Kiszolgált öreg bakák és a Nagy Háború hősi halottai

Hadtörténeti források az Országos Levéltár törvénygyűjteményéből (1715–1917)

A király által is hitelesített törvények eredeti példányainak megőrzéséről az Országos Levéltár gondoskodik. Áttekintésünk katonai témájú törvényeinket használja forrásként, és az első világháborús megemlékezés sorozathoz, valamint az intézményben folyó katonaállítási digitalizálási projekthez kapcsolódva született. Az Országos Levéltár Mikrofilmtárában őrzött katonaállítási lajstromok gyűjteményében (1756–1918) fennmaradt iratok által lefedett évkör több uralkodó kormányzását is érintette – Mária Teréziától IV. Károlyig.

Törvénykezése során mindegyik uralkodó foglalkozott a szinte megkerülhetetlen katonai kérdésekkel. A lajstromok által rögzített utolsó sorozások az 1918. évvel zárulnak. Ez az év egyúttal az első világháború záró éve is, azé a háborúé, amelyben a ma élő magyar családok nagyapái, dédapái a nemzet hőseivé váltak.

 

Katonaállítás a 18. században 

Az állandó hadsereg felállítása és a hadkiegészítés

Magyarország történelme 1526 után közel négyszáz éven át szorosan összefonódott a Habsburg-birodalommal. Ebből a tényből fakadóan a katonai kérdéseket, azon belül jelen esetben a illetve a sorozások történetét is a Habsburg-birodalommal összefüggésben kell vizsgálnunk. A birodalmi pénzen fogadott zsoldos hadseregben különböző nemzetiségű katonákat, így magyarokat is találunk. Hazánkban az állandó hadsereg felállítása a 18. század elejére nyúlik vissza, amikor III. Károly az 1715. évi VIII. törvénycikkben ekképpen rendelkezett: „Minthogy azonban csupán ezzel [ti. nemesi felkelés] emez országot elegendőképpen megvédelmezni nem lehetne, sőt inkább minden eshetőségre erősebb és úgy bennszülöttekből, mint külföldiekből álló rendes katonaságot kell tartani.”

 

 

1715. évi VIII. törvénycikk a felkelésről és adózásról

Minthogy a nemesek, és mindazok, kiket a törvény Magyarországon ez elnevezés alatt összefoglal (bármely tisztségű, méltóságú s állású személyek legyenek) az ország védelmére katonáskodni, tehát személyesen felkelni s illetőleg saját bandériumaikat előállítani és kiindítani tartoznak:

1. § Ezt Ő császári és királyi szent felsége, valahányszor szükségesnek ítéli, az ekkorig erre nézve alkotott törvények értelmében, mostantól jövőre is megkívánhatja s követelheti.

2. § Minthogy azonban csupán ezzel emez országot elegendőképen megvédelmezni nem lehetne, sőt inkább minden eshetőségre erősebb és úgy bennszülöttekből, mint külföldiekből álló rendes katonaságot kell tartani, mely kétségtelen, hogy zsold nélkül fenn nem állhat, ezt pedig adózás nélkül beszerezni nem lehet: ezért az erre szükséges segélyek és adók dolgában a karokkal országgyűlésileg (hova tudomás szerint különben is tartozik) kell határozni.

3. § Ha pedig a véletlen ellenséges betörésnek rendkívüli esete merülne fel, vagy a változó s előre nem látható rögtönös háború tekintete az ilyen fontos ügy tárgyalásának rendes módozatát s alakját nem engedné: ily esetekben ugyanazon karok és rendek nemcsak tanácsosnak, hanem szükségesnek is találták, hogy a nádorispánt és az ország prímását, meg a főpapokat, bárókat, a királyi ítélő táblát, a megyéket és szabad királyi városokat, a mennyire lehet, s minél nagyobb számban az országban, s nem azon kívül, összehívják.

4. § Kik megvizsgálván az ily véletlen szükség okát, s azt az ország hasznára és szükségére elegendőnek ismervén s találván: az ily adókivetés dolgában (s nem az ország egyéb ügyeiben is) tanácskozhassanak és határozhassanak.

A magyar nyelvű átirat a www.1000ev.hu oldalról származik

    
1. sz. forrás
Jelzet: MNL OL N 45 Lad. H, Ser. A, Fasc. 2. 1715:VIII. tc. - Regnicolaris levéltár, Archivum Regni, Privilegia recte articuli.

Magyarország vállalta, hogy a közös hadsereg fenntartását rendszeresen adóval segíti. A hadsereg felállítása vegyes módszerrel kötelező jellegű állítással és önkéntes toborzással történt, ezt egészítette ki veszedelem esetén a nemesi felkelés (inszurrekció). Mivel a nemesség csak háború esetén tartozott katonáskodni, a törvényben előírt katonáskodási kötelezettség elsősorban a jobbágyságot érintette. A törvény nem rendelkezett a részletekről, ezeknek a kérdések kezelése a Haditanács hatáskörébe tartozott. A megyék, városok feladata volt a területükön állomásozó vagy azon átvonuló haderők élelemmel, takarmánnyal való ellátása, illetőleg a katonák szállásának biztosítása. A lakosságot nagymértékben megterhelte a beszállásolási kötelezettség (kvártély), melynek során nemcsak a katonákat kellett elhelyezni, hanem a lovakat is. Mindezzel együtt járt a bakák és lovaik élelmezése (porció) és esetleges szállítása (forspont). A jobbágyság ezeket a terheket gúnynéven Forspont Péternek és Porció Pálnak hívta. Az első kaszárnyák ugyan már Mária Terézia idejében megépültek, elterjedésük azonban csak jóval később, a 19. században vált általánossá.

A gyakorlatban az uralkodó a Haditanács javaslata alapján a hadsereg kiegészítése céljából mindig meghatározott főnyi katonát kért a rendektől. 1741-ben például a karok és rendek a szorongató körülményekre tekintettel 21 622 fő gyalogos zsoldos katona állítását ajánlották fel Mária Teréziának. A nemesi felkelés ugyanakkor lovasok állításával vette ki a részét a katonai terhekből. Miután az országgyűlés megajánlotta az újonclétszámot, mely az aktuális politikai helyzet függvénye volt, megkezdődhetett a hivatalos újoncozás. 

    

Toborzás

Újoncmegajánláskor a rendek minden egyes alkalommal kikötötték, hogy az újoncállítás végeztével a toborzás ismét érvénybe lép. Az önkéntesek toborzása, németes szóhasználattal kifejezve

jelentette a hadkiegészítés alapját, melynek során a legények saját elhatározásukból vállalták a katonai szolgálatot.

A toborzás lefolytatása nemcsak történelmi, hanem néprajzi szempontból is különleges események tekinthető. A verbuválás a helységháza előtt, a piactéren vagy a templomtéren vette kezdetét, ahová leszúrták a katonáskodást jelképező kardot és zászlót. A toborzást végző katonák legtöbbször nyalka huszárokból kerültek ki, akik táncukkal, viselkedésükkel igyekeztek lenyűgözni az ifjakat. Egyesek közülük nem is katonai pályafutásukkal, hanem inkább tánctudásukkal szereztek maguknak hírnevet. Ilyen személy volt például Egres Kis Lajos, egy Túrkevéről származó árvafiú, akiből messze földön híres verbunkos huszár lett. A toborzás elengedhetetlen kelléke volt ezen kívül az étel és a bor, valamint a zenét biztosító dudás pásztor vagy muzsikáló cigány. A mulatozás során a toborzó katonák a katonaélet szépségeit ecsetelték, a verbunkosok járták a sarkantyú-pengetős, kurjongatós táncot.

  

Verbunkos-jelenet – 19. század eleje,
ismeretlen festő műve

Toborzás – színezett litográfia
(Magyar Nemzeti Múzeum,Történelmi Képcsarnok)

 

A tánc mellett szólt hangosan a katonaének is:

Huszár vagyok, kedves babám, az is maradok,

Szemedszínű dolmányomon sárga gomb ragyog.

Uccu, peng a sarkantyúm,

Csekély gondom, semmi búm,

Csak úgy vígadok!

A mulatozást követő napokban járultak az ifjak a sorozóbizottság elé, ahol nyilvántartásba vették őket. A legények különböző okok miatt adták katonáskodásra a fejüket: volt, akit a mulatozás hevében, pillanatnyi döntés alapján csapott fel katonának, másokat szerelmi bánat emésztett, szerepet játszott a messzi tájak vonzása, a kalandvágy, a társadalmi felemelkedés lehetősége vagy akár a (megérdemelt) börtönbüntetés elkerülése is. A társadalmi felemelkedésre jó példát szolgált Wőber Antal (17711852), aki kötélverő legényből lett tábornok, Becsey István (18051865) pedig katonai mérnökként vált

      

Erőszakos módszerek

Toborzás során a legeredményesebbnek mindig a huszárezredek bizonyultak, ide álltak be legszívesebben a férfiak. A gyalogos katonaságnál azonban az önkéntes toborzás soha nem hozta meg a kívánt eredményt, nem jött össze az országgyűlés által kiadott létszám. Ekkor következett az erőszakos katonafogdosás, hiszen a létszámot mindenképpen ki kellett állítani. Sor került a csavargók, duhajkodók, vándorló mesterlegények, urasággal szembeszállók kötéllel történő befogására. A részeges, kötözködő „falu rossza” előbb-utóbb a hadseregben kötött ki. Az erőszakos módszerek bizony melegágyát jelentették a túlkapásoknak, nem ritkán éjszaka, álmukban törtek rá a kiszemelt legényekre. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy újoncozás idején elnéptelenedtek a falvak, mivel a legények a lápokba, mocsarakba menekültek a katonáskodás elől. Az alábbi népdal is ezt örökíti meg:

Már minálunk verbuválnak kötéllel,

Elviszik a szegény legényt erővel.

A gazdagnak öt-hat fia, nem bántják,

A szegénynek, ha egy is van, elrántják.

Mert a gazdag győzi pénzzel, bankóval,

A szegény csak siralommal, jajszóval.

A megyei levéltárak számos peres iratot őriznek, melyek azt vitatják, hogy a toborzott illetőleg befogott katona születési helyének vagy tartózkodási helyének kvótájába számíttassék-e be. Újoncozáskor a legények életkorát bemondásra vagy szemre döntötték el, az egyházi anyakönyvek által rögzített adatok felhasználására csak jóval később került sor. Életkor tekintetében nem voltak válogatósak a sorozóbizottságok, 16 és 40 év közé tehető a katonasorba lépők életkora.

Ezen a napon történt december 16.

1916

Juba Adolf felolvasást tartott az ifjúsági egyesületek kérdésköréről a Magyar Pedagógiai Társaság ülésén. Előadásában, amely nyomtatás-ban...Tovább

1942

A holokauszthoz vezető, a zsidó népirtás tervét szentesítő wannseei konferencia évében és szellemében e napon rendeli el Heinrich Himmler...Tovább

1944

Nagyszabású német hadművelet (Wacht am Rhein) veszi kezdetét az amerikai csapatok által gyengén védett Ardennek hegységben. Az offenzíva...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők