Bárányos Károly földművelésügyi miniszter esete a munkásvadászokkal

Az itt közölt, minisztertanács elé terjesztett kinevezési javaslat az 1945–1948 közötti koalíciós korszak állami személyzeti politikájának egy rendhagyó dokumentuma. A számos – elsősorban a politikai rátermettség szerint szelektáló – kinevezési javaslat között ritka az olyan előterjesztés, amelyben a kisgazdapárti miniszterek hangot mernek adni ellenvetésüknek a munkáspárti jelöltek szakmai hozzá nem értése miatt.

Bevezetés

Sokan úgy vélik, hogy a minisztertanács üléseiről - közöttük az 1945-1948 közötti koalíciós korszak kormányainak üléseiről - felvett jegyzőkönyvek túlnyomórészt érdektelenek és unalmasak. Szerintük a miniszterek, néhány kivételtől eltekintve, csupa lényegtelen dologról, főként személyi ügyekről, kiküldetésekről, gépkocsi-beszerzésekről stb. tárgyaltak. Kétségtelenül van ebben a megállapításban némi igazság. Ha azonban egy kicsit alaposabban megvizsgálunk egy-egy jegyzőkönyvet, vagy egy-egy előterjesztést, hamar észrevesszük, hogy sokszor a leglényegtelenebbnek tűnő javaslat is képes felidézni a kor szellemét, képmutató légkörét, a pártok közötti rivalizálást, vagy éppen az előterjesztő miniszter egyéniségét: igényességét vagy igénytelenségét.

A miniszterek természetesen nem önszorgalomból terjesztették sorozatosan a minisztertanács elé a különböző kinevezési javaslatokat. Az államháztartás egyensúlyának megtartását, valamint a mindenkori hatalom számára fontos állami személyzeti politika kézbentartását célzó törvények és rendeletek intézkedtek úgy, hogy bizonyos személyi kérdésekben csak a minisztertanács, sőt, csak az államfő dönthet. 1945 után az ilyen jellegű ügyek száma valóban a sokszorosára növekedett. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy pótolni kellett a katonai szolgálatot teljesítő, hadifogságban levő, vagy Nyugatra menekült tisztviselőket, illetve az igazolási eljárás során eltávolítottakat. Szerencsés esetben, az így megüresedett álláshelyeket hivatalon belüli, soron kívüli előléptetéssel lehetett betölteni, de ehhez is a minisztertanács hozzájárulása kellett. A miniszterek azonban nagy számban javasoltak - elsősorban saját pártjuk szimpatizánsai közül - olyanokat, akik korábban sohasem dolgoztak a közigazgatásban, és ha a jogszabályok által előírt iskolai végzettséggel rendelkeztek is, közigazgatási ismeretekkel, gyakorlattal és szakvizsgával nem. A legkényesebb - olykor kifejezetten kínos - esetek azonban azok voltak, amikor a javaslatba hozott személy az előírt iskolai végzettséggel sem rendelkezett, és így a kinevezése mögötti politikai szándék még nyilvánvalóbbá vált.

A minisztertanács e vonatkozásban meglehetősen farizeus magatartást tanúsított, és kettős mércével mért. A baloldali pártok képviselői - mindenekelőtt a kommunista és a szociáldemokrata miniszterek - azonnal vétót emeltek, ha a parasztpárti kultuszminiszter vagy a kisgazdapárti külügyminiszter valamely kiválóan felkészült értelmiségit javasolt (pl. Cs. Szabó Lászlót, Gogolák Lajost vagy Deér Józsefet) egy-egy posztra, ha az illető múltbeli magatartásában vagy az új demokráciával szembeni elkötelezettségében a legcsekélyebb kifogásolni való is felmerült. Ugyanakkor a kisgazda miniszterek többnyire hallgatásba burkolóztak, ha a két munkáspárt - a maga szegényes káder-állományának tagjait javasolva - még oly képtelen javaslatokat is tett. Sőt, ami ennél is megalázóbb volt: magukat a kisgazda minisztereket hozták olyan helyzetbe, hogy ilyen javaslatokat előterjesszenek.

A kényszeredett egyetértés burka azonban néha mégis felfeslett. Az egyik ilyen eset a minisztertanács 1947. március 13-ai ülésén történt. Gyöngyösi János kisgazdapárti külügyminiszter javaslatot tett Dobos Istvánnak (Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes titkárának) a kinevezésére, a VII. fizetési osztályba miniszteri titkárrá. A jegyzőkönyv mellett megtalálható előterjesztésből kitűnik, hogy Dobos István nem csupán a közigazgatási, illetve a külügyi szolgálatban megkövetelt szakvizsgával és szakmai gyakorlattal nem rendelkezett, de a kinevezéshez elengedhetetlen felsőfokú végzettséggel sem. Mindössze érettségije volt, és mintegy hat év magánalkalmazotti gyakorlata. Viszont 1945-től a szociáldemokrata pártközpont külügyi osztályának a munkatársa, majd 1946. május 1-jét követően Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes titkára volt. A miniszter - hiányos felkészültsége ellenére - kezdeményezte Dobos Istvánnak a kinevezését az igen kedvező havi juttatást biztosító pozícióba, a VII. fizetési osztályba. A külügyminiszteri előterjesztés készítője az indokláshoz magyarázatul és a nagyobb nyomaték kedvéért, szükségesnek tartotta hozzátenni: Egyébként Dobos István felvétele a külügyi szolgálatba Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes kifejezett kívánsága. A minisztertanács ülésén a szociáldemokrata Ries István igazságügyminiszter a pártbefolyásolásra történt ilyen nyers utalást nem hagyhatta szó nélkül. Meg kell állapítani - mondta -, hogy az előterjesztés készítője nagyon különös kifejezéseket használ. Kéri, hogy ellene erős vizsgálatot indítson a külügyminiszter. Meg kell, hogy mondja, hogy úgy a pártjában, mint benne, erős felháborodást okozott ez az előterjesztés, mert úgy néz ki teljesen, hogy Szakasits miniszterelnök-helyettes terrorjára kénytelen az előterjesztést megtenni. A külügyminiszter azonban nem visszakozott: az előterjesztésért ő a felelős - hangsúlyozta -, és vállalja is a felelősséget. Azért tartotta szükségesnek belevenni, hogy Szakasits miniszterelnök-helyettes kifejezett kívánságára történik, mert erős ostromnak van kitéve a kinevezéseknél. A pénzügyminiszter a legnagyobb nehézségeket csinálja, visszautasítja javaslatait, s ő nem tud hivatalában senkit se előléptetni. Szakasits miniszterelnök-helyettesnek van ahhoz is joga, hogy ezt kifejezetten kívánja. A már-már elfajuló, és személyeskedésbe torkolló vitának az elnöklő Nagy Ferenc miniszterelnöknek a közbelépése vetett véget: Nem szokta meg a minisztertanácson az ilyen erős hangot és kéri a vita befejezését. A kinevezéssel kapcsolatos érdemi kérdésekhez az ülésen senki nem szólt hozzá, a minisztertanács Dobos István kinevezéséhez ellenvetés nélkül hozzájárult.

Bárányos Károly közellátásügyi, majd földművelésügyi miniszter, aki az 1945 utáni koalíciós kormányokban - Antall József mellett - jóformán az egyetlen közigazgatási gyakorlattal rendelkező szakember volt, akinek rátermettségét, szervezőkészségét és hozzáértését még a kommunista párt részéről is elismerték, egy hasonló szituációt másképpen, mondhatni: sokkal diplomatikusabban és szellemesebben oldott meg. A fent ismertetett eset után egy hónappal, 1947. április 10-én került a minisztertanács elé Sas Árpád kinevezésére vonatkozó javaslat, miniszteri titkárrá, ugyancsak a VII. fizetési osztályba. Az alább közölt előterjesztés egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy ezúttal is politikai jellegű kinevezésről volt szó. A jogi doktori oklevelet igénylő beosztásba kinevezendő Sas ugyanis még érettségivel sem rendelkezett. Eredetileg vasesztergályos volt, és a Szakszervezeti Tanács igazolása szerint 1925 óta a szakszervezeti mozgalom harcos tagjaként működött. A reakció éveiben önfeláldozóan küzdött a szabad, demokratikus Magyarországért. Az előterjesztés hűvös tárgyilagossággal sorolja fele azokat a jogszabályi előírásokat, amelyeknek a jelölt nem felel meg, és amely követelmények alól a minisztertanácsnak őt fel kell mentenie. Az előterjesztés, illetve Bárányos Károly - Gyöngyösi Jánossal ellentétben - politikai pártra, vagy pláne, a kinevezés érdekében közbenjáró politikusra még csak véletlenül sem tesz utalást. Az azonban, ahogyan mondanivalójába kétszer is beleszövi a munkásvadászok kifejezést, egyértelműen érzékelteti az újonnan feltörekvő, a régi tisztviselői kar pozícióit minden eszközzel elfoglalni akaró, sőt, annak egzisztenciális ellehetetlenítésében is közreműködő, ugyanakkor annak mentalitását és habitusát igen gyorsan elsajátító új elitről alkotott lesújtó véleményét. A minisztertanács tagjait azonban ez nem zavarta, tűrőképességüket nem tette próbára. Így a javaslatot észrevétel nélkül elfogadták.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt június 19.

1953

Az Amerikai Egyesült Államokban kémkedésért kivégzik Ethel és Julius Rosenberget.

1991

Elhagyja Magyarországot az utolsó megszálló szovjet katona is, Silov altábornagy személyében.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők