Egy kommunista parancsnok a magyar határról

Vági Lajos alezredes visszaemlékezése

„Élelmezés: még a legszükségesebb kalóriamennyiség is alig-alig van meg. Ezen úgy segítenek, hogy a falvakban a Földosztó Bizottságok juttatnak az őrsöknek néhány holdat, és kezdetét veszi a „határőr belterjes gazdálkodás”. Ez viszont a szolgálat rovására megy, mert az állomány egy része disznót őriz, vagy kukoricát kapál. Az őrsparancsnok ügyességén múlik, hogy tudja a vételezésnél cserére kapott egy vagy két mázsa sót élelmezésre váltani.

Forrás - Vági Lajos visszaemlékezése

A felszabadulástól az 1946 márciusi átszervezésig szolgálatot teljesítő Határőrség munkáját értékelhessük, csatolnunk kell még a következő, „Függeléket” is, mert anélkül e kor tanulmányozója nem kaphatna arról hű képet.

Ha a portyázó századok megalakulását, szervezését és szolgálat teljesítését megérthessük, először is közelebbről kell megnéznünk a ker[ületi] Parancsnokságokat.

Ezek megszervezését a H. M. a Horthy hadsereg 7 vegyesdandáros (később hadosztály, majd hadtest) szervezés parancsnoksági helyén rendelte el.

Erre szükség volt az elhelyezés miatt (megfelelő helyiségek), nem lett volna azonban szükség az ottmaradt, vagy oda vissza-szivárgott, fél, vagy egészen fasiszta tiszti karra.

Ezek nagy része (Tisztelet a kivételnek) a HM zömével együtt azon fáradozott, hogy az igazoló bizottságok elé kerülendő „bajtársait” mentse, az egyenruha „égisze” alatt különféle valuta és élelmiszerüzérkedést végezzen, főleg azonban azt a nagy pillanatot várta, hogy az adott esetben fegyveresen is támadja az addig elért eredmények alapján kibontakozó szabadabb létünket.

Ilyen ker. Pság.-tól nem lehetett kívánni, hogy törődjön a határok védelmével. Szervezetszerűen volt egy határügyi előadó, ennek tevékenysége kimerült abban, hogy a HM-ből a portyázó századok részére küldött postát, illetve a századtól a HM-be címzett jelentést továbbította.

A Kieg. Pságok a portyázó századokhoz elsősorban a fogságból hazatért katonákból akartak rábeszélés folytán toborozni, ugyanezt tették a nyugatról hazatért és ott jelentkezettekkel is, és csak végső esetben hívtak be lehetőleg katonaviselt fiatalokat. Ha valaki nem vonult be, sajnos az akkori zűrzavar csak nehezen lehetett megtalálni.

A bevonulók megtartották egyenruhájukat, akik leszereltek kötelesek voltak az egyenruhát leadni, (kivételt képezett az elöljáróság által adott igazolás, hogy az illető polgári ruhával nem rendelkezik).

A portyázó századok és őrsök, zömmel a „trianoni” határnak megfelelően a legcélszerűbben helyezkedtek el, nagyjából még napjainkban is itt vannak az őrseink.

Mivel azonban a két bécsi döntés következtében a határok kifelé előbbre kerültek, most pedig az 1937-es „szűkebb” területre kellett visszajönni, itt a régi határvadász laktanyák már nem voltak meg, vagy át voltak már alakítva. A régebbi csendőrlaktanyákba a demokratikus rendőrség költözött. Így a portyázók sokszor szükségmegoldású elhelyezésben voltak.

A parancsnoki kar és általában a tiszti és tiszthelyettesi állomány zömmel a régi ténylegesek közül került ki.

Meg kell mondanunk, hogy igen sok volt közöttük derék, demokratikusan gondolkodó tisztakezű ember, de legnagyobb részük azért maradt a katonai pályán, hogy egy kis határmenti zugban elbújva várja meg, míg elmegy a „vihar”.

Ruházat vegyes, még polgári ruhadarabok is akadnak, Sokan viselik a régi hadsereg „zöld piros” határvadász hajtókát.

Lábbeliek rosszak.

Fegyverzet terén teljes anarchia. Golyószóró, a 31 M puska, 95 M Mannlicher, 35 M Mauser, vagy német 98 M Mauser vegyesen.

Lőszer gyűjtött.

Szabályzatok a régiek. Határszolgálatos utasítás szintén a régi „Bullak”

Élelmezés: még a legszükségesebb kalóriamennyiség is alig-alig van meg.

Ezen úgy segítenek, hogy a falvakban a Földosztó Bizottságok juttatnak az őrsöknek néhány holdat, és kezdetét veszi a „határőr belterjes gazdálkodás”. Ez viszont a szolgálat rovására megy, mert az állomány egy része disznót őriz, vagy kukoricát kapál.

Az őrsparancsnok ügyességén múlik, hogy tudja a vételezésnél cserére kapott egy vagy két mázsa sót élelmezésre váltani.

Beszélnünk kell még a szellemről is.

Ez is többféle.

Vannak őrsök, ahol az őrs pk. nem is kommunista, de becsületesen gondolkodó, és végigélve a közelmúlt rémségeit, a fasizmust igazi arcában mutatja be a sorállománynak.

Vannak viszont őrsök, ahol a foglalkozásokra való ki és bevonulásoknál még mindig irredentista, soviniszta, revizionista nótákat énekelnek.

Ahol a helyi Pártszervezet ügyesen ténykedik, ott azonnal meglátszik annak munkája.

De nem alszik a reakció sem. A földosztást végigszenvedett földbirtokos és a többi deklasszált elemek, sőt igen gyakran még a klérus is sikerrel tevékenykedik.

A szolgálat végrehajtásban vannak súlyos hiányosságok, sőt még súlyosabb szolgálati vétségek is. Előfordul a hazaárulás is.

Ilyen viszonyok között a határ hézagmentes lezárásáról nem beszélhetünk.

Jellemző erre a nyugatról visszaszivárgott és a népbíróságok előtt felelősségre vont igen sok háborús bűnös, vallomása, kik majdnem kivétel nélkül a nem kellő módon őrzött határokon keresztül szöktek vissza.

Ezt a helyzetet változtatta meg egy csapással az 1946. márciusi újjászervezés, amely a fasizmustól éppen, hogy csak megszabadult Magyarország államhatárának őrzését új alapokra fekteti.
(Vági Lajos alez. sk.)


Jelzet: HL. HM. Elnökség iratai 1945. 29255. sz. Visszaemlékezések 1945–1948. Vági Lajos alezredes visszaemlékezése.

Ezen a napon történt október 20.

1944

A szegedi MKP székházban a KISZ megtartja nyilvános alakuló ülését.

1956

Az ELTE jogi karán Hajnóczy kör, a Közgazdaságtudományi Egyetemen Széchenyi kör alakult. – Az egyetemek közös vitafórumaként létrejött a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők