Magyar sorsközösség?

Névtelen levelek a közellátási tárcanélküli miniszterhez az ország közellátási viszonyairól (1941)

„Méltóztassék elrendelni százezer kutya kiirtását az országban. Az első a közegészségi ok, mert a kutya terjeszti a sapotnica-betegséget, a veszettséget, a májmételyt, a bélférget, gilisztát, a koszt stb. [...]
4. Közgazdasági és ipari ok. Százezer kutya szőréből lehet filcet csinálni, a bőréből cipőt, kesztyűt, papucsot, táskát, bugyellárist, bőrdíszművet stb. A csontjából enyvet, foszfort, a lágy részeiből műtrágyát stb. Azután 100 ezer kutya annyit eszik, mint 25-30 ezer ember és gyermek. Kinek köll ez a sok ronda dög, a vidéken nyílt uccán megtámadják az embert.”

Bevezetés 

A Magyar Országos Levéltár által őrzött M. Kir. Közellátási Hivatal iratai között találhatók az alábbi dokumentumok. A gazdasági élet megszervezése, az állami ellenőrzés gyakorlása, a hátország és a hadviselés érdekeit szolgáló külkereskedelmi szükségletek biztosítása, valamint a közélelmezés és általában a közszükségleti cikkekkel való ellátás egységes irányítása és intézése céljából 1940. december 17-én az 1917:XI.tc. alapján a kormány tárca nélküli közellátási minisztert nevezett ki. A miniszter hatáskörébe utalt ügyek intézésére Országos Közellátási Hivatalt szerveztek (a 9200/1940. ME. sz. rendelettel), amely alá 1940-1941-ben a következő szervek tartoztak: Kereskedelemi Hivatal (iratanyagát lásd Külkereskedelmi Hivatal néven, törzsszám: K 734), Árellenőrzés országos kormánybiztosa alá rendelt hivatal, M. Kir. Közélelmezési Hivatal (I. csoport: közellátás, II: csoport: készlet-megállapítás, -igénybevétel, -ellenőrzés). Utóbbiak a következő években fokozatosan beolvadtak a Közellátási Hivatal szervezetébe, gyakorlatilag idővel egy-egy főosztályként működtek tovább. A szerv mindvégig a Budapest, Széchenyi rakpart 6. sz. alatti épületben működött, kivéve az Ellenőrzési főosztályt, amelyik az V. ker. Szent István tér 15. sz. alatt. A miniszter egyébként 1940. december 17. és 1941. szeptember 15. között Laky Dezső, őtGyőrffy-Bengyel Sándor követte.

A közölt iratokat egy közös alapszámra gyűjtötték össze és gyakorlatilag mindegyiket irattárba, „ad acta" tették, érdemi elintézést egy-két kivételtől (5. számú forrás) eltekintve nem folytattak. Nem is tehették, hiszen a problémák - bár a szabályozás országos szinten zajlott - mégis részben helyi gyökerűek: helyi elöljárók, önkényeskedő főbérlők elleni panaszokat, nehéz sorsú városi lakosok, kisgazdák kesergéseit tartalmazzák.

Mégis a leveleket olvasva többnyire egyetemes, általános kérdésfelvetésekkel találkozunk. A kisemberben folyamatosan ott van az a tehetetlen, kiszolgáltatott érzés, hogy valójában nem dönthet a sorsáról, azt olyan erők alakítják, amit nem vagy csak nagyon csekély mértékben befolyásolhat. Amíg a levélírók úgy érzik, ők mindent megtesznek saját családjuk és a magyar nemzet boldogulásáért, addig sokat panaszkodnak arról, hogy mások nyerészkednek, elkövetett visszaéléseikkel kárt okoznak környezetüknek. A névtelenül megfogalmazott problémák tükrözik egyúttal a „kis halak" problémáját a „nagy halakkal" szemben, akik könnyedén, nem dolgozva szerzik pénzüket és élősködnek a becsületes emberen. Érdekes, hogy a társadalom egyes rétegei - mint ahogy a forrásokból is kiolvasható - egymásra haragszanak: a városi tisztviselő a falusi parasztembert (3. számú forrás), míg a kisgazdák az „ingyenélő" városit támadják (6. számú forrás), tehát a magyar társadalomra a 19. század vége óta oly nagyon jellemző főváros-vidék ellentét is felbukkan a levelekben.

Külön érdeklődésre tarthatnak számot az elkeseredett nagyváradi levélíró által megfogalmazott gondolatok (8. számú forrás), amelyekben megjelenik egyrészt a nosztalgia a román uralom alatti időszak felé („jobb volt mint a mai helyzet"), másrészt a félelem is ott bujkál a sorok között: a félelem az elmúlt „magyarmentes" években kialakult helyi hatalmi és gazdasági viszonyoknak a felborulásától, s ezt az életérzést a „Ránk jöttek!" felkiáltás fejezi ki a leginkább.

Nem szabad elfelejteni, hogy 1941-től kezdve a második világháború távolban zajló hadi eseményeit a magyar társadalom is megérezte pl. a háborús élelmiszer-jegyrendszer bevezetése után. Nem véletlenül merül fel a közölt dokumentumokban a jegyrendszer bírálata, sőt fény derül a visszaélésekre is (9. számú forrás). Ezzel együtt felbukkan az egyéni érdek és a közösségi érdek viszonya, és azok az élethelyzetek, amikor egyik a másik fölé kerül. Jelen esetben a súlyos háborús helyzet és élelemhiány miatt bevezetett jegyrendszer jelenti a közérdeket, míg a visszaélések az egyéni érdek előtérbe helyezését. Nem véletlenül választottam ki a kutyák kiirtásáról szóló forrást sem, hiszen ez az öröknek tekinthető probléma is pontosan ezt a kérdéskört feszegeti: ami az egyik embernek óriási öröm, addig az embertársának csak szenvedés!

Szinte kivétel nélkül mindegyik forrás előítélettel nyilatkozik a magyarországi zsidóságról, közülük is talán a 10. számú forrás emelkedik ki, amely a magyar textilipar helyzetét elemezve találna megoldást a magyarországi zsidókérdésre. Az itt is olvasható vádak, amelyek a feltételezett gazdasági előnyszerzést hangoztatják elsősorban, részben visszatükrözik a társadalom felfogását a zsidóságról az 1940-es évek elején.

A felsorolt kesergések, panaszáradat és a mögöttük rejlő, társadalmat feszítő, mindmáig ható és sokszor aktuális problémák miatt választottam az egyik levélíró szavait használva aMagyar sorsközösség? címet, bár megoldási javaslatokat természetesen nem tartalmaznak ezek a sorok, mégis remélhető, hogy a távoli jövőben majd kevesebb hasonló hangvételű levél fog íródni...

Az ügyiratban még maradt néhány, közlésünkből kihagyott dokumentum, amelyek

 miatt maradtak ki. A szövegközlésnél igyekeztem megtartani az eredeti megfogalmazásokat, csak néhány helyen módosítottam a középpontozáson, hogy a szöveg érthetőbbé váljon.

Ezen a napon történt május 25.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők