Meszeljünk vagy ne?

A Magyar Országos Levéltár freskóinak sorsa az ötvenes években

„Megvizsgáltuk az Országos Levéltár lépcsőházi falfestményeit. A festményekkel kapcsolatban a következő a javaslatunk. A földszinten, az első és harmadik emeleten lévő körképek többek közt a Horthy-rezsim letűnt politikusait helyezik igazi történelmi értékeink alakjai közé. Ezeknek a képeknek a beállítása különben is történelmileg hamis, álpátosszal telített és a letűnt uralkodó réteg pöffeszkedő álhumanista szellemét sugározza. […] a fentiek alapján az épület restaurálásakor új, politikailag és művészetileg megfelelő falképeket fessenek a népi demokráciának szellemében.”

Bevezetés

A Magyar Országos Levéltár egész épületét művészi alkotások díszítik. Elég, ha csak a Róth Miksa által készített üvegablakokra, vagy a folyosókon elhelyezett szobrokra gondolunk. Az épület jellegét azonban elsősorban a freskók, pontosabban a száraz eljárással készült seccók határozzák meg. A festményeket Dudits Andor (1866-1944) 1925 és 1929 között készítette, és ezek a magyar történelem és a levéltárügy úgynevezett nagy pillanatait kívánták megragadni és a néző elé tárni. Vitatkozni ma is lehet e művek esztétikai értékén, és úgy hisszük, nem tévedünk nagyot, ha ezeket a freskókat nem soroljuk a 20. század nagy festészeti teljesítményei közé. Mindazonáltal e művek ma is meghatározzák a levéltár épületének arculatát, s visszatükrözik azt a kort, amelyben készültek.

Az épület szerkezete még az Osztrák-Magyar Monarchia idején készült el, a festmények azonban már a megcsonkított trianoni Magyarország idején, így még inkább tükrözniük kellett a dicső múltat, és egyúttal az elvesztett területek miatti keserűséget is. Hogy ez megvalósuljon, Klebelsberg Kuno gróf (1875-1932) kultuszminiszter személyesen beszélte meg a falképek témáit, felügyelte a munkálatokat, s ha kellett, instruálta Dudits Andort, a korszak elismertnek számító történeti festőjét, a Képzőművészeti Főiskola tanárát. Úgy tűnik, a miniszter meg lehetett elégedve Dudits munkájával, mert a festmények elkészülte után a művészt állami nagy aranyéremmel tüntették ki.

A második világháború végén az épületet súlyos károk érték, amelyek nemcsak az iratanyag jelentős részét semmisítették meg, hanem több freskót is. Így súlyosan károsodtak az ún. nagy kutatóteremben található - a magyar levéltárügy történetét feldolgozó - falképek, illetve a negyedik emeleti secco is. Ez utóbbi a nemzet, a Trianon utáni Magyarország tragikus sorsát szimbolizálva a szarkofágra kiterített országot ábrázolta, körülötte ellenségeivel, fölötte angyalokkal, akik a jobb jövőért imádkoznak. A szűkös anyagi körülmények miatt háború után a nagykutatót sem állították helyre a régi formájában, az irredenta eszméket tükröző kesergő freskók újrafestése pedig az új, "demokratikus" feltételek közepette fel sem merülhetett. A legvalószínűbb, hogy az északi szárny, azaz a lépcsőház és a nagykutató olyan súlyosan megrongálódott, hogy a festményeknek alig maradt nyoma.

A kommunista hatalomátvétel körülményei között pedig már nem egyszerűen a freskók helyreállítása volt a kérdés, hanem az, hogy mi legyen a többi sorsa, egyáltalán szabad-e meghagyni ezeket, a Horthy-korszak nézetrendszerét visszatükröző képeket. Abban az új rend összes képviselője egyetértett, hogy ez nem maradhat így. Csupán annyiban tértek el a vélemények, hogy az összes festményt le kell-e meszelni, vagy csupán néhány Horthy- korszakbeli fejet, akiket egyes történeti korszakok ábrázolásánál odafestettek, illetve az ún. tanyai iskoláról szólót, amelyen Horthyt és Klebelsberget is megfestette Dudits.

A dokumentumokban szereplők szintén nem érdektelenek: olyan, zömmel fiatal tisztviselők, fiatal tudósok, akik a későbbiek folyamán jelentős tudományos pályát futottak be (Tolnai Gábor, Klaniczay Tibor, Dobrovits Aladár, Dercsényi Dezső, Elekes Lajos, Pogány Ö. Gábor, Borsa Iván), vagy Kardos László, a NÉKOSZ volt vezetője és nem utolsósorban Ember Győző, aki 29 éven (1949-1978) keresztül töltötte be az Országos Levéltár főigazgatói tisztét.
Az eseményeket a Vallás- és Közoktatási Minisztérium egy 1948. októberi rendelete indította el, amely - felsőbb politikai utasításnak eleget téve - elrendelte, hogy a Horthy-korszak vezető politikusairól készített "képmásokat" távolítsák el a minisztérium felügyelete alá tartozó épületekből.

A levéltár nem sokkal később leváltott, majd letartóztatott főigazgatója, Jánossy Dénes tárgyszerő levélben értesítette a minisztériumot arról, hogy a "renaissance falfestészet óta szokásos módon" a festő valóban több Horthy-korszakbeli politikus arcképét megfestette egyes történelmi képeken. Egyúttal kérte egy bizottság kiküldését a falképek sorsának eldöntésére.

A bizottságot 1948. november 18-i jegyzőkönyvében több, viszonylag kisebb átalakítást javasolt, így "A Bethlen Gábor tanácsosai közt" című kompozíción Bethlen István fejét kívánták néhány ecsetvonással átalakítani. A tanyasi iskolát ábrázoló festmény középpontjában álló Horthy Miklóst és Klebelsberg Kunót szintén javasolták eltávolítani, s helyébe egy másik csoportozatot gondoltak, esetleg Eötvös József alakjával. A kutatóteremben lévő, jórészt megsemmisült képek helyett pedig egyszerű falfestést láttak jónak.

Egy évig gyakorlatilag nem történt előrelépés az ügyben, 1949. december 12-én azonban a frissen megbízott új főigazgató a bizottság akkori jelentését már nem találta kielégítőnek, és javasolta a minisztériumnak, távolítsák el, illetve fessék le az összes freskót. Kardos László, mint a minisztérium illetékes osztályának vezetője azonban nem adott azonnali választ, hanem utasította a Múzeumok és Műemlékek Országos Központját az ügy kivizsgálására és "véleményes javaslat" készítésére. A központ vezetője, Pogány Ö. Gábor arra hivatkozva, hogy e freskók nem tekinthetők műemléknek, illetékességi okokból elutasította a szakvélemény készítését. A minisztérium végül a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségét kérte fel egy szakértői bizottság kiküldésére, hogy tegyen javaslatot annak eldöntésére, vajon az összes freskót vagy csak a kifogásolt alakokat fessék-e le.

A festőművészekből álló szakértői bizottság 1950. március 10-i véleménye szerint ezeknek a képeknek a beállítása "történelmileg hamis, álpátosszal telített és a letűnt uralkodó réteg álhumanista szellemét sugározza", melyek nem képviselnek "komolyabb művészi értéket". Így bár azok "nem tartalmaznak kirívóan ellenséges propagandát", a bizottság új, a népi demokráciának megfelelő falképek festését ajánlotta. Nem érdektelen a festők személye sem, hiszen a szocialistának minősített művészek közül válogatták össze őket. Bán Béla korábban a Szocialista Képzőművészek Csoportjának volt a tagja, képei, rajzai munkástárgyúak voltak. (1956-ban aztán Izraelbe távozott.) Nolipa István Pált pedig pesterzsébeti autodidakta munkásfestőként ismerték, akinek művészi tevékenységét - úgy véljük - nem tisztünk minősíteni. Más kvalitást képviselt a harmadik festő, Kurucz D[ezső] István, aki a későbbi hódmezővásárhelyi kör meghatározó festője, a paraszti realizmus képviselője volt.

A levéltár illetékes munkatársa (vélhetően Szabó József) a szakértői vélemény és a csatolt minisztériumi levél kézhez vételét követően felvette a kapcsolatot a Műemlékek Országos Bizottságánál dolgozó építészet-történésszel, Gerő Lászlóval, akinek szakmai véleményére hivatkozva úgy vélte, hogy "a jelenleg freskókkal díszített falfelületek, valamint a gótikus bordázat két tónusú, de egyszínő festést kapjon." Ennek értelmében az előadó 1950. április 21-én javasolta a kapcsolatfelvételt egy megfelelő kivitelező céggel ajánlattételre. 1950. április, május és június folyamán több cég is ajánlatot tett az épület felújítására, és a freskók lefestésére. Érdekes módon ezt megelőzően április 12-én az Országos Levéltár és az Államosított Vállalat Romházhelyreállító Munkaközösség között - a vállalat márciusi ajánlattételét követően - szerződéskötésre került sor, hogy május 21. és június 30. között 48 504,42 Ft-ért az épület karbantartását végrehajtsák. Az eredeti, március 22-ei költségvetés még 78 082,05 Ft-ról szólt, de pénz hiányában a levéltár nem tudta az összes szükséges felújítást vállalni. A szerződés értelmében az épület irodáit, mellékhelyiségeit és mellékfolyosóit hozták rendbe. Ugyancsak elvégezték az asztalos és ablakozási munkálatokat is, de a lépcsőház, a kőfaragó, a villanyszerelési és a vízvezeték szerelői javításokra nem került sor. A külső homlokzat tatarozását az építő cég önkényesen félbehagyta, az időközben a Fővárosi Építő és Tatarozó Vállalatba beolvasztott "Romház" még 1950. december elején sem tudott saját központjával és a levéltárral elszámolni. A végszámlát végül december 15-én nyújtották be 23 623,37 Ft értékben. A műszaki ellenőrzés során a levéltár az "asztalos, lakatos stb. munka összegszerűségét és a munka elvégzését kifogás tárgyává tette."

1950. június 26-án munkálatok végrehajtására a levéltár póthitelt kért a minisztériumtól, és egyúttal jelezte, hogy három tónusban festik le a falakat. (Ekkor még mindig az összes freskó lefestését tartotta jónak a főigazgató, amivel július 7-i levelében a VKM osztályvezetője teljes mértékben egyetértve, sürgős intézkedést tartott szükségesnek.) Néhány nappal később pedig a költségvetés elküldése mellett a levéltár vezetése "a feudális múltra utaló színes üvegablakok leszereléséről és újra való ablakozásáról" is gondoskodni kívánt. (Hozzá kell tenni, ekkor már ott feküdt az igazgató asztalán Palka József üvegfestő mester 1950. június 9-i keltezésű első árajánlata.) A minisztérium 1950. október 3-i levelében értesítette a levéltárat, hogy 30 300 Ft értékben póthitelt nyitott az intézmény számára. Nyilvánvalóan az újabb pénzügyi keret és az addig elvégzett munka elégtelen volta miatt 1950 őszén a levéltár újabb árajánlatokat kért a munkálatok folytatására, de az előcsarnokok és a freskók ügyéről nem szólnak az ügyiratok.

Feltehető a kérdés, hogy a levéltár vezetésének javaslata, és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyetértő véleménye ellenére miért nem semmisítették meg az összes Róth Miksa készítette üvegablakot és Dudits Andor freskóit. A választ véleményünk szerint egy újabb épületbejárás eredményével adhatjuk meg. 1951. február 5-én ugyanis egy bizottság (Dercsényi Dezső és H. Zádor Anna) szállt ki a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja megbízásából, hogy megtekintsék az Országos Levéltár freskóit. Ember Győző tájékoztatta őket az addig történtekről, s ennek kapcsán megemlítette, hogy 1950 őszén a lengyel Raffael Gerber professzor megtekintette a freskókat, s úgy vélte: "a történelmi múlt emlékeit messzemenően meg kell őrizni, a freskókban kártevőt nem látott és nem helyeselte a sorozat megsemmisítését." Ezek után a bizottság ismét áttekintette a freskókat, s arra a véleményre jutott, hogy e festmények "hibáikkal és gyönge minőségükkel együtt olyan emlékei az elmúlt korszaknak, amelyek káros hatást nem gyakorolnak, de jól jellemeznek egy fejlődési szakaszt." Végül is úgy foglaltak állást, hogy csak a nem odavaló személyek arcképét fessék át, és a "freskók őriztessenek meg."

A Levéltárak Országos Központja (ekkortól ui. az ügyeket a nem sokkal korábban létrehozott LOK vette kézbe) 1951. április 11-i ilyen értelmű átiratára, Redő Ferenc a Népművelési Minisztérium illetékes osztályvezetője azt a döntést hozta, hogy nem volna helyes a freskók átfestése. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium ügyosztályvezetője, Szabolcska Ferenc a LOK-nak küldött levelében megerősítette a Népművelési Minisztérium határozatát. Borsa Iván, a LOK megbízott vezetője ezt követően értesítette az Országos Levéltár főigazgatóját a minisztériumok döntéseiről, és tájékoztatta Ember Győzőt arról, hogy a freskók átfestéséről a LOK költségvetési osztálya fog intézkedni.

Redő Ferenc említett levelének megjegyzése, hogy a freskók "különösebben káros hatást a figurák felismerhetetlensége folytán nem gyakorolnak," arra is utal, mintha az arcképek lefestése is lekerült volna a napirendről. Ez azonban nem így történt, sőt az események felgyorsultak. A Múzeumok és Műemlékek Országos Központja vezető restaurátorának javaslatára hamarosan felkérték Jancsky Veronika restaurátort a freskók rendbehozatalára, érdekes módon azonban a festmények részletezett átfestésére egyik dokumentumban sem találtunk utasítást. Hogy ez mégis megtörtént, arra csupán Jancsky Veronika ajánlatának egyik mondata utal: az árba "A LOK által meghatározott, a freskón szereplő antidemokratikus személyek alakjainak átfestése is beleértendő." Valószínűsíthetően a festmények megtekintésekor szóban közölték vele, hogy mi történjék az egyes nem kívánatos személyek arcképeivel.

Jancsky Veronika 1951. augusztus közepén hozzálátott a falképek restaurálásához, és szeptember 19-én már át is vették tőle a munkát. Mindez arra utal, hogy csak a legszükségesebb javításokat tudta ennyi idő alatt elvégezni. A több szárnyú "Tanyai iskola" című freskó - amelyen a birtokunkban lévő vázlatok szerint Horthy Miklós, Bethlen István és Klebelsberg Kuno is látható - lefestésére vélhetően ezt követően, az előcsarnokok és a lépcsőház felújítása során került sor. Nem tudjuk azonban, hogy ekkor levakarták-e az eredeti falképet, vagy csupán "lemeszelték". Egyes vélemények szerint az utóbbi az igaz. (Az épület teljes restaurálása évtizedekkel később, 1974-1978 között történt meg, ami azonban nem érintette Jancsky átfestéseit.)

Mai ismereteink szerint a Bethlen Gábort ábrázoló festményen, a fejedelem mellett álló Bethlen István arcképét lefestették, a bejáratnál álló Klebelsberg Kunót és Khuen-Héderváry Károlyt azonban nem.  Csernoch János bíborost és Vass Józsefet ugyancsak lefestették. Berzeviczy Albert és Apponyi Albert  ma is látható a Lovagterem bejárata fölötti országláda mellett, illetve az első emeleti - levéltár  épületét ábrázoló secco -  előterében. A dokumentumok között csupán egy konkrét utalást találtunk. A munkálatok ellenőrzésekor Bartha László vezető restaurátor megjegyezte, hogy "az újonnan festett Bessenyei György fehér parókáját szőkére kell változtatni." Ez persze felveti azt a kérdést is, hogy ki volt Bessenyei helyén? Vagy csak olyan rossz minőségű volt a kép, hogy át kellett festeni? (Az említett freskó a Magyar Irodalmi és Tudományos Akadémia megalapításával kapcsolatos, és Bessenyei mellett több egyházi személy látható rajta.) A dokumentumok ugyancsak nem szólnak arról, mi mentette meg Róth Miksa csodálatos üvegablakait.

A források publikálásán kívül közzéteszünk néhány Dudits Andortól származó - a Magyar Nemzeti Galériában található - vázlatot, szénrajzot, melyeket a freskók készítésekor nem fogadtak el, illetve olyan fotókat is, melyek a háború alatt elpusztult freskókat ábrázolnak.
Az iratok a Magyar Országos Levéltárban találhatók, egy részük többszöri másolatban, jónéhány kísérőlevéllel, jelezve, hogy e kérdés az ötvenes évek szellemének megfelelően érdemén felüli súlyt kapott.

Az üggyel foglalkozott Patakiné Kósa Éva is (Magyar Országos Levéltár, Korona Kiadó, 1997), azonban a füzet több más csúsztatás, pontatlanság mellett, elhallgatja az ügyben Ember Győző szerepét, illetve a VKM 1950. július 7-i, főigazgatónak szóló válaszlevelét - egy évvel későbbre datálva - végső döntésként határozza meg. Mint említettük, a brosúrában is idézett levél egy korábbi állapotot tükrözve, még a freskók teljes lefestését rendelte el.

A dokumentumokat szöveghűen, de nem betőhív módon közöljük.

Köszönetet szeretnénk mondani Czikkelyné Nagy Erikának és Varga Jánosnénak, a reprográfiai osztály munkatársainak a fotók elkészítéséért

Végezetül köszönjük a forrásközlés elkészítésében nyújtott segítséget Bertók Lajos, Keresztes Csaba és Haász Réka referenseknek, valamint Lakos János címzetes Főigazgató úrnak.

A dokumentumok jelzete:

MOL XIX-I-1-h Felsőoktatási és Tudományos Főosztály (VKM)
MOL XIX-1-18-a Levéltárak Országos Központja
MOL Y 7 83/1950 Országos Levéltár
MOL Y 7 1950 410/950 Országos Levéltár

Ezen a napon történt július 25.

1934

Sikertelen nemzetiszocialista hatalomátvételi kísérlet Bécsben, osztrák náci puccsisták megölik Engelbert Dollfuss osztrák kancellárt.

1957

Elindult Moszkvába az Express Ifjúsági Utazási Iroda és Szolgáltató Vállalat szervezésében utazó turisták első csoportja.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt években a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont számának két írása is ízelítőt nyújt. A szám tematikája: „Magyar diaszpórák, emigráns egyesületek, személyes sorsok a 20. században”. Az összeállításban a már említett két dokumentumközlésen kívül olvashatunk még sanghaji magyar kalandorokról, az ottani magyar érdekvédelemről, továbbá a franciaországi, illetve a tengerentúli magyar diaszpóra szervezeteiről, azok működéséről. Nem kapcsolódnak szorosan a témához, de érdekfeszítőek a kristályéjszaka magyar vonatkozásai, és igen tanulságos olvasmány Alapi Gyula Rákosi Mátyáshoz írt, mindeddig ismeretlen levele is.

Technikai okok miatt az összeállításunkat két, formailag ugyan különálló, de tartalmilag  szorosan összetartozó részre bontottuk: az elsőt, tehát az idei 2. számot 2017. június 21-én, míg a második részt, azaz a 3. számot június 28-án közöljük. A kettes számban az egyesületi témák kerültek előtérbe, míg a hármasban főleg egyéni sorsok bemutatására helyezzük a hangsúlyt.

 

 

Budapest, 2017. június 28.

 

 

A szerkesztők