelét Budapestről 1944. december 20-án küldte el, harmadik személy információja szerint a kitörés után hadifogságban még látták.

[7] Josef Berchtenbreiter (1917. 05. 09. – ?): tartalékos tiszt, 1943-an súlyosan sebesült, az ostrom végén eltűnt.

[8] Helmut Posenauer (1924. 07. 21. – ?): a 651. utász zászlóalj segédtisztje, az ostrom során eltűnt.

[9] Thomas Lutsch: Krieg und Gefangenschaft. Erinnerungen an den zweiten Weltkrieg und die Gefangenschaft im Kaukasus. Unna [2010], Friedrichsborn, 34–35. A dél-erdélyi Lutsch a zenekar rézfúvósa volt.

[10] Germandocsinrussia, 500. f., 370. kötet, 6. sz. dokumentum (a Fretter-Pico hadseregcsoport utasításai és parancsai).

[11] Feltehetően a Brückenbau-Kolonnen Staffel 927 (Albert Merker őrnagy).

[12] Germandocsinrussia, 500. f., 12472. d., 380. kötet, 0027. sz. irat (a német 6. hadsereg hadinaplójának mellékletei).

[13] Germandocsinrussia, 500. f., 12472. d., 410. kötet, 0355. sz. irat (a német 6. hadsereg Ia osztály hadműveleti naplója, C rész).

[14] Germandocsinrussia, 500. f., 12472. d., 410. kötet, 0313. sz. irat (a német 6. hadsereg Ia osztály hadműveleti naplója, C rész). Az irat szerint ekkor a hídrobbantásért a 78. vasúti utász század volt felelős.

[15] Germandocsinrussia, 500. f., 12472. d., 410. kötet, 0355. sz. irat (a német 6. hadsereg Ia osztály hadműveleti naplója, C rész) .

[16] A sztavka 220.286-os parancsára lásd CAMO, 148а. f., 3763. op., 167. d., 139. sz.

[17] CAMO, 20174 f., 1. op., 36. d., 68. o. A dokumentumok keletkezési ideje: 1945. január 1‒31. között. Készítette: a 136. csatarepülő ezred, Suszter ezredes és Tyimofejev örnagy.

[18] Russzkij arhiv: Velikaja Otyecsesztvennaja. Sztavka VGK. Dokumenti i matyeriali. 1944–1945 g. Tyerra, Moszkva, 1999, t. 16 (5‒4). 190.

[19] Nagy hatótávolságú nehéz tarackos tüzérdandár.

[20] Tarackos tüzérdandár.

[21] CAMO, 1633. f., 1. op., 76. d., a 46. hadsereg tüzérparancsnokának terve a 108., 66. és 131. objektum megsemmisítésére.

[22] CAMO, 9638. f., 1. op., 59. d., a 16. áttörő tüzérhadosztály harctudósítása.

[23] Az Il-rövidítés Iljusin tervezőmérnök nevének rövidítése, a jelző pedig a csatarepülő-alkalmazásra utal.

[24] Germandocsinrussia, 500. f., 12472 d., 387. kötet, 106., 107. sz. irat (a német 6. hadsereg Ia osztályának iratai, C rész).

[25] Germandocsinrussia, 500. f., 12472. d., 410. kötet, 0347. sz. irat (a német 6. hadsereg Ia osztály hadműveleti naplója, C rész)

[26] Bernád Dénes: A román VII. hadtest részvétele Budapest ostromában. In Az elsodort város. Emlékkötet a Budapestért folytatott harcok 60. évfordulójára. Szerk. Markó György. PolgART, Bp., 2005, 71. (Bernád az érintett román egységek hadinaplóit is átnézte.)

[27] Például az Adevărul című országos lap 2015. november 23-i száma, amelyben Iulian Bunilă írt cikket a Budapest hídjait megsemmisítő román hősről, vagy Cornel Marandiuc (Cavalerii bimotoarelor de asalt [A kétmotoros csatagépek lovagjai]. Editura Modelism, Bucureşti, 2000, 369., 370. o.), aki még azt is tudni véli, hogy a hidak megsemmisítéséről fényképek is készültek.

[28] Ion Gudju et al.: Aripi românesti. Contribuții la istoricul aeronauticii. (Román szárnyak. Adalékok a repüléstan történetéhez.). Editura Militară, Bucureşti, 1966, 192–193. A szöveg felleléséért és lefordításáért Bernád Dénesnek mondunk köszönetet.

[30] Germandocsinrussia, 500. f., 12472. d., 410. kötet, 0372. sz. irat (a német 6. hadsereg Ia osztály hadműveleti naplója C rész).

[31] Lásd Germandocsinrussia, 500. f., 12472. d., 410. kötet, 0272. sz. irat (a német 6. hadsereg Ia osztály hadműveleti naplója, C rész), illetve Bundesarchiv-Militärarchiv Freiburg, Kriegstagebuch IX. SS-Gebirgs-Armeekorps,  161. o. Eintrag 11. 1. 1945 „Franz-Josef und Elisabethbrücke durch Bombentreffer erheblich beschädigt”. Az elsőnek említett hadinaplóban szerepel a IX. SS-hegyihadtest 1945. január 8-i távirata is, amelyben azt jelentik, hogy a védősereg tartalékai csak két napi harctevékenységre elegendőek, lásd 0186. sz. irat.

[32] Wilhelm Schöning kézirata, a szerző birtokában.

[33] Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténeti Levéltár (továbbiakban: HL), 10. gyaloghadosztály hadinaplója, 113. o.

[34] A híd felrobbantásának dátumát saját monográfiám (Budapest ostroma) is tévesen, december 28-ával adja meg. A Dél Hadseregcsoport ezzel szemben csak 1945 január 1-én jelentette a híd előző nap történt felrobbantását. Lásd Erőd a Duna mentén. A Budapestért 1944–45-ben folytatott harcok katonai iratai a Hadtörténelmi Levéltárban. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Számvéber Norbert levéltáros. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1999, 93.o. A IX. SS-hegyihadtest egy másik táviratban viszont a híd felrobbantásának dátumát december 29-ben adta meg.

[35] Germandocsinrussia, 500 f., 12472. d., 410. kötet, 0067. sz. dokumentum (IX. SS-Hegyihadtest távirata, 1945. január 3.).

[36] Germandocsinrussia, 500. f., 12472. d., 410. kötet, 0354. sz. irat.

[37] HL, 10. gyaloghadosztály hadinapló, 114.o..

[38] Wilhelm Schöning kézirata, a szerző birtokában.

[39] Wilhelm Schöning kézirata, a szerző birtokában

[40] Érdekes, hogy Pfeffer-Wildenbruch majdnem pontosan ismerte a hidak 1937-es árszínvonalon megállapított értékét, de pedantériája arra már nem terjedt ki, hogy az összeget a pengő azóta történt inflációjával (ami meghaladta a 300%-ot) felszorozza.

[41] CAMO, 240. f., 2779. op., 1916. d. Pfeffer-Wildenbruch kihallgatási jegyzőkönyve. A szöveget magyarul ettől minimálisan eltérő fordításban Mihályi Balázs tette közzé: Mihályi BalázsTóth GáborTulok Péter: A Várnegyed ostroma. Buda, 1944–45. Litea, Bp., 2018, 435–436.

[42] CAMO, 240. f., 2779. op., 1906. li., 25. szám, a 2. Ukrán Front utászparancsnokának kimutatása a dunai átkelőkről.

[43] A CAMO, 240. f., 2779. op., 1921. d., 2627. számú irat (tudósítás a [2. Ukrán Front] tüzérségének csoportosításáról és akcióiról 1944. december 261945. február 12. között) ennél nem sokkal nagyobb mennyiséget ad meg a teljes bekerítésre számított lőszerfelhasználás tekintetében. Átnézve az egyes alárendelt alakulatok lőszerfelhasználását az a véleményünk, hogy az ott közölt adatok egyáltalán nem tekinthetőek teljesnek. Példa erre a nehéztüzérségi lőszerfelhasználás. A január 20-val kezdődő statisztika szerint ebből 3418 fogyott volna összesen, míg a december 26-val kezdődő statisztika 3559 darabot említ. Ehhez képest csak a 109. nehéz tüzér dandár 23 lövege 2125 ilyen gránátot lőtt ki a december 26-ától számított időszak alatt, és az ostromlók összesen 69 ilyen űrméret löveggel rendelkeztek 1945. január 31-én (korábban feltehetően még többel).

[44] Uo. 10. o.

[45] A Budapesti csoport tüzérparancsnokának utasítása, CAMO, 9865. f., 0000001. op., 0019. d.

Ezen a napon történt május 27.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők