A magyar közvélemény álláspontja a határkérdés rendezéséről, és a kisebbségek helyzetéről

(1946. február–április.)

„A falusiak sokkal bizakodóbbak, mint a városiak, akik (akárcsak Pesten) kb. 1/4 részükben semmit sem látnak elérhetőnek a trianoni határokon túl. […] Ha a határmenti kiigazításokon felül egyes részek kiemelését tekintjük, legtöbben (mind a 79% reménykedő) Csallóköz visszatérésére számít. Közel ugyanannyian, 76% keleti határsávot várnak vissza, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti vidékét. Kolozsvár visszatérését 60% reméli ehhez hozzá, Székelyfölddel 52% számol. Kassára gondol 55%, Burgenlandra 40%, Észak-Bácskára 48%, Temesvidékre 43%.”

Bevezetés

"Közép- és Kelet-Európában minden határprobléma, mely a szó komoly értelmében probléma, két szempont szembenállásából származik: az egyik valamiféle történeti állapot, status quo, történeti érzelem vagy igény szempontja, a másik az etnikai, nyelvi hovatartozás szempontja. S a probléma mindenütt az, hogy ott, ahol a nyelvi nacionalizmus egy adott helyzetet vitássá tesz, az államhatárt át kell vinni a nyelvi határokra, de ezenközben figyelemmel kell lenni arra az ellenállásra, melyet a történeti kapcsolatok, történeti érzelmek és meglévő helyzetek általában jelentenek. Így leredukálván a kérdést a lényegre, egyszerre ki tudjuk kapcsolni azokat a kártékony és közveszélyes babonákat, melyekkel az itteni határkérdéseket el szokták ködösíteni." 

(Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In.: Válogatott tanulmányok 1945-1949. Magvető 1986. 242-243.o.)

Folytatva az előző számban (ArchivNet II. évf. 2. szám: "A magyar közvélemény álláspontja a dunamenti együttműködés lehetőségeiről") megjelent forrásismertetést, ezúttal azt szeretnénk bemutatni, hogy a magyar közvélemény milyen esélyeket látott a II. világháború után a határok kiigazítására vonatkozóan, illetve a kisebbségek kérdéseinek rendezésével kapcsolatban.

Ennél a problémakörnél szintén nagy jelentősége van a történeti háttér megfelelő bemutatásának, illetve a döntéshozók és a döntésre váró kormányok elképzeléseinek leírásának, hiszen így egyértelműbben el lehet dönteni, hogy mi volt ábránd és mi reális elgondolás.

Az esztergomi hídfő, 2006

Történeti háttér bemutatása

Kelet - Közép Európa speciális helyzete

"Közép- és Kelet-Európa területi státusának az összezavarodása és politikai kultúrájának deformálódása a legsúlyosabb következményekkel az itteni nemzetek egymás közti viszonyában járt. A távoli szemlélő ezt úgy fogalmazta meg, hogy e terület politikai élete tele van kicsinyes és kibogozhatatlan területi ellentétekkel, és minden itteni nemzet úgyszólván összes szomszédaival az állandó viszálykodás állapotában van." 

(Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In.: Válogatott tanulmányok 1945-1949. Magvető 1986. 227.o.)

Bibó gondolatát követve látható, hogy e térség országait, illetve a területi kérdésekhez való szoros kapcsolódásukat a következő jelenségek jellemezték.:

Nyelvi háború: Nyugaton is ismert fogalom, de alapjaiban különbözik az itteni szemlélettől. A nyugat- és észak-európai nyelvi vitákban olyan ellenfelek állnak egymással szemben, akik számára a demokrácia meglévő és jól értékelt szerzemény, viszont a nyelvi vita nem létkérdés.
Ebben a régióban a nyelvi háborúk olyan népek között dúlnak, amelyek a nemzeti lét bizonytalanságában élnek, és állami életük jövőjét az egynyelvű emberek összetartozására akarják alapozni.

Kisebbségi elnyomás és sérelmek: A vita alapját az adja, hogy a többség kezdte-e az elnyomást, vagy a kisebbség az állam elleni agitációt. Nehéz meghatározni a törvényes kormány és az agitátor fogalmát, mert gyakran a "tegnapi" agitátorból jött létre a "mai" kormány.

Territoriocentrikus szemlélet: A szemlélet a nemzet prosperitását elsősorban a területi nagysággal hozza kapcsolatba.

Vezetési igények: Területi igények állnak a háttérben akkor is, amikor egy nemzet hangoztatja a maga kiválóságát, főként azokkal szemben, akiknek a területét az uralma alá akarja vonni. A kelet-közép-európai kis államok vezetési jogcímei csak egy meghatározott, igényelt vagy birtokolt területre vonatkoznak, s céljuk a kisebbségek törekvéseit ellensúlyozni.

Történeti jog és status quo: A történeti jog egy bizonyos történeti időpontbeli (kedvező) állapotot érvényesnek nyilvánít és ezt az állapotot akarja visszaállítani.
A status quo szemlélet az 1918-1919. évben keletkezett nemzetközi szervezetek kialakulását minden területi igény szempontjából irányadónak tartja.

Területi érdekek külpolitikája: Jellemző, hogy Kelet-Közép-Európa országainak külpolitikáját nagymértékben az határozta meg, hogy honnan remélhette a kívánt területek megszerzését.

Politikai felelőtlenség szelleme: Szorosan kapcsolódik az előbbi ponthoz, hiszen ezzel Bibó arra utal, hogy a politikai hovatartozásukat erősen determinálták területi vitáik.

A térség szempontjából két meghatározó szerződés

Ahhoz, hogy a térség területi konfliktusait tisztábban lássuk, rövid említést kell tenni két korábbi, a határok és a kisebbség szempontjából nagyon jelentős intézkedésről.

Az első a trianoni békeszerződés. 1920. június 4-én írták alá a Trianon palotában, amellyel a térség országainak addigi határait teljesen átrendezték.
Az új határok tekintetében Csehszlovákia és Románia esetében, ezek megegyeztek az 1919. június 13-i Clemanceau-jegyzékkel, Ausztria megkapta Nyugat-Magyarországot, míg a Baranyai-háromszög Magyarországé maradt.

Az ország korábbi 325,4 ezer km2 területe 92,9 ezer km2-re csökkent, lakossága 20,8 millióról 7,6 millióra apadt. A szomszédos országok határmenti területein több millió magyar lakott és ezek többnyire egy tömbben helyezkedtek el.

Jellemzi a szomszédos országokba került kisebbségek helyzetét, hogy a Csehszlovák államból átmenekült, illetve kiutasított magyarok létszáma hozzávetőlegesen 130 ezer főt jelentett, ugyanez az adat Románia viszonylatában közel 200 ezer körüli volt.

A másik jelentős intézkedés az I. bécsi döntés volt, amelyet 1938. november 2-án kötött meg Ribbentrop német, illetve Ciano olasz külügyminiszter. A döntés értelmében 11927 ezer km2 terület, beleértve Rozsnyó, Kassa, Ungvár és Munkács városa, és 1050000 lakos került vissza Magyarországhoz. Ez a határozat nagyjából fedte az etnikai határokat (a visszakerült lakosság 86,5%-a volt magyar). Valószínűleg nem eredményezett volna mást egy nemzetközi ellenőrzés mellett tartott népszavazás sem. Jól jellemzi az I. bécsi döntés külföldi megítélését Chamberlain nyilatkozata is, miszerint Csehszlovákia és Magyaroszág közötti határokra vonatkozóan nem tartotta szükségesnek további nemzetközi lépések megtételét. (Az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés Észak-Erdély Magyarországhoz történő visszacsatolását mondta ki.)

Magyar elképzelések

1945. június 1-én létrehozták a Külügyminisztérium keretein belül a Békeelőkészítő Osztályt, melynek vezetésével Kertész Istvánt bízták meg.
Véleménye szerint a béke-előkészítéssel kapcsolatban a legfontosabb feladat Trianon megismétlődésének megakadályozása. Úgy gondolta, hogy a béketárgyaláson nem a vesztesek felelősségre vonásáról, hanem általános európai rendezésről lesz szó, amelynél figyelembe veszik a kelet-közép-európai országok, így Magyarország érdekeit is.
Kertész szükségesnek látta a Szovjetunióval való szoros gazdasági és politikai együttműködést. Emellett fontosnak tartotta a fegyverszüneti szerződések maradéktalan végrehajtását, de nem vállalta, hogy Magyarországot egyedüli bűnbaknak tegyék meg a térségben.

Ennek elkerülése érdekében a Békeelőkészítő Osztály Tájékoztatót kért a Honvédelmi Minisztériumtól arról, hogy 1944. október 15. után a Magyar Királyi Honvédség milyen alakulatai álltak át a Szövetséges hatalmakhoz, és mi volt ennek a szerepe a szövetségesek győzelmében.
A Tájékoztatót 1945. július 17-én küldték el, amelyben igyekeztek bemutatni azt a kiszolgáltatottságot, ami Magyarországot belesodorta a háborúba, továbbá megpróbálták bebizonyítani, hogy a magyar állam végig kis erőkkel vett részt a háborúban, illetve szabotálta azt. Befejezésképpen megállapították, hogy a magyar haderő 1944 év végi és 1945 év eleji magatartása lényegesen hozzájárult a háború gyors befejezéséhez, mert egy elkeseredett, komoly ellenállás esetén csak jóval később következhetett volna be.

A honvédelmi tárca Magyarország új határairól vallott elképzeléseit Vörös János honvédelmi miniszter augusztus 13-i átiratában ismertette a Külügyminisztérium vezetőivel.
A miniszter véleménye szerint a trianoni határok kijelölésénél a katonai szempontok játszották a vezető szerepet. Magyarország szomszédai felvonulási területeket, hídfőket kaptak egy koncentrikus támadás megvalósításához. Vörös szerint - mivel a Duna-medence szovjet érdekszféra lett - szükségtelenné vált a hadászati elvek alapján megállapított trianoni határok meghagyása. Az újbóli határok a néprajz elveit kell, hogy kövessék.

Csehszlovákia esetében a pozsonyi, az ipolysági valamint az Alföldre vezető völgykijáratok, hídfők megszüntetését, valamint a magyarlakta Bodrogköz visszacsatolását kérte.

Románia viszonylatában a Bihar-hegység vízválasztójára telepített határvonalat tartotta kielégítőnek.

Jugoszláviával kapcsolatban a Baranyai-háromszög likvidálását és a muraközi hídfőnek a természetes Mura-vonalra való visszavitelét fogalmazta meg.

Ausztriánál kívánatosnak tartotta az osztrákok részéről a Fertő-tótól keletre eső területek átengedését.

A miniszter csak ezen magyar igények elfogadása esetén tartotta lehetségesnek a béke és az együttműködés megvalósítását a közép-európai országok között.

Megállapítható, hogy a Honvédelmi Minisztérium béke-előkészítő tevékenysége 1945 őszéig lényegében Magyarország háborús felelősségének csökkentése, a hadsereg demokratikus jellegének hangsúlyozott bemutatására és a határkérdéssel kapcsolatos álláspont kifejtésére koncentrált.

Változás akkor állt be, amikor 1945 novemberében megalakították a Honvédelmi Minisztérium keretein belül működő Békeelőkészítő Osztályt. Hamarosan megalakult a Békeelőkészítő Bizottság is, melynek feladata a különböző tervezetek kidolgozása, szakértői vélemények készítése. Első átfogó javaslatát november végén ismertette a kormány és a pártok vezetőivel.
Véleményük szerint a megkötendő békeszerződés legfőbb törekvése a tartós nagyhatalmi együttműködés kialakítása, hosszú békeidőszak megteremtése volt. Ennek egyik alappillérét a kelet-közép-európai országok érdekeinek figyelembe vétele és ellentéteinek kompromisszumos megoldása jelentette.
Az érdekegyeztetésre egy "Duna-medence konferencia" összehívását javasolták.

A Bizottság javaslataira egyetlen koalíciós párt sem reagált, s ebben közrejátszottak a választási előkészületek, valamint az, hogy a béke-előkészítéssel kapcsolatban nem volt érdemleges mondanivalójuk.

Nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy a Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztálya reagált volna ezekre a javaslatokra. Feltehető, hogy bizonyos elvekkel egyetértettek, de valószínű, hogy Kertész reálisabban mérte fel a helyzetet.

A Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztályának vezetője 1946. április elején felkérte az egyes tárcák képviselőit, hogy sürgősen közöljék a béketárgyalásokon felvetni kívánt problémaköröket. Azonban a koalíciós pártok, mint az előbbiekben említettük továbbra sem tudtak közös békecélokat elfogadni. (Abban értettek csak egyet, hogy Magyarországnak kizárólag Romániával szemben lehetnek területi követelései, mégpedig a magyar-román fegyverszüneti szerződésre hivatkozva. Ez az igény Erdély területének mintegy 20%-ra, 22000 km2 vonatkozott volna.)

A kisebbségek ügyével kapcsolatban nehézkesen mozgott a kormány, hiszen sem belpolitikailag, sem külpolitikailag nem volt rendezett a helyzet. A kormány célja az volt, hogy a lehető legnagyobb mértékben elkerülje az egyoldalú kiutasításokat és a magyar nemzetiség szempontjából súlyos rendszabályok bevezetését. Emellett a határkérdés megoldása az előzménye kellett, hogy legyen a kisebbségek helyzetének a megoldásának, hiszen ennek függvénye, hogy hol és milyen mértékben lehet kisebbségről beszélni.

Nagyhatalmak elképzelései

Az előző cikkben már foglalkoztunk ezzel a kérdéssel, így anélkül, hogy az ismétlés hibájába esnénk, csak a szigorúan erre a témára vonatkozó, még nem említett elképzeléseket mutatjuk be.

Amerikai Egyesült Államok

Az USA külpolitikai tanácsadói úgy gondolták, hogy Kelet-Közép-Európa országai egyedül nem képesek gondoskodni saját biztonságukról, jólétükről. Ezért az amerikai államszervezetre jellemző államszövetség létrehozását javasolták.
Megoszlottak a vélemények arról, hogy az államszövetség határa pontosan hol húzódjon, s hogy hány alegységből álljon. Egyetértettek abban, hogy amennyire lehetséges összetartó nemzeti vagy területi egységek alkossák. Több délszláv állam létrejöttével számoltak, felmerült az önálló Erdély gondolata, valamint Kárpátalja és Szlovákia lehetősége is.
Azonban a konföderatív struktúrában, illetve a konföderatív struktúra összetartó egységeit elválasztó határok átjárhatóságában az amerikai szakértők az etnikai ellentétek kezelésének csak az egyik eszközét látták. Mellette különösen a következő háromra fordítottak figyelmet.:

  • nyelvhatárok és politikai határok szinkronba hozása
  • lakosságcsere
  • kisebbségvédelem

A szlovák-magyar határ esetében az amerikaiak szerint három lehetőség állt fenn.
Minimálisan meg kell kapni Magyarországnak Csallóközt (3600 km2, 275 ezer fő, melynek 79% magyar).
Ideális az lenne, ha Magyarország megkapná a Csallóközt, továbbá három közép-szlovákiai és egy kelet-szlovákiai körzetet (7000 km2, 484 ezer fő, melynek 64 % magyar).
Magyarország szempontjából a maximális elképzelés az 1938-as bécsi döntéssel visszakapott területsávot (11 ezer km2, 854 ezer fő, melynek az 59% magyar) jelentette volna.

A lakosságcserét korlátozott körben, önkéntes alapon, fokozatosan és nemzetközi felügyelet mellett képzelték el olyan esetekben, amikor a kevert nemzetiségű viszonyok miatt a politikai határ nem esett egybe a nyelvhatárokkal, hanem mindkét oldalon jelentős számú kisebbséget hagyott. Ezt - mint kiegészítő megoldást - szlovák-magyar, szerb-magyar és román-magyar relációban egyaránt alkalmazni akarták. Ám mindhárom esetben csak a határmenti népek cseréjére gondoltak. A határtól távolabbi, kompakt és nagy tömegű népcsoportok, például a székelyek esetében ezt nem javasolták. Az ajánlott megoldás ezekben az esetekben a területi-politikai autonómia, azaz a kantonok kialakítása volt.

A nyelvhatárokat követő politikai határok és a limitált lakosságcsere ellenére bizonyos számú szórvány- vagy szigetkisebbség a legtöbb országban maradt volna. Az ő biztonságukról vagy a Népszövetség megújított, garanciákkal ellátott kisebbségvédelmi rendszere, vagy egy új kodifikáció gondoskodott volna. A kisebbségvédelmi előírások betartásának felügyelete részint különböző nemzetközi szervezeteknek, részint a dunai államszövetség csúcsszerveinek feladata lett volna.

A másik nagyhatalommal kapcsolatban a legfontosabb a térség három szférára osztása, illetve a háborúban "bűnös" országok megbüntetése. (lásd. ArchivNet II. évf. 2. szám: "A magyar közvélemény álláspontja a dunamenti együttműködés lehetőségeiről")

Területi és kisebbségi kérdésekre vonatkozó intézkedések a II. világháború után

A német nemzetiségű lakosság első csoportjait (a potsdami konferencia határozata és a SZEB döntése alapján) 1946. január elején indították el Budapest környékéről Németország amerikai megszállási övezetébe.
1947 tavaszától a magyarországi németek egy újabb csoportjának kitelepítése indult, de most már Németország szovjet övezetébe. (Ide több mint 50000 lakost telepítettek ki.)
Összesen 200000 német nemzetiségű lakos kényszerült elhagyni Magyarországot a kitelepítés keretében.

A Csehszlovák állam megteremtésének programját Eduárd Benes köztársasági elnök és a londoni csehszlovák emigráns kormány 1942 végén, 1943 elején egészítette ki a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésének követelésével. A moszkvai csehszlovák kommunista emigráció 1944 tavaszán, a Szlovák Nemzeti Tanács pedig 1944 végén, 1945 elején elfogadta ezt.

A II. világháború befejeződésekor a csehszlovák hatóságok a magyar nemzetiségű lakosság teljes jogfosztására üldözésére, illetőleg egy részének kitelepítésére törekedtek.
1946. február 27-én létrejött a magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény.

A magyar nemzetiségű lakosság egy része a II. világháború után nem csak Csehszlovákiából kényszerült távozni, hanem más államokból is. A szomszédos államok területéről ide érkezett magyarok létszámára vonatkozóan az 1949. évi népszámlálási adatok nyújtanak segítséget. Ezek szerint 1949-ben 376173 olyan személy élt Magyarországon, aki 1938 előtt külföldön született. Mindez azt jelentette, hogy a Magyarországra érkezettek száma jóval meghaladta az innen kitelepített németek és a Csehszlovákiába áttelepült szlovákok együttes számát.

A békekonferencia 1946. június 29-én nyílt meg Párizsban. A magyar békeszerződés-tervezettel foglalkozó területi és politikai bizottság augusztus 26-án pillanatok alatt eldöntötte Erdély sorsát, mert a magyar kérelemnek a bizottság tagjai közt nem akadt egyetlen pártfogója sem.
A hasonló időpontban ülésező román területi és politikai bizottságban viszont négy és fél óra után úgy döntöttek, hogy a magyar és román területi és politikai bizottságok együttes ülésén hallgatják meg Magyarország és Románia képviselőit Erdély kérdésében.

1946. szeptember 5-én az együttes ülésen a győztes hatalmak visszaállították a II. bécsi döntés előtti magyar-román határokat.

A továbbiakban a számos csehszlovák indítvány közül főképpen a "pozsonyi hídfő" és a lakosságcserén felül 200000 csehszlovákiai magyar kitelepítésének az ügye foglalkoztatta a magyar bizottságot. A bizottság végül Csehszlovákia javára módosította az 1937. december 31-i magyar-csehszlovák államhatárt azzal, hogy a Duna jobb partján fekvő három magyarországi községet (Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár) 43 km2 területtel Csehszlovákiához csatolta.

Mivel a 200000 magyar egyoldalú kitelepítésére vonatkozó javaslattal sem a bizottság tagjainak, sem a két érdekelt félnek nem sikerült megegyeznie, a győztes hatalmak a következő módosító indítvány szövegének felvételét javasolták a magyar békeszerződésbe.:

"Magyarország kétoldalú tárgyalásokat folytat Csehszlovákiával, hogy megoldja a Csehszlovákia területén élő magyar eredetű lakosok kérdését, akik nem kerülnek át Magyarországra az 1946. február 27-én kötött népcsereegyezmény értelmében. Abban az esetben, ha nem jönne létre megegyezés jelen szerződés hatályba lépése után számított 6 hónapi határidőn belül, Csehszlovákiának joga lesz a kérdést a Külügyminiszterek tanácsa elé terjeszteni és a tanácstól segítséget kérni egy végleges megoldás meghozatalához."

Forrásismertetés

A kisebbség kitelepítésével kapcsolatban két népcsoportot érint a közvéleménykutatás.

Egyrészt a magyarországi svábok kitelepítésével kapcsolatban tettek fel kérdéseket, másrészt a szlovákiai magyarok helyzetét illetően.

A magyarországi német kisebbséggel kapcsolatban megfigyelhető, hogy a társadalom egésze helyesli, sőt bizonyos tagjai még szigorítaná is ezeket az intézkedéseket. Ebből az következik, hogy a háború után az országon belül is megfigyelhető egy németellenes hangulat, amit lehet, hogy érdemes lenne összehasonlítani a szomszédos országokban lévő magyar kisebbség megítélésével.

A csehszlovákiai magyarok helyzetének konszolidálására több lehetőség is felmerült. A többség szerint csak határkiigazítással lehet megoldást elérni. Mások szerint teljes egyenjogúsítással érhető el pozitív eredmény, de vannak, akik a további lakosságcserétől, illetve népszavazástól várnak végleges eredményt. A társadalom pesszimista tagjai szerint azonban ez a kérdés alapvetően megoldhatatlan.

A határokra vonatkozóan érdekes megfigyelni, hogy a közhangulat teljesen máshogy látja az egyes határrészek helyzetét. Két nagy részre lehet bontani a kérdést, egyrészt a nyugati és a déli határok vonatkozásában, illetve a keleti és északi határvonalat illetően.

A nyugati és a déli szomszédos országokkal kapcsolatban a kutatás alapján kiderült, hogy a közvélemény nem várt tényleges határkiigazítást vagy engedményeket.

Más megítélés alá esik a csehszlovák és a román határ megváltoztatásának szükségessége.

Mint az előbbiekben már leírtuk a kisebbségekkel kapcsolatban a csehszlovákiai magyarok helyzetétre vonatkozóan a legnépszerűbb és a legnagyobb támogatottságot élvező alternatíva a határkiigazítás volt, főként a Csallóközre vonatkozóan.

Románia esetében a sarkalatos kérdés természetesen Erdély volt, amellyel kapcsolatban szintén több lehetőség felmerült. A legtöbb ember a népességi alapon történő megosztást tartotta volna helyesnek, de többek között az önálló Erdély gondolatától a népszavazásig más javaslatok is támogatottságra találtak. Amit, a források alapján, szinte elképzelhetetlennek tartottak az emberek, hogy trianoni állapotok visszaálljanak.

A III. és IV. felmérés - amelyeknél egy, a Trianonra vonatkozó kérdéscsoport mellett, egy másik összefoglaló kérdés is szerepel - között a különbség az, hogy a fővárosiak, illetve a vidékiek hogyan látták Magyarország helyzetét a II. világháború után. A forrásokból kiderül, hogy a vidékiek optimistábban várták a háború utáni rendezést, mint a fővárosiak, sőt a vidéki városi lakosságnál a falusiak még optimistábbak voltak.

Ezen a napon történt augusztus 17.

1932

Az első magyarországi villamosított vasútvonal átadása. A Budapest-Hegyeshalom útvonalon a Kandó-féle villanymozdony közlekedik.

1977

A budapesti Népligetben megnyitották a Planetáriumot.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők