Embernek maradni

Erb Jenő munkaszolgálatos századparancsnok-helyettes a II. világháborúban

Egy volt munkaszolgálatos levele hajdani parancsnokának

„Én Önre – és meggyőződésem, hogy minden életben lévő volt bajtársam – szeretettel gondolok, és mindenkor mintaképül állítom Önt, mint aki abban a nehéz időben, amikor minket zsidókat a rendelkezések sújtottak, Ön mint századparancsnok helyettesünk (de gyakorlatilag századparancsnokunk volt) mindent megtett nehéz sorsunk enyhítésére, még a német megszállás után és a nyilas hatalomátvétel után is, amíg Ön velünk volt.”

Bevezető

Idén emlékezünk meg a magyar Holokauszt 70. évfordulójáról, melynek speciális fejezete volt a magyar zsidó férfiak katonai munkaszolgálata. A zsidó munkaszolgálatos századokhoz helyezett tartalékos tisztek között sokan voltak olyanok, akik brutálisan és kegyetlenül bántak a századuk állományába tartozókkal, emellett voltak a munkaszolgálatos tisztikarnak olyan passzív és erélytelen tagjai is, akik nem tettek semmit alárendeltjeik, a keresztény vezetőkeretek egyes antiszemita, szadista hajlamú, különféle frusztrációikat a zsidókon kiélő beosztott tiszthelyetteseinek, illetve legénységi állománycsoportba tartozó tagjainak megfékezésére. Számos olyan tisztességes tartalékos tiszt is volt azonban, aki ha már egy ilyen alakulathoz került, igyekezett emberségesen bánni a százada állományába tartozó zsidókkal, és igyekezett őket a különféle külső és belső atrocitásoktól

. Az alábbi, magántulajdonban lévő levél egy ilyen esetet példáz. A dokumentumot egy volt munkaszolgálatos írta 25 évvel a háború vége után egykori századparancsnok-helyettesének. A címzett - aki nemcsak tisztességes és becsületes, de nagyon szerény ember is volt - sosem mutatta meg ezt a levelet családjának, és leánya csak édesapja halála után, irathagyatékának rendezésekor bukkant a dokumentumra. Ezt követően, a II. világháborúra vonatkozó, maradandó értékű magániratokkal kapcsolatos gyűjtőmunkám során került a levél a látókörömbe Pécsett, 2011-ben.

A levél címzettje, Erb János Jenő 1907. április 25-én született Pécsett, Erb János kőműves és Schnell Mária gyermekeként, római katolikus

. Az újszülött fiúgyermek nem kapott második keresztnevet, csak Jánosként anyakönyvezték, de ő később mégis a Jenő keresztnevet használta (ahogy az gyakran előfordult anélkül, hogy annak használatát hivatalosan kérvényezte és azt engedélyezték volna, így az a születési anyakönyvébe sem került be - nevét ennek előrebocsátásával közlöm a továbbiakban Erb Jenőként).

Erb Jenő Budapesten, az Állami Felső Építő Ipariskolában érettségizett (az intézmény mai jogutódja a Schulek Frigyes Két Tanítási Nyelvű Építőipari Szakközépiskola). Ezt követően, miután három évet építésvezetőként dolgozott egy építőmester mellett, építőmester vizsgát tett, és építési vállalkozóként dolgozott. Pécsett több, helyi jelentőségű épület is az ő keze munkáját dicséri, ilyen például a Mecsek-oldalban található

is.

Katonai pályafutását a korabeli források

nem könnyű bemutatni. Néhány, a családnál fennmaradt dokumentum és a Néphadseregben kiállított katonakönyve alapján azonban vázlatosan ez is megismerhető volt. Póttartalékosként vonult be a pécsi 8/I. gyalogzászlóaljhoz, ahol 1937. október 5-től 1937. december 18-ig kapott kiképzést. Ezt követően, 1939-ben is behívták zászlóaljához négy hónapra, ennek során fordult meg először Kárpátalján. Az 1939 márciusában, Kárpátalja elfoglalására mozgósított 11. önálló dandár alárendeltségében lévő zászlóaljával ugyanis elvonult Kárpátaljára, a Felső-Tisza völgyébe. A határsávban állomásozó és legelőször bevetett, illetve az előttük felvonuló gyorscsapatokat követő 8/I. zászlóalj már nem vett részt a közvetlen harcokban.

Erb Jenő hadapród őrmester 1944-ben Kárpátalján (a szerző gyűjteményéből)

1940-ben ismét behívták négy hónapra, minden valószínűség szerint a nyári kétszeri felriasztás során (ekkor a második bécsi döntést követően Romániától visszaszerzett partiumi és az Észak-erdélyi területekre harc nélkül vonult be a Honvédség).

A 1941 áprilisában a Jugoszlávia elleni hadműveletek idején mozgósították a 11. gyalogdandárt, amelynek alárendeltségébe tartozott többek között a 8/I. zászlóalj is. (A. zászlóalj biztosítófeladatokat látott el, részben a baranyai háromszögben). Erb Jenő hat hetet töltött katonaruhában. A következő évben szintén behívták egy rövidebb időtartamra, de hadműveleti területre ekkor sem került.

Erb Jenőt 1943. január második felében Kassára vezényelték a VIII. közérdekű munkaszolgálatos (kmsz.) zászlóaljhoz, póttartalékos zászlósi (tartalékos tiszti) tanfolyamra, mely áprilisig tartott. Rendfokozata ekkor karpaszományos tizedes volt. Ezt követően, még 1943 folyamán hadapród őrmesterré

(későbbi zászlósi kinevezéséről viszont nincs adat).

Ezt követően 1943 novemberétől 1944 októberéig a mohácsi IV. kmsz. zászlóaljban teljesített szolgálatot, annak 104/8. századában, munkaszolgálatos századparancsnok-helyettesként (valószínűleg megbízott századparancsnok is volt). Alakulatával kezdetben feltehetően Újvidéken állomásozott, majd Kárpátalján, illetve Galíciában zömében útépítő, útkarbantartó feladatokat hajtottak végre. A Kárpátokban építő feladattal alkalmazott munkaszolgálatos alakulatokról kevés információ maradt fenn, ez a helyzet a

is.

A 104/8. század sem sorolható az ismert munkaszolgálatos századok közé, Erb Jenő fennmaradt, töredékes jegyzetei és fotói alapján azonban nagyjából sikerült megállapítani azt, hogy a század a Felső-Tisza völgyében, illetve a Kárpátok gerincén túl, a Tatár (Jabloneci)-hágótól keletre dolgozott. Ennek során a század a következő településeken, illetve környékükön biztosan járt, részben dolgozott is: Vorohta, Verhovina, Krzyworownia, Krzywopole, Ardzeluza, Zabie Slupejka, Zabie Ilcia, Mikulicsin, Hoverla-gát, Láposmező (Luhi), Havasalja, Kőrösmező, Máramarossziget, Aknaszlatina.

Erb Jenő az 1944. októberi visszavonulás során történt egy igen súlyos - kis híján végzetes - balesetet szenvedett. 1944. október 19-én, Beregszásztól nyolc km-re egy magyar katonai teherautó a vezető gondatlansága miatt túl nagy sebességgel akart bevenni a síkos úton egy kanyart. Hirtelen fékezés közben a teherautó balra kifarolt, és elütötte az út szélén menetelő Erb Jenőt, akinek bal combja és bal alkarja is eltört. A súlyosan sérült hadapród őrmester a budapesti 506. számú hadikórházba került, ahonnan 1944. november 1-jén szülővárosába, a pécsi 524. számú hadikórházba helyezték át, itt érte a háború vége. A baleset következményeit élete végéig viselte, mert a nehezen gyógyuló, súlyos törések rosszul forrtak össze, csontvelőgyulladást is kapott, emiatt az 1945. szeptember 15-én Pécsett elvégzett orvosi felülvizsgálat 100%-os polgári kereső-, és munkaképesség csökkenést állapított meg nála (korábban kis híján amputálták a bal lábát). Később 50%-os hadirokkanttá nyilvánították, élete végéig sántított. A háború utáni civil életben sem szakadt el eredeti szakmájától, évtizedekig tevékenykedett építésügyi igazságügyi szakértőként. Erb Jenő 2002. február 20-án hunyt el Pécsett, ott is helyezték örök

.

Kutatásaim során a levél íróját is egyértelműen tudtam azonosítani. Az egykori munkaszolgálatos izraelita kereskedőcsaládban született Pécsett, 1907. szeptember 11-én. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol 1990. január 22-én hunyt el. Mivel közvetlen hozzátartozóit eddig nem találtam meg, és nem tudtam engedélyt kérni tőlük a levél - és a mellékelt boríték - közlésére, ezért a levelet anonimizált formában publikálom, a feladó neve és egykori pontos lakcíme nélkül.

A család visszaemlékezése szerint volt más egykori munkaszolgálatos is, aki 1956-os kanadai emigrációjáig Erb Jenővel belsőséges, baráti viszonyt ápolt. Ő bizonyára élőszóban köszönte meg Erb Jenőnek azt, hogy a legnehezebb időkben is emberséges volt zsidó honfitársaival.

A levél eredetije az Erb-család, másolata a szerző birtokában található. A szerző ezúton is köszöni Erb Gizellának az anyag összeállításához nyújtott segítségét, illetve a neki ajándékozott korabeli fényképeket.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 20.

1944

A szegedi MKP székházban a KISZ megtartja nyilvános alakuló ülését.

1956

Az ELTE jogi karán Hajnóczy kör, a Közgazdaságtudományi Egyetemen Széchenyi kör alakult. – Az egyetemek közös vitafórumaként létrejött a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők