A bírói függetlenség semmissé tétele

„Bíróságaink elsődleges feladata, hogy adott esetben az állam akaratát az emberek felé még akkor is helyesen tudatosítsák, ha nincsen olyan positív írott jogszabály, amelyik az állam akaratát a konkrét esetre vonatkoztatva félreérthetetlenül fejezi ki."

Bevezető

Két, más-más fondból származó, de egymással szoros összefüggésben lévő - részben azonos szövegű - iratot mutatunk be. Az egyik az igazságügy-miniszter által 1949. február 22-én kiadmányozott, 3.060/1949. iktatószámú irat (Lásd az 1/a. számú forrást) ami a Kúriának az MNL Országos Levéltárában őrzött, ún. elnöki anyagában található. (A dokumentum az 1949. március 17-ei kúriai teljes

készült jegyzőkönyv (Lásd az 1/b. számú forrást), 4. számú, „D" jelű mellékletét képezi. Az ülés utolsó napirendje - miután a Kúria nagyobb és kisebb fegyelmi tanácsának tagjait és póttagjait megválasztották, és az intézmény könyvtárvezető bizottsága jelentését ismertették, továbbá döntöttek a könyvtári bizottság tagjairól - ennek a leiratnak a felolvasása volt. A jegyzőkönyvben nem rögzítettek megjegyzést, hozzászólalást, vagy véleményt. Mivel a leiratot minden bíróság vezetője megkapta, feltételezhető, hogy az alsóbb fokú bírósági szervek iratait őrző intézményeknél is megtalálható egy példánya, de ebben a formában történő publikálására tudomásunk szerint még nem volt példa. A teljes ülés jegyzőkönyvét is közöljük.

A másik dokumentum a leirat indoklással ellátott tervezete (Lásd a 2. számú forrást). A forrás az Igazságügy-minisztérium Bírósági, közjegyzői és ügyvédi felügyeleti osztálya állagában kutatható. A tervezet szövegén csak kisebb, a szöveg értelmét nem befolyásoló módosításokat hajtottak végre.

A tervezet elkészítése nem sokkal előzte meg a leirat kiadását: az ügyiratot 1949. február 17-én iktatták.

 

1/a. számú forrás
Jelzet: MNL OL XX-3-b-1949. El.-III/C-44/2. (2. d.)

1949 elejére már kétségtelenné vált, és visszafordíthatatlannak tűnt Európa tartós megosztottsága és - a berlini válság után különösen - a két, eltérő ideológiájú és berendezkedésű birodalom fegyveres összecsapása is. Párhuzamosan a nagyhatalmak viszonyának „kihűlésével" szilárdult meg a szovjet irányítás alatt álló pártok, illetve személyek hatalma a kelet-európai országokban. A folyamat 1949 elejére már lezajlott, Magyarországon ekkor a hatalom birtokosai az MDP létrehozása, illetve a többi párt teljes ellehetetlenítése és a különféle szervezetek autonómiájának de facto felszámolása után a hatalmi ágak intézményeit - melyekre befolyásukat ezt megelőzően már kiterjesztették - ellenállás nélkül alakíthatták át. A bírói hatalom intézményei közül 1945 és 1949 között némelyikre erős, némelyikre gyenge (vagy éppen semmilyen) politikai nyomás nehezedett.

A második világháború után 1949-ig működő (polgári személyek ügyeiben döntő) bíróságok a következők szerint csoportosíthatók. Megkülönböztethetünk ún. „rendes" bíróságokat vagy különbíróságokat aszerint, hogy a bíróság elé az ügy külön rendelkezéssel, vagy anélkül került. A rendes bíróságok rendszerét a járásbíróságok, a törvényszékek, az ítélőtáblák és a Kúria alkotta. A

(144 ilyen bíróság működött) első folyamodású bíróságok voltak, kisebbnek vélt bűnügyekben és kisebb értékű vagyonjogi perekben döntöttek. Mint egyes bíróságok jártak el: az ügyeket a járásbíró tárgyalta, aki mellé szükség esetén egy vagy több aljárásbírót neveztek ki. A 24 törvényszék részint a járásbíróságokon indult ügyek fellebbviteli fórumaként, részint - súlyosabbnak vélt bűncselekmények és nagyobb összegű vagyonjogi perek esetében - első folyamodású bíróságként működött. Az első fokú ügyeket egyes bíróság, a másodfokú ügyeket három bíróból álló tanács tárgyalta.

Ítélőtáblák Budapesten, Debrecenben, Győrött, Pécsett és Szegeden működtek. Három tagú tanácsai különböző fokú fellebbviteli fórumként jártak el. A rendszer csúcsán a Kúria állt, aminek kilenc - hat polgári és három büntető ügyeket tárgyaló, öt főből álló - tanácsa másod- vagy harmadfokon ítélkezett. Ennek a bíróságnak jogegységi határozatai (döntvényei) révén nagy szerepe volt az egységes jogértelmezés és ítélkezési gyakorlat kialakításában. A különbíróságok kategóriájába azok a bíróságok sorolhatók, melyek kizárólag jogszabályok által eléjük utalt ügyeket tárgyalhattak. Ezek működhettek a rendes bíróságok kebelén belül (pl. munkaügyi bíróság, uzsorabíróság, cégbíróság, fiatalkorúak

) és azon kívül is (pl. népbíróságok, Közigazgatási Bíróság, Hatásköri Bíróság).

A „rendes" bíróságok által tárgyalt ügyekről általánosságban megfogalmazható, hogy politikai vonzatuk nem volt - emiatt számottevő politikai nyomás nem nehezedett rájuk. Olyan ügyekben döntöttek, mint például házassági bontóper, tartásdíj követelése, apasági per, holttányilvánítás, ingó vagy ingatlan vagyon kiadása, tőke és járulékainak követelése; valamint a köztörvényes bűnügyek: emberölés, lopás, rablás, csalás, sikkasztás, okirat-hamisítás, külföldi fizetési eszközzel való visszaélés, vagy a fegyverbeszolgáltatás elmaradása.

Jelentős politikai vonzattal a népbíróságok által tárgyalt ügyek rendelkeztek, ezért ítélkezésüket gyakran politikai és nem szakmai szempontok

.

1/b. számú forrás
Jelzet: MNL OL XX-3-b-1949. El.-III/C-44/2. (2. d.)

A különbíróságokon belül a népbíróságok és az itt hozott ítéletek egyetlen fellebbviteli fóruma: a Népbíróságok Országos Tanácsa nem csupán ebben tért el a rendes bírósági rendszerétől. Leszögezhető, hogy

sem szakmai okokból került sor, további különbség, hogy működésük nem a képviseleti, hanem a közvetlen demokrácia elvén alapult. A népbíróságok a törvényszéki székhelyeken működtek, tanácsaikba öt tagot a politikai pártok, egy tagot az Országos Szakszervezeti Tanács helyi szervezete Csupán a tanácsvezető bíró és a helyettes bíró volt képzett jogász, nekik azonban az ítélethozatalnál kezdetben nem volt szavazati , a tanácsvezető bíró csak 1947-ben, az 1947. évi XXXIV. tc-kel lett a tanács teljes jogú A Népbíróságok Országos Tanácsát politikai pártok által delegált, de szakképzett bírók alkották.

Ez a bírói szervezet tárgyalta a háborús- és népellenes bűntettekkel, továbbá a demokratikus államrend és a köztársaság védelméről szóló 1946. évi VII. tc. alapján államrend elleni összeesküvéssel, szervezkedéssel vádolt személyek ügyét, többek között a közvélemény érdeklődésére számot tartó

gazdasági és egyházi perében is döntöttek. Felépítésük és a tárgyalt ügyek fajsúlya miatt a népbíróságok gyakran a politikai nyomásgyakorlás eszközei, egyszersmind színterei voltak. Ezt a bírósági rendszert és között számolták fel, folyamatban lévő ügyeiket a „rendes" bírósági szervezet vette át, ami együtt járt ezen bíróságok ügykörének bővülésével és azzal, hogy a „rendes" bírósági rendszer a politikai hatalom érdeklődésének és figyelmének homlokterébe kerülve átpolitizálódott. Mivel a „rendes" bíróságok - eltérően a népbíróságoktól - polgári ügyeket is tárgyaltak, nem csupán a büntetőjog, hanem a magánjog területére is beszüremkedett a politika.

A „rendes" bíróságok szervezetében 1945 és 1949 között nem történt érdemi változás. 1949-ben azonban a bírói hatalom intézményrendszerét, illetve annak működését is több alkalommal módosították. Ennek főbb, jogszabály kiadásával meghatározott állomásai: a népnek a büntető igazságszolgáltatásban való részvétele és a fellebbvitel egyszerűsítése tárgyában 1949. április 14-én megjelent

az augusztus 18-án kihirdetett 1949. évi XX. törvény - vagyis az Alkotmány, valamint az ebben foglaltak végrehajtásához az igazságügyi szervezet átalakítása tárgyában 1949. október 26-án kiadott 1949. évi 9. sz. tvr.

E jogszabályok eredményeként - egyebek mellett - 1949 novemberétől kiépült az ülnöki rendszer, a törvényszékeket megyei bíróságokká, az ítélőtáblákat felsőbíróságokká, a Kúriát pedig Legfelsőbb Bírósággá szervezték és nevezték át. Az ülnöki rendszer alapját a képviseleti és a közvetlen demokrácia elvének, valamint a jogászi és a laikus szemlélet keveréke képezte. A járásbírósági büntetőtanácsokban a szakképzett bíró mellé két laikus ülnököt, a törvényszéki/megyei büntető tanácsokon két hivatásos bíró mellé három ülnököt rendeltek. A Kúria (Legfelsőbb Bíróság) és az ítélőtábla/felsőbíróság fellebbezési tanácsaiban az arány fordított volt: három bíró dolgozott együtt két ülnökkel. A minden esetben laikus ülnököket a Magyar Függetlenségi Népfrontba tömörült szervezetek tagjaiból összeállított jegyzékből sorsolták.

A bírói hatalom autonómiáját sértette az 1949. évi 9. sz. tvr. 10. § előírása is, ami megszüntette a bíróknak a rendeletek törvényessége felett egyes jogesetekben gyakorolható ítélkezési jogát.

Ebben az időben a politikai hatalom birtokosainak célja a hatalmi ágak intézményei (és az egész társadalom) minél teljesebb ellenőrzése volt, ezt pedig - a bírói hatalom területén - nem csupán a fent említett döntésekkel igyekeztek elérni. Fontos eszköz volt a személyzeti politika. Szintén az 1949. évi 9. sz. tvr. rendelkezett a 65. életévét betöltött bírók nyugdíjazásának lehetőségéről, és írta elő a 70. életévét betöltött bírók nyugdíjazását. 1949-ben döntöttek az egy éves ügyészi és bírói tanfolyam

is, a rendelkezés foglaltak szerint minderre a megfelelő munkáskáder-állomány biztosítása miatt volt szükség, hiszen a jogi karokon a hallgatók összetétele csak az 1948-1949-es tanévben változott meg valamelyest, tehát alkalmas jogászok munkába állása csak 1953-1954-től volt várható. Az egyetemekről kikerülő jogászok részére az egységes bírói és ügyvédi vizsgát oly módon, hogy a vizsgára bocsátás feltételévé a társadalomtudományi tanfolyamból tett sikeres vizsgázást tették. Az leszögezték, hogy részint a megfelelő világnézeti képzést, részint a politikai szelekciót kívánják biztosítani ezen a módon.  Szintén a személyzeti politikához tartozik az ítélőtáblákon (felsőbíróságokon) szervezett másodelnöki . A rendelethez készített szerint jogi képzettséggel nem rendelkező munkáskáderekkel kell ezeket az állásokat betölteni, akik a bírósági személyzeti politikáját és káderpolitikáját intézik.

2. számú forrás
Jelzet: MNL OL XIX-E-1-j-K-3060/1949. (90. d.)

Az itt közölt iratok a fent említett rendelkezéseknél valamivel korábban keletkeztek. A bíróságok számára készült leirat ebben a formában nem emelkedett jogerőre, de a szellemisége az 1949-ben kiadott, a bíróságokra vonatkozó joganyagban felfedezhető.

A kiadmány és a tervezet között csekély, a szöveg értelmét nem befolyásoló a különbség. Érdemi az eltérés viszont a leiratban és a tervezet indoklásában foglaltak között. Az utóbbiban a jogalkotó abból indult ki, hogy a polgári ügyekben a bíróságok jogalkalmazása helytelen, a kapitalista berendezkedésből származik. Az addig alkalmazott gyakorlaton, azaz az egyes ügyek rendeleti úton való

túl ezért szükségessé vált a politikai indíttatású beavatkozás, amit ezeknek az ügyekben a felügyeleti tanácsok az ügyészi szervezet közreműködésével értek el. Ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy a jogalkotás még a rendeleti úton történő sem tudta a kívánt ütemben átalakítani a vonatkozó joganyagot, tehát a jogalkalmazást igyekeztek az elvárt irányba terelni.

A minisztérium végül ennél radikálisabb megoldással: a bíró személyiségének és szakértelmének kiiktatásával élt. A felhívásban deklarálták, hogy a bírók - működési területükre való tekintet nélkül - az „államakarat" közvetítői. Kinyilvánították, hogy a bíró ezt követően nem lehet több politikai szócsőnél. A felhívás kijátszásának elkerüléséről a jelentéstételi kötelezettség előírása „gondoskodott", ami a bírói karban tovább erősítette a feltehetően addig is meglévő félelmet, bizalmatlanságot és kiszolgáltatottságot.

A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. tc. 19. § szerint: „A bíró a törvények, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeletek s a törvényerejű szokás szerint tartozik eljárni és ítélni.

A rendesen kihirdetett törvények érvényét kétségbe nem veheti, de a rendeletek törvényessége felett egyes jogesetekben a bíró ítél." 1949-ben ennek a szakasznak a második bekezdését eltörölték. Az első bekezdésben foglaltakat nyíltan nem vonták kétségbe, de a bírók számára egyértelművé tették, hogy nem tekintik érvényben lévőnek.

Ries István a Legfelsőbb Bíróság 1949 november 18-ai teljes ülésén kijelentette: „A bíróság működése igenis politikai működés és mindég is az volt. [...] Az államéletben minden megnyilatkozás csakis politikai célt szolgál [...] Mindent alapos megfontolás után csinálunk, mindent kidolgozunk előre a legapróbb részletekig." Mintegy fél évvel később Riest, az igazság-ügyminisztert letartóztatták. Az ÁVH-n folytatott kihallgatások, a bántalmazás és a gyógyszermegvonás miatt - a fentiek elhangzása után csupán tíz hónappal - 1950. szeptember 15-én életét vesztette. Hogy eközben mit gondolt a politikai hatalom működéséről - nem tudjuk...

Ezen a napon történt május 24.

1915

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadiflottája támadás-sorozatot intéz több adriai olasz hadikikötő és ipartelep ellen, válaszul az előző esti...Tovább

1949

A Szovjetunió feloldja a berlini blokádot.

1958

A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó testületének moszkvai ülése.

1989

A szocializmus, mint társadalmi-gazdasági rendszer lekerült a XX. század napirendjéről, s legfeljebb történelmi perspektívái lehetnek. De...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Stefan Zweig osztrák író szerint az első világháború előtti időszak a biztonság aranykora volt, ahol senki sem tartott háborúktól, forradalmaktól, erőszakos változásoktól. „Az ész korszakában képtelenségnek tűnt minden radikalizmus, minden erőszak” – írta visszaemlékezéseiben. Bár ez kétségtelenül idealizáló és utólagosan visszavetített kép, mégis kijelenthetjük: az első világháború brutalitásai nyomán bizonyosodott be leginkább, mennyire utópisztikus elképzelés volt, hogy a modernség előrehaladása az erőszak visszaszorulását eredményezi. A mérhetetlen rombolás, pusztítás mellett a totálissá vált első világháború egyik legsúlyosabb következménye ugyanis az emberi élet értékének elképesztő leértékelődése volt. A háborús erőszak-tapasztalat hozzájárult a gátlások leépüléséhez, a mindennapi életben tapasztalható erőszak terjedéséhez, továbbá a politikai kultúra militarizálásához. A háborús, illetve tágabb értelemben a politikai erőszak kérdése ennek ellenére hosszú ideig a történettudomány perifériáján helyezkedett el, és csak az utóbbi évtizedek kutatásai irányították rá a figyelmet.

1918 után Közép- és Kelet-Európában egymással rivalizáló szélsőségek léptek színre, forradalmak és ellenforradalmak váltották egymást. Magyarországon 1919. március 21-étől néhány hónapig az ún. vörösterror, majd a Tanácsköztársaság leverését követően a fehérterror tombolt. Közben az ország nagy részét idegen csapatok szállták meg; a román hadsereg egy időre Budapestet is elfoglalta, és egész Győrig nyomult előre.

A második világháború az elsőt is jócskán felülmúlta a pusztítás mértékét és brutalitását illetően. Civilek ellen elkövetett tömeggyilkosságok, egész népcsoportok elüldözésére vagy kiirtására irányuló törekvések, valamint a hatmillió európai, zsidó származású áldozatot követelő holokauszt fémjelzik e tragikus történelmi időszakot. A Magyarországon 1944. október 16-án hatalomra került Szálasi Ferenc nyilaskeresztes rémuralma állami szintre emelte a terrorizmust, a rablást, kínzást, erőszakot, az extrém kegyetlenséget.

A német megszállást és a nyilas terrort néhány év elteltével újabb totális diktatúra követte Magyarországon. A Vörös Hadsereg támogatásával hatalomra került Rákosi-rendszer elsősorban az államvédelmi hatóság segítségével tartotta állandó rettegésben a társadalmat. Ideológiai megfontolásokból tömegesen vetettek ártatlan személyeket börtönbe, a koncepciós perekben halálra ítéltek száma pedig meghaladta a százat.

Az ArchívNet idei 1–2. összevont számának fő témája: „Politikai erőszak a 20. századi magyar történelemben”. Elsősorban azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt évszázad magyar történelmének különböző korszakaiban miként és milyen formában nyilvánult meg a politikai erőszak, milyen erőszak-tapasztalatokról tanúskodnak a fennmaradt levéltári iratok. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 1-es szám 2018. április 6-án, míg a 2-es szám 2018. április 27-én jelenik meg.

Budapest, 2018. április 6.
A szerkesztők