Tiltakozások a szovjet–magyar közös vállalatok létesítése ellen

„Azt az álláspontot szögeztem le, hogy mi természetesen a legmesszebbmenő mértékben együtt akarunk velük működni […], és én csak egyet kérek: semmi olyan megállapodás nem jöhet létre, amely kifejezetten monopolisztikus jellegű volna […]. Rövidesen kézhez kaptam egy példányt azokból az egyezmény-tervezetekből, amelyeket az orosz urak Moszkvából már készen hoztak magukkal. Amikor elolvastam ezeket a tervezeteket, nagyon megijedtem, mert úgy láttam, hogy ezek a tervezetek erősen az általam aggályosnak tartott monopolisztikus irányban mozognak.”

 

Források

Részlet a Gazdasági Főtanács 1946. február 14-én tartott ülésének jegyzőkönyvéből.

Gordon Ferenc: Körülbelül három héttel ezelőtt kezdődtek meg azok a tárgyalások, amelyeket az ideérkezett orosz bizottsági tag urakkal kellett elkezdeni az augusztusban kötött együttműködési egyezmény alapján, éspedig négy munkaterületen: a dunai hajózás, a repülés, az olaj és a bauxit területén.

A tárgyalások megindulása előtt, amikor nálam jártak a bizottság tagjai, mindjárt a szokásos üdvözlések során - nem is ismerve még a tárgyalandó anyagot - azonnal azt az álláspontot szögeztem le, hogy mi természetesen a legmesszebbmenő mértékben együtt akarunk velük működni és olyan megállapodásokat akarunk létesíteni, amelyek kölcsönösen mindkét állam érdekében állanak, és én csak egyet kérek: semmi olyan megállapodás nem jöhet létre, amely kifejezetten monopolisztikus jellegű volna, s éppen ezért az országot és az ország jövő gazdasági érdekeit egyéb viszonylatban, nyugati irányban lehetetlen helyzetbe hozná. Megnyugtattak, hogy erről nem is lehet szó, s kölcsönös reménykedések mellett megindultak a tárgyalások. A négy kérdés-csoportra megalakult a négy albizottság s megkezdte munkáját.

Rövidesen kézhez kaptam egy példányt azokból az egyezmény-tervezetekből, amelyeket az orosz urak Moszkvából már készen hoztak magukkal. Amikor elolvastam ezeket a tervezeteket, nagyon megijedtem, mert úgy láttam, hogy ezek a tervezetek erősen az általam aggályosnak tartott monopolisztikus irányban mozognak. Időnkint kaptam jelentéseket a bizottságok tárgyalásairól, amelyek nagyon reménytkeltők voltak és azt mutatták, hogy lényegében sikerült a dolgokat olyan irányba terelni, hogy a megállapodások mégis elvesztik ezt a monopolisztikus jellegüket és arra a vonalra terelődnek, amelyet mi is kívánatosnak tartunk.

A legutóbbi napok megint kissé más színben mutatják a fejleményeket. Az egyetlen tervezet, amelyre ebben a pillanatban részletesebben ki akarok térni, a hajózási tervezet; a repülési tervezetet most kaptam meg közvetlenül az ülés előtt, úgyhogy még el sem olvastam, a bauxitra és az olajra vonatkozó tárgyalások pedig még nem jegecesedtek ki egy ellenjavaslat szempontjából megfogható formában, úgyhogy azokról csak általánosságban tudok referálni.

Most ismét úgy néz ki a dolog, hogy az orosz bizottsági tag urak meglehetős merevséggel ragaszkodnak az általuk hozott tervezetekhez és azokból - legalább e pillanatban az a hangulat - egyáltalán nem hajlandók érdemben engedni.

Szeretnék itt előrebocsátani valamit, amit feltétlenül fontosnak tartok. Én még a legjelentéktelenebb mondanivalóimat is mindig papírra szoktam vetni, és ma eljöttem anélkül, hogy egy sor feljegyzést is csináltam volna, aminek az a magyarázata, hogy annyira kialakulatlan még részleteiben az egész ügy, hogy nem is tudtam gondolataimat olyan formában összegezni, hogy papírra vethetném, mert az éjszaka folyamán nem tudtam, hogy reggelre megint milyen változatokra kerül sor. Nekünk világosan szembe kell néznünk bizonyos alapvető tényekkel. Hogy ezt hogyan gondolom, annak illusztrálására szükségesnek tartom előre bocsátani, hogy semmi esetre sem úgy, mintha én a Szovjetunióban azt látnám, - ami természetesen mellékesen szintén nem hagyható figyelmen kívül - hogy a Szovjetunió a mi eddigi világszemléletünktől eltérő, egészen más berendezkedésben élő állam, mert ez e pillanatban tizedrangú, vagy századrangú kérdés. Ezt a szempontot tehát figyelmen kívül hagyva, a következőkben fogalmazhatnám meg a probléma lényegét:

Adva van immár tőszomszédságunkban a világ egyik leghatalmasabb állama, amely - akármilyen értelmezésben véve - az imperialista terjeszkedés teljében van. Erre minden előfeltétele és minden ereje adva van. Sajnos, ennek az imperialista terjeszkedésnek a közvetlen vonala visz át rajtunk. Midőn én a hajózási egyezményt veszem alapul e beszélgetés lefolytatásához, akkor ezt azért teszem, mert nem kétséges, hogy amit a hajózási egyezménnyel kapcsolatban a tervezet szándékol, az a legvilágosabb jele egy nagy állam gazdasági útvonala biztosítási szándékának.

A hajózási egyezménynek lényege az - és én azért tartom helyesnek és szükségesnek, hogy erről beszéljünk -, hogy a Szovjetunió a Duna vonalát, mint hajózási útvonalat, a maga részére biztosítani kívánja. Ezen csodálkozni igazán nem lehet, ez a legmagától értetődőbb törekvése sokkal kisebb államoknak is, mint a Szovjetunió, ezzel a ténnyel viszont szembe kell néznünk, mert csak ebből a szemszögből érthető az orosz urak által hozott egyezménytervezet és annak nem is egyes pontjai, hanem egész tendenciája.

Ez a hajózási egyezmény kétségtelenül monopolisztikus jellegű. Ezen a monopolisztikus jellegen érdemben nem változtat semmit az a tény, hogy formailag egy 50-50%-os megoszlású társaságról van szó, mert a társaság tulajdonképpeni vezetője az egyezmény alapján orosz lévén, a vezetés orosz kézben van. Az összes tervezetek alapján így van; vonatkozik ez a repülésre, a bauxitra és az olajra is.

Közrejátszik itt az is, hogy az orosz urak nyilván a mi kereskedelmi jogunknak és a részvénytársaságra vonatkozó jogszabályainknak teljes ismerete nélkül úgy fogalmazták meg a dolgokat, hogy a megoldás jogilag nem is építhető bele a magyar jogrendszerbe, tehát már ebből a szempontból is bizonyos módosításoknak kellene alávetni. Nem vitás azonban, hogy ha a megfelelő jogi formákat meg is fogjuk találni, ez még mindig nem változtat azon a lényegen, hogy ők a vezetést a Szovjetunió által megbízott ügyvezető igazgató - nem nevezik vezérigazgatónak, lényegileg sokkal több, mint vezérigazgató -- kezébe fogják letenni.

A szerződéssel összefüggésben nem csak a hajózásról és a hajóparkról van szó, hanem az egyezménytervezet alapján szó van összes dunai kikötőinkről is, beleértve a csepeli Szabad Kikötőt.

Úgy tudom, hogy ettől a tervezettől érdemben eltérni az orosz uraknak semmi hajlandóságuk nincs. Még külön kellemetlen probléma az, hogy az utolsó 48 órában halmozódnak azok a hírek, jelentések és közvetlen közlések, amelyeknek lényege az, hogy rendkívül sürgetik ezeknek az egyezményeknek a parafálását.

Azt hiszem, teljesen ridegen a tényekhez ragaszkodva adtam elő az egész kérdéskomplexust és egyelőre nem is akartam kitérni arra, hogy mindez mennyiben egyezik, vagy mennyiben nem egyezik az augusztusban Moszkvában Gerő és Bán miniszter urak által aláírt egyezmény szellemével. Ez külön megfontolás tárgya kell, hogy legyen, de ha nem is egyezik - mert ha jól értettem Bán miniszter urat, annak az egyezménynek alapgondolata és vonalvezetése nem ilyen megállapodásokat célzott - az sem változtat semmit azon a tényen, hogy e pillanatban ezekkel a konkrét kívánságokkal állunk szemben és ezek felett a konkrét kívánságok felett kell majd döntenünk.

Én sokat gondolkoztam ezekről a kérdésekről, fél éjszakákon át elmélkedem a problémák felett és az önmagammal folytatott viták során - mert csak önmagammal vitatkoztam eddig - arra a meggyőződésre jutottam, hogy egy olyan kis országnak jövő gazdasági berendezkedése, amilyen Magyarország, a lezajlott történelmi események után és azok természetes következményeképpen, automatikusan kell, hogy a közvetlen szomszédságunkba került Szovjetunió gazdaságpolitikai vonzókörébe essék, és akár van erre nemzetközi egyezmény, akár nincs, automatikusan a Szovjetunió gazdasági és politikai érdekszférájába kerülünk.

Ezt az elkerülhetetlen tényt egyáltalán nem akarom és nem is kell úgy felfogni, hogy ez elkerülhetetlen rossz, arról szó sincs, ebből lehet valami nagyon jó is az ország népére és az ország gazdasági életének felépítése szempontjából. Minden azon múlik, hogy mindez milyen formák között, milyen mértékben történik és úgy történik-e, hogy egyben az országnak Nyugatra való lezárását is jelenti, vagy pedig úgy történik, hogy a geopolitikai adottságok következtében tekintélyes mértékben a Szovjetunió gazdasági életével kerül az ország összeköttetésbe, kapcsolatba és ez által adott szükségleteknek megfelelően indul el a fejlődés, de a mellett megmarad egy szektor, amelynek ugyancsak természetszerűen, Nyugat felé kell orientálódnia, kivéve, ha a Nyugat felé való orientálódásban, a Nyugat felé való törekvést erőhatalmi tényezők megakadályozzák.

Ahhoz, hogy mi az országot talpra tudjuk állítani, feltétlenül tőke, a mi viszonyainkhoz képest nagytőke, a nyugati viszonyokhoz képest azonban aránylag minimális tőke szükséges. Én ezt a tőkét csak Nyugatról tudom várni, mert ugyanolyan őszintén megmondom, amilyen őszintén exponáltam eddig a kérdést: nekem az az érzésem, hogy magának a Szovjetuniónak sincs felesleges tőkéje, e pillanatban ő maga is tőkeszegény, a háború szörnyű pusztításának eredményeképpen, amely az ő területén is végigsöpört.

Én kezdettől fogva így fogtam fel ezt a problémát és abban reménykedtem, hogy ez ilyen formában is kerül megvitatásra s körülbelül ezen a vonalon fog kijegecesedni, mindkét szerződő fél részére egyaránt előnyös módon.

Ezeket az egyezménytervezeteket látva, azt kell mondanom: félő, hogy nem egészen azonos a felfogásunk, amin szintén nem lehet csodálkozni, hiszen ők azok, akik végeredményben korlátlanul diktálni tudnak és hiába, azt kell tapasztalnunk - ami nem novum számomra -, hogy akár kapitalista egy állam, akár úgynevezett szovjet-rendszerű, az imperializmus imperializmus marad, akár ilyen színű, akár amolyan színű, erről nem lehet vita.

[Gépelt, aláírás nélküli tisztázat másodpéldánya.]

MOL XIX-A-10-XVII.-1946. február. 14.-3. pont, 411-416 (Magyar Országos Levéltár -
Gazdasági Főtanács - XVII.- 1946. február 14.-3. pont)

Ezen a napon történt január 25.

1945

Budapest ostroma során tüzérségi találat érte az Országos Levéltár épületét, melynek következtében több napig tűzvész pusztított.

1949

Megalakul a KGST.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők