„Felébredt a haladás igaz barátaiban az a vágy, hogy végre egy igazi, teljes, országos kiállitás rendeztessék” – Az 1885-ös Budapesti Országos Általános Kiállítás

1885-ben nagyszabású kiállítást rendeztek a Városliget területén, amely a 19. századot, s különösen az annak második felét jellemző kiállítások sokaságában, leginkább pedig a millenniumi kiállítás árnyékában háttérbe szorult, sőt feledésbe merült. Legtöbbször csupán az Ezredéves Kiállítás főpróbájaként szokták említeni, holott éppen ez volt nagy teljesítmény: úttörő munka a korábbi hazai előzményeket minden tekintetben többszörösen felülmúló kiállítás szervezése, valamint a városligeti területrendezés és építkezések terén.

 

Az 1885-ös Országos Általános Kiállítás szervezőinek célja Magyarország gazdasági, kulturális, művészeti haladásának a lehető legteljesebb bemutatása volt. A kiállított tárgyak, a kiállítási terület, az ott emelt száznál több kisebb-nagyobb pavilon nyújtotta összhatás és a kapcsolódó számos kongresszus mellett ezt szolgálta a helyszínválasztás is. Az 1870-es évek kecskeméti, szegedi és székesfehérvári kiállításainak tanúsága szerint ugyanis egy vidéken rendezett kiállítástól aligha remélhették, hogy országos képet adjon, így egy fővárosi, nagyobb, szervezettebb kiállításra volt szükség. Ezzel együtt Budapest is megmutathatta fejlődését mind a külföldi, mind a vidéki látogatók számára. S bár e budapesti kiállítás létrehozásának gondolata már az 1860-as évek végén megszületett, az 1873-as bécsi világkiállítás további jelentős motiváló erő lehetett a fővárosnak és az ország gazdaságának hasonlóan monumentális formában történő szerepeltetésére. Egy korabeli tájékoztató szerint „felébredt a haladás igaz barátaiban az a vágy, hogy végre egy igazi, teljes, országos kiállitás

.”

A kiállítást fél év leforgása alatt – május 2. és november 4. között – csaknem kétmillióan

. Köztük számos vidéki és külföldi vendég szerzett benyomást ezen keresztül az országról, gazdasága fejlettségéről, és ismerte meg a fővárost. Megnyitóján – amelyen több ezer fős tömeg gyűlt össze – a fővédnök, Rudolf trónörökös főhercegen kívül az uralkodó, Ferenc József is jelen volt. Később mindketten többször . A kiállítók száma csaknem elérte a a költségek pedig a 3 500 000 forintot is . (Az összehasonlítás érdekében érdemes megemlíteni, hogy az addigi legnagyobb magyarországi kiállításon, 1879-ben Székesfehérváron a kiállítók száma nem érte el a 3300 főt, a látogatóké 97 ezer volt, a költségek pedig hozzávetőleg 33 ezer forintot.)

E tények igazolják, hogy az 1885-ös kiállítás teljesítménye méltánylást érdemlő, s ugyanezt a benyomást keltik a szervezői munkát és az előkészületeket illetően az írásos források, amelyekből kirajzolódik a kiállítás létrejöttének hosszú,

.

E hosszú folyamat hazai előzményeit keresve érdemes a reformkori egyleti tevékenységhez visszakanyarodni. Az 1830-as évektől az Állattenyésztő Társaság, majd utódja, a Gazdasági Egyesület révén megkezdődtek az állatkiállításokkal és vásárokkal egybekötött gépbemutatók, próbák, valamint

. Az ipar érdekeit képviselve pedig az 1841-ben alapított Iparegyesület alkalmazta a kiállítási formát. Az egyesület tagjai a magyar ipar elmaradottságának felszámolását tűzték ki célul, s ennek egyik eszközeként fogtak kiállítások szervezésébe, amelyben egyébként Kossuth Lajos kulcsszerepet vállalt. Az 1842-es első országos körű iparmű-kiállítás révén az egyesület az ipar aktuális helyzetét igyekezett felmérni, erősségeit és hiányait kirajzolni. Az újabb – 1843-ban és 1846-ban rendezett, illetve az egyesület elképzelései szerint háromévente rendezendő – kiállítások segítségével az időközben végbement fejlődést kívánták nyomon követni. A kiállításoknak részük volt az iparosok közti verseny felélesztésében, amelyet érmek, oklevelek, elismerések megítélésével ösztönöztek. Ezen kívül vásárként is működtek, hiszen eladásra, üzleti kapcsolatok létesítésére is .

A negyvenes évek második felére egészen felélénkült a kiállítási kedv Magyarországon. Természetesen mindez nem példa nélkül történt, hiszen Európa városai ekkorra már sorra rendezték a különféle kisebb-nagyobb kiállításokat. Azonban csaknem egy időben az 1851-es első, londoni világkiállítás megrendezésével, az Iparegyesületet feloszlatták, működése mintegy másfél évtizedre szünetelt. Eközben a világkiállítások szinte egymást érték, s nem csak a kiállítók, de városok, nemzetek versengtek egymással, egyre nagyobb teret engedve a szenzációnak, látványosságnak és szórakoztatásnak, amelyet utóbb sokan kritikával illettek. Nemcsak a szervező államok, de a szerepelni szándékozók részéről is nagy anyagi áldozattal, ám aránytalanul kis haszonnal járt a részvétel, így aztán néhány évtized múltán megszólaltak a bíráló hangok, amelyek a hazai iparra nézve nagyobb előnnyel járó országos kiállítások mellett

.

A kiegyezést követő újjáalakulása után az Országos Magyar Iparegyesület ismét a kiállítási ügyek élére állt, s kezdettől foglalkozott egy nagyobb, Pesten rendezendő országos és általános kiállítás ötletével, amellyel az Országos Magyar Képzőművészeti Társulatot és az Országos Gazdasági Egyesületet is megkereste. E három egyesület tagjaiból közös bizottság alakult, amely hozzálátott a tervek elkészítéséhez. 1869 nyarán előzetes felhívást intéztek az érdekeltekhez.

 

 

1. Az ideiglenes előkészítő bizottság felhívása a Pesten tervezett országos kiállítás ügyében


 

1869. július 8.
Jelzet: MNL OL P 1699–306–No.29. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Családok, személyek, testületek és egyesületek iratai, Egyesületek, Országos Magyar Iparegyesület, Általános iratok – Eredeti, kézzel írt.

 

E felhívással a lehetséges kiállítók számát és térigényét igyekeztek felmérni, ehhez mérték volna a költségvetést, a kiállítás idejét, helyét. A dátumot végül addig-addig halasztották, míg a pesti kiállítás elmaradt, s időközben a bécsi világkiállítás vonta magára a világ figyelmét.

Eközben vidéken is indultak helyi kezdeményezések országos körű, általános kiállítások szervezésére, amelyek meg is valósultak: 1872-ben Kecskemét, 1876-ban Szeged, 1879-ben pedig Székesfehérvár rendezett kiállítást. Ezek – korlátozott eszközeik és anyagi hátterük okán – nem tudtak a gazdaság állapotáról pontos és országos képet nyújtani: mindig a helyi és a budapesti kiállítók voltak

. Így aztán sokakban élt e hiányosság kiküszöbölésének vágya. A budapesti országos kiállítás tervét az Iparegyesület elhivatott tagjai és néhány iparos gyűlés résztvevői tartották . A székesfehérvári kiállítást követően az ügy ismét előtérbe került, a cél a korábbiak hiányosságait pótló, aránytalanságait kiküszöbölő, célszerű csoportbeosztással megvalósított kiállítás volt.

Az Iparegyesület igazgatósága 1879. november 20-i ülésén választmányt jelölt ki, hogy a kiállítás érdekében előmunkálatokat végezzen, programot dolgozzon ki. Az Iparegyesület igazgatósága 1881. május 12-i és 13-i ülésein tárgyalta e program pontjait és kialakította

. A tervezetet az egyesület alelnöke, ismertette 1881-ben megjelent, kiállításokkal foglalkozó . Az igazgatósági ülés jegyzőkönyve szerint az egyesület elsősorban iparkiállításban gondolkozott, ám nyitottak voltak annak mezőgazdasági, s egyéb csoportokkal történő bővítésére, ezzel együtt pedig az illetékes szakegyesületek bevonására. Az állam pénzbeli segítségén felül igényt tartottak közlekedési és szállítási kedvezményekre, az állam szereplésére a kiállítók között, sorsjáték engedélyezésére és postamentességre. A főváros közreműködésére a szükséges terület térítésmentes átengedésén felül annak csatornázási, víz- és légszesz-vezetékezési munkáinak elvégzésében, valamint a vízhasználat ingyenes biztosításában számítottak. Fővédnökként Rudolf trónörököst kívánták megnyerni, valamint körvonalazták egy országos nagybizottmány összeállítását, amelynek tiszteletbeli elnökeként , valódi elnökeként földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztert, helyettes elnökeként pedig a főpolgármestert látták volna szívesen. E szűkebb bizottság további tagjait a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium, a főváros, az egyesületek, a szaktestületek, s a garancia alap aláírói alkották volna. A kivitelezés megkezdése előtt ugyanis célul tűzték ki egy legalább 50 ezer forintos garancia alap biztosítását, amelynek aláírási íveire ekkor már nagyobb felajánlások kerültek az egyesület tagjai, így többek közt Ráth Károly vagy részéről. 

 

2. Aláírási ív a Budapesten tartandó iparkiállítás garancia összegére
 

Dátum nélkül
Jelzet: MNL OL P 1404–2–No.268. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Családok, személyek, testületek és egyesületek iratai, Egyesületek, Országos Magyar Iparegyesület, Az 1885. évi Országos Kiállítási Bizottság – Eredeti, kézzel írt.

 

 

A kiállítandó tárgyakra nézve elfogadták azt az elvet, hogy a bejelentkezés nem feltétlen jár együtt a befogadással, ugyanis azt egy előzetes bírálatnak kell megelőznie a kiállítás színvonalának biztosítása érdekében. A kiállítás helyének, időtartamának, költségvetésének, végleges programjának meghatározását s a garancia alapra szükséges jegyzések összegyűjtését egy ideiglenes előkészítő bizottság feladatául szabták. E bizottságot az Iparegyesületen kívül az Általános Magyar Iparegylet, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara, a Magyar Kereskedelmi Csarnok és a Fővárosi Iparosok Köre kiküldött tagjaiból tervezték létrehozni. E bizottság előkészítő munkájának befejeztével alakították volna meg a további feladatokra a létesítő

.

A fenti program értelmében az Iparegyesület megkereste az említett egyesületeket, hogy azok az ideiglenes előkészítő bizottságba tagokat küldjenek, majd ennek megtörténte után, 1881. november 14-re összehívta a bizottság első ülését.

 

 

3. Meghívó az Országos Magyar Iparegyesület nevében a kiállítási előkészítő bizottság első ülésére

 

1881. november 10.
Jelzet: MNL OL P 1404–1–No.9. – Eredeti, kézzel írt.

 

Így az Iparegyesület, valamint annak kiállítási szakosztálya mellett egy harmadik bizottság is munkához látott a kiállítás ügyében, látványosabb előrelépés mégis azután történt, hogy a kormány úgy döntött, átveszi a vezető szerepet, melynek eredményeképp további bizottságok alakultak meg. Az 1883. évi XII. törvénycikk kimondta, hogy a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter 1885-ben Budapesten országos általános kiállítást rendez az illetékes szaktestületek segítségével. E kiállítás sikere érdekében 1885-ig megtiltották további országos kiállítások rendezését, s egyéb kisebb kiállításokat is engedélyhez kötöttek. A törvény a költségvetés útján rendelkezett a szükséges anyagi források – 1883 és 1885 között évi 25 ezer forint segély, 1883-ban 75 ezer, 1884-ben 225 ezer, 1885-ben pedig 100 ezer forint állami előleg –

. Ez természetesen nagymértékben hozzájárult a kiállítás sikeréhez, hiszen az egyesületi kezdeményezés útján nem tudtak volna ekkora forrást előteremteni, s valószínűleg ennyi kiállítót, látogatót megszólítani sem.

A törvény értelmében Széchenyi Pál miniszter 1883 márciusában életre hívta a kiállítás központi ügyeinek intézésére a 62 tagú Országos Kiállítási Bizottságot, amelynek elnöke

álllamtitkár, másodelnöke gróf Zichy Jenő, az Országos Iparegyesület elnöke, igazgatója pedig miniszteri tanácsos lett. A tagok közt szerepelt Ráth Károly főpolgármester, statisztikus és rendőrfőkapitány. A többi tagot a minisztériumok, a főváros, az Országos Magyar Iparegyesület, az Országos Gazdasági Egyesület, az Országos Erdészeti Egylet, az Országos Közegészségügyi Tanács, az Országos Képzőművészeti Társulat, az Országos Földtani Társulat, a Mérnök- és Építész Egylet, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa s a Szesztermelők Országos Egyesülete delegálta. Az első ülésre április 5-én .

A legsürgetőbb feladat ekkor a kiállítók toborzásának megkezdése volt. 1883 nyarára elkészült a kiállítás szabályzata és a csoportok rendszere.

 

 

1883. augusztus 16., 1883. április 23.
Jelzet: MNL OL P 1404–2–No.258. – Eredeti, gépelt.

 

 

A kiállítás helyszínéül a Városligetet jelölték ki, amely 1869-ben is felmerült helyszínként, akkor sem előzmény nélkül, hiszen 1865-ben már rendeztek itt egy gazdasági és

. A dátumot 1885. május 1. és október 15. közé tűzték ki, ez utóbb módosult kissé.

A kiállítandó tárgyakat 32 főcsoportba sorolták, ezen felül három pótkiállítási osztályt is szerveztek a műipari régiségek, a külföldi gépek, valamint az iparos tanoncok és segédek munkái számára. A szabályzat tisztázta, hogy a kiállítás az országos fejlődést hivatott bemutatni, ennélfogva hazai termékeket várnak, külföldi kiállítók szereplése pedig csak abban az esetben lehetséges és kívánatos, ha azzal a hazai közönség nyer, így például ha új találmányokat, iparcikkek előállítására alkalmas eszközöket mutatnak be. Ugyanakkor a kiállítás nyitva állt a külföldön működő magyar művészek alkotásai előtt is. E szabályzat tartalmazta a kiállítók számára szükséges tudni- és tennivalókat: ismertette az igényelhető terület kategóriáit, azok árait, az 1883. december 31-i bejelentési határidőt, valamint annak túllépte esetén a megemelt térdíjakat, a kötelező biztosítás tényét, a bejelentkezés bejelentő íveken keresztül történő pontos menetét.

A felhívás motivációként ismertette az elnyerhető elismerések nemeit, ám a versenyből kizárta az állami és a külföldi kiállítókat, valamint a műipari régiségeket. Továbbá felhívta a figyelmet a termékek eladásának, megrendelések szerzésének lehetőségére, amelyhez a kiállítás árusító irodájának közreműködését is felajánlották, természetesen némi díj fejében.

A kiállítók toborzása, tájékoztatása, a bejelentések fogadása már nem az Országos Kiállítási Bizottság, hanem 14 kerületi bizottság hatáskörébe tartozott. Ezek további helyi bizottságokat szervezhettek, hogy még hatékonyabbá tegyék a munkát. A kerületi, helyi bizottságok hatásköre azonban csak az ipari főcsoportokra terjedt ki. Egyes főcsoportok – az erdészet, az egészségügy, a képzőművészet, a bányászat, a földtan, az építészet s a közoktatásügy – számára külön szakbizottságok szerveződtek, amelyek közvetlenül az Országos Kiállítási Bizottság hatáskörébe

.

A kiállítók és a bizottsági tagok feladatát megkönnyítendő az Országos Kiállítási Bizottság egy útmutató könyvecskét is

. Ennek segítségével a kiállító egy betűrendes mutatóból kikereshette a kiállítandó termékét, így megtudta, hogy az mely csoportba tartozik, milyen típusú bejelentő ívet szükséges kitöltenie, s azt lakóhelyének vagy a kiállítandó tárgyának megfelelően mely kerületi bizottsághoz vagy szakcsoporthoz kell eljuttatnia.

Az Országos Kiállítási Bizottság rendszeresen küldött körleveleket a kerületi bizottságokhoz, hogy felszólítsa őket például az említett segédkönyvecske terjesztésére, a bejelentési határidő közeledtére, esetleg annak meghosszabbítására, a kiállítók

.
 

 

 

1883. október 3.
Jelzet: MNL OL P 1404–2–No.19.  – Eredeti, kézzel írt.

 

Arra is volt példa, hogy a kerületi bizottságok továbbították a kiállítók kérdéseit valamilyen előre nem tisztázott kérdésben, s az Országos Kiállítási Bizottság a döntéseit körlevelek formájában tudatta a kerületi bizottságok mindegyikével. Ilyen körlevelekből derült ki többek között, hogy a különféle anyagból készült sziták anyaguk szerint mely csoportokba jelentendők be, vagy az, hogy a kiállításra szánt borospalackokba bor helyett elegendő csupán színezett vizet tölteni, ám a bírálat számára két palack valódi bor

.

A bejelentkezés folyamata, a vele járó levelezés, az előbírálat és a felmerülő költségek – térdíj, biztosítás, szállítás, elhelyezés, díszítés, tisztítás – egészen riasztóak lehettek a tapasztalatlanabb, kiállítási rutinnal esetleg még nem rendelkező, kisebb forrásokkal bíró, vagy vidéki jelentkezők számára. Ráadásul a bejelentkezési határidő is igen sürgető volt: a kiállítónak 1883 végéig nyilatkoznia kellett arról, hogy hozzávetőleg másfél év múlva is vállalni tudja az anyagi és időbeni ráfordítást, s a készítményéért várható hasznot nagyjából fél évig nélkülözi. Ugyanakkor természetesen nagy nyeresége is lehetett a szereplésnek, amelynek bizonyítéka, hogy sokan már hosszú évek óta rendszeresen szerepeltek hazai és külföldi kiállításokon, s a korszakból gyakran találkozunk kiállítási sikerek sorát feltüntető levelezőlapokkal, hirdetésekkel.

Bonyolította a helyzetet, ha valaki olyan jellegű terméket állított ki, amelynek elhelyezéséhez szekrényre, állványra, vagy – mint a magvak, élelmiszerek esetében – egyéb tároló alkalmatosságra volt szükség. A szervezők ragaszkodtak ugyanis a kiállítás egységes összképének megőrzéséhez. Ennek érdekében előírták, milyen szekrények, edények vehetők igénybe, azok hol vásárolhatóak meg, illetve az Országos Kiállítási Bizottság is felajánlotta a beszerzésben történő közreműködést.
 

Dátum nélkül
Jelzet: MNL OL P 1404–2–No.160/b – Eredeti, gépelt.

 

A kiállító által önállóan készítendő szekrények használatát engedélyhez kötötték, ezért terveiket előzetesen bekérték.

Egy véletlenszerűen kiválasztott bejelentés segítségével a következőkben áttekintünk egy kiállítóra vonatkozó dokumentációt, valamint az ügymenetet. A XX., azaz a zenészeti csoportba jelentkező kiállító,

zongora- és orgonahangoló a még el nem készült cimbalmát jelentette be. A bejelentő íven szerepelnek a kiállító adatai, a kiállítandó tárgy megnevezése, mérete, az igényelt terület típusa. Ez alapján előzetes elbírálásra került a jelentkezés, s kiszámításra a térdíj. A biztosítás céljára külön adatlap szolgált. A tartozásait rendező kiállító igazolványt kapott, amellyel a kiállítás zárása után a tárgyat elszállíthatta.

 

 

1883-1885.

Jelzet: MNL OL K 678–1884–468/3 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztériumi levéltár, 1885. évi budapesti általános kiállítás országos bizottsága, Központi Iroda – Eredeti, gépelt és kézzel írt.

 

A jelentkezés ténye – függetlenül attól, hogy mely csoportba történt a jelentkezés – bekerült a bejelentési törzskönyvbe, valamint a csoportonként vezetett törzskönyvbe is. A levéltári anyag azonban sajnos hiányos, így a bejelentési törzskönyveknek csak az első kötete, a csoportonként vezetett törzskönyvek közül pedig csupán néhány

.

A hangszerkészítő bejelentkezéséből kiderül, hogy az első bejelentési határidőt betartva már 1883 decemberében megtette a szükséges lépéseket. Bejelentő íve szerint felszerelt műhellyel nem rendelkezett, de képességeit hangsúlyozva garantálta, hogy jó minőségű zongorák készítésére alkalmas. A kiállításon való szerepléstől minden bizonnyal eladást, esetleg további megrendeléseket remélt. A kiállításról készült jelentésben Györke cimbalma azonban épp csak említésre került, a korai bejelentés és igyekezet ellenére nagyobb visszhangot

.

Akadtak olyanok is, akik jóval később határozták el magukat a részvételre, talán éppen a kiállítás népszerűségét tapasztalva. Így történt

esetében is, aki már a kiállítási terület és épületeinek elkészülte után, 1885 elején jelentkezett saját – bort és hideg ételt árusító – pavilon ötletével, amelynek megvalósulásához komoly reményeket fűzött, hiszen még a pavilon terveit is mellékelte leveléhez.

 

 

 

1885. február 26.

Jelzet: MNL OL K 678–1885–11684 – Eredeti, kézzel írt.

 

A kiállítás építkezései és a terület parkosítása ekkorra már csaknem elkészült, s nem is meglepő, hogy Esterházy a pavilonra vonatkozóan elutasító választ kapott, azonban a kerítés mellett pince építését ajánlották

.

Az eredeti elképzelésekhez képest időközben kétszeresére nőtt a bejelentések száma, így feltétlenül szükségessé vált a kiállítás kereteinek bővítése. A Ligetben kijelölt 172 ezer négyzetméteres területet 300 ezer négyzetméteresre növelték, s ennek beépített területe megközelítette a

. Ez a Városligetnek végül a délkeleti, azaz a Hermina út, István út és Stefánia út által közrefogott részét . A kiállítási érdekeken túl, a Városliget számára is jelentős fejlesztést hozott a területrendezés, amely földmunkálatokkal, feltöltéssel, egyengetéssel, ugyanakkor az építkezések érdekében fakivágásokkal is járt. Csatornázásra, vízvezeték építésére, elektromos és gázvilágítás bevezetésére és újabb parkosításra is .

A területen végül

. A kiállítási főcsoportok számára az Országos Bizottság építtette meg a szükséges csarnokokat, a kisebb pavilonokat pedig magánszemélyek emelték termékeik bemutatására, árusítására.

 

 

 

1885.
Jelzet: MNL OL K 678–1885–3853 – Eredeti, kézzel írt.

 

Az épületek nagyobb része ideiglenes anyagból készült, s a kiállítás bezárását követően lebontották őket. Ez alól kivételt képezett a kiállítás főbejáratától – a Városligeti fasor tengelyének folytatásaként – induló korzó vonalán elhelyezett Iparcsarnok, a színes Zsolnay-féle majolikadísszel ellátott – ma Palme-házként ismert – Műcsarnok, valamint az úgynevezett Király-pavilon, amelyet a fővárosi iparosok terveztek, építettek és rendeztek be az uralkodóház

. Utóbbi kapcsán kiváló példa Posner Károly Lajos könyvkötő és papírkereskedő felajánlása, aki egy hazai iparosok, művészek közös alkotásaként készülő, a Király-pavilonba szánt emlékalbummal, úgynevezett „Aranykönyvvel” kívánta megajándékozni az uralkodót.

 

 

1885. január 26.
Jelzet: MNL OL K 678–1885–11101 – Eredeti, kézzel írt.

 

A három épület közül ma már csak az egykori Műcsarnokot találjuk meg a Ligetben.

A kiállítás idején a pavilonokról készült metszetek gyakorta szerepeltek a sajtóban, a fényképekről pedig

és gondoskodtak. A Liget déli csücskében szinte egy kisebb város nőtt ki a földből, amely a látogatók minden igényét igyekezett kiszolgálni.

 

 

1884.

Jelzet: Országos Széchényi Könyvtár, Térképtár, TM 553 – Eredeti, kézzel rajzolt.

 

 

 

1885.

Jelzet: Országos Széchényi Könyvtár, Térképtár, TM 714 – Eredeti, kézzel rajzolt.

 

 

A lapok, a fővárosi és kiállítási kalauzok a fővárosba utazástól kezdve a kiállításon történő sétaútvonalak megválasztásáig mindenben tanácsot adtak, útmutatást

. A kiállítási területen belül az eligazodásban az úgynevezett tudakozó intézet nyújtott segítséget, a biztonságról a tűzoltóság, az őrség és a mintakórházban elhelyezett orvosi szolgálat gondoskodott. A nagyobb csarnokok közt vendéglők, bort, sört, pezsgőt vagy egyéb italokat kínáló pavilonok várták a vendégeket. Olvasó- és levelezőterem, posta- és távíróhivatal is rendelkezésre állt. A nyitva tartás fél éve alatt a változatosságot az időszaki állat-, termény-, virágkiállítások, koncertek, kongresszusok, felolvasások és ünnepélyek garantálták. A sétányok és a korzó mentén padok, székek szolgálták a kényelmet. Ki-ki megtalálhatta a maga gyönyörűségét a kiállításban: az egybegyűjtött hazai eredmények sokaságában, a park és az épületek pompájában, a társadalom különféle rétegeinek kavalkádjában, s egybevéve az esemény monumentalitásában. Voltak, akik nem az első kiállítást látták ekkor, mások azonban talán ekkor jártak először és utoljára a fővárosban, s azt érezhették, valami hatalmas és megismételhetetlen dolog részesei lehettek.

A kiállításnak napjainkra kevés ismert és kézzelfogható nyoma maradt. Eredményeiről az említett korabeli kalauzok, a Keleti Károly által szerkesztett négykötetes kiállítási jelentés, a

által összeállított katalógus, a kiállítás hivatalos lapjai, metszetek, fotók, helyszínrajzok tájékoztatnak . A megvalósításhoz vezető út részleteire, nehézségeire ugyanakkor ezekből a munkákból nem derül fény teljes egészében. A lenyűgöző és tiszteletreméltó szervezőmunka rekonstruálását a fennmaradt hiányos, mégis tetemes levéltári anyag teszi lehetővé, amelyből most csupán néhány példa kiragadására volt lehetőség. A kiállításon túlmenően is igen szerteágazó – többek közt gazdaság- vagy művészettörténeti – kutatásokhoz járulhatnak hozzá a források, hiszen egyes kiállítókról, üzemeikről, anyagi lehetőségeikről, érdekeikről, kiállított tárgyaikról s azok megítéléséről, jutalmazásáról is képet kaphatunk.

Ezen a napon történt december 17.

1905

A budapesti ifjúmunkások nagygyűlést tartottak. Ezen jóváhagyták a Magyarországi Ifjúmunkások Szövetségének alapszabályait, amit a...Tovább

1939

La Plata-i csata: a La Plata torkolatánál Uruguaynál Langsdorff kapitány felrobbantja a német zsebcsatahajót, a Admiral Graf Spee-t.

1989

Bush amerikai elnök elrendeli az „Igaz ügy” hadművelet (azaz Kuvait visszafoglalásának) megindítását.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

„Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek” – nyilatkozta magabiztosan, a gyors győzelem reményében II. Vilmos német császár 1914 nyarán. A háború kitörésének híre Magyarországon is osztatlan lelkesedést váltott ki. A harctérre induló katonákat a diadalmas hazatérés reményében zászlókkal, rezesbandával, ünnepélyes szónoklatokkal búcsúztatták. A lelkesedést azonban a háború elhúzódása, a harctereken elszenvedett vereségek és a végső győzelembe vetett hit szertefoszlása nyomán egyre inkább a kiábrándulás, a csalódás érzése váltotta fel. A súlyos anyagi és emberveszteségek mellett a háború a hátországot sem kímélte. A lakosság életkörülményei jelentősen romlottak, és 1917-től rendszeressé váltak a tüntetések, sztrájkok.
A társadalmi elégedetlenség fokozódása mellett a nemzetiségi ellentétek is kiéleződtek. A nemzetiségek politikai elitjei egyre inkább az önálló állam megteremtését, illetve az anyaországhoz való csatlakozást tekintették fő céljuknak. Az emigráns cseh és horvát politikusok a Monarchia teljes feldarabolását követelték. E programot az antanthatalmak képviselői kezdetben erős fenntartásokkal fogadták, 1918 tavaszától azonban már támogatták. A környező kisállamok – Szerbia, Románia – irredenta tevékenysége erősödött Magyarország irányába. Az 1918. október végi őszirózsás forradalom nyomán hatalomra került antantbarát és pacifista Károlyi Mihály kormánya nem lépett fel a világháborúból vesztesként kikerült ország területére minden irányból benyomuló szerb, cseh és román hadseregekkel szemben. Károlyi úgy vélte, hogy ezzel csak rontaná Magyarország esélyeit az eljövendő békekonferencián.  
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés előírásai igazságtalanok, kirívóan durvák és elvszerűtlenek voltak: Magyarország területének több mint kétharmadát és lakosságának közel kétharmadát veszítette el úgy, hogy az elcsatolt részeken több mint 3 millió magyar is élt, egy részük közvetlenül az új határ közelében. Az ország nem várt szétdarabolása sokkhatást váltott ki a magyar lakosság körében, és ennek következményei mind a mai napig érezhetőek.
Az ArchívNet idei 5–6. összevont számának fő témája tehát: „I. világháború, forradalmak, Trianon”. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 5-ös szám 2017. december 14-én, míg a szintén öt dokumentumközlésből álló 6-os 2017. december 28-án jelenik meg.

Budapest, 2017. december 14.

A szerkesztők