„Kezeidet csókolja hálás fiad, Kárli” – Csicseri Orosz Károly hadnagy első világháborús levelei (1916–1918)

Az összeállítás ízelítőt ad csicseri Orosz Károly tüzér hadnagy mintegy 300 darabot számláló első világháborús leveleiből, melyek címzettje édesanyja, özv. Orosz Lajosné br. Kemény Anna. A levelek egy multikulturális közegben nevelkedett, családjának múltját vállaló, de a világ változásaira érzékenyen reagáló nemesifjú szemüvegén keresztül láttatják a Nagy Háború történéseit. Amellett, hogy apró, de érdekes adalékokkal szolgálnak az első világégés történetéhez, a levelek páratlanul értékes forrásai a Székelyföldre elszármazott család 20. századi történetének.

Bevezető

A csicseri Orosz család Székelyszenterzsébeten
 

Az eredetileg Ung, majd Zemplén és Szatmár vármegyében birtokos csicseri nemes Orosz család a 19. század végén,

(1867–1906) huszárkapitány, császári és királyi kamarás révén került kapcsolatba a Székelyfölddel. Magyargyerőmonostori br. 1875–1969, a levelezésben Nánika) 1895-ben kötött házassága nyomán vált Orosz Lajos székelyszenterzsébeti birtokossá és Udvarhely vármegye törvényhatósági bizottságának tagjává. Alig több mint tízéves házasságukból született két fiuk: Károly (1896–?) és Pál (1904–?), a szenterzsébeti birtok (illetve a kisajátítások és az eladósodás nyomán maradt birtokcsonk) urai a 20. század első felében.

A fiúk taníttatásának költségei, illetve az 1921. évi román földtörvény nyomán elrendelt birtok-kisajátítás erősen megnyirbálták a szenterzsébeti birtokot. Károly házasságkötése a segesvári református-evangélikus, magyar-szász családból származó Vándory Viktóriával pedig újabb feszültségforrást jelentett a családban, ugyanis özv. Orosz Lajosné sehogy sem tudta megemészteni, hogy fia egy nem katolikus, ráadásul szász hölggyel kötötte össze az életét. Az anya és az ifjú pár közötti feszültség odáig fajult, hogy a fiatalok 1925-ben Magyarországra költöztek, haszonbérbe véve az Orosz család dombrádi (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) birtokát. A gazdasági válság beköszöntével Károly egyre rosszabbul boldogult a birtokkal, majd 1930-ban arra kényszerült, hogy felesége nagybátyjához, a csehországi Teplitz-Schönau-ba költözzenek, ahol betársult a nagybácsi cégébe. Az állandó anyagi bizonytalanság mellett Károlynak egy sor családi nehézséggel is meg kellett küzdenie: a szenterzsébeti birtok miatt anyjával mindegyre kiújult a régi viszálykodás, öccsétől fokozatosan elhidegült, felesége folyamatosan betegeskedett, két kisgyermeküket is elveszítették (Ilonát 1926-ban és Károlyt 1932-ben), életben lévő kislányuk, Erzsébet erősen halláskárosult volt. Cégük csődbe ment, így gazdaságilag teljesen ellehetetlenülve végül arra kényszerült, amit maga „ultima ratio”-nak nevezett: 1936-ban családjával együtt visszaköltözött Szenterzsébetre. Időközben testvére, Pál befejezte tanulmányait, megszerezte második doktorátusát is, és messze túlképzetten hozzálátott a szenterzsébeti birtok (vagy ami még megvolt belőle) talpra állításához, gyógy- és haszonnövények (borsmenta, kamilla, valeriána, komló, len, kender) termesztésével és Németországba való exportálásával próbálkozott.

A családi levelezést olvasva úgy tűnik, hogy a kisebbik fiú és anyja könnyebben megtalálták a közös hangot, Károly (és felesége) viszont nehezen boldogult velük. A hazaköltözést követően viszonyuk egyre feszültebb, mindegyre felemlegetik évtizedes sérelmeiket, és végül odáig jutnak, hogy szerződésben szabályozzák a birtokon való mozgásukat, illetve kölcsönösen perrel fenyegetik egymást. Mindannyian belátták, hogy a birtok nem tud megélhetést biztosítani mindkét fiúnak, ehhez a felismeréshez adódtak a személyes ellentétek. Mindez ahhoz vezetett, hogy 1937 őszén Pál a maga birtokrészét áruba bocsátotta. Az 1939 júniusában a korporációs választótörvény szerint tartott román parlamenti választásokon Orosz Károlyt Maros megyei képviselőnek választották. Politikai pályafutása azonban alig egy évig tartott, ugyanis az országgyűlést nemsokára feloszlatták.

A családtagok második világháború alatti és utáni életére vonatkozóan kevés irat maradt meg, így nehéz pontosan rekonstruálni akkori tevékenységüket. Valamikor a második bécsi döntést követően Orosz Pál közigazgatási pályára lépett: 1942 tavaszától Szolnok-Doboka vármegye Közjóléti Szövetkezetének szociális előadójaként a kisajátított zsidó birtokok bérbeadását végezte sokgyermekes családok részére. A román közigazgatás idején, 1944 decemberében előbb Szamos megye szociális osztályáról a megyei árvaszék kötelékébe helyezték, majd 1945 márciusában a Dés városi tisztogató bizottság vétkesnek találta antidemokratikus viselkedésben („comportare antidemocratică”). Büntetésül állásából elbocsátották, és eltiltották köztisztségek

. Ezt követően orvosi tanulmányokat folytatott a kolozsvári (majd marosvásárhelyi) egyetemen. Orosz Károly, úgy tűnik, a világháború idején Dél-Erdélyben maradt és Szenterzsébeten gazdálkodott. Források hiányában 1948 utáni tevékenységük és haláluk éve sem ismert.

 

Csicseri Orosz Károly tüzér hadnagy első világháborús levelei (1916–1918)

A mindössze 19 esztendős, középfokú tanulmányaival éppen csak végzett Orosz Károly valamikor 1915 elején, tavaszán jelentkezhetett önkéntes katonai szolgálatra. Apja is katonai karriert futott be – rövid élete a tengermelléki Lovranban szolgálatteljesítés közben ért véget –, így feltételezhető, hogy Károly döntése sem pusztán a korhangulattal, a háborús lelkesedéssel magyarázható. A családi levelezésben kevés adat maradt fenn katonai szolgálatának első, a hátországban töltött időszakára vonatkozóan. Unokatestvére, Orosz Ödön nagynénjéhez írt, 1915. április 22-i leveléből értesülünk róla, hogy Kárli ekkoriban rukkolt be

Ödön levelében nyugtatni igyekszik nagynénjét: "Kedves Nánika Néni, azért ne aggódjon, és ne búsuljon, nem lesz neki ott semmi baja, a harctérre pedig úgyse viszik ki, mert ezek a 18 évesek és pláne önkéntesek, ezeket visszatartják, és majd tiszteket képeznek belőlük, de a harctérre nem megy, amíg ő kimenne, addig már vége lesz a háborúnak. Legjobb most még a tüzéreknél, azt írja meg kedves Nánika Néni, hogy Kárli melyik ezrednél szolgál, közös vagy honvéd, tábori, hegyi vagy a ?" A levelet – túl az aggódó nagynéni, anya megnyugtatására szolgáló mondatokon – a hátországbeliek optimizmusa hatja át. Bár már fél éve zajlott a háború és bebizonyosodott, hogy az mégsem ért véget a levelek lehullásával, mi több, a harctérre vezényelt katonáknak egy egész telet kellett már átvészelniük gyakran hiányos öltözékben, gyenge ellátmánnyal, a levélírónak (és a közvéleménynek) még sincs kételye afelől, hogy a háború nemsokára befejeződik.

Orosz Ödön várakozása azonban nem teljesült be, annyira nem, hogy Károlyt 1916 májusában, egyévi önkéntesi szolgálatának letelte után kivezényelték a harctérre. A tartalékos hadapród a Birodalom nyugati határvidékére, az olasz frontra került, nem messze attól a helytől, ahol apja is szolgált utolsó éveiben. A pontos részleteket nem ismerjük, csupán Nánika Nagyszebenbe küldött tömör, megható távirata maradt fenn, amelyet a harctérre való kivonulás hírére írhatott május 13-án: „Isten áldjon és vezéreljen édes kis fiam. Ölel,

A következő híradás majdnem egy hónappal későbbről, 1916. június 8-áról való, ekkortól kezdve már viszonylag sok levél és tábori levelezőlap fennmaradt. Ezek segítségével több, mint két éven át többé-kevésbé pontosan követhetjük Károly útját a különböző harctereken, betekintést nyerhetünk egészségi állapotának változásaiba, tanúi lehetünk szakmai és magánéleti gyötrődéseinek. Megindító, ugyanakkor zavarba ejtő belelátni az életbe alig kilépett fiú útkeresésébe, pályaválasztása kapcsán való töprengéseibe és leginkább anyjához fűződő bonyolult kapcsolatának hullámzásaiba.

 

Első (fennmaradt) tábori lapjai mindjárt komoly próbatételről tudósítanak. Állomáshelyükre való megérkezése után, mint írja, a rossz idő – és bizonyára a megváltozott étkezési körülmények – miatt bélhurutot kapott és kórházba

. Bár a cenzor gondosan kihúzta a keletkezési helyet, a május 15-én írt tábori lapján mégis kiolvasható, hogy az említett kórház volt. Három nappal később már a Európa hotelben kialakított hadtáp-állomásról írta első helyzetjelentését: „Bizony itt a hegyekben óriási strapákkal jár a háború. […] Mind e mellett az időjárás is rossz. Sokat esik az eső. Fenn a hegycsúcsokon pedig havazik. Egy félóra múlva pedig a legnagyobb hőség van. Na, de mind azért csak elrakjuk az olaszokat. Aki látta mily vitézséggel, halálmegvetéssel nyomulnak bakáink előre, az nem lehet e felől kétségben. Katonáink e vitézségében bízva az orosz offenzívától sem félek. […] 21-én vagy 22-én fogok innét visszaindulni . Örömest megyek vissza, habár tudom, hogy nehéz idők várnak ott reám. De a hazáért örömest elviselek mindent, és ha mégoly nehéz is. Aztán örökké úgyse fog .” Soraiban egyszerre van jelen a tettre kész fiatalember győzelembe vetett hite és a háború poklába keveredett ifjú szorongása, aki maga is arra kényszerülhet, hogy az életét kockáztassa. (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

Két nappal később, még mindig Trientből írta: „Ca. egy fél órával ezelőtt, hogy e levelemet írom, egy olasz repülő meglátogatott bennünket. Szép nagy gép volt. Védő ágyúink tüzelni kezdtek és 2

egészen a gép közelében pukkadt széjjel. Úgy látszik, az olasz megsokallta a dolgot, mert hirtelen megfordult és nagy billegetve hazafelé sietett. Ágyúink nagyon szépen dolgoztak. Az olasz még egy bombát sem dobhatott le. Érdekes, idegfeszítő látvány, ha a repülőkre .” Valószínűleg ez volt az első testközelből megtapasztalt harci élménye a háborúban. Amit átélt, az – úgy tűnik – nem elborzasztotta, hanem inkább lenyűgözte. A haditechnikai újítások, illetve a hadviselés műszaki részletei iránt rendkívül élénken érdeklődő fiú lelkesedése leveleinek állandó jellemzője volt ebben az időszakban. Anyját gyakran olyan harctéri események, műszaki részletek és hadmozdulatok leírásával látta el, amelyeket a gazdálkodásba belefáradt asszony aligha tudott igazán értékelni (a kései olvasó annál inkább). Károly mégis szükségét érezte megosztani azokat valakivel, a katonadolgokat értő apa hiányában anyjával.

1916. július 4-én írt levelében például meglehetősen részletes leírást adott tüzérmegfigyelői beosztásával járó feladatairól és annak kockázatairól: „Még mindég a

vagyok. A megfigyelő állomásom egy ca. 1200 m magas hegyen van; a hegycsúcstól ca. 50 m balra, a hegy gerincén. A hegy csúcsán azért nem jó lenni, mert az ellenség mindég ott keresi a tüzér megfigyelőket és oda lőnek, ha nem is látnak senkit. Majdnem minden nap küld a hegyem csúcsára 2–3 Schrapnellt, de hát én nem vagyok a csúcson! Azért nem igen jönnek hozzám robbanási szilánkok. A megfigyelő állomás maga 3 nagy szikla közt van. Két szikla az ellenség felé néz. A két szikla közt van egy kis lyuk, ezen át kukucskálok ki; a harmadik szikla jobbról véd. Baloldalról építettem egy kőfalat, úgy hogy onnét is védve vagyok. Az egész pléhvel () van befedve és a pléh fűtéglákkal van befedve. Ez egy kicsit biztosít Schrapnell füllkuglik ellen! Mint látod, meglehetősen védve vagyok. Itt ülök a nap legnagyobb részén és sokszor éjjel is. Innét dirigálom a lövéseket. Van a Batterie kommandánsommal és az ágyúimmal telephon összeköttetésem. A leírt kis lyukon át figyelem a terepet . Ha valami mozgást látok az ellenségnél, mindjárt jelentem vissza a Batterie kommandánshoz, aki jelentéseimet továbbítja. Ha valami Batteriem számára előnyös célt fedezek fel, azonnal tűz alá veszem. Batterie kommandánsom megengedte, hogy ha kell, egészen önállóan lőjek. Már többször volt alkalmam ezen engedélyt kihasználni. Bizony elég fárasztó munka megfigyelőnek lenni. Sokszor 2-–3 nap alatt csak 4–5 órát alszom össze .” (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

Némelykor az anyának írt tábori lap drámai hangú haditudósítássá vált, amint az történt július 6-án is: „Kedves Mamdi! Éppen most, hogy ezen levelemet írom, erős Schrapnell és gránát tűzben vagyok. Nagyon lőnek ide az olaszok. De bízom a jó Istenben és nem

.” Sűrű napok lehettek ezek Orosz Károly életében, hiszen másnapi tábori lapján azt tudatta anyjával, hogy már a tűzkeresztségen is átesett, először lőtt emberre, és el is találta bal . (Lásd a 3. számú dokumentumot!)

Az embert próbáló napok dramaturgiai csúcspontjául egy július 9-én írt tábori lap szolgál, amely Orosz Károly megfigyelői és elbeszélői tehetségét egyaránt dicséri: „Kedves Mama! Még mindég a megfigyelőn vagyok. Máma vasárnap van. Templomot csak a Binoklim segítségével láthatok. De ott sincs istentisztelet. Háború van! A templom falain óriási lyukak – gránátok helyei. Voltam egyszer egy ilyen összelőtt templomban. Roppant szomorú látvány! Az ember majdnem sírhatna! A szentképek és szobrok mind le voltak esve állványairól a gránátok explóziója által, csak egy feszület maradt meg a helyén, a főoltáron. Egész különös benyomást tett a romok között a feszület, szemeit éghez emelve. Az emberek vétkeiért szenvedő

.” (Lásd a 4. számú dokumentumot!)

Az ifjú kadét 1916 nyarán írt levelei számos érdekes adalékkal szolgálnak az olasz front mindennapjairól, az ellátmányról, a lakásviszonyokról, de a katonák és a helyi lakosság kapcsolataiba is betekintést kapunk. Július 4-én írt levelében olvashatjuk: „Mint már írtam, 9 napig csak felmelegített konzervekből éltem és fekete kávéból. Roppant megunja az ember a konzerveket. Nem is hiszed mennyire. Tegnaptól kezdve egy közel álló 

vagyok . Tegnap és máma kaptam már rendes meleg ételt. Sikerült egy helyt Maggit és mustárt vennem. Evvel a kettővel aztán mindent ehetővé lehet tenni. Azért mindég sokkal nagyobb az étvágyam, mint a porció, ez igazán baj. 10 órára és uzsonnára vajas kenyeret eszem, de vaj helyett mustárt használok. Egészen jó! Baj van a vízzel. Ezt nagyon messziről kell hozni. Az út oda és vissza összesen 3½ óra! Ezért mosakodni is csak minden másodnap lehet. Megjegyzem, hogy a mosakodás a legnagyobb élvezet a .” (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

Június 19-i levelében arról olvashatunk, hogy miként viszonyult az osztrák-magyar hadsereghez az olasz lakosság: „Az olasz foglyokkal vagy nem szabad beszélni, vagy ha az ember mégis megszólítja őket, akkor nem adnak feleletet. Civilt meg pedig még egyet sem láttam kinn a harctéren, ti. oda való lakost. Mind elmenekültek. Csak egy ca. 80 éves vénasszonyt hagytak itt, aki mindég és mindenre azt mondta: »Maledetto porco

Ezt ugyan könnyű .” Ugyanitt a helyi lakosság kapcsán egy mulatságos történetről is beszámolt: „A civil lakosság különben, úgy látszik, nagyon hirtelen menekült el. Mindent otthagytak. Csak az élő állatokat vitték el magokkal. A házakban sok élelmiszert kaptunk. Gyönyörű fehérneműt hagytak ott. Egy kis eset: Teljesen átázva telephonistáimmal egy parasztházhoz értünk. Bementünk. A szobában egy nagy faláda volt. Telephonistáim azonnal feltörték. Gyönyörű vászon női fehérnemű volt benne. Egész modern ingek és csipkés bugyigók. Mi sem voltunk lusták, egy kettőre levetettük vizes fehérneműinket és felhúztuk az imént talált ruhákat. 2 napig futottam női csipkés gagyával és kivágott csipkés .” (Lásd az 5. számú dokumentumot!)

1916. július utolsó és augusztus első két hetéből nem maradtak fenn levelek. Erre az időszakra tehető Orosz Károly alakulatának, a 34. nehéz tábori tüzérezrednek a keleti frontra való átvezénylése. Mivel a további levelek is kelethely nélkül íródtak, csak egy-egy elejtett utalás, félmondat jelzi, hogy a helyszín valahol a keleti fronton lehet. Augusztus 18-i levelében találjuk az első ilyen jellegű részletet: „Most megint elég sok dolgunk van a megfigyelő állomáson. Sibériai lövészekkel állunk szembe, első rangú katonák. Roppant bátrak, ügyesek, kitűnő lövészek. Jaj annak, akit 1000–1500 lépésnyi távolságról célba vesznek! Mesterek a lövészárkok készítésében és maszkírozásában. Ha a mi tüzérségünk egy nap egy ellenséges lövészárkot erősebben lő, akkor másnap reggelre már üres az az árok. Az éj folyamán építenek egy új árkot a közelben, úgy eldugva és maszkírozva, hogy csak a nagyon gyakorlott szem veheti észre. Nagyon fárasztó így a

.” Augusztus 20-i levelében azt írta: „Tegnap a muszi nagyon ide köpködött ”, másnap pedig arról tudósított, hogy lakása „egy elhagyott muszka lövészárokban .” December 27-i levelében az orosz ágyúk ellen építendő fedezék kapcsán azt olvashatjuk: „Most megint elég sok dolgom van. Egy új rókalyukat kell, hogy építsek a megfigyelőm mellé. Ez egy óriási munka, és ami a legunalmasabb, csak éjjel lehet rajta dolgozni. 4 méter mélyre, kőbe be lesz robbantva. Azt remélem, hogy 3 hét alatt meg leszek vele. Ez már aztán tényleg gránátbiztos lesz, ha nem hoz a muszka egész nehéz kalibereket ide (28 cm!). Eddig 15 cm a legnagyobb kaliberű ágyú itt ezen a frontszakaszon, a muszkák .” Hogy az események mindvégig a keleti front ugyanazon szakaszán játszódnak, azt az 1917. március 5-i levél erősíti meg. Ebben fényképeket küldött haza, mint írja arról a hegyről, amelyen „már augusztus óta lakik”, azaz megfigyelő állását . Három nappal később írt levele segít állomáshelyének pontosabb meghatározásában: „Máma Kőrösmezőn voltam fürödni. [...] Meleg szél fúj és esik az eső. Úgy látszik, jön a tavasz. Reméljük, hogy az utolsó háborús tavasz, az utolsó véres !” Két visszaemlékező jellegű, 1917. decemberben kelt levelében pedig azt írja náhány tiszttársáról, hogy őket már az előző évben a Tatár-hágón sokat . Bizonyosnak látszik tehát, hogy a 34. nehéz tábori tüzérezred 1916 nyarától kezdve a Tatár-hágó közelében tartotta állomáshelyét. Károlyt utoljára 1917 augusztusában találjuk itt, tehát éppen egy évig tartózkodott a kárpátaljai Kőrösmező .

A keleti frontra való megérkezése után nem sokkal, 1916. augusztus 18-án megindító élményben volt része. Őfelsége születésnapjának reggelén ugyanis az egész harctéren díszlövéseket adtak le, mindenfelé nagy éljenzés volt, majd felhangzott az Isten áldd meg a 

. E napok másik nagy érzelmi töltettel bíró történése egy otthoni hír volt: augusztus 29-én tudta meg, hogy kitört a háború Romániával, utóbb pedig arról is értesült, hogy a román betörés miatt anyjának menekülnie kellett, a szenterzsébeti birtok pedig sorsára hagyva, felügyelet nélkül maradt. Október derekán – rövid szabadsága idején Linzbe utazva szerelméhez – írta meg az otthoni állapotok miatt aggódó levelét: „Tegnap egy tüzér hadnaggyal utaztam, aki azt mondta, hogy 3 napig állt a szenterzsébeti határon ütege egy részével. Azt mesélte, hogy házunk sérületlen, a kertben több ellenséges löveg explodált. Most már csak az a kérdés, nem-e rabolta ki a saját lakosság házunkat. […] Ugyanez a hadnagy mesélte, hogy az Ugronék lakásában lakott volt pár napig, ez a ház is sértetlen. Ugronéktól sok bútort elcipeltek. Zoltánban a Lili néni házáért heves harcok folytak. Azt is mondta, hogy nem igaz, hogy Segesvárt lőtték volna. Na, ezek elég megnyugtató ." Október 31-én kelt levelének is a feldúlt szenterzsébeti otthon a témája. Figyelemre méltó azonban mindkét esetben a realitásérzék és a kiegyensúlyozottság, hiszen nem próbálja mindenáron a támadó hadsereg katonáira hárítani az okozott károkat: „Alig hogy pár szóval említed szenterzsébeti utadat. Pedig igazán nagyon érdekelne, hogy s mint néz ki arrafelé a világ! Sok kárt tettek a katonák? Ugyebár mindég mondtam, hogy a saját katonaság többet pusztít, mint az ellenség, és pláne a honvédek – azok még a tatároknál is nagyobb rablók! Ugyebár, hogy igazam van! A bútorainkban sok kárt tettek? Hogy a kocsit ellopták, az magától érthető, egy ütegkommandánsnak a fő vágya egy kellemes, könnyű kucsir !" Az otthoni állapotok miatti nyomasztó hangulatát azon örömhír enyhítette némileg, hogy megkapta a kis ezüst vitézségi érmet. Mint írja: „Még a tiroli fáradalmak és szenvedések jutalmául. Beadva ugyan a nagy ezüstre voltam, de most nagyon spórolnak a kitüntetésekkel. Ez is elég szép! Ma vagy holnap lesz

Orosz Károly harctéri feladata az új állomáshelyén sem változott. Tüzérmegfigyelőként az ellenséges csapatmozgásokról való híradás volt az elsőrendű feladata, de a támadások elhárításában, az ellenséges állások felszámolásában is szerepet kapott. 1916. október 28-i levelében számolt be első igazán veszélyes akciójáról a keleti fronton: „Tegnap nem írhattam neked. Kint voltam messze az állásaink előtt egy ellenséges üteget megfigyelni és összelőni. Körülbelül sikerült is az ellenséges üteget a Moskaui

küldeni. Elég, sőt nagyon fárasztó volt a dolog, mert nagyon sokáig (reggel 6 – du. 2 óráig) csendben kellett egy nagy kő mögött feküdni. Alig 40–60 lépésnyire az ellenséges előőrsöktől. Meglehetős hideg nap volt, és a köd semmiképp sem akart felszállani a völgyekből. Végre 1 óra körül du. felszállt a köd. Most aztán gyorsan végeztünk az üteggel, az 5 lövés telitalálat volt! Mikor dolgunkat elvégeztük és visszahúzódtunk, észrevettek ugyan az ellenséges előőrsök, de mire az első lövést leadták, mi már egy közeli erdőbe beszaladtunk és a fák által fedezve szerencsésen ." (Lásd a 6. számú dokumentumot!)

Pár nappal később, november 2-án kelt levelében újabb harctéri bravúrról olvashatunk: „Kedves Mamdi! Tegnap nem írhattam Neked, mert kint voltam majdnem egész nap egy hegycsúcson, állásaink előtt, egy ellenséges üteget megkeresni. Sikerült is megkapni azáltal, hogy mikor lőtt, a lövés felvillanását megláttuk. De sokáig kellett várnunk, míg leadott egy pár lövést, melyek az ágyúk állását elárulták. Egy hadnagy is kint volt velem. Ő 2 tábori taracküteg (10 cm) tüzelését vezette, én két nehéz taracküteg tüzét (15 cm). Alig adta a szerencsétlen ellenséges üteg le az első lövéseit, amint mindjárt minden oldalról nekiestek ütegjeink. A hatás leírhatatlan volt. Rövid pár perc múlva az ellenséges ütegállás sűrű kékes-sárga füsttel volt elborítva, a mi beütő lövedékeink füstjétől, csak néha-néha lehetett gerendákat, köveket stb. a levegőben repülni látni, ha egy gránát egy fedezékbe vagy más olyanfélébe esett. Ez egy óra hosszat tartott így. Azt hiszem, hogy vajmi kevés maradhatott meg az ütegből. Még sejtünk egy pár ellenséges ütegállást. Azokra is alkalomadtán ugyanaz a sors vár! Csak estve, mikor már sötét lett, térhettem vissza, nehogy meglásson az 

." (Lásd a 7. számú dokumentumot!)

E levelébe egy saját készítésű fényképet is beragasztott, amely lakhelyéről készült, az épület előtt a „teraszon” főhadnagy látszik. (Lásd a 8. számú dokumentumot!)

1916. december 11-én ismételten egy dermesztően életveszélyes szituációról számolt be: „Tegnap utálatos egy nap volt. Egész nap ágyúharc volt itt. Reggel, mindjárt amikor kimentem a megfigyelőmre, útközt az oda vezető futóárokban eltemetett egy gránát. Alig tudtam kijönni a kövek és gerendák alól. Amint meg kiérkeztem a megfigyelőre, elkezdett a muszka oda lőni. Délután ½ 3 óráig tartott a »pergőtűz«. Az egész futóárkot széjjellőtte, úgy, hogy be kellett várnom az esti szürkületet, hogy a lakásomba 

." (Lásd a 9. számú dokumentumot!)

Hadi eseményekkel korábban nem szembesült katonák számára a tömegméretű öldöklés, a halál közelségének élménye, a folyamatos életveszély feszültsége, a rokkantak, haldoklók látványa súlyos lelki megterhelést jelenthetett. A traumák feldolgozásának egyik lehetséges módja a tábori misék, istentiszteletek biztosítása volt. Ezáltal a katonák nemcsak hitüket gyakorolhatták és vallásukat élhették meg, hanem visszanyerhették valamelyest felzaklatott lelki békéjüket is. A tábori misék élményéről kétszer is beszámolt Orosz Károly. 1917. március 11-ei levelében azt írta: „Máma voltam az első istentiszteleten itt kint a harctéren. Egy szekérszínben (fenyőágakból építve), 3–4 deszkából összeállítva egy »oltár«. A szőnyegek helyett lópokrócok. Egy tábori lelkész csendes kis misét mondott, utána evangélium és pár kitartásra buzdító szó. Egyszerű, csendes és mégis ünnepélyes volt. Igazán jólesett itt kint is végre miséhez

."

A fronton töltött napok azonban nem jelentettek folyamatos hadakozást. Ha a körülmények összjátéka folytán szabad időhöz jutottak, a katonák igyekeztek megpihenni, megbeszélni közös élményeiket, vagy éppen elfelejteni az átélt borzalmakat, hazagondoltak, vagy csak egyszerűen aludtak. Ilyen, hadi eseményektől mentes időszakról számolt be Orosz Károly is 1916. október 24-én írt levelében: „Életünk itt elég kellemes (már amennyire a harctéren az élet kellemes lehet), itt »Frieden im

« van. Csak néha-néha lehet hallani egy ágyúlövést vagy 1-2 puskalövést. A nap legnagyobb részét lakásunkban töltjük. Leveleket írunk, olvasunk, sakkozunk, vitatkozunk különböző kérdések felett. Néha-néha szolgálati írásokat is kell csinálni, foglalkozás van mindég. Legkellemesebbek az esték. Szobácskánkban befűtünk és a parázson szalonnát (Linzből!) sütögetünk, kellemesen elbeszélgetünk, vagy a telephont hallgatjuk. Este úgy ½ 8 – 8 óra körül kezd a telephon igen érdekes lenni, kezdődnek a különböző estéli előadások. Egy baka szárnykürtön trombitál gyönyörű szépen cseh nótákat, egy másik hegedül, tőlünk egy tüzér énekel, gyönyörűen imitálja a tyúkokat, a kutyákat etc. tiszta kabaret előadás! Messze-messze valahol, ki tudja hol, egy gramophon játszik a ." (Lásd a 10. számú dokumentumot!)

Az eseménytelen napok azonban egy kritikus ponton túl már nem a regenerálódást szolgálták, és nem tettek jót a katonák harci moráljának. Az unatkozó katonákon ilyenkor könnyen erőt vettek a borús gondolatok, képzeletük rég elhagyott otthonaik felé szárnyalt, távol lévő szeretteik képét próbálták felidézni, vagy éppen szerelmük, házastársuk kitartásán, hűségén merengtek. Többször írta Orosz Károly is leveleiben, hogy a mozgalmas napokat annak ellenére is inkább kedvelte, hogy azok csaknem mindig közvetlen életveszélyt hordoztak. 1916. augusztus 22-i levelében írta: „Máma lejöttem a Beobachtungsstandról a Batterieba. […] Sokkal jobban szeretem az életet kinn a megfigyelőn és az arcvonalban, mint itt hátul. Itt unalmas az élet. Csak akkor van dolgom, ha éppen lő a Batterie. Most éppen – 7 óra estve van – az emberek együtt ülnek, az egyik szájharmonikán játszik, a többiek énekelnek. Búskomor magyar nótákat, kuruc dalokat. Mindenkinek sajong a szíve –

.” Vagy ahogy egyik, még az olasz frontról küldött levelében tömören fogalmazott: „ha nincs munkája az embernek, folyton .”

Hazagondolni pedig – elfoglaltságai ellenére is – gyakran volt alkalma Károlynak. Ezekben a hetekben leginkább a pályaválasztás foglalkoztatta. 1916 őszén hadnagyi kinevezését várta, talán éppen amiatt forogtak gondolatai akörül, hogy miként alakítsa pályáját a háború után. Az egyik lehetőséget a földbirtokosi, gazdálkodó lét jelenthette volna, átvenni anyjától a szenterzsébeti birtokot, és megkísérelni hatékonyan gazdálkodni a sovány föld és a rossz klímájú vidék ellenére is. Károlynak azonban sem szaktudása, sem kellő tapasztalata nem volt a gazdálkodáshoz. Bizonyára azzal is kalkulált, hogy ha Szenterzsébetre költözik, erős egyéniségű, energikus anyjával – aki éveken keresztül maga tartotta kézben a birtokot – közösen kellene meghoznia a fontos döntéseket. Anyja szerette volna, ha nagyobbik fia hazatér és támaszául szolgál. Károly azonban nem volt boldog a lehetőségtől, inkább félhetett tőle, vagy, ahogy egyik levelében diplomatikusan fogalmazott, „oly ideális szép terv, hogy nem is merek benne

.” A másik lehetőség – és ekkoriban Károly inkább ez iránt érzett vonzalmat – a katonai karrier volt. Lelkesen írt több alkalommal is anyjának a katonai pálya előnyeiről. Október 20-i levelében például így vallott érzéseiről: „Ha közelebbről meggondolom a dolgot, azon veszem észre magam, hogy szívesen és örömmel vagyok katona, [még] ha a háború végét már nagyon is kívánom. Azt hiszem, hogy jó katona lenne .” Az idő sürgette, hiszen minél hamarabb kérelmezte volna ténylegesítését, annál többet nyomott volna a latban további karrierje szempontjából a frontszolgálat. A nagy döntést nem kívánta egyedül meghozni, anyja tanácsát kérte a dilemma megoldásában. A válaszlevél nem ismert, csupán Károly viszontválaszából sejthetjük annak tartalmát. Eszerint Nánika feltételt szabott fiának a katonai pálya folytatása ügyében: nem fog belátható időn belül megházasodni. Károlyt azonban várta jegyese Linzben, így természetesen nem kívánt anyjának semmiféle ígéretet tenni. Azt pedig, hogy anyja nem bízott kedvese iránti érzéseiben, kimondottan rosszul viselte: „Leveled azt a benyomásomat, melyet már többször észrevettem, csak megerősítette, hogy Te még mindég azt hiszed, hogy Resl-hez való szerelmem csak szalmatűz, amelyből egyhamar ki fogok ábrándulni! Evvel szemben csak azt a tényt állíthatom, hogy most már nemsokára egy esztendeje, hogy mátkás vagyok; kétszer voltam nála, megismertem családját, megismertem családi életét, és csak azt konstatálhatom, hogy ma, ha lehetséges, még jobban szeretem, mint ezelőtt egy éve; mentől inkább megismerem, annál nagyobbra nő tiszteletem előtte. Azonban ne hidd, hogy mindent rózsaszínű pápaszemen át látok, nem! Nagyon jól tudom, hogy Resl-nek is vannak hibái, mint minden más embernek. Ez egészen magától érthető. Egész bizonyosra veheted, kedves Mamdim, hogy én Resl-t 4–5 év múlva éppen úgy fogom szeretni mint most, és hogy ha egyszer megházasodom, biztosan nagyon boldogak !” (Lásd a 11. számú dokumentumot!)

Károly és anyja levelezéséből nehéz pontosan megítélni, mit gondolt Nánika a linzi lányról. Megnyilatkozásai alapján azonban arra lehet gyanakodni, hogy különösebben nem kedvelte Resl-t, inkább vetélytársat érezhetett benne. Erre utal Károly 1916. június 22-i levele is, melyben szabadkozni kényszerült anyja számonkérő megjegyzései miatt: „Majdnem mindég egyszerre írok mind a kettőtöknek, és legtöbbször ugyanazt mind a kettőtöknek. […] Egészen ok nélküli azt hinni, hogy Resl-t inkább szeretem, mint benneteket és többet írok néki, mint nektek. Ez nem így

.” Az is előfordult, hogy Nánika választás elé állította fiát, erről Károly 1917. január 26-i leveléből értesülünk: „Kedves Mamdim, egyik leveledben azt írod, hogy úgy igazítsam be a dolgot, hogy vagy hozzátok, vagy Resl-hez menjek a szabadságomban. Kedves Mamdim, ezt nem kívánhatod tőlem! Ha most sikerül még nagy bajjal szabadságot kapni, úgy a következő szabadságra csak jövő október vagy novemberben van kilátásom. Azaz a nyári nagy harcok után. Nem kívánhatod tőlem, hogy ezek a nagy harcok előtt benneteket vagy Resl-t ne !"

Anya és fia kapcsolata 1917 nyarán mélypontra jutott – konfliktusuk oka természetesen Károly és Resl jegyessége volt. Július 25-i levelében Károly csúnyán kifakadt anyjára: „Kedves Mamdim, nincs semmi értelme, hogy a Resl és köztem fennálló mátkaság ellen dolgozzál; nem érsz el úgysem semmit, legfeljebb azt, hogy én idegenedek el tőletek. És, ha mégis sikerülne széjjelválasztásunkat elérned, én benned, édesanyám, akkor mindég csak azt az egyént látnám, mely nekem annyi és oly mély fájdalmat okozott. Kedves Mamdim, tudom, hogy Te csak javamat akarod; de anélkül, hogy szívemet megkérdezzed, engem egy leánytól elszakítani, egy leánytól, melyet igazán szeretek, melynek lekötöttem magam, önként, ez nem jótétemény! Nagyon kérlek, kedves Mamdim, ne nehezítsd meg anélkül is nehéz életemet. Apropos, azon állításod, hogy Resl igen szegény, minthogy elvehetném, nem áll. Az én jövedelmem nemcsak az apai örökség kamatai, hanem számítani kell avval is, hogy én is szerzek bizonyos pénzösszeget, saját munkám által. Ez egy oly faktor, mellyel feltétlen számítani kell és

.” Úgy látszik tehát, hogy Nánika Resl iránti ellenérzéseinek nem csupán érzelmi okai voltak, legalább annyira szerepet kaptak az anyagi megfontolások is. (Lásd a 12. számú dokumentumot!)

A pontos részletek nem ismertek, de tény, hogy Károly és Resl kapcsolata 1917. július végén megszakadt. Károly anyjához küldött levelei között fennmaradt egy drámai hangú levéltöredék, amelyben kétségeinek és gyötrődéseinek ad hangot. Az önmarcangoló vallomás első része azonban hiányzik (vajon miért?), így a keltezés sem ismert. Nem tudni, mennyi idővel íródott a szakítás után, de megvilágítja némiképp Nánika abban játszott szerepét, ugyanakkor fontos adalékokkal szolgál a Károly és anyja közötti kapcsolat vizsgálatához is: [… nem] tehetek róla, akármennyire is küzdöm ellene, még most is őrültül szeretem őt! Sokat, sokat szenvedek mátkaságunk felbontásán. Még mindég nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e mikor rád és nem magamra hallgattam. Ne haragudj, kedves Mamdim, hogy ily nyíltan mondom ezt ki, de egy belső hang sokszor kínoz, gyötör: Nem szabadott volna ezt megtenned! Magad rontottad el magadnak életed szerencséjét! Igazat mond ez a hang? Sokszor magam előtt szégyellem magamat, oly csúful, gyáván viselkedtem akkor Szenterzsébeten. Azért voltam gyáva, mert anyám akaratát teljesítettem??? Magam se tudok rá feleletet, de mindég küzdök önmagammal. E szavak ne legyenek ellened irányítva, kedves Mamuskám, nem, csak a szívemet akartam előtted egy kicsi kicsikét kitárni. Hisz te vagy az egyetlen, akihez nyíltan szólhatok! Azt hiszem, nem fogod szavaimat rosszul értelmezni! Kezeidet csókolja hálás fiad, Kárli. Marhaságot írtam, ne végy róla

."

„A kellemetlenségek ritkán szoktak egyedül jönni” – bölcselkedett egyik levelében Károly, és valóban: szerelmi bánata mellé 1917 augusztusában egy rendkívül makacs gyomorbántalmat is összeszedett, amely több hétig kínozta. Előbb a máramarosszigeti, majd a szatmárnémeti barakk-kórházban feküdt, és úgy tűnik, egyre inkább kiábrándult a katonai pályából, olyannyira, hogy felmentését is kérelmezte, eredménytelenül.

1917 őszén szabadságot kapott, és hazamehetett a birtok rendbetételénél segédkezni (vélhetően ekkor kerülhetett sor a fentebb említett szenterzsébeti afférra). December elején azonban már újból arról értesülünk, hogy szabadsága leteltével az ezredét készült megkeresni a keleti fronton. Alakulatához a bukovinai

december 12-én érkezett meg. Új megbízatásáról, illetve a keleti fronton ekkor uralkodó állapotokról egyik december végi levelében így írt: „Beosztva mint vagyok, azaz a lovakat kell, hogy gondozzam. 100 db lovunk kéne, hogy legyen, momentán csak 86 van, 66 emberem van ezekhez. Hát dolgom elég van. Felügyelni ezekre az állatokra, folyton rühösödnek, enni csak 1 kg zabot és 1–½ [talán 1 – 1 ½] kg szénát kapnak, képzelheted, hogy néznek ki. Pláne a nehéz muraköziek! Szegények, olyan éhesek, hogy egymás ganéját megeszik! Próbálom mindenképpen az ételüket feljavítani száraz falevéllel, fűzfa ágacskákkal etc., etc. De mind emellett nagyon gyengék. Megdögölni igen erősek, élni igen gyengék. Sok lovat reggel, vagy egyáltalában, ha egyszer lefekszik, fel kell emelni, mert magától nem tud. A hajtó tüzéreim nagyjában pedig egy disznó szocialista banda. Pláne eleinte, mikor átvettem őket, sok bajom volt velük, de most már jobban viselkednek, miután egy párat bezárattam, és csak egy vastag nádvesszővel jelenek meg köztük. Utóbbit nagyon .” Figyelemre méltó részlet, hogy 1917 végén a Monarchia hadseregében is terjedőben voltak a szocialista eszmék, amelyekkel szemben Károly – származása, neveltetése okán is – meglehetősen vehemensen foglalt állást. (Lásd a 13. számú dokumentumot!)

Többször is arra kapott megbízatást, hogy takarmányt szerezzen és szállítson a rábízott lovak ellátására. Ekkor adódott számára lehetőség, hogy megismerkedjen a bukovinai valósággal. A

, és környékén tapasztaltakról, az ott élők mindennapjairól igen plasztikus leírásokat hagyott hátra. 1918. január 20-ai levelében olvashatjuk: „Alkalmam van itt a ruthén népet tanulmányozni. Sok érdekes szokást, viseletet, babonát etc. ismertem itt meg. Ami a gazdaságot illeti, ezek sokkal előbbre vannak, mint nálunk a székelyek. Sok gazdasági gépet használnak, vasekét etc. A vetésforgójuk tökéletesebb. De ők maguk sokkal civilizálatlanabbak. Pl. az egész család együtt hál egy nagy ágyban etc. Főzni sem igen tudnak. Csak egy kis fekete puliszkát esznek tehéntúróval, ünnepi étel vízben főtt búza cukorral, húst ritkán esznek, pedig minden házban sok füstölt húst láttam. Érdekes, hogy ezek a sohasem köszönnek egymásnak. Ha egyik bejön a másik szobájába, szó nélkül leül valahová és legalább 10 percig hallgat, aztán .” Két héttel későbbi, némileg a kultúrfölény hatása alatt írt levelében tovább részletezte a helyiek társalkodási szokásait: „Egész érdekes szokásokat és viselkedéseket láttam itt, de most már eleget láttam. Egészen érdekes pl. egy csues vizita. Megnyílik az ajtó. Bejön egy csues ember. Szó nélkül leül a kályha mellé. Köpik egyet; kifújja az orrát a földre; még egyet köp. Hallgatás. ½ óra múlva köpködés, orrkifúvás, köpködés, mint elébb, hallgatás. ½ óra múlva dupla nagy köpés, háromszoros orrkifúvás, egy energikus, nagy előkészületű köpés, ezzel barátunk felkel s szó nélkül kimegyen. Ilyen vizitát naponta kettőt-hármat .”

Az 1917 novemberétől zajló fegyverszüneti tárgyalások a központi hatalmak és a bolsevik Oroszország között 1918. március 3-án Breszt-Litovszkban megkötött békeszerződéshez vezettek. A keleti fronton megszűntek a hadi események, ennek köszönhető, hogy 1918. március 7-én Orosz Károlyt már a bécsújhelyi repülőtiszti iskolában találjuk. Alig másfél hónapos kiképzés után, április végén már a bevetés várta, ezúttal tüzérségi repülőként: „Máma hirtelen parancsot kaptam a Kriegs-

név szerint kommandírozva, hogy ki kell menjek a frontra. Egyáltalában az összes tiszteket kiküldték innét. Én a VI. jövök, a Piave és Brenta közé. Ez eddig egy igen büdös hely volt, mert csupa angol repülők voltak ott, de most jobb, mert az angolok elmentek Flandriába, és olaszok vették át megint a frontot. Hogy melyik századhoz leszek beosztva, azt persze nem .” Amint későbbi leveleiből kiderül, Orosz Károly hadnagy, tüzérségi felderítő és rádiótelegráf tiszt a 70. repülőszázadhoz kapott beosztást, amely a Tagliamento és a Piave folyók vidékén látott el harci feladatokat. Május 26-i levelében már az első éles bevetéséről számolt be: „Tegnapelőtt csináltam az első repülésemet itt az ellenség felett. Fényképeztem alig 300 m magasságból. Nem is lőttek rám az olaszok, annyira el voltak bámulva, hogy oly alacsonyan jövök leállított .” Kevésen múlt, hogy május 31-i bevetése tragédiába torkolljon. Egy tapasztalatlan, a repülőiskolát frissen végzett pilótával repült, aki súlyos hibát vétett a leszállásnál. Csupán Károly lélekjelenléte mentette meg az életüket, gépük így is komoly károkat szenvedett – erről fényképeket is küldött . (Lásd a 14., 15. számú dokumentumokat!)

Az eset annyira megviselte, hogy napokig nem volt képes repülni, legközelebbi (június 13-i) bevetése előtt pedig „egész komoly lámpaláza”

. Hamarosan azonban visszanyerte önbizalmát, ismét a régi lelkesedéssel végezte munkáját. A bevetések között az új feladatkörével kapcsolatos tudnivalókat igyekezett megtanulni, [...] az ellenséges árkokat, gépfegyvereik felállítását, ütegeik felállítását stb., stb. Ezeket úgy be kell tanulni, hogy az ember álmában is le tudja rajzolni, mert csak így lehet aztán sikeresen felderíteni. Pláne nekem, mint tüzérségi repülőnek, minden felszállásra elő kell, hogy készüljek, mint egy tanító az !"

Ismét a régi lelkesedéssel tudott írni harci feladatairól, úgy ahogy azt tette két évvel korábban. A repülés örömmel töltötte el, ilyenkor megfeledkezett a minden percben ott leselkedő veszélyekről is. Különösen az offenzív jellegű bevetésektől volt lelkes, olyan könnyedén tudott írni azokról, mintha a leghétköznapibb tevékenységek volnának: „Az ember kiszalad, ledob egy pár bombát, kilő egy pár széria gépfegyverlövést, hirtelen lerajzolja az állásokat s máris rohan vissza, amily gyorsan csak telik a géptől” – írta június 28-i

. A legnagyobb kockázattal járó küldetésekről is derűsen volt képes beszámolni anyjának. Július 10-i levelében ezt olvashatjuk: „Korán reggel repültem; csak egy pár felhőfoszlány úszkált az égen. Éppen akkor kelt fel a nap, midőn ca. 1000 m magasságban voltam. Gyönyörű kép volt. [...] Alig voltam a mi frontunkon túl, máris közeledett felém két angol gép gyanús, rossz gondolatokkal, meg is lógtam mindjárt, meggondolván, hogy a légi ütközet nem a feladatom, hanem a fényképezés. Zuhanó repülésben lementem tehát s elbújtam a közeli hegyek közt. Egy kis idő múlva megint bemerészkedtem az ellenséges földre, alig voltam túl, máris jött fentről 2–3 angol, megint meglógás, mint azelőtt. Még egy harmadszor is megpróbáltam a szerencsémet, most sikerült egy pár képet csinálni, de aztán ideje is volt a meglógásnak; jól megnyomtuk a gépet, 220 km gyorsasággal vágtattunk hazafelé, ahol, hála a jó Istennek szerencsésen leszálltunk. Egész érdekes egy ilyen repülés. Olyan, mint egy fogósdi vagy bújócska játék, ahol az ember az életéért játszik. Máskülönben jól vagyok, sokat gondolok reátok. Kezeidet csókolja hálás fiad, ”. (Lásd a 16. számú dokumentumot!)

Az életéért és az életével játszott. Tudatában volt ennek, mégis egy, a közvetlen közelében történt tragédia nagyon megviselte: július 13-án kedves bajtársa, Reisenbauer főhadnagy légi ütközetben fejlövést kapott és meghalt. Az esetről megrendítő levélben számolt be: „Reggel együtt startoltunk, egy és ugyanazon feladatunk volt, különböző magasságból. Őneki ca. 5000 m-re kellett volna fölcsavarnia magát, míg én 1200–2000-re repültem. Utálatos egy nap volt! Csak úgy hemzsegtek az ellenséges gépek a levegőben. Én két ellenséges csapatot láttam a levegőben, s sikerült mind a kettőnek idejében kitérnem. Szegény Reisenbauert pedig messze hátul, a saját

két ellenséges vadászgép meglepte s légi ütközetre kényszerítette. A gépben ca. 40–50 találatot számláltunk meg; tiszta csuda, hogy a pilótának nem lett semmi baja. A pilótának sikerült megmenekülnie, s amint az ellenséges gépek abban hagyták az üldözést, azonnal leszállt s orvosért szaladt, de az orvos már csak egy halottat talált. Tegnap aztán kivittük s eltemettük idegen, ellenséges földön, egy karcsú Pinia alá. Sírjára egy egyszerű fakeresztet tűztünk egy propellerrel: Itt nyugszik egy hős repülő! Sírját lefényképeztük s a képet elküldjük szegény özvegy .” (Lásd a 17. számú dokumentumot!)

Az egyre inkább elhúzódó és egyre kevesebb győzelmi eséllyel kecsegtető háború Károly hitét és lelkesedését is mindinkább kikezdte. 1918 késő nyarán, őszén írt leveleiből némelykor a rezignáltság, máskor a túlélésre játszás érezhető. Mint írja: „Ha parancsot kapok kimegyek s feltétlen megteszem a kötelességemet, de ha nem kapok parancsot, akkor sem

." Október 24-i levele sokatmondó abban a tekintetben, hogy milyen harci morál jellemezte ekkorra a katonákat: „Az élet itt szép csendesen telik, úgy mint eddig, csak az a különbség, hogy most még inkább s még nehezebben várjuk a békét. Különben a fronton éppen úgy háborúznak, mint eddig. Naponta meglátogatnak az ellenséges repülők s mi is repdesünk át hozzájuk. A legbékésebb hangulatban az idő van, folyton esik az eső s így tevékenységünk sokat ."

Szegény embert az ág is húzza. Egy őszi vihar végzetes károkat okozott repülőgépeiknek, az esetet Károly nemcsak levélben, hanem fényképeken is megörökítette. Október 1-i, öccsének küldött levelében olvashatjuk: „24-én nagy zivatar volt itt, hogy mit művelt az a repülőgépekkel, azt a mellékelt 3 fénykép mutatja. A repülőgépeket kirántotta a vihar a sátrakból s 20–30 m-re vitte, ott meg pedig lecsapta őket úgy, hogy darabokra törtek. Az egyik képen igen jól látható, hogy a vihar hogy nekisodorta a sátrakat és a gépeket is a közeli fáknak; a pusztítást leírni nem lehet; a legjobban a fénykép mutatja

.” (Lásd a 18. számú dokumentumot!)

Orosz Károly 1918. októberi levelei már a békevárás jegyében íródtak. Ő is sejtette azonban, hogy a béke nem jelent majd felhőtlen örömet. Elülhet a csatazaj a szemben álló hadak között, de a háború nem fog véget érni következmények nélkül. Ebbéli szorongásait meg is fogalmazta anyjához írt, október 17-i levelében: „Nagyon várjuk már a békét. De az igazat megvallva félek egy kicsit ettől az időtől, ami most fog következni. Azt hiszem, nagyon megváltoznak a térképek s a többi. De már legalább van kilátás, hogy 1–2 év múlva minden megint rendbe jön s szép nyugodtan élhet majd az

!” Károly várakozásai lassan beteljesültek. A dolgok rendeződni látszottak: december elején leszerelték, megkapta 280 koronás végkielégítését és beiratkozhatott a kolozsvári . Ami a térképeket illeti, nagyon megváltoztak.

Jelen összeállítás a terjedelmi korlátok okán csupán ízelítőt ad csicseri Orosz Károly tüzér hadnagy mintegy 300 darabot számláló első világháborús leveleiből, melyek címzettje édesanyja, özv. Orosz Lajosné br. Kemény Anna. Válogatás, és mint általában a válogatások, magában hordozza annak kockázatát, hogy nem minden tekintetben kiegyensúlyozott. Nem ad, nem is adhat teljes képet a levélanyag egészéről. Nem kellőképpen reprezentatív a tárgyalt témák tekintetében, bizonyos részletek – legyenek azok akár harctéri események, akár családi vonatkozású történetek – nagyobb hangsúlyt kaptak, míg mások (talán méltatlanul) maradnak homályban.

A levelek egy multikulturális közegben nevelkedett, családjának múltját vállaló, de a világ változásaira érzékenyen reagáló nemesifjú szemüvegén keresztül láttatják a Nagy Háború történéseit. Hadapródként Orosz Károly finoman szólva más helyzetből élte meg a harctéri eseményeket, mint a közlegények, így tapasztalatai, élményei is eltérnek azoktól, amelyeket a bakák leveleiből ismerhetünk. Erdélyi vonatkozásban mindenképpen újdonságnak számít ebből az új nézőpontból látni az eseményeket. Leveleiből pedig akkor is árad az erdélyiség, ha éppen nem román pucceréről vagy Stern önkéntesről ír. Amellett, hogy apró, de érdekes adalékokkal szolgálnak az első világégés történetéhez, a levelek páratlanul értékes forrásai a Székelyföldre elszármazott csicseri Orosz család 20. századi történetének.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt június 24.

1916

Elkezdődik a Somme-i ütközet.

1919

Katonai zendülés Budapesten a Tanácsköztársaság ellen.

1935

Jugoszláviában az uralmi külsőségeiben Mussolinihez igazodó Milan Stojadinović alakít kormányt.

1948

Megnyitják az Úttörővasutat, ahol a vasutas szolgálatot gyermekek látják el (ma Gyermekvasút néven üzemel).

1948

Az Egyesült Államok meghirdeti az Európai Újjáépítési Programot (Marshall-segély).

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt években a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont számának két írása is ízelítőt nyújt. A szám tematikája: „Magyar diaszpórák, emigráns egyesületek, személyes sorsok a 20. században”. Az összeállításban a már említett két dokumentumközlésen kívül olvashatunk még sanghaji magyar kalandorokról, az ottani magyar érdekvédelemről, továbbá a franciaországi, illetve a tengerentúli magyar diaszpóra szervezeteiről, azok működéséről. Nem kapcsolódnak szorosan a témához, de érdekfeszítőek a kristályéjszaka magyar vonatkozásai, és igen tanulságos olvasmány Alapi Gyula Rákosi Mátyáshoz írt, mindeddig ismeretlen levele is.

Technikai okok miatt az összeállításunkat két, formailag ugyan különálló, de tartalmilag szorosan összetartozó részre bontottuk: az elsőt, tehát az idei 2. számot 2017. június 21-én, míg a második részt, azaz a 3. számot június 28-án közöljük.

Budapest, 2017. június 21.

A szerkesztők