Emberi sorsok a kanadai magyar emigrációban: Lendvay-Zwickl Jenő életútja

„Jó-hűséges állampolgára leszek Kanadának, de szívemben megmaradok magyarnak!” – olvasható Lendvay-Zwickl Jenő okleveles mezőgazdász, a Zichy család ácsi uradalmának vezetője, erdőgazdász, a magyarországi cukorrépa- és magtermesztés egyik szaktekintélye, későbbi kanadai állampolgár vallomásában. A kijelentés önmagában beletörődést és kényszerűséget sugall, hiszen szembeállítja a gondolat írójának jogi hovatartozását nemzeti identitásával. Ez a jelenség az emigrációba kényszerült magyarok meghatározó alapélménye volt, ezért választottuk dokumentumközlésünk mottójául.

Lendvay-Zwickl Jenő irathagyatéka a

jóvoltából került 2016-ban a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárába egy jóval nagyobb, még rendezés alatt álló irategység részeként. A hagyaték személyes és családi iratokra, családtörténeti kutatások gyűjteményére, az iratképző emlékiratára, levelezésére, az Ottawai Magyar Egyesülettel kapcsolatos iratokra és újságkivágásokra . Az ebben megtalálható tételek, dokumentumok forrásértéke igen eltérő, és együttesen igen összetett képet mutatnak. Jelen összefoglaló az iratképző, Lendvay-Zwickl Jenő életútját sorvezetőként használja arra, hogy bemutassa az 1956-ban kivándorolt kanadai magyarok sorsát, és érzékeltesse a huszadik századi emigráns hagyatékok sokszínűségét, a források információtartalma közötti nagy különbségeket és a fellelhető irattípusok heterogenitását.

Mivel a téma feldolgozása az életrajz feltérképezése mentén haladt, ezért az információban gazdag források elemzése – mindig újabb aspektusból – vissza-visszatér, míg más iratokról csoportosítva, olykor korábbi megállapítások „visszaigazolásaként” esik szó.

Lendvay-Zwickl Jenő egy burgenlandi mezővárosban, Mosonszentandráson született 1907. június 6-án Zwickl Eugen (Jenő) néven. Szülei nevét anyakönyvi kivonatából ismerhetjük: édesapja Michael Zwickl mosontétényi kereskedő, édesanyja a Boldogasszonyból származó

. A hagyaték több személyes vonatkozású dokumentumot, levelezést is felsorakoztat, de ezek között testvérre utaló forrás nem található.

Forrásszegénység figyelhető meg Zwickl fiatalkorával kapcsolatban is, kizárólag utalásokból lehet megtudni erre az időszakra vonatkozó információt. Ezen utalások alapja Kovács György két, 1968-ban írt

, melyek tartalmával a következőkben még részletesen foglalkozunk. A fiatal Zwickl Jenő életére vonatkozóan ezeknél átfogóbb forrás nem áll rendelkezésre, és az életút későbbi, emigrációban megélt idősíkjairól is sokat elárulnak. Kovács György Zwickl Jenő fiatalkori, szintén kivándorolt ismerőse volt, aki Dániában élt, és leveleinek megírásakor a koppenhágai Állatorvosi és Mezőgazdasági Főiskola Növénykártani Tanszékének kutatójaként dolgozott, leírása szerint megbecsült tudósként. Levelei egyaránt kiemelik Zwickl Jenő szakmai tapasztalatát és emberi nagyságát. Ezekből az ajánlólevelekből tudjuk meg például, hogy az ifjú Zwickl a Zichy család ácsi birtokának uradalmi főtisztje volt. „Mint szakember, nem csupán a kitűnőek közé tartozott Magyarországon, hanem az elithez. Fiatalon lett egy nagy és intenzív birtok főintézője. Átfogó mezőgazdasági ismeretein belül különösen a cukorrépa és a magtermesztés volt a specialitása.”

1968. február 24.
Jelzet: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (továbbiakban: MNL OL) P (Családok, személyek, testületek és egyesületek iratai) 2343. – Lendvay-Zwickl Jenő iratai, Lendvay-Zwickl Jenő visszaemlékezése (rendezés alatt) – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

Mint az ácsi Zichy-birtok vezetője 1939 őszén több száz menekült lengyel tisztet fogadott be és segítette őket abban, hogy az Egyesült Királyságba tudjanak szökni. Miután ugyanis 1939. szeptember 1-jén a hitleri Németország lerohanta Lengyelországot, és szeptember 17-én – a Molotov–Ribbentrop paktum által meghatározott forgatókönyv alapján – a Szovjetunió is megkezdte Lengyelország megszállását, a régió, így Magyarország lakossága is komoly humanitárius próbatétel elé került. Az első lengyel menekült szeptember 10-én érte el az országhatárt, majd szeptember 15-től nagyobb hullámban érkeztek a Vereckei-, a Tatár- és a Jablonkai-hágón keresztül. A katonákat a genfi egyezmény értelmében lefegyverezték és a polgári személyekkel együtt az ország belsejében található

. Ebben az időben szervezte meg Zwickl Jenő a lengyelek fogadását Ácson, és biztosított nekik szállást és megfelelő ellátást: „1939 őszén mintegy 2–300 lengyel katonát fogadott be az általa vezetett gazdaságba. Ezeknek az embereknek nemcsak jó bánásmódot biztosított, hanem – saját existenciáját [sic!] kockáztatva – számosat hozzásegített, hogy az országból civilruhában [sic!] kijusson és az Angliában szervezett lengyel légióban harcoljon a hitlerizmus ellen.”

 A megpróbáltatások sora itt nem ért véget, hiszen 1944. március 19-ét követően elkezdődött a magyarországi zsidók deportálása. A vészkorszakban a Zwickl vezette ácsi birtokon százhúsz munkaszolgálatos dolgozott, akik minden bizonnyal az uradalmi főtisztnek köszönhették megmenekülésüket. Erre az időszakra is visszaemlékezéssel szolgál Kovács György, aki maga is az események érintettje volt: „1944 nyarán, Magyarország teljes náci megszállása után mintegy 120 zsidó munkaszolgálatost mentett meg az azonnali deportálástól, azáltal, hogy az általa vezetett gazdaságban a lehetőségekhez képest megfelelő szállást és élelmiszert nyújtott. Ezek között voltam én is.”

Az 1940-es évektől már valamennyivel több forrás található a személyi hagyatékban. Zwickl Jenő a világháború harmadik évében, 1941 februárjában nősült meg először,

vette feleségül. Egy évre rá – a már több éve szakmájában dolgozó, diplomás uradalmi főtiszt – újra beiratkozott a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémiára. Életének erről a szakaszáról három forrás tanúskodik. Az első az 1942. szeptember 9-én kiállított leckekönyve és felvételi igazolványa, a második forrás Kovács György fentebb bemutatott két ajánlólevele, melyekben az is szerepel, hogy a magyaróvári főiskola negyedik évfolyamát együtt végezték. A harmadik forrás pedig a Magyaróvári Hírlap 1942. november 19-én megjelent száma, melyben közlik a Gazdasági Akadémia hallgatóinak névsorát, közöttük Zwickl Jenő és Kovács György nevét is.

A második világháborúban Zwickl a volt székesfehérvári 2. pót-, majd sorhadosztályban teljesített szolgálatot, és mint hadapród őrmester 1945. október 27-ig szolgált. Leszerelését követően a Földművelésügyi Minisztérium megbízta a magyaróvári cukorgyár vezetésével. Erről Kovács György ajánlója mellett a The Ottawa Journal hétvégi magazinja, a Saturday Section 1957. január 12-i száma is említést tett, bemutatva hasábjain a frissen menekült Zwicklt és családját: „… Jeno Zwickl was one of the heads of a large sugar refinery in

.

1957. január 12.
Jelzet: MNL OL P 2343. – Lendvay-Zwickl Jenő iratai, Lendvay-Zwickl Jenő visszaemlékezése (rendezés alatt) – Eredeti, gépelt.

 

Kovács György levelei rögzítik azt is, hogy később a Mezőgazdasági és Élelmiszerügyi Minisztérium felajánlotta Zwickl Jenőnek az országos szakfelügyelői tisztséget is, de nem fogadta el az állást.

Zwickl Jenőnek Ádámosi Arankával kötött házassága válással végződött, de erre az iratanyag közvetlen forrással nem szolgál. Arra viszont találunk iratot, hogy Zwickl 1950. október 7-én újraházasodott, így kis nyomozással kideríthető a válás időpontja: a Budapest Főváros Levéltárában fellelhető adatok szerint az első házasságot 1946-ban

.

Az újraházasodást követően Zwickl Jenő hamarosan örökbe fogadta második feleségének,

a fiát, Fogadott fia ettől kezdve – újabb, már Kanadában kezdeményezett névváltoztatásukig – a Zwickl József Béla nevet viselte. A hagyatékban fennmaradt személyes iratok mindezt hűen dokumentálják, legyen szó a házassági anyakönyvről, Nagy Erzsébet Márta születési anyakönyvéről, vagy arról az 1952-es gyámhatósági jelentésről, melyben rögzítik az örökbefogadást és annak motivációját: „A gyámhatóság a rendelkezésre álló adatok alapján megállapította, hogy kiskorú Berényi József Béla szülőanyja örökbefogadóval házasságot kötött, a kiskorú örökbefogadó eltartásában van, a kiskorút nagyon megszerette és saját gyermekének .”

Zwickl Jenő az 1956-os forradalmat követően hagyta el Magyarországot szűk családjával együtt. Irathagyatékának egyik legszínesebb és mindenképp legszubjektívebb része az a visszaemlékezés, melyet a disszidálásra vonatkozó döntésének meghozatalától, Magyarország elhagyásától fia ottawai családalapításáig vezetett, körülbelül huszonöt év távlatából visszatekintve. A kutatónak itt már nem lehet panasza az életút feltárását nehezítő forrásszegénységre: Zwickl emlékirata igazi kincsesbánya az ’56-os kanadai magyar menekültek életét megismerni szándékozók számára. A huszonhat oldalnyi önéletírásban ugyanis nemcsak Zwickl Jenő és családja története rajzolódik ki, hanem az ottawai diaszpóra-közösség mindennapjai is, melynek a család tagjai aktív részesei, alakítói voltak.

Az életút feltárásának korábbi szakaszaitól eltérően itt már mód nyílik a visszaemlékezés szövegében található állítások igazságtartalmának vizsgálatára, pontosságának ellenőrzésére is. Erre szükség is lehet, hiszen a huszonöt év távlatából papírra vetett önéletírás nem száraz adatok halmaza, vagy precízen vezetett, tényekre összpontosító napló, hanem Zwickl Jenő tapasztalatainak utólagos, írásban rögzített értelmezése. Emlékezete olykor minden bizonnyal torzít, talán szépít is, egyes életesemények és jelenségek pedig eltérő hangsúllyal jelennek meg

. Zwickl Jenő emlékirata az emigráció első napjait igen részletesen tárgyalja, hiszen menekültként átkelni Európán, majd Liverpoolból Kanadába hajózni életének traumatikus időszaka volt.

 

A visszaemlékezés szöveghű átirata:

„ÍRJA MEG...

Megírom… az itt eltöltött húsz egynehány esztendőt – dióhéjban – okulásra... Az öreg juhász számadó, így oktatta bojtárjait: válasszatok ki egy megfelelő kost, akasszatok kolompot a nyakára, s a sok birka követni fogja... Hát valahogy mi is így valánk, annak idején, amikor a jó nép elindult, s a többi követte… de különösen, amikor az a rémhír kelt szárnyra, már szedik össze a fiú gyereket... (de miért nem szedik a leányzókat, erre meg ma sem találtam okot, mert hisz mit kezdenek a fiúk önmagukban?...)

Nosza volt riadalom, kapkodás, indulás... gondolkodni majd ráérünk azután… azóta is gondolkodunk…

Így mi is becsatlakoztunk – fiúgyermek lévén a háznál –, a követők táborába és elindultunk...

Egy szomorú szitáló esős délután hagytunk ott mindent – HAZÁT-otthont-rokont-barátot, s elindultunk a teljes bizonytalanság felé… kis kutyánk kíséretében. Hosszú úttalan utakat bejárva sárban úgy éjféltájban megérkeztünk egy rokonnak HITT otthonába,... nem volt benne köszönet, s így biz igyekeztünk el és el..., míg a végen egy bécsi családnál kaptunk szállást.

Itt – bírván a német nyelvet –, megkíséreltem, hogy otthont-megélhetést biztosítsak a családnak, nem sikerült, s így nem maradt más hátra tovább és tovább menni! Bár volt, aki figyelmeztetett, hogy az én helyemben nem menne az óceán[on] túlra. (Mennyire igaza volt, csak később tapasztaltam saját bőrömön!) Elindultunk.

December 12-én déli 12 órakor indultunk el, s Németország-Belgiumon keresztülutazva – vonaton – végre megérkeztünk Angliába. (A csatornán való átevickélés külön szám volt, különösen azoknak, akik nem bírták a HULLÁMOKAT!) Mi vár ránk az óceán [sic!] során? Itt Angliában már ugyancsak vigyáztak ránk, már csak azért is, hogy »biztonságban« érezzük magunkat. Londonból azután – vonaton – tovább kerültünk Liverpoolba. Itt hajóztunk be a polgármester búcsúztatása után, a vérzőszívű angolok itt ismét megvendégeltek bennünket, de még jobban örültek, hogy elhagyjuk országukat, s így fejenként még $ 5.00 is adtak útra valóul... Mily figyelmesség!

Beszállásolva a CANADIAN PCIFIC [sic!] Empress of France nevű 20 448 tonnás személyszállító hajóra indultunk a nagy útra, ami csak HAT napig tartott, s ezen idő alatt csak vizet es vizet látva, biz igen nagy szám volt, hogy a távolban egy kis ponton egy másik hajót is láttunk. Az út – már aki bírta –, kellemes volt, bár volt olyan napunk, hogy a mentőöveket is felköttették velünk. (Jó kilátások!) A rókabőr teregetőkről is meg kell emlékeznem, mert ilyen is volt szép számmal, munkát adva a hajó személyzetének... Ez út során vesztettem el feleségem, míg a végén hosszú keresés után fiammal, megtaláltuk a kabinunkban az ágy alatt!! Nagy vihart fogtunk ki, s Ő már a hullámsírt látta részünkre…

December 23-án végre megérkeztünk Saint John (New Brunswick tartomány) kikötőbe! Az imbolygó talajról végre földre léphettünk… Utunk során biz már ugyancsak felvetődött a kérdés, mi vár reánk???

Megérkeztünk… vámvizsgálat, s így biz a velünk hozott három tábla szalonna a tűzbe került! Hogy korgott a jó magyar gyomrunk érte... ez is jól kezdődik…

Ismét számba vettek bennünket, nem-e lépett le valaki ezen hajóút során… De megvoltunk – teljes létszámban, 142-en –, s így bár nem különítettek el bennünket ABC-es boxokba, tudomásunkra adták, hogy a WC-ben lévő kéztörlő papírt nem lehet használni, CSAK kéztörlésre... Ezen figyelmességet megköszöntük a magyarul beszélő tolmácsnak, s így vártunk és vártunk a további sorsra, amikor is már a munkaügyi hiv.-ból is volt ott valaki. Nekünk útirányul a fővárost adták, mondván, hogy szakmámban való kedvező elhelyezkedés végett. Mily boldog is voltam, ezen alapos szervezést látva. Örültünk, már mi, míg mások vártak, miként alakul ki az Ő sorsuk... végre ezen eligazításnak is vége szakadt s – felcédulázva – három csoportab [sic!] indultunk el. Montreal–Ottawa–Toronto irányban!

Innen aztán – igen sokan – tovább mentek, aminek semmi akadálya nem volt, mert hiszen igen sokaknak erre – ismeretség birtokában – meg volt a lehetőség!

December 24-én egy esős, szemerkélő (akárcsak indulásunk napján!) délutánon érkeztünk meg az ottawai állomásra, ahol az akkori bevándorlási min[iszt]er úr fogadott. Méghozzá MAGYAR ISTEN HOZOTT-tal! Ez egy igen jóleső érzés volt, de – sajnos – az öröm egy kissé korai volt. […]
 

1977. december 10. után
Jelzet: MNL OL P 2343. – Lendvay-Zwickl Jenő iratai, Lendvay-Zwickl Jenő visszaemlékezése (rendezés alatt) – Eredeti, gépelt.

 

A megérkezést követően a Vöröskeresztnél az összes menekültet a „labour”, azaz kétkezi munkás kategóriába sorolták, melyet Zwickl nagyon keserűen rögzített visszaemlékezésében. Ennek (is) tulajdonította ugyanis, hogy magyarországi életnívójának és főleg szakmai múltjának megfelelő egzisztenciát nem tudott Kanadában kialakítani. Sorsa nem egyedi: az emigrációba vonult magyarok jelentős része a kivándorlást követő kezdeti időszakban kétkezi munkásként tudott elhelyezkedni. Ez a jelenség már a Kanadába korábban, a húszas években kivándorlókat is érintette. Azért, hogy a kanadai préri mezőgazdasági területeit be lehessen telepíteni, az állam a magyar betelepülőket általában területileg elszigetelt kolóniákba, kevés nyelvismerettel rendelkező emigránsok szomszédságába telepítette, ami az újonnan érkezők gazdasági alárendeltségét, szociális, nyelvi, kulturális elszigeteltségét tovább

. Éppen ezért megfigyelhető az a tendencia, hogy a közép- és nyugat-kanadai tartományok felé irányított emigránsok hamar továbbálltak a prériről, újabb magyar településeket hozva létre olyan kedvezőbb adottságú területeken, mint például Ontario ipari központjai, közöttük Toronto és természetesen a kanadai főváros, .

S miközben Zwickl Jenő önéletírása a kétkezi munkába kényszerülésről, a nyelvi nehézségekről kifejezetten elkeseredett hangnemben ír, addig a hagyatékban fennmaradt újságcikkek hangvétele némiképp árnyalja a képet. A Zwickl Jenőről és családjáról, életkilátásaikról a The Ottawa Journal című napilap Saturday Section hétvégi magazinjában megjelentetett – korábban már említett – cikkben Zwickl az állampolgári hasznavehetőség szemszögéből fejtegette a bevándorlók kétkezi munkára kárhoztatásának kérdését. Úgy nyilatkozott ugyanis, hogy amíg nem tud végzettségének, szakmai tudásának megfelelő állást elfoglalni, hanem helyette a létfenntartásért házakat takarít, karbantartási és falazási munkákat végez, addig örökbefogadó új hazája iránti legfőbb kötelességét – hogy annak hasznos állampolgára legyen – nem tudja lelkiismeretesen teljesítni.

A portré megjelenésével egy időben, szintén 1957 januárjában jelent azonban meg a Kanadai Magyar Újság szerkesztőségéhez eljuttatott tárcája, melyben viszont Zwickl Jenő háláját fejezte ki a kanadai népnek és a már korábban Kanadába emigráló, ott gyökeret eresztett magyaroknak, amiért családjával és sorstársaival együtt megadták neki az újrakezdés lehetőségét „

”.

1957. január 13.
Jelzet: MNL OL P 2343. – Lendvay-Zwickl Jenő iratai, Lendvay-Zwickl Jenő visszaemlékezése (rendezés alatt) – Eredeti, gépelt.

 

Ennek szellemében bírálta a „Hazatérők!... Hozzátok szólok magyar hazatérők!” című cikkében a Kanadából Magyarországra visszatérő és ennek érdekében éhségsztrájkba fogó magyarokat is: „Kanada népe a maga megértő szerető gondoskodásával gondoskodott rólunk, de Ti rólatok is! Minden térítés nélkül hozott bennünket fiai közé! Otthont, nyugalmat biztosítva számunkra, családunkra! A nyelv nehézségei mindannyiunknak megvoltak és megvannak ma is, de ezek átmeneti állapotok kell, hogy legyenek! […] Ti megtorpantatok e kezdeti nehézségek árán, pedig Ti is ismeritek az Á.V.O.-t, nomeg [sic!] a sztahanovista munkatempót az »önként« jegyzett békekölcsönökkel körítve. Hazatértek… […] Sztrájba – éhségsztrájba [sic!] léptek, »akárcsak odahaza« – ha [Kanada] időre nem szállít haza benneteket! E tettetekre nem találok megfelelő kifejezést, csak annyit – bár Ti tettétek – nemcsak Kanada népét bántottátok meg, megbántottátok, méghozzá súlyosan az itt maradt magyarságot, kivel nem is olyan régen tán együtt harcoltatok az orosz tankokkal, az Á.V.O.-val szemben hazánk szabadságáért! […] Megbántottátok a rég emigrációban élő magyar testvéreiteket, kik önzetlenül – hosszú évek múlása után is megtartották büszkén magyarságukat – segítő kezet nyújtottak felénk, de Ti

!”

Az egy időben tapasztalt, de ellentétes megközelítés oka talán az lehet, hogy a „hasznos kanadai állampolgár” ideája a The Ottawa Journal című angol nyelvű napilap hétvégi magazinjában jelent meg, melynek célzott olvasóközönsége Ottawa város lakossága volt. Ezzel szemben a magyar nyelvű cikkek nyilvánvalóan a kint élő, már korábban betelepülő „kanadások” számára íródtak. Feléjük Zwickl Jenő inkább a befogadás felett érzett háláját igyekezett hangsúlyozni. A jelenség mélyebb megértéséhez látni kell, hogy a Kanadába való bevándorlás a második világháborút követően új szakaszba lépett. A kivándorlók – a korábbiaktól eltérően – inkább a magyar társadalom közép- és felső rétegeiből származtak, emigrálásuk hátterében elsősorban ideológiai-politikai döntés állt. Ráadásul a korábban érkezők általában egyenes úton és belátható időn – azaz pár héten – belül eljutottak Kanadába, azonban a második világháború után, vagy az 1956 késő őszén indulók akár éveket is tölthettek ausztriai és németországi menekülttáborokban, míg célországukba elértek. Az ’56-os menekültek száma Kanadában 1957 végére már elérte a harmincezret. Soha ennyi kivándorló nem érkezett Magyarországról Kanadába azt megelőzően (vagy éppen azóta), és soha akkora sajtóvisszhang sem kísérte az emigránsok sorsát, mint az

. Ezért Zwickl Jenő és társai bizonyos tekintetben a kanadai magyarságon belül is külön csoportnak számítottak. Fontos cél lehetett, hogy amennyire csak lehetséges volt, a különállást minimalizálják.

Zwickl Jenő kezdetben az ottawai Spartan Air Service-nél kapott munkát. Az irathagyatékban szereplő újságkivágások és az emlékirat összevetésekor a kutató itt ismét (vagy továbbra is) a korábban tapasztalható kettősségbe botlik. Zwickl egyfelől forró háláját fejezte ki a Spartan Air Service vezetőségének és az ott dolgozóknak mind a maga, mind az ott dolgozó többi magyar munkavállaló nevében, ugyanakkor 1957. június 28-án a Kanadai Magyar Újság hasábjain megjelent cikkében már a munkavállalás nehézségeit, a végzettségükhöz nem kötődő munkakörök ellátásának problémáját, a nyelvtudás hiányának negatív hatásait

.

Helyzete az emlékirat tanúsága szerint 1963-ig nem változott különösebben, ekkor azonban az ottawai Plant Research Institute-nál végre lehetősége nyílt a szakmájában való elhelyezkedésre. S bár a visszaemlékezés tanúsága szerint a cégen belüli hierarchia lépcsőfokait már nem tudta megmászni, de szakmájához való visszatalálását mégis keserédes örömmel üdvözölte visszaemlékezésében: „Új munkahelyemen örömmel és boldogan kezdtem el dolgozni, hisz kollégákkal dolgoztam, nomeg [sic!] virágokkal és

.”

Az 1965-ös év két komoly változást hozott Zwickl Jenő életében. Az év szeptember 22-én kapta meg a kanadai állampolgárságot, amellyel szinte egy időben felvette a Lendvay-Zwickl vezetéknevet. A jelzés egyértelmű: németes hangzású neve helyett magyarságtudatát szerette volna hangsúlyozni, visszanyúlva egészen az atyai nagyanya, Lendvay Anna nevéig.

 

5. Lendvay-Zwickl Jenő kanadai állampolgársági oklevele

Dátum nélkül
Jelzet: MNL OL P 2343. – Lendvay-Zwickl Jenő iratai, Lendvay-Zwickl Jenő visszaemlékezése (rendezés alatt) – Eredeti, kézzel írt.

 

6. Lendvay-Zwickl Jenő kanadai állampolgársági dokumentuma

1965. szeptember 22.
Jelzet: MNL OL P 2343. – Lendvay-Zwickl Jenő iratai, Lendvay-Zwickl Jenő visszaemlékezése (rendezés alatt) – Eredeti, gépelt.

 

7. Részlet Lendvay-Zwickl Jenő visszaemlékezéséből

 

A visszaemlékezés-részlet szöveghű átirata:

„Tudom, e soraim után igen-igen sokan hálátlannak tartanak, de tán őszintébb polgára valék – mint a pálcát török egyike-másika, vállaltam, hogy jó-hűséges állampolgára leszek Kanadának, de szívemben megmaradok magyarnak!

Itt kívánom idézni A. Lincoln elnök szavait: »Never consider an immigrant to become a loyal... citizen, unless he retains his love for his mother

És ily módon válaszoltam

– később miniszterelnöknek – állampolgárságom elnyerése alkalmából való gratulációja során: »Yes I am a Canadian citizen, but still a Hungarian origin, and I will not do the
 

Dátum nélkül
Jelzet: MNL OL P 2343. – Lendvay-Zwickl Jenő iratai, Lendvay-Zwickl Jenő visszaemlékezése (rendezés alatt) – Eredeti, kézzel írt.

 

A téma központi kérdés lehetett életében, minden bizonnyal ezért őrizte meg

vezérkari ezredes, a székesfehérvári 2. pót-, majd sorhadosztály vezetőjének 1967-es „Német nevét és tökéletes német nyelvtudását, úgy hadosztályomban szolgált [sic!] ideje alatt, mint később is mindig a Magyar érdekek szolgálatára, majd az elesett és menekülő Magyarok (családok) segítségére használta fel. Német nevével és tökéletes nyelvtudásával bármikor csatlakozhatott volna a német SS-hez is. Nem tette. Felmentése ellenére is – önként – a Magyar Kir. honvédséghez jelentkezett hadiszolgálatra. […] Német nevével, nyelv- és szaktudásával biztosan jobb életsorsot tudott volna Magának kiküzdeni, ha Németországban marad. Ő mégis az EMIGRÁNS MAGYAROK sorskeserűségét …”

A hivatalos névváltozatást, melynek reprezentatív tanúsítványa szintén a hagyaték részét képezi, komoly genealógiai kutatás előzte meg, melyet Zwickl Jenő Győrben élő rokona, Patay Károly végzett el tulajdonképpen önszorgalomból, bár jelentős rokoni buzdításra. Kettejük levélváltása, a kutatások során megvalósított információ- és valutacsere pontról pontra tetten érhető az iratanyagban. (A ma genealógusai pedig némi megkönnyebbüléssel konstatálhatják, hogy kutatómunkájuk manapság lényegesen zökkenőmentesebb, mint kollégáiké az 1960-as években.) Miután Patay segítségével sikeresen kikutattatta atyai nagyanyja, a kisnemesi származású

genealógiáját, Zwickl Jenő hivatalosan is felvette a Lendvay nevet, és aláíráskor a továbbiakban az E. J. Lendvay-Zwickl névváltozatot használta. Cikkei aláírásakor már korábban is megfigyelhető volt olykor a Lendvay, olykor pedig a „keresztezett” E. Z. Lendvay variáns az E. Zwickl, vagy E. Z. mellett. A hivatalos névváltoztatással, ha úgy tetszik, „legalizálta” a helyzetet.

Hogy Lendvay-Zwickl Jenő egzisztenciális és főleg szakmai felemelkedésének kilátásai az emigráció megkezdését követően megfeneklettek, azt indirekt módon a hagyatékképző visszaemlékezése mellett Kovács György már sokat idézett ajánlólevelei is bizonyítják. Az ajánlólevelek első változatában például a „To whom it may concern” megszólítás szerepelt, ami arra enged következtetni, hogy – noha a levél többi részét magyarul írták –, az mégsem kizárólag a kanadai magyar származású munkaadóknak szólt. (Lendvay-Zwickl ekkor már amúgy is évek óta a Plant Research Institute munkatársa volt.) (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

A második, Koppenhágában papírra vetett nyilatkozat az elsőnél valamivel részletesebb, és Lendvay-Zwickl szakmai jártasságának felsorolásánál megemlíti az erdészeti ismeretek és gyakorlat meglétét is. Ismerve azt, hogy Kanada jó szívvel fogadta az erdőgazdálkodásban, fakitermelésben járatos képzett munkaerőt, feltételezhető, hogy – talán az első ajánló kudarca után – Kovács a másodikba olyan képességeket és képzettséget is igyekezett belefoglalni, melyek a levél alanyának sikeres(ebb) elhelyezkedését segíthetik. Ahogy erre már utaltunk, Kovács külön hangsúlyozta gyerekkori ismerőse emberi kvalitásait, példaértékű helytállását, melyek őt jobb életvitelre predesztinálnák választott új hazájában is: „Szeretném különösen kiemelni a szakmai tudáson túl egyéb kvalitásait: szorgalmát, energiáját, megnyerő fellépését, bánni tudását beosztottjaival és segítőkészségét.”

A visszaemlékezés tovább nyúlik az ajánlólevelek keletkezésének idején, tanúsága szerint azok nem érték el céljukat: Lendvay-Zwickl megrekedt a Plant Research Institute-nál, és 1972-ben bekövetkező nyugdíjazásáig az intézet munkatársa maradt.

Lendvay-Zwickl Jenő hagyatékának újságkivágásokat tartalmazó tétele számos írását rögzíti nyomtatott formában. Tárcái, cikkei és versei több kanadai magyar sajtótermékekben is megjelentek.

Ezek a klasszikus értelemben levéltári iratanyagnak nem nagyon tekinthető források különleges funkcióval rendelkeznek, hiszen segítségükkel nemcsak a diaszpórában élő magánszemély és családja élete ismerhető meg, de képet kaphatunk a magyar emigráns egyesületi élet és információáramlás működéséről is. Ráadásul ezek az újságkivágások Magyarországon nehezen hozzáférhetőek, vagy hosszas periodika-kutatást igényelnének.

Lendvay-Zwickl publicisztikái tudósítottak az emigrációba szorult magyarság sorsáról, ráirányították a figyelmet a beilleszkedés, az angol nyelv és az új kultúra elsajátításának mindennapi problémáira, a honvágy és a magyarságtudat megőrzésének fontosságára. Szerepelt azonban bennük a józan belátás is, hogy a tengerentúli élet nehézségei és problémái, valamint a forradalom utáni Magyarországon bekövetkező megtorlások, bebörtönzések, kivégzések közé nem tehető egyenlőségjel, a megkínzottak és kivégzettek sorsa nyilvánvalóan nem összehasonlítható az emigrációban

. Ezek a gondolatok változó intenzitással, a cikkek megjelenésével párhuzamosan végig szerepelnek az emlékirat lapjain is. Így egészíti ki egymást a Lendvay-Zwickl személyi hagyatékban a hagyományos levéltári irat és a nyomtatott sajtótermék.

Lendvay-Zwickl Jenő elköteleződését és az emigráció kulturális életében kifejtett tevékeny részvételét jól mutatja, hogy elvállalta az Ottawai Magyar Egyesület (Hungarian Society of Ottawa), avagy, ahogy visszaemlékezésében említi, a „Club” elnöki tisztségét. Az egyesületet 1957. április 26-án alapították, székhelye az ottawai

. Az önéletírás tanúsága szerint felesége is részt vállalt az egyesület életéből, annak „vezetésében segédkezett.”

A kanadai magyar közösségeknél az 1960-as években érzékelhetően fellendült a magyar néphagyományok ápolása iránti igény. Ebben az időszakban számos néptáncegyüttes és népzenei formáció született, kiszolgálva a magyar gyökerekhez való visszatérés igényét. Olykor Magyarországról hívtak szakmájában kiválót alkotó népművészeket, és több egyesület is szervezett olyan magyarországi, vagy a szomszédos államokba tett látogatást, ahol a népi hagyományok közvetlen kutatására, megfigyelésére még mód nyílt. Az Ottawai Magyar Egyesület maga is számos kulturális eseményt szervezett nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy megismertessék az arra nyitott ottawaiakkal a magyar kultúra sokszínűségét. A „Clubra” vonatkozó újságkivágatok a magyar hagyományőrzési tevékenységnek és az azt követő pozitív visszajelzéseknek hű lenyomatai. Az Egyesület 1970-ig működött, akkor azonban további állami támogatás hiányában megszűnt.

 

A visszaemlékezés-részlet szöveghű átirata:

„Közben – a Kormány rendelete folytán – haza-haza látogatunk, s ilyenkor a rövid, de kedves lét után bizony könnyes szemmel veszünk búcsút Óhazánktól – rokonainktól – emlékeinktől, azzal a fogadalommal, hogy hamarosan – ha élünk – ismét és ismét haza és haza látogatunk!!

Időközben – 1970-ben a Club halotti torára kaptam meghívást! A Club kifutott a kézből, s így az állam megvonta a támogatást! Megszűnt! Jóslásom beteljesedett! A szomorú tény – hogy bár látva, beszélnek az illetékesek, az újságok cikkeznek, mégsem engedik a

érvényesülni – kivétel csak erősíti ezen megállapítást [sic!]. A bevándorolt dolgozik – spórol; autót – bútort, majd házat vesz magának, ill. családjának. – De a legfájóbb pont, ha a családja eredményt mutat – (az egyik évben Ontario tartomány legjobb eredménnyel végzett diákja magyar volt!) fel, vagy ha Uram Isten hazalátogat! Sajna itt is voltak túllövések! (Autójukat átszállították, hogy azzal büszkélkedjenek.) Ha a pógár lúra kap [sic!], nem lehet véle bírni... De itt kell megemlítenem, hogy amikor az első év után rá mertem mutatni a nagy jólét melletti hiányosságokra, megmosolyogtak a »sure« és a »bezzeg« magyarok, ahelyett, hogy elgondolásom megemésztették volna. Az idő – ha megkésve is – igazolt!”

Dátum nélkül
Jelzet: MNL OL P 2343. – Lendvay-Zwickl Jenő iratai, Lendvay-Zwickl Jenő visszaemlékezése (rendezés alatt)
– Eredeti, kézzel írt.

 

S mivel ma az egyesület tevékenységére nagyon nehéz kézzelfogható adatot, forrást fellelni, a tevékenységéről hírt adó újságcikkek kifejezetten emelik, gazdagítják az irathagyaték értékét.

Az ottawai kanadai magyar emigráció kulturális életének fontos alakja, Lendvay-Zwickl Jenő 1994. augusztus 31-én, 87 éves korában hunyt el az Ottawától délre fekvő Brockville-ben. Kései búcsúztatójául álljon itt fia, Zwickl József egyik versének részlete, melyet édesapjáról írt.
 

„Mondottad volt egy párszor, hogy egész életed

Egy küzdelem volt. A bizonytalanság,

A háború, a forradalom, az új élet

Kezdése kétszer, háromszor, hányszor?

Az élet ezerszer pofont adott, de tűrted.”

 

9. Zwickl József verse apjáról

1989. október
Jelzet: MNL OL P 2343. – Lendvay-Zwickl Jenő iratai, Lendvay-Zwickl Jenő visszaemlékezése (rendezés alatt) – Eredeti, gépelt.

Ezen a napon történt augusztus 24.

1927

Klebelsberg Kuno vallás-és közoktatásügyi miniszter 1927. augusztus 24-én megjelent (63 000. számú) miniszteri rendeletével szabályozta a...Tovább

1931

Károlyi Gyula miniszterelnök alakít kormányt.

1988

Pécsett megszületett az első magyar lombikbébi.

1989

Tízezer fiatalt vártak a a francia fővárosba a világ sok országából, köztük Magyarországról is a „Párizs 1989” elnevezésű nagyszabású...Tovább

1991

Ukrajna elszakad a Szovjetuniótól, és kikiáltja függetlenségét.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt években a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont számának két írása is ízelítőt nyújt. A szám tematikája: „Magyar diaszpórák, emigráns egyesületek, személyes sorsok a 20. században”. Az összeállításban a már említett két dokumentumközlésen kívül olvashatunk még sanghaji magyar kalandorokról, az ottani magyar érdekvédelemről, továbbá a franciaországi, illetve a tengerentúli magyar diaszpóra szervezeteiről, azok működéséről. Nem kapcsolódnak szorosan a témához, de érdekfeszítőek a kristályéjszaka magyar vonatkozásai, és igen tanulságos olvasmány Alapi Gyula Rákosi Mátyáshoz írt, mindeddig ismeretlen levele is.

Technikai okok miatt az összeállításunkat két, formailag ugyan különálló, de tartalmilag  szorosan összetartozó részre bontottuk: az elsőt, tehát az idei 2. számot 2017. június 21-én, míg a második részt, azaz a 3. számot június 28-án közöljük. A kettes számban az egyesületi témák kerültek előtérbe, míg a hármasban főleg egyéni sorsok bemutatására helyezzük a hangsúlyt.

 

 

Budapest, 2017. június 28.

 

 

A szerkesztők