Jogvédelem és politikai aktivizmus között – a párizsi Emberi Jogok Magyar Ligája, 1924–1939

A franciaországi magyar emigráció története részben feltárt, részben teljesen kiaknázatlan terület. 1990 előtt számosan foglalkoztak annak történetével, de e munkákban elsősorban a magyar munkásmozgalom, és azon belül is az emigrációban működő kommunista párt ténykedése kapott nagyobb visszhangot. Az Emberi Jogok Magyar Ligájáról, a magyar emigráció ezen fontos szervezetéről – jóllehet a nemzetközi kutatásban meg-megújuló érdeklődés mutatkozik az egyes nemzetek jogvédő szervezetei iránt – még nem készült átfogó ismertetés. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy fennmaradt dokumentumok, a Liga és egykori résztvevőinek iratai, emlékezései alapján felvázoljam a magyar liga két világháború közötti történetének néhány sarokpontját.

A franciaországi magyar emigráció története részben feltárt, részben teljesen kiaknázatlan terület. 1990 előtt számosan foglalkoztak annak történetével: Pécsi Anna és mások munkáiban elsősorban a magyar munkásmozgalom, és azon belül is az emigrációban működő kommunista párt ténykedése kapott nagyobb

. A hatvanas évektől feltámadó memoár-irodalomban is szép számú, a francia mozgalomban ténykedő egykori magyar aktivista emlékezett meg a Franciaországban töltött évekről – jobbára akkor is a helyzet megkívánta mozgalmi . Ezek az emlékiratok közösek a kommunista párt – amúgy meglehetősen cikkcakkos – húszas-harmincas évekbeli vonalának retrospektív helyeslésében, azaz a párttörténetírás szempontjainak átvételében, a belső konfliktusok bemutatásának lehetőség szerinti tompításában. Ugyanakkor egy szoros olvasat számos érdekes mozzanatot hozhat felszínre belőlük, amelyek relevánsak lehetnek akár a magyar kommunista mozgalom történetének, akár a női helyzeteknek, akár az emigráns életviszonyoknak a napvilágra hozatalában.

A hatvanas évektől, ahogy Károlyi Mihály életműve hazatért, már itt-ott szó eshetett arról, hogy nem a teljes emigráns munkásmozgalom állt kommunista irányítás alatt, és itt-ott, bár nem mindig pozitív kontextusban, már felmerülhetett, hogy voltak szociáldemokraták, „két és felesek”, októbristák, a Világosság-csoport tagjai ebben az emigrációs közösségben, akik meglehetős erővel rendelkeztek. Ugyanakkor ennek a körnek a bemutatása sokat váratott magára az emigrációról szóló feldolgozásokban: Hajdu Tibor Károlyi-életrajza viszonylag részletesen kitért a száműzött politikus és az emigráns szociáldemokraták, illetve az Emberi Jogok Magyar Ligája kapcsolatára, és az általa szerkesztett Károlyi-levelezésben is szép számmal szerepelnek a Liga történetét érintő iratok. L. Nagy Zsuzsa pedig egy vékony, és nagyon alacsony példányszámban kiadott kötetben állított emléket Bóta Ernőnek, a Liga hosszú időn keresztül meghatározó

. Ám átfogó ismertetés azóta sem készült a magyar emigráció ezen fontos szervezetéről, jóllehet a nemzetközi kutatásban meg-megújuló érdeklődés mutatkozik az egyes nemzetek jogvédő szervezetei . Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy fennmaradt dokumentumok, a Liga és egykori résztvevőinek iratai, emlékezései alapján felvázoljam a magyar liga két világháború közötti történetének néhány sarokpontját.

 

Károlyi Mihály

 

A magyar liga anyaszervezetének (és minden emberi jogi szervezet egyik ősének számító) francia ligát (Ligue française pour la défense des droits de l'homme et du citoyen – Az emberi és polgári jogok védelmének francia ligája) 1898-ben alapították, a Harmadik Köztársaságot alapjaiban megrázó Dreyfus-ügy kellős

. Első elnöke Ludovic Trarieux mérsékelt köztársasági politikus, ügyvéd és Charente megyei szenátor volt, és a szervezet elsődleges célja az alapszabályban célként az emberi jogok védelme, az általános haladás előremozdítását jelölték meg. Az alakulást ösztönző politikai motiváció mérséklődésével (de nem eltűnésével: a Liga mindig is nagyon erősen politizáló és a köztársaság radikális-szocialista establishmentjéhez kötődő szervezet maradt) az egyesület napirendjén feltűntek a szociális jogokhoz (pl. sztrájk) és a francia adminisztráció működéséhez kapcsolódó ügyek (gyarmati jogok, illetve a bevándorlók jogai az első világháború után). Emellett a szervezet nagyon korán fellépett a nők szavazati jogáért, a halálbüntetés ellen, intenzíven részt vett az állam és az egyház szétválasztásáról szóló francia vitákban – természetesen a radikális világi, laikus oldalon. A Liga történetében (és a bírálók megszólalásaiban) folyamatosan visszatérő téma a francia Liga zsidósághoz, szabadkőművesekhez és a protestánsokhoz való viszonya, illetve a szervezetben játszott (állítólagos) szerepe. (A protestánsok szerepének kárhoztatása – itt most nem részletezendő okokból – Franciaországban is integráns része az ultramontán politikai kritikának). Bár a Liga vezetői vagy tagjai közül távolról sem tartozott mindenki ezekhez a csoportokhoz, kétségtelen tény ugyanakkor, hogy mind a protestánsok, mind a zsidók felülreprezentáltak a francia szervezet vezetőségében, a két csoport együttes számaránya (a protestáns vagy zsidó házastárssal rendelkezőkkel együtt) csaknem 40% a századelőn, a választmányi tagok közül pedig egyharmad tartozott valamely szabadkőműves . Sokan közülük a Harmadik Köztársaság azon elitjéhez tartoztak, amelyet a (szélső)jobboldal rendszeresen támadott: politikusok voltak, a Sorbonne vagy a Collège de France tanárai, vezető értelmiségiek, sok esetben szabadkőművesek és baloldaliak. Az egyesület a harmincas évek elején-közepén élte fénykorát, csaknem 160 ezer tagjával az egyik legnagyobb francia egyesületnek számított – több tagja volt, mint az összes politikai pártnak együttvéve. A szervezet monográfusa ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy ez a tömeg korántsem volt aktív, illetve gyakorta foglalkozott olyan helyi, az emberi jogokhoz aligha kötődő ügyekkel, mint a bikaviadalok betiltása vagy a kivilágítatlan esti biciklizés. Hiba volna azonban tagadni, hogy a Liga meglehetős bátorsággal nyúlt társadalmi kérdésekhez és az emberi jogok problémájához, akár a közhangulattal vagy saját tagjainak álláspontjával szemben is: segítette a háború alatt a dezertálásért vagy parancsmegtagadásért eljárás alá vont francia katonákat, a két háború között felvetette az észak-afrikai nem francia lakosság állampolgárságának kérdését, és a húszas évektől kiállt a Franciaországba bevándorlók jogaiért.

Ennek a törekvésnek volt logikus következménye a különböző, külországbeli szekciók létrejötte, illetve olyan esetekben, ahol ez nem volt lehetséges, a franciaországi emigráns szervezetek létrehozása. A párizsi Emberi Jogok Magyar Ligája 1924. november 15-én alakult meg Párizsban, mintegy 250 főnyi közönség előtt. A levezető elnökként fungáló Kovács I. Imre név valójában Juszth Iván, Magyarországról elmenekült újságírót és politikai aktivistát takarta. A Nagyváradon 1899-ben született fiatalember, Justh Gyula függetlenségi párti politikus rokona egy tiltott valutaüzlet miatt menekült el Magyarországról és érkezett 1923 júliusában Párizsba. Franciául jól beszélt, mert 1915-ig egy svájci nevelőintézetben nevelkedett. Ez a körülmény és az, hogy magát a Magyar Köztársasági Párt exponenseként mutatta be, nyilván megnyitott előtte bizonyos kapukat a francia fővárosban. Justh hamar felvette a kapcsolatot Károlyi Mihállyal, és megpróbálta megszerezni magának és elvbarátainak a Párisi Újság című lapot, amit a magyar követség akciói

. Justh az első ülésen díszelnökké választatta Károlyi Mihályt és saját politikai mentorát, köztársaságpárti politikust, akinek Magyarországról való kiszöktetésében is közreműködött, és ezzel bizonyos renomét szerzett emigráns, októbrista körökben. Az alakuló ülésen elhangzott felszólalások a magyar liga küldetését a következőkben határozták meg: „az emberi jogokért vívott küzdelemben részt kell vennie a franciaországi magyarságnak, egységes erőkifejtésre kell összefogni a kivándorolni kényszerült politikai és gazdasági menekülteknek.” És meglátásuk szerint azért is dolgozni kell, hogy „idegenbe kényszerült munkástestvéreink, kiüldözött politikai és gazdasági emigráltjaink érdekeit minden irányban megvédhessük.” És bár politikai hovatartozás nélkül tömörülésre hívtak mindenkit, de azért „végső küzdelemre sorakoznak a Horthy-Bethlen reakciós rendszer .” Ez a politikai állásfoglalás részben előrevetítette a Liga egész működésének kettősségét – ami azonban a francia anyaszervezettől sem volt idegen –, jelesül azt, hogy a politika és a jogvédelem sajátosan keveredik működésében. Részben a sarkos politikai állásfoglalásnak is betudható, hogy a 250 jelenlévőnek csak valamivel több, mint a fele, 140 fő lépett az alapító tagok közé, a vezetőségben pedig jobbára kevésbé ismert, az emigrációban csak nemrég megjelenő személyek szerepeltek (illetve Veér Imre öccse, Walter Ede). Két héttel az alakulás után az új szervezet nagyszabású, csaknem 4000 főt megmozgató tömeggyűlést tartott az egyik párizsi előadóteremben, ahol már személyesen is megjelent Károlyi Mihály gróf és élesen támadta a magyarországi politikai rendszert. Innen indult a Liga és Károlyi viharos története, amely fél évtizeden keresztül át- meg átszőtte a volt népköztársasági elnök mindennapjait, illetve a Liga működésének is meghatározó eleme volt. (Vagy a fokozatosan a kommunisták felé forduló elnök vagy a később ügyvezetővé választott felesége révén.) Az alapproblémát mindenesetre már ez a nagygyűlés is előrevetette: miközben a tevékenységét lassan Párizsba áthelyező és egyre inkább balra tolódó Károlyi a kommunisták felé való nyitás szükségességéről beszélt, a megjelent kétszáz kommunista munkás felpattant és elénekelte az Internacionálét. Majd , volt közélelmezési népbiztos, a franciaországi magyar kommunisták egyik vezetője lépett a pódiumra és jelezte, hogy személy szerint Károlyit és Veért tisztességes embereknek tartják, de a magyar proletariátusnak mindegy, hogy Károlyi vagy Bethlen van-e hatalmon. Mire a gyűlésen kitört a .

A Liga viharosan induló első évének méltó nyitánya volt az eset. A Liga gyakorlati vezetését hamarosan átvevő Veér-Justh-csoport (a Párizsban időnként felbukkanó

volt hadügyminiszterrel együtt) csak úgy ontotta magából a fantasztikusabbnál fantasztikusabb terveket, amelyeknek a jogvédelemhez viszonylag kevés köze volt. A csoport meg volt győződve arról, hogy egy nagy, októbristákat, szociáldemokratákat egyaránt tömörítő, Magyarországon kívüli tömegszervezet alapjait vetik meg. Ezért aztán Veér és társai ülésről ülésre diadalmasan számoltak be a közép- és nyugat-európai tagszervezetek létrehozásáról vagy már meglévők beléptéről. A szervezés olyas lendületet kapott, hogy egy alkalommal az is felmerült: a szervezetet lapjában (a Párisi Munkásban) és egyebütt folyamatosan támadó kommunistáktól vonják meg a jogsegélyt: ezt azonban a szervezet vezetősége végül leszavazta, mondván: a jogsegély mindenkinek . A remélt tömegszervezetnek szüksége volt sajtóra. A Budapesten 1919-ben már kiadott Köztársaság című lap újrakiadására tettek kísérletet, Dugovich Viktor budapesti hírlapíró szerkesztősége mellett. A szerkesztőt Veér a Liga társelnökévé választatta 1925 márciusában. A lap végül 1925. május 1-én jelent meg először, ígért bele cikket az emigrációban élő és is. A lap kezdetben francia belpolitikai vihart is kavart, amikor korai számainak egyikében közölte André Lyautey-nek, a hasonnevű és nagy tekintélyű francia marsall unokaöccsének Horthyt és Bethlent élesen bíráló cikkét, akit ezért az írásáért aztán állásából elbocsátottak . Ugyanakkor a lap nem fogyott túl nagy példányszámban, és a Ligában sok szóbeszédre adott alkalmat, hogy a redakció túlságosan fényűző irodákban működik a harmadik kerületi rue Nouvelle-en. A laptól – amelytől Magyarországon csaknem rögtön megvonta a belügyminiszter a postai szállítás jogát – hamarosan elhatárolódott  Károlyi és le is vetette nevét a fejlécről, részben politikai, de úgy tűnik . A finanszírozás eredetéről megoszlanak a vélemények: Bóta Ernő úgy emlékezett, hogy a lap szerkesztője Linder Bélától hozott kb. 3000 frankot az újság elindítására. (Ilyesmire nem lett volna elég egy ilyen összeg.) A párizsi magyar követségen pedig jugoszláv támogatásról tudtak, és maga Károlyi is hihetőnek tartott egy ilyen . A lap néhány hónap alatt csődbe jutott, tetemes adósságokat hagyva maga után. Az igazi törést azonban nem ez jelentette, hanem az, hogy Veér Imre és csoportja olyan radikális lépésekre szánták el magukat, amelyek semmiképpen nem voltak összeegyeztethetőek sem a francia Liga elvárásaival (a magyar szervezet francia egyesületként, az anyaszervezetével teljesen megegyező alapszabállyal rendelkezett), sem a tagság többségének akaratával. Bár néhanap maga Károlyi is militáns hangvételt ütött meg, így például Párizsba érkezése után, 1925 késő tavaszán, a Ligában tartott gyűlésen régi-új szokása szerint bírálta az intézményes (szociáldemokrata) baloldalt és közvetve felelőssé tette őket a Horthy-rendszer fennmaradásáért, azt is közölte, hogy: „csak forradalmi cselekvéssel” lehet megdönteni a . Arra azonban valószínűleg ő sem gondolt, hogy Veérék módjára „harci szervezetté” alakítsa át a Ligát, a vezetőség kezéből kivegye az irányítást és azt egy „akcióbizottság” kezébe tegye le. A szervezet elnöke, Veér elvbarátai segítségével „Károlyi-brigádot” kezdett el szervezni, és a Magyarországra való hazautazásra kijelölt és ott felkelés kirobbantására vállalkozó személyeket kámzsás-gyertyás esküszertartáson avatta fel egy magas, eltakart arcú férfi jelenlétében, akiről a résztvevők azt hitték, hogy az maga a népköztársaság volt elnöke. Károlyi az év végén élére állította a személyi kérdéseket és elérte a Veér-Justh-csoport távozását az egyesületből. Turbulens tevékenységüknek jó zárása volt az 1926. júniusi affér, amelynek során Justh Iván Genfben felpofozta Bethlen István magyar miniszterelnököt, és amelyből hosszas bírósági ügy lett (Justhot egyébként a francia Ligához közel álló ügyvédek ).

Bár az 1925 végén kirobbant frankhamisítás ügye adott bizonyos játékteret Károlyinak, és sor került néhány nagyobb Liga-rendezvényre, ahol az októbrista emigráció vezéralakjai léptek fel, a Liga mindennapi ügyintézése lassan átcsúszott Bóta Ernő ügyvezető elnök kezébe, aki személyében jelenítette meg évtizedeken keresztül a Liga folyamatosságát. Bóta Heves megyei földbirtokos családba született, aki a háború utolsó napján olasz fogságba esett. 1921-ben elhagyta az országot, majd Párizsban telepedett le, ahol műszerészként dolgozott. A Liga első tisztikarában még nem találjuk ott, neve először az 1924. december 7-i ligatanácsi jelöltek között tűnik fel. Élete végéig kétkezi munkával kereste kenyerét, és érezhetően kisebbségi érzése volt, amikor az emigráció értelmiségi vezetői fintorogtak működése felett, vagy értetlenkedtek jelenlétén bizonyos megbeszéléseken. Bótának épp ezért nagyon fontos volt a francia közeg, a Ligue des droits de l’homme támogatása, a szabadkőműves kapcsolatrendszer. Levelezésében szép számmal találunk erre való utalásokat, és 1956 után maga is az emigrációban újjáalakuló Martinovics páholy nagymestere lett. 1926 és 1928/1929 között, amikor Károlyi vagy személyesen vagy felesége révén még szerepet játszott a Ligában, befolyása folyamatosan nőtt. A két háború között, de főleg a harmincas évektől, neve eggyé vált a Ligával. Jellegzetes, mind magyarul, mind franciául borzalmas helyesírású levelei, beadványai a Liga tevékenységének állandó kísérői lettek: Károlyival ellentétben, aki a Ligát a „munkásegység” megvalósításának egyik bázisaként képzelte el, és így próbált udvarolni a kommunistáknak – és időnként panaszkodott is

vagy a saját maga által elnökölt szervezet kispolgáriságáról és óvatosságáról – Bóta valóban komolyan vette a . Tette ezt annak ellenére, hogy visszaemlékezéseiben nem tagadta: „előrebocsájtom, hogy hivatalos eljárásaink nagy része kommunista szervezkedéssel vádolt eset volt és bizony nem volt könnyű ezeket rózsaszínre .” Károlyi azonban kezdettől nem bízott benne, úgy találta, hogy „sülve-főzve [sic] van a szabadkőművesekkel”, és mivel saját szavai szerint „utálta a páholymentalitást”, ezért a napi ügyek intézésében inkább Bánó József újságíróra, a Liga főtitkárára . Mikor azonban Bánó – egyébként nehezen érthető okokból – az észak-franciaországi Lens-ba költözött, és oda készült áttenni a Liga székhelyét is, a szervezet vezetősége fegyelmi eljárást kezdett ellene. A lens-i magyar bányászkolónia volt a kevés, Párizson kívül létrejött Liga-szervezet egyike (a csehszlovákiai, jugoszláviai szervezetek jobbára csak papíron vagy erős kijelentések formájában alakultak meg), így az a veszély fenyegetett, hogy a szervezet kettészakad. Károlyi 1929 elején egy erős hangú levélben tudatta a Liga vezetőségével, hogy „a mai vezetőség iránt a legcsekélyebb bizalommal sem viseltetem”, és a folyó ügyek vitelével titkárát, az akkor magát baloldali szociáldemokratának valló . Annak ellenére, hogy a nyilvánosan kevésbé diplomatikusan fogalmazó felesége, Andrássy Katinka volt 1927 közepétől a Liga társelnöke, a visszaemlékező Bóta Ernő szerint vele lehetett jobban kijönni, ő volt az, aki részt vett a Liga szociális akcióiban, míg férjét elég nehéz volt akciókra vagy írásra serkenteni. Bóta irodalmárt, Ady valamikori barátját, Károlyi mindenesét tartotta a gróf rossz szellemének és a kommunisták szálláscsinálójának a szervezetben, amelynek vezetőségébe Menczerrel együtt egy kierőszakolt lens-i közgyűlést követően került. Bár a francia Liga alapvetően a párizsi, baloldali, de nem kommunista magyar Liga-vezetőség mögött állt, Károlyi tekintélyével átmeneti győzelmet aratott, és a Lens-ban tartott közgyűlést és az ott elfogadott, az elnök jogkörét kiterjesztő határozatokat kénytelen-kelletlen ők is elfogadták. A hatalmas, baloldali magyar népmozgalomról szóló álmok ekkorra már messze tűntek: míg valamikor 1925 végén egy több mint 600 nevet tartalmazó taglista jutott el a párizsi magyar követségen keresztül Budapestre, addig a titkári pozíciót átvevő Menczer Béla 1929 februárjában már csak egy 42 nevet tartalmazó taglistát talált, akik közül azonban nyolc személynek a címét sem lehetett tudni, és az aktívak számát az új titkár .

 

Hely nélkül,1925.
Jelzet: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (továbbiakban: MNL OL) K (Polgári kori kormányhatósági levéltárak) 149 (Belügyminisztérium, Rezervált iratok) PTI 651/2. 1926-1-4382. – Eredeti, gépelt.

 

Károlyi azután 1930-tól rohamosan távolodott a Liga egész tevékenységétől: az összezsugorodott egyesületet és munkáját feleslegesnek találta, attitűdjét kispolgárinak, politikai nézeteit pedig megengedhetetlenül lagymatagoknak; minden energiájával a Kominternbe törekedett, a fokozatosan a jogvédelem felé forduló egyesület számára elveszítette érdekességét. Ez a sokszor megalázott Bóta Ernőben érezhető ellenszenvet keltett, úgyhogy nem habozott francia politikusok előtt is inkorrektséggel vádolni valamikori elnökét. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a Liga vagy annak vezetője egy vonással is elnézőbb lett volna a hivatalos Magyarország irányában: írásaiban, beadványaiban csak úgy záporoznak a jelzők a Horthy-rendszerre, sőt a harmincas évek elején azért is lobbizott, nehogy az optáns-ügy (a földjeiket elvesztő erdélyi magyar földbirtokosok kártérítése) rendezését a francia Nemzetgyűlés elfogadja. Bóta pedig nemcsak, hogy közölte a Ligához közelálló Horizont című folyóiratban az elkötelezett magyarbarátból kényszeres magyarellenessé váló, egykor Budapesten élő és magyarul jól tudó Raoul Chélard újságíró és kereskedelmi attasé cikkeit, de annak halála után hosszan levelezett a párizsi csehszlovák követtel, Štefan Osuskýval, majd megosztoztak az elhunyt hagyatékán is. A csehszlovákokhoz jutottak a publicista iratai (benne az állítólag több százezer adatot tartalmazó kartotékrendszerrel), míg Chélard könyvei a

.

Ráadásul a párizsiak élén álló Bóta emlékirataiban nyilvánvalóan szépíti valamelyest a valóságot, amikor 1969-ből úgy emlékszik vissza, hogy pontosan lehatárolta magát és szervezetét a kommunistáktól: nemcsak a húszas években, hanem a harmincasokban is számos szélsőbaloldali aktivista dolgozott a szervezetben, egyesek Bóta közvetlen munkatársaiként (mint például

), és a pártolt ügyek nagy része is kiutasított, letartóztatott, internált vagy egyszerűen csak tartózkodási engedélyért folyamodó „spanyolosokkal”, kommunista munkásokkal volt kapcsolatos. Ügyeik intézésében a lecsökkent tagságú, de a francia Liga, és elnöke, a magyar származású filozófusprofesszor támogatását élvező irányítók fesztelenül érintkeztek a franciaországi magyar pártvezetőséggel, így például a Szabad Szó szerkesztőjével (a hamarosan egyébként trockista elhajlónak minősülő ). A harmincas évek második felének népfrontos hangulatában Bóta személy szerint már nem csábult el: a magyar kommunista mozgalom utolsó nagy akciójában, a Franciabarát Magyarok Egyesületében a Liga vezetője már visszautasította a szereplést: „személyemet illetőleg én megmaradok azon határozott állásfoglalásom mellett, hogy az emigrátio érdekeit csak úgy van módomban kellően képviselni, ha távol maradok minden csoportosulástól, úgy mint magán ember mint a .

 

Victor Basch filozófiaprofesszor, a francia Emberi Jogokat Védő Liga magyar származású elnöke

 

Hozzá kell tennünk, hogy korábbi rokon- vagy ellenszenvek nem játszottak szerepet Bóta és a Liga segítségnyújtásaiban: a harmincas évek végén foglalkozott korábbi ellenlábasa, Bánó József protézséivel, sőt amikor a családfő megbetegedett és nem tudta ellátni az övéit, szemorvost kerített a

. A harmincas évek végén idegenvezetőként dolgozó Dugovich Viktor állampolgárságának ügyét igyekezett előremozdítani szenátoroknak és nemzetgyűlési képviselőknek írott leveleivel: mindezt annak ellenére, hogy Dugovich a húszas évek belső harcaiban a Ligán belül másik táborhoz tartozott – és egyébként a magyar követség informátora is volt, bár ezt Bóta nem .

Miben is állt a Liga munkája? A jótékonysági akciók és nyelvtanfolyamok mellett az esetek elsöprő többségében kiutasításra ítélt, internált vagy állampolgárságért, tartózkodási engedélyért folyamodó egyéneken, családokon igyekezett segíteni. „Az Emberi Jogok Ligája közbelép minden eggyes [!] alkalommal, amikor igazságtalanságok, önkényes tettek, visszaélések, illetve törvénytelenségek elkövetésére hívják fel a figyelmét. Működési lehetőségei: közbelépések a közhatóságoknál; folyamodványok a Képviselőházban, sajtó útján való közzétételek, – illetve gyűlések, megfelelően alapelveihez, melyeket képvisel. Az Emberi Jogok Ligája szigorúan megtilt minden közbelépést pereskedők között, minden jogügyben – melyek magán érdeket illet” – állt a Liga levélpapírján (ezzel a helyesírással) a harmincas években. A hozzájuk fordulókat általában gondosan figyelmeztették panaszuk pontos előadására, és jelezték azt is, ha az kívül esik a Liga hatókörén (pl. polgári peres ügyről vagy egyebekről volt szó), és általában a francia nyelvű beadványok elkészítésében is segítettek. Az így kitöltött dossziét továbbították a francia Ligához, illetve akár közvetlenül egyes nagyhatalmú pártfogókhoz, ha politikailag olyan súlyú személyiségről volt szó (ilyen volt például az 1938 végén a Csehszlovákiából kivándorolt baloldali politikusok csoportja, sorai közt Kéri Pállal, Fényes Lászlóval, a szociáldemokrata Schultz Ignáccal). Ilyen esetben parlamenti képviselőkkel, a belügyminiszterrel, a rendőrprefektussal vagy a francia Liga elnökével vették fel a

. Nem egy esetben született parlamenti interpelláció vagy képviselői látogatás a Liga kezdeményezéseiből. Ugyanakkor a francia Liga elvárta, hogy magyar vonatkozású ügyekben a folyamodók először a magyar Ligát keressék fel, közvetlenül ne forduljanak a francia központhoz. Ha egy pillantást vetünk a folyamodványokra, kiderülhet: a Liga tevékenységének és érvrendszerének nagy része politikai hátterű volt. Akadt ugyan néhány szökött légionista-ügy vagy rossz szociális helyzetű családért való interveniálás, de a szociális jogokban való járatlanság megmutatkozott akkor, amikor 1945 után Bóta Ernő megpróbált immár például egyenlő bért követelni a bevándorolt magyar munkások számára; a belügyminisztérium egyetlen mozdulattal söpörte le indítványát, az illetékesség hiányára hivatkozva. A Liga ügyvédet ritkán foglalkoztatott, legalábbis ennek alig találni nyomát, módszerei valahol a háttérből való nyomásgyakorlás, a protekció és a pártfogás között mozogtak. Nem mindig volt ebben a tevékenységében sikeres: volt, akit nem sikerült kihozni az internálótáborból, vagy nem kerülhette el a kiutasítást. De jó néhány eset azt mutatja, hogy akkor is, amikor az alany azt érzékelte, hogy a Liga elhanyagolja őt (mint a kommunista mozgalomból tulajdonképp kitagadott Normai Ernőt), a fennmaradt iratanyag tanúsága szerint elég lelkiismeretesen foglalkoztak az ügyével – csak épp nem sikerült eredményt .

A francia Liga iratai között fennmaradt 108 magyar vonatkozású dosszié (ez lényegesen több mint a környékbeli országokból jöttek iratai), és az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában eddig feltárt, jórészt harmincas évekbeli dosszié elemzéséből néhány dolog mégis feltűnik. Egyrészt folyamodványaiban a Liga kínosan kerülte a „kommunista” jelzőnek még csak az említését is: vörösőrök helyett általában „köztársasági őrséget” (garde républicaine) említettek, vagy ha valaki a vörösőrség parancsnoka volt valahol vidéken, akkor például a „biztonsági erők parancsnoka” megnevezéssel ajándékozták meg. A beadványokat elnézve az a benyomásunk támadhat, hogy az 1919-es kommün alatt mindenki „szocialista”, „köztársasági” vagy „szakszervezeti aktivista” volt. Lehetőség szerint még a spanyol polgárháború köztársasági önkéntesei esetén is minden erővel arra törekedtek a beadványok írói, hogy véletlenül se kerüljön szóba a kommunista párt. A másik furcsa perifrázis a kérelmezők zsidó származására tett utalások lehetőség szerinti elkerülése volt. Persze aki akarta, érthette a menekülés motívumát („numerus clausus” vagy a „zsidóellenes politika”), de a zsidó jelző a lehető legritkábban van leírva, és az ezekhez fűzött magyarázatok is sokszor érthetetlennek tűnhettek a francia tisztviselők számára. A Magyarországról való távozás fő oka lehetett még a rendszer általi üldöztetés, a fehérterror, illetve a nem mindig szabatos jogi terminusokba öltöztetett törvény előtti meghurcolás. A beadványokban sokszor azt látni még, hogy sokszor és teljesen indokolatlanul használják az íróik a „királyi” jelzőt a magyar intézmények megjelölésére („a királyi hatalom megdöntése” mint vád): ami nyilvánvalóan a kifejezés antirepublikanizmusa és vélt francia visszhangja miatt volt gyakran használt. A nyelvi óvatosságnak az is oka volt, hogy a harmincas évek francia közhangulata elég erősen a bevándorlók ellen fordult, és a közigazgatás bizonyos részeiben nem volt ritka az élénk kommunista- vagy zsidóellenesség; népfrontkormány ide vagy oda.

A párizsi magyar követséget nem különösebben hatotta meg a finom távolságtartás a kommunistáktól és az egyre inkább a jogvédelemre összpontosító tevékenység. Az egyesület kezdettől a magyar szervek célpontja volt: már az alakuláskor informátorokat építettek a szervezetbe, sőt egy alkalommal az irattárát is ellopatták. Egy 1926-os jelentés nem igyekezett nagyon árnyalt (és szintaktikailag helyes) képet adni, amikor a Liga társadalmi bázisát elemezte: „a magyar forradalmakból visszamaradt s idevetődött söpredék a szektárius természetű kommunistákon kívül szinte csupa olyan egyensúlyát vesztett, céltudatos és kitartó politikai munkára képtelen, félművelt vagy félbolond emberből áll, aki éppen természeténél fogva nem tud egymással összhangban lenni.

 

Budapest, 1925. július 13.
Jelzet: MNL OL K 149 PTI 651/2. 1926-1-4786. – Eredeti, gépelt, aláírással.

 

A Liga tagjai pedig már 1926-tól ugyanolyan elbánás alá estek, mint a kommunista emigránsok: „útlevelet nem lehet kiállítani, hosszabbítani számukra, de hazatérési igazolványt kaphatnak”, ami egyúttal azt is jelentette, hogy hazatérésük során a rendőrhatóság figyelmét is felhívták rájuk – mint a kommunistákra. (Útlevelükbe vagy igazolványukba kék színű pecséttel ütötték be az évszámot: ez jelezte a magyar határőrizeti szerveknek, hogy kövessék figyelemmel az okmányt felmutató személyt.)

 

3. Barcza György levele Korányi Frigyes párizsi magyar követnek a Liga tagjainak magyarországi beutazásáról

 

Budapest, 1926. július 31.
Jelzet: MNL OL K 95 (Külügyminisztérium, Párizsi követség) 2.(Általános ügyek) –1922-1930–347/pol.res. 1926. – Eredeti, gépelt.

 

 

Mindent összevetve, a párizsi Emberi Jogok Magyar Ligája olyan korai jogvédő magyar szervezet, amely különleges, emigrációs körülmények között jött létre. Magyar vonatkozásban az egyik első, jogvédelemmel foglalkozó szervezet volt, amely a francia színtéren már évtizedek óta létező működési forma adaptációját kísérelte meg. Baloldaliságát (amelyet valahol az októbrista típusú polgári radikalizmus és a Világosság-csoport szocializmusa közé helyezhetünk el) soha nem tagadva, mindig elég vehemensen állt ki a Horthy-rendszer ellen. Egyúttal a korai politikai törekvésektől, illetve kalandor tervektől távolodva, az egyesület hamar felmutatta a professzionalizálódás jeleit. A kommunistákkal szembeni ambivalens viszony 1945 után nyílt ellenségességbe váltott át. A magyar kisebbségek jogaiért már rögtön a második világháború után meginduló küzdelem, illetve a szabadkőművesség pártfogása pedig más irányba indította el vezetőit és tagjait, mint a kommunista szatellitszervezetek zömét.

Ezen a napon történt november 18.

1904

Ezen a napon történt a Magyar Országgyűlésben az elhíresült „zsebkendőszavazás”, az ellenzéki obstrukció letörésére trükkel átvitt...Tovább

1905

Megszületik Klaus Mann német író, Thomas és Katharina Mann második gyermekeként, illetve legidősebb fiaként († 1949).

1916

Véget ér a Somme-i csata, az első világháború legvéresebb összecsapása.

1918

Lettország kikiáltja a függetlenségét Oroszországtól.

1944

A KISZ kezdeményezésére Budapesten megalakult a Magyar Ifjúság Szabadságfrontja, mint közös harci egység. Tagja lett: a KISZ, a Ma-gyar...Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők