Pedagógusként a forradalomban – Szalay Ferenc élete és sorsa

Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás során Esztergomban két nagyobb (Horváth Csaba és társai, illetve Szalay Ferenc és társai), valamint több kisebb csoport ellen indult büntetőeljárás. Írásunkban az Esztergomi Nemzeti Tanácsban és az 1956 novemberében Dorogon megalakult Komárom Megyei Dunamenti Központi Munkástanácsban is szerepet játszó Szalay Ferenc nevelőtanár történetét mutatjuk be.

Bevezető

Szalay Ferenc 1924. június 7-én született a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei Rákoskeresztúron. Szülei, Szalay Ferenc és Illyés Jolán kiskereskedők voltak és Rákosligeten volt fűszerüzletük. Iskolai tanulmányait itt kezdte meg, majd a negyedik osztály elvégzése után, 1934-től 1938-ig az esztergomi Szent Antal Gimnázium tanulója volt. 1938–1942 között a Pannonhalmi Szent Benedek-rend Győri Katolikus Czuczor Gergely Gimnáziumába járt, itt tette le az érettségi vizsgát. Ezt követően az ETO Sportegyesület – melynek Szalay Ferenc évek óta sportolója volt – fenntartójánál, a győri Vagongyárban kezdett el dolgozni. Kezdetben a hídvas raktárban volt anyagkezelő, majd a központi raktárban anyag-átvételező, s végül az anyagelszámoláson tisztviselő. 1943-ban beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára. 1944-ben visszaköltözött Budapestre, ahol a Magánalkalmazottak Biztosító Intézeténél helyezkedett el. 1944 őszét és telét Rákosligeten töltötte, a világháborús helyzet következtében főként szülei lakásának a padlásán. 1944 decemberének végén a helyi iskolában felállított tábori kórházban jelentkezett munkára: nappal sebesülthordó és műtős volt, este pedig a falu sebesültjei számára létrehozott szükségkórházat vezette az öccsével, illetve egy volt ápolónővel. 1947-ig ismét a Magánalkalmazottak Biztosító Intézeténél dolgozott, 1950-ig pedig édesapja

.

1946 és 1950 között a ferences rend szombathelyi főiskoláján elvégezte a hittudományi tanulmányok első négy évét. 1950-ben, már a rend erőszakos feloszlatása után, titokban szentelték fel pappá. Ez év őszén beiratkozott a Hittudományi Akadémia

. 1951 augusztusának végén találkozott a Ferences Gimnázium igazgatójával, aki a vezetése alatt álló intézménybe hívta mint testnevelő tanárt. 1952-ben jelentkezett, és felvételt nyert a Magyar Testnevelési Főiskola . 1954 nyarán megnősült, így augusztusban meg kellett válnia a ferences rendtől és gimnáziumtól. Néhány hónapig a nyergesújfalui Viscosa gyárban dolgozott, majd decembertől Esztergomban a Bányagépészeti Technikum Kollégiumában .

Komárom megyében az 1956. október 23. és október 25. közötti időszak viszonylagos csendben telt, sőt a helyi újság, a Komárom Megyei Dolgozók Lapja október 24-én még úgy került az utcára, mintha mi sem történt volna a fővárosban az előző este. Másnapra azonban felbolydult a megye. Október 25-én reggel Budapestről gépkocsival érkezett fiatalok az egyetemisták 16 pontos követelését kezdték el osztogatni Dorogon, és sztrájkra szólították fel a bányászokat. Az első utcai tüntetésre Esztergomban a Bányagépészeti Technikum tanulóinak az akcióját – a délután folyamán leszedték a Városháza homlokzatáról a vörös csillagot – követően

.

Szalay Ferenc ezen a ponton lett aktív részese a forradalom esztergomi eseményeinek. 1956. október 25-én nyolc diákjával együtt kiment a Hősök terénél gyülekező tömeg elé, ahol az egyik diákja, Csuma János felolvasta a Diáktanács által szövegezett hat pontos forradalmi követelést. Másnap részt vett azon a tüntetésen, melynek résztvevői a városon keresztül vonulva a Széchenyi téren éltették a forradalmi változásokat. Az október 26-i sötétkapui 

követően a délutáni órákban Horváth Klára tanácselnök telefonhívására Szalay is megjelent a Városházán, ahol közölték vele, hogy a rend biztosítása érdekében az Esztergomi Munkás–Paraszt–Katonatanácsot megalakították, melynek elnöki tisztére őt jelölték. Azonban két nappal később – miután lezajlott a munkástanács választás – kiderült, hogy a város polgárainak jelentős része az előzőleg alakított tanácsot nem ismeri el. S bár leváltották a korábbi elnöki tisztségéből, mint elnökhelyettes az újonnan létrehozott Esztergomi Nemzeti Tanácsnak is a tagja lett. Ebből adódóan részt vett annak a bizottságnak a munkájában is, melynek feladata a Sötétkapunál történt események kivizsgálása volt.

 Sötétkapu és a vérengzés helyén az áldozatok nevét őrző emléktábla
 Sötétkapu és a vérengzés helyén az áldozatok nevét őrző emléktábla
 

Jelen volt a Nemzeti Tanács 1956. november 2-i ülésén is, ahol arról döntöttek, hogy a kompromittálódott városi dolgozók közül hat főt (

szerint 8-at) elbocsájtásra javasoltak, többeket pedig másfél havi fizetett szabadságra küldtek. 1956. november 6-án ( és  mellett) tagja volt annak a háromtagú küldöttségnek, amely a Nemzeti Tanács megbízásából Tatára ment a megszálló szovjet csapatok parancsnokságára. Itt azt közölték velük, hogy amennyiben a Nemzeti Tanács továbbra is biztosítja a rendet a városban, nem kerül sor a szovjetek bevonulására. 1956. november 15–18-a között Bády István megbízta azzal, hogy vegye fel a kapcsolatot a Budapesti Központi Munkástanáccsal, vegyen részt az ülésein, és számoljon be az ott elhangzottakról az . Hetente két–három alkalommal utazott Budapestre, s a helyi döntések az ott elhangzottak alapján születtek meg. Így került sor a november 22–23-i kétnapos sztrájkra és az Esztergomi Városi Munkástanács létrehozására. A Duna menti vállalatok munkástanácsainak összefogása érdekében 1956. november 4-én Dorogon a Szénbányászati Tröszt épületében megalakították a Komárom Megyei Dunamenti Központi Munkástanácsot. Szalay vállalta az üzemi munkástanácsok tájékoztatását, s még ugyanazon a napon összeállították a Tájékoztató 1. számát, melyet december 7-én Híradó címen újabb kiadvány követett. December 8-án jelen volt a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács utolsó tanácskozásán, ahonnan magukkal hozták a december 11–12-i országos sztrájkra szólító felhívást. Ezt másnap a Komárom Megyei Dunamenti Központi Munkástanács ülésén elfogadták, és csatlakoztak a sztrájkhoz. Miután 1956. december 11-én a munkástanács beszüntette tevékenységét, Szalay folytatta kollégiumi nevelőtanári .1957 januárjában azonban a Kádár-kormányt és az MSZMP-t éltető feliratokat áthúzással megrongált, melyeket a posta, a bíróság és a mozi épületének falán . 1957. február elején letartóztatták. (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

Ezt követően az év folyamán a rendőrség és az ügyészség több alkalommal kihallgatta az 1956-os szerepvállalásával kapcsolatban. (Lásd a 2., 3., 4., 5. számú dokumentumot!)

A kistarcsai és tököli internálása után fővádlottként állították 

, a zártkörű tárgyalás 1958. január 27-én kezdődött. Az elsőfokú ítéletet 1958. február 17-én hirdették ki. Ebben a szabadságvesztés mellett jelentős mértékű mellékbüntetés is megjelent, így például a vagyonelkobzás. Az ügyész súlyosbításért fellebbezett. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága másodfokon 1958. október 27-én hozott ítéletet, mégpedig a vádlott javára. Szalay Ferencet öt év szabadságvesztésre és vagyonelkobzásra (1000 Ft) ítélték, valamint hat évre eltiltották egyes  . A büntetés letöltése során megjárta a főváros és a vidék több büntetés-végrehajtási intézményét, mígnem az 1960. április 4-e alkalmával meghirdetett amnesztia révén szabadult. (Lásd a 6. számú dokumentumot!)

Szüleihez költözött Rákosligetre, s ott lakott egészen 1966-ig, ekkor ismét megnősült (első felesége 1958-ban vált el tőle). Győrben talált otthonra, és különböző magas- és mélyépítő, illetve gépgyártó vállalatoknál dolgozott. Több szakmában szakmunkási vagy technikusi vizsgát tett le. (Lásd a 7. és 8. számú dokumentumot!)

Több súlyos betegséget vészelt át. Ezek közül infarktusának „köszönhette”, hogy pályája – hosszú kitérő után – értelmiségi munkakörben zárulhatott. Lábadozása idején ugyanis megkeresték régi győri osztálytársai és arra bíztatták, hogy kapcsolódjon be a város sportéletébe. Fél év múltán már a megyei sporthivatal atlétikai szakfelügyelőjeként dolgozott. 1984 végén innen ment nyugdíjba, de mint részmunkaidős munkavállaló az 1990-es évek elején is dolgozott. 1991-ben kapta meg az 1956-os 

. (Lásd a 9. számú dokumentumot!)

2002-ben Győrben hunyt el.

 

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 20.

1944

A szegedi MKP székházban a KISZ megtartja nyilvános alakuló ülését.

1956

Az ELTE jogi karán Hajnóczy kör, a Közgazdaságtudományi Egyetemen Széchenyi kör alakult. – Az egyetemek közös vitafórumaként létrejött a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők