Tiltakozások a szovjet–magyar közös vállalatok létesítése ellen

„Azt az álláspontot szögeztem le, hogy mi természetesen a legmesszebbmenő mértékben együtt akarunk velük működni […], és én csak egyet kérek: semmi olyan megállapodás nem jöhet létre, amely kifejezetten monopolisztikus jellegű volna […]. Rövidesen kézhez kaptam egy példányt azokból az egyezmény-tervezetekből, amelyeket az orosz urak Moszkvából már készen hoztak magukkal. Amikor elolvastam ezeket a tervezeteket, nagyon megijedtem, mert úgy láttam, hogy ezek a tervezetek erősen az általam aggályosnak tartott monopolisztikus irányban mozognak.”

Bevezetés

Árucsereforgalmi egyezmény megkötése céljából 1945 augusztusában Moszkvába repült Gerő Ernő kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter, valamint Bán Antal iparügyi miniszter. A magyar részről eredetileg 25 millió dollár volumenű kereskedelmi szerződés lényeges kibővítése is gondot jelentett a kormánynak, ezen felül azonban Gerő Ernő parafált egy olyan általános gazdasági egyezményt, amelynek részleteit -- mint Miklós Béla miniszterelnök rögzítette - Bán Antal olyan formában és a sürgősség olyan hangsúlyozásával terjesztette elő, melyek aggodalmasnak látszottak.

Az aggodalom jogos volt. Szovjet részről egy olyan gazdasági együttműködési javaslatot tettek, amely a mezőgazdasági szakemberek cseréjén, gépesítési központok létesítésén alapult; közös magyar-szovjet kohó- és vasipari vállalatok, közös bauxitkutatások, alumíniumgyárak, olajvállalatok, szénbányák, erőművek, műtrágyagyárak, gépgyárak, hajózási vállalat, légi közlekedési, valamint gépkocsi-forgalmi vállalat létesítését, magyar-szovjet bank alapítását javasolva kilátásba helyezte, hogy elősegítik vegyes vállalatok létesítését más területen is. A tervezet a közös vállalatokban való szovjet és magyar anyagi (tőke és felszerelés) és a vezetési részvétel arányára, a bevételek elosztására, a legfontosabb együttműködési feladatokban ellenőrző bizottság létrehozására, valamint az aláírt egyezmény 5 éves élettartamára vonatkozó előírásokat tartalmazott.

A Gerő Ernő és Mikojan, Anasztász Ivanovics által 1945. augusztus 27-én aláírt keretegyezmény - kétségkívüli ígéretessége ellenére - a jóvátételre és a Magyarországot megszálló szovjet katonaság ellátására vonatkozó kötelezettség mellett további nagy gazdasági és - főleg - politikai megterhelést jelentett az ország számára. Gerő Ernő már 1945. augusztus 29-én tájékoztatást adott a minisztertanácsnak a látogatásáról, ennek részletes kormányszintű megtárgyalására azonban csak 1945. október 12-én, majd október 24-én került sor. Közben főleg a Kisgazdapárt berkeiben folytak a viták. Féltették az ország függetlenségét az erős partner befolyásától, aggódtak a nyugati tőke érdeklődésének megcsappanásától, tartottak Anglia mintegy 400 millió dollárt jelentő érdekeltségének kivonásától, nem utolsó sorban pedig a kommunista befolyás megnövekedésétől, az ország polgári jellegének várható elvesztésétől. Mérlegelték ugyanakkor a szovjet anyagi segítség értékét például a jóvátétel teljesítése szempontjából, s féltek, hogy vonakodás esetén olyan bizalmatlan, sőt rideg légkör alakulhat ki, amely Moszkvát felmentené attól, hogy egyáltalán segítséget nyújtson az országnak. Felmérték a helyzetet a napirendre tűzött választások szempontjából is, s elutasítás esetén a Kisgazdapárt ellenzékbe vonulásának, kettészakadásának, a jobboldal felerősödésének a veszélyétől, éles belpolitikai harcoktól tartottak. Tudatában voltak annak is, hogy a potsdami egyezmény alapján a Szovjetuniónak jutott magyarországi német vagyon az alakuló közös vállalatokhoz való szovjet hozzájárulás részét képezhetné, de tisztában voltak azzal is, hogy a szovjetek működtethették volna ezt a magyar gazdaság érdekeinek figyelembevétele nélkül is, avagy akár leszereltethettek volna minden volt német gyárat, felszerelést, és elszállíthatták volna ezeket Oroszországba.

Ezek az egymásnak ellentmondó szempontok határozták meg a kormány nem kifejezetten baloldali, s nem munkáspárti tagjainak magatartását. A minisztertanács ülésén leghatározottabban Vörös János honvédelmi miniszter lépett fel az ellen, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány rövid működési időszakában olyan nemzetközi megállapodásba bocsátkozzék, amely a következő kormányok működését évekre meghatározná. Álláspontjával szembeni értetlenségen felindulva - a minisztertanácsi ülések esetében szokatlan módon - "Ha tréfának tekintik a dolgot, akkor kénytelen vagyok az ülést elhagyni" megjegyzéssel eltávozott a tárgyalásról.

Gróf Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszter volt a másik határozott hangvételű tiltakozó. Hangsúlyozta, hogy "nem kisgazda, nem párttag és így érdektelenül szól a kérdés tárgyi részéhez, de a maga részéről arra a konklúzióra jut, hogy az Észak-Amerikai Egyesült Államok és a Brit Unió kormányához kérdést kell intézni, hogy véleményüket kifejezhessék. "Hangsúlyozta, hogy "tudomása szerint negatív álláspontot foglaltak el, legalábbis a rendelkezésére álló hírek szerint." "Magyarország - mondta - jelenleg még nem kötött békét. Nemcsak a Szovjetunióval áll szemben, hanem mindazokkal, akikkel fegyverszünetet kötött." "Meg kell ismernünk a másik két kormány felfogását."

A kormány azonban 1945. október 12-én végül elfogadta az együttműködési megállapodást. A kormányfő erről a szovjet kormányt, valamint a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot is átiratban értesítette.

Rövidesen kitűnt, hogy a közös vállalatok létrehozása ellen tiltakozók aggályai nem voltak indokolatlanok. 1945. október 15-én az Egyesült Államok moszkvai nagykövete jegyzékben jelentette be kormánya érdeklődését a megállapodás iránt, s a három győztes nagyhatalom együttműködésének a lehetőségét tartotta kívánatosnak. Hasonló tiltakozó jegyzéket adott át a szovjet kormánynak a moszkvai angol nagykövet is. Október 31-én az Egyesült Államok a magyar kormánynál is memorandumban tiltakozott a szovjet-magyar megállapodás ellen.

Miklós Béla miniszterelnök csak november 9-én küldte meg a minisztertanács október 12-ei ülésén elfogadott határozatát és az említett amerikai és angol tiltakozások szövegeit a Nemzetgyűlés elnökének. "Az egyezmény minisztertanácsi tárgyalásán - írta - irányadó elvként fejeződött ki, hogy az egyezmény elvi kikötései az egyes részmegállapodásokat nem érintik és a szerződő feleknek teljesen szabad akarati elhatározása van a tekintetben, hogy milyen tárgykörben, milyen értékű és általában milyen feltételeket tartalmazó szerződést létesítenek. Ennek folytán az általános megállapodás a részmegállapodások tekintetében sem jelent még kötelezettséget." Külön hangsúlyozta, hogy a másik szerződő fél, vagyis a Szovjetunió részvétele a közös vállalatokban, "33%-nál több nem lehet és nem is szokásos többet biztosítani."

A Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága - némi vita után - 1945. december 20-ai ülésén, s ugyanazon a napon a Nemzeti Főtanács is jóváhagyta a megállapodást. Erről a külügyminiszter értesítette a három nagyhatalom képviseleteit. Szovjet részről december 26-án ratifikálták az egyezményt s az okmányok kicserélésére 1946. január 10-én Budapesten került sor.

Közben volt egy jelentős eseménye a magyar közéletnek: az 1945. november 4-én megtartott országgyűlési választásokon győzött a Kisgazdapárt. A most már nem ideiglenes kormány létrejöttének lehetővé válása az egyezmény megkötésével szembeni egyik aggály elestét jelentette, ugyanakkor az ellenzők pozícióit meg is erősítette. Ez jutott kifejezésre Miklós Béla miniszterelnök által a Nemzetgyűlés elnökéhez intézett már említett levelében.

Az amerikai és az angol jegyzékek, valamint a magyar belpolitikai változások mindenesetre elhúzták, bizonyos fokig módosították a szovjet kormány állásfoglalását. A korábbi banki, mezőgazdasági, szénbányászati, gépkocsi közlekedési, vegyipari, stb. közös vállalat létrehozásának terveiből csak négy vállalat alapítása maradt előtérben - a légközlekedési, a hajózási, a bauxit-alumíniumipari és az olajipari szovjet-magyar vállalat terve.

A magyar kormány 1946. január 23-án jelölte ki azt a bizottságot, amely a Budapestre érkező szovjet küldötteket a keretszerződés alapján az egyes vállalatok működésének alapelveit, alapszabályzatát kidolgozta. A bizottság vezetését a minisztertanács Gordon Ferenc pénzügyminiszterre bízta.

A tárgyalások heteken, az olajipari és a bauxit-alumíniumipari vállalatok esetében hónapokon át húzódtak. Ezeknek a vitáknak a nyomon kísérése, általános politikai, gazdasági, nemzetközi, alkotmányjogi vonatkozásainak feltárása - bár a minisztertanácsi jegyzőkönyvek (MOL - XIX-A-83-a-1945-1946 - Magyar Országos Levéltár - Minisztertanácsi - jegyzőkönyvek és mellékleteik - 1945-1946) alapján is nyomon követhető a legfontosabb vonulatuk - a történetírás szép feladatát képezhetné. A tárgyalások jellegét, szellemét, a korábbi aggályok jogosultságát élesen megvilágította Gordon Ferencnek az első szovjet-magyar vegyes bizottsági ülés tapasztalatai nyomán a Gazdasági Főtanács 1946. február 14-én tartott beszámolója.

Ezen a napon történt december 09.

1917

Románia fegyverszünetet köt a központi hatalmakkal.

1941

Kína hadat üzen Japánnak, Németországnak és Olaszországnak.

1948

A kecskeméti Bethlen Kata Tanítónőképzőben – központi utasításra – Mindszenty ellenes tüntetést szerveztek, amire öt III. éves leány nem...Tovább

1967

Nicolae Ceaușescu Románia elnöke lesz.

1980

A PB jelentést fogadott el a belső ellenzéki, ellenséges tevékenységről. Megállapították, hogy a hetvenes évek második felében, a korábban...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők