A Chandler Hale jelentés 1915-ből

Egy internálótábor Angliában

„Látható, hogy a parancsnokság erőfeszítéseket tesz, hogy olyan változatossá tegye az étkezést, amennyire csak lehetséges. A konyha, a pékség, a kantin és a mészárszék kiválóak. Van egy szárító szoba, ahol ágyneműt, ruházatot, de még a sátrakat is kiszárítottak nedves időjárás után. A latrinák szokatlanul jók; a folyó ügyek elvégzésére valók sok hotelt felülmúlnak. Tisztán vannak tartva. Hideg és meleg folyóvizet adó porcelán mosdókagylók nagy számban találhatók az épület különböző részein."

Bevezető

Az első világháború kitörésekor a hadviselő és egymással ellenséges viszonyba kerülő országok területén tartózkodó állampolgárokra az internálás keserű élménye várt. A háború elején létrehozott táborok léte a legjobb példa arra, hogy a kirobbanó háború totálissá vált, amelynek a civilek éppúgy részesei és elszenvedői voltak, mint a

.

Ez a sors várt az Osztrák-Magyar Monarchia külföldön tartózkodó állampolgáraira is, akiket a hadüzenetek valamelyik hadiállapotba kerülő országok területén értek. A szabad munkaerő áramlásnak köszönhetően sokan vállaltak munkát külföldön, például ácsként, asztalosként vagy más kétkezű munkát végzőként. Mások szabadságukat töltötték külföldön, de voltak olyanok is, akiknek a házastársa az ellenséggé vált ország szülötte volt. Sok fiatalember egyetemi tanulmányait végezte, onnan került az internálótáborba.

Az első világháború előtt több egyezmény született a hadifoglyok és a sebesültek védelmében. Így az I. hágai értekezleten (1899) már foglalkoztak a hadifoglyok ügyével, de valójában a II. Hágai Egyezmény (1907) kiegészítései voltak az

. A nem fegyverképes személyekről a Genfi Konvenció (1906) ugyanakkor kimondta, hogy azokat a nem fegyverképes személyeket, akik a hadiállapot beálltakor a hadviselő országok területén tartózkodnak, haza kell küldeni saját . Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy az internált polgári személyek jogait a hágai egyezmények nem rendezték teljes mértékben, a velük való bánásmódot nem szabályozták. Az adott állam kiutasíthatta őket, de sokkal gyakoribb volt az internálás ún. „koncentrált telepekre". Vagyonukat az internáló állam hatóságai lefoglalták, illetve . A jogi rendezetlenség miatt azonban nehezen lehetett meghatározni az internálás valódi okát, erre minden állam saját jogszabályt alkotott. Közös vonásuk volt, hogy belbiztonsági és katonai okokat jelöltek meg az internálás .

 Az ellenséges táborhoz tartozó országok állampolgárainak internálásának több oka is lehetett. Főként az esetleges kémtevékenységet, az ellenséges felforgatást akarták kiszűrni, így Angliában és Franciaországban ezek voltak a legfőbb

. Az sem volt mellékes szempont, hogy a 18 és 50 év közötti internált férfiak esetében nagyobb számban fosztották meg az ellenséget katonakorú és szolgálatra alkalmas emberanyagától.

Az internálandó embereket a hatályos jogszabályok alapján a hatóságok begyűjtötték vagy kötelezően jelentkezniük kellett a lakhelyük szerinti rendőrségen, csendőrségen vagy városi tanácsnál. Összegyűjtésük után többé-kevésbé szigorúan őrzött táborokba zárták őket. A családokat többnyire nem választották szét, de az egyedülállókat általában már nemek szerint helyezték el.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának belügyminisztériumi iratanyagában, az internálási iratok között található egy jelentés, amely a német és az osztrák-magyar internáltak általános helyzetéről, illetve a velük való bánásmódról

. A jelentést egy [popup title="Chandler Hale" format="Default click" activate="click" close text="Chandler Hale (1873–1951) külügyekkel foglalkozó, magas rangú amerikai diplomata volt. 1909 és 1913 között helyettes államtitkárként (ún. Third Secretary of State) dolgozott. 1914-től az Amerikai Egyesült Államok londoni nagykövetségén tevékenykedett, mint az osztrák ügyek referense. https://en.wikipedia.org/wiki/Chandler_Hale [Hozzáférés ideje: 2016. január 24.]"] nevű amerikai diplomata írta, aki felkereste a Man-szigeten található táborokat, valamint az írországi Templemerben található tábort is. A semleges USA diplomatái révén gyakran vett részt az internáltak jogainak és megfelelő fogva tartási körülményeiknek az ellenőrzésében.

A Man-szigeten a háború alatt egy egész táborrendszert építettek ki a brit hatóságok. A területet először két nagy részre osztották, az ún. Douglas-ra és a Peel városától nem messze, mezőgazdasági területen fekvő Knockaloe-ra. Ez utóbbit további négy táborra osztották, ahol előre elkészített barakkok biztosították a szállást, sőt a sziget saját vasútvonallal is rendelkezett. Knockaloe-ban 1916 júliusában érte el a fogva tartottak száma a csúcsot, amikor csaknem 23 ezer embert zsúfoltak össze. A más táborokba irányuló átmenő forgalommal együtt 1914 és 1918 között 30 ezer internált tartózkodott a szigeten, majdnem annyi, mint a sziget lakossága [popup title="összesen" format="Default click" activate="click" close text="http://www.manxnationalheritage.im/wp-content/uploads/2013/08/CG4-Internment_Web.pdf [hozzáférés ideje: 2016. január 30.]"].

Magyar szempontból a Douglas-tábornak van jelentősége, hiszen itt fogva tartottak osztrák-magyar állampolgárokat is. E tábor kisebb volt, öt ezer fő befogadására volt alkalmas.

A háború kitörését követő napokban a brit hatóságok a Douglas táborhoz tartozó, korábban nyári táborként funkcionáló ún. Cunningham tábort találták alkalmasnak arra, hogy internálótábort hozzanak létre. 1914. szeptember közepétől rohamtempóban tették alkalmassá a területet internált polgári személyek fogva tartására. A szökések megakadályozására két sorban elhelyezkedő, két és fél méter magas, szögesdrótkerítést emeltek. A területre bevezették a gázt, ellátták elektromos lámpákkal, valamint épületekkel az őrség [popup title="számára" format="Default click" activate="click" close text="http://www.airfieldinformationexchange.org/community/showthread.php?6892-WWI. [Hozzáférés ideje: 2014. május 8.]"].  A britek jól kihasználták a területi adottságokat: a szigetről gyakorlatilag lehetetlen volt megszökni és csekély számú őr is elég volt az internáltak őrzésére.

A rabok katonai törvénykezés alá estek, és nem hagyhatták el a tábor területét csak fegyveres őr kíséretében. A tábor őrzését a 301. és 305. tartalék század tagja adták, mind a Douglasban, mind a Knockaloe-ban 40 őr volt szolgálatban, azonos időben. Az őrség szállásán egyébként 100 teljesen felszerelt katonának volt hely.

Az első német foglyok a Tynwald nevű hajó fedélzetén érkeztek a Douglasba 1914. szeptember 14-én. A partra tett foglyokat a helyi újság úgy [popup title="jellemezte" format="Default click" activate="click" close text="http://www.airfieldinformationexchange.org/community/showthread.php?6892-WWI-PoW-Camps [Hozzáférés ideje: 2014. május 16.]"], hogy a „férfiak a társadalom mindegyik osztályát képviselik, a sikeres kereskedőtől a tengerészig és a pincérig."

1914. szeptember 25-re a korábbi nyaralótábor átalakítása befejeződött. Ettől a dátumtól kezdve a korábban önfeledten pihenni és kikapcsolódni vágyók által használt terület egy szigorúan őrzött internálótábor lett, amelyet még megközelíteni is tilos volt az illetéktelen személyeknek.

Annak ellenére, hogy a táborban egyáltalán nem voltak kibírhatatlanok az életkörülmények, 1915. november 19-én halálos áldozatokat is követelő zavargás tört ki, amelyről a jelentés részletesen beszámol.

A dokumentum igen érdekes adalékokat szolgáltat arra nézve, milyen körülmények között éltek az itt élő internált osztrák-magyar (és német) állampolgárok. Képet kaphatunk az étkezésről, a szabadidő eltöltésének lehetőségéről a táboron belül, illetve a szövegben felvillannak a tábori mindennapok is.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt május 27.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők