A magyarországi vörösterror zsidó származású áldozatai

A „Nemzet Vértanúinak 1918-1919" emlékmű felállítása

„Mellinger Endre 17 éves, felsőkereskedelmi iskolai tanuló az uccán volt 1919. május 4-én, amikor az elfogott ellenforradalmárokat a terroristák Szamuelly elé kísérték, s a terroristákra valami sértő megjegyzést tett, erre őt is elfogták, Szamuelly elé vitték, ott Szamuellyt is legazemberezte, gyilkosnak, stb. titulálta, mire az halálra ítélte, május 4-én a terroristák a temető árkában agyonlőtték."

Bevezető

A megemlékezés a forradalmak és a Tanácsköztársaság áldozatairól az 1920-as években mindvégig a magyar politikai diskurzus része volt. Az azonban, hogy külön emlékművet állítsanak az első világháborút követő forradalmak áldozatainak csak 1929-ben, az események tizedik évfordulóján konkretizálódott.

A kezdeményezés a Peidl Gyula által vezetett szociáldemokrata kormányt 1919-ben megbuktató, jobboldali Fehér Ház Bajtársi Egyesülettől érkezett. A szervezet tagjai 1929. január 2-ai ülésükön határoztak arról, hogy kezdeményezik a „nemzet vértanúinak" emléket állító országos szervezet megalakítását. A „Nemzet vértanúinak 1918-1919" Országos Emlékmű Bizottság néven a Nemzeti Múzeum tanácstermében felállított bizottság tagjai a közélet ismert alakjai voltak. Az alapító ülést Habsburg József főherceg vezette, a szervezet elnöke pedig

országgyűlési képviselő lett. Ezen az ülésen ismertették tervüket és a tervezett menetrendet a műemlék elkészítésére felkért Lechner Jenő és Fritz János is. A hozzászóló alispánok, főispánok, püspökök és az országos főrabbi mellett, koronaügyész, Ripka Ferenc főpolgármester és Bethlen István miniszterelnök említhető .

Az emlékmű felállításához szükséges összeget költségvetési pénzekből, valamint különféle egyesületek és magánszemélyek adományaiból kívánták előteremteni. Március 21-én, egy évtizeddel a Tanácsköztársaság kikiáltását és két hónappal az Emlékműbizottság megalakítását követően, Scitovszky Béla belügyminiszter 249.415/1929. B. M. számú körrendeletében április elsejétől hat hónapon keresztül engedélyezte egy, az egész országra kiterjedő pénzgyűjtés elindítását. Ennek célja - ahogy fogalmazott - az „1918. és 1919. években a magyar nemzet az állami és társadalmi rendhez való ragaszkodásuk miatt hősi halált haltak emlékét megörökítő emlékmű

." Május 18-án pedig ugyanő a törvényhatóságokat is felkérte, hogy ha tehetik, „némi anyagi hozzájárulással" támogassák az . Ennek nyomán az emlékműnek helyet adó fővárosi közgyűlés illetékes bizottsága is tárgyalt az emlékműről és a főváros anyagi hozzájárulásáról. A június 7-ei ülésen Liber Endre tanácsnok terjesztette elő a Báthory-, Vécsey és Nádor utcák találkozásánál található háromszögletű térre álmodott emlékmű terveit, aminek elkészítésére Lechner Jenő építészt és Füredy Richárd szobrászt kérték fel. Mivel a vallás-és közoktatásügyi minisztérium tízezer pengőt ajánlott fel az emlékmű felállításához, a székesfőváros is hasonló összeget helyezett kilátásba, a további feltételek megállapítását pedig a művészeti és közművelődési bizottság hatáskörébe utalta. Tájékoztatta a közgyűlést arról is, hogy a tervezett helyszín engedélyezése még folyamatban van, az emlékmű felállítását pedig augusztus 6-ára .

A Fővárosi Közgyűlés művelődésügyi és közművelődési bizottságának június 17-ei ülésén éles szóváltás bontakozott ki a kormánypárti és a szociáldemokrata képviselők között. Az utóbbiak szószólója Bechtler Péter volt, kritikájuk pedig arra vonatkozott, hogy az emlékmű - szakítva a pártatlansággal - az „összes vértanú emléke" helyett kizárólag a Károlyi Mihály vezette Népköztársaság és a Magyarországi Tanácsköztársaság áldozatait kívánta megörökíteni, és nem foglalkozott az 1919 őszén kibontakozó ellenforradalom és a magyarországi fehérterror áldozataival. „Ilyenekről nem tudunk" - fogalmazott az egyébként a Fehér Ház szervezetben is tag,

. A szociáldemokrata javaslat elvetése mellett érvelt Pergovácz Gyula is, aki szintén különbséget tett a két forradalom és az ellenforradalom áldozatai között. Míg az előbbieket „egy egész nemzet egyetemével szemben történt erőszakos cselekedeteknek" minősítette, az 1919. őszi „felpanaszolt" „szomorú atrocitások" „nem a nemzet egyeteme ellen elkövetett atrocitások" voltak, és „nem a hatalom részéről történtek az egyeseken elkövetett erőszakoskodások". Éppen ezért - vonta meg a konklúziót - „ezek egy közemlékmű felállítását nem involválhatják, magukban." Vitát generált a tervezett emlékmű terveiről készült képek és az anyagi hozzájárulás mértéke is. Az előzetesen bemutatott fényképek esztétikai minőségét többen is kifogásolták. Lázár Miklós „kőbe faragott közhelynek" és „gyenge szoborműnek" tartotta, aminek ráadásul - ahogy fogalmazott - nincs semmiféle kontaktusa sem korunkkal, sem azzal az eszmével, amit reprezentálni akar". A bizottság végül hajlandó volt húszezer pengőre, azaz a tervezett költség duplájára emelni a főváros hozzájárulását az emlékműhöz abban az esetben, ha a „város szépsége érdekében" új tervek születnek a felállítandó . Budapest főváros törvényhatósági bizottságának június 19-ei rendes közgyűlésén is alig csitultak az emlékmű által generált indulatok. Bánóczi László kritikájában egyfelől a készülő tervek korábban is kárhoztatott esztétikai értéke ellen emelt kifogást, másfelől nehezményezte, hogy az emlékmű 1919. augusztus 6-áig, azaz nem a Tanácsköztársaság bukásának augusztus eleji dátumáig, hanem az azt követő rövid életű szociáldemokrata kormány bukásáig terjesztette ki az áldozatok összegyűjtésének időhatárát. Ezzel a „provokációjával" ugyanis - hangsúlyozta - szándékoltan összemossák a szociáldemokrácia és a kommunista párt időszakát, azaz úgy tesznek - fogalmazta meg - „mintha a bolsevizmus ellen kívánna harcolni, holott a szociáldemokrata munkásokon kíván egyet ütni." Szót emelt a „fehér forradalom" áldozatainak érdekében is, hogy őket is sorolják a nemzet vértanúinak tagjai közé. A közgyűlés a kifogások ellenére többségi szavazással elfogadta a tanács javaslatát a .

Az emlékmű terveinek újratervezése miatti időveszteség, de leginkább a gazdasági világválság hatására csak a nehézkesen összegyűlő adományok hatására az emlékmű augusztus 6-ai átadásából semmi nem lett. Ehelyett a belügyminiszter a gyűjtés időhatárát többször is módosította. Először még 1929. augusztus 23-ai körrendeletében, amikor 1930. április elsejéig hosszabbította meg az

. Nem segítette a gyors munkálatokat az sem, hogy a fővárosi közgyűlés is csak az október 17-ei ülésen hozott - nyilvánosan pedig csak november 8-ai Fővárosi Közlönyben közölt - döntésében engedélyezte a húszezer pengős fővárosi hozzájárulás póthitelként való . A szükséges pénz lassú csordogálását mutatja, hogy a fővárosi közgyűlés másodszor is kitolta a gyűjtés időhatárát, amikor már az 1930. október közepi ülésén döntött annak 1931. május 31-ig való .

A Nemzet Vértanúinak 1918-1919 Országos Emlékbizottsága egy névsor összeállító bizottságot hozott létre a forradalmak áldozatainak precíz és hiteles összegyűjtése céljából, amelynek elnökéül Váry Albertet választották. Az alább közölt szemelvények az Országos Izraelita Hitközség által a zsidó felekezet és szervezetek tagjai között végzett „belső" 1929-1930 közötti adatgyűjtésből származnak. A magyarországi vörösterror zsidó-, vagy zsidó származású áldozatairól zajló levelezést a Magyar Zsidó Levéltár őrzi. A zsidóság szerepvállalása az első világháborút követő forradalmi mozgalmakban már a kortársak között is éles vitákat generált, és napjainkig tapasztalható a zsidóságot a Tanácsköztársaság alatt történtekért, vagy egyenesen a trianoni békeszerződésért kárhoztató kizárólagos és kollektív felelősség hangsúlyozása. Azzal, hogy a háború alatti hadseregszállító botrányok vádlottjai között sok esetben zsidó származásúakat találunk, valamint a hitfelekezet tagjainak magas száma a vezető népbiztosok között, a háború alatt- és után megerősödő antiszemita sztereotípiák egyik legfőbb hivatkozási alapja lett. Éppen ezért vált kulcsfontosságúvá és nem titkolt céllá, hogy a hazai zsidóság is bizonyíthassa, hogy áldozata volt a magyarországi vörösterrornak és a meggyilkolt emberek között több esetben zsidó származásúak is voltak. A dokumentumok forrásértékét növeli, hogy nem csak a halálos áldozatokat gyűjtötték össze, de igyekeztek hitelesen közzétenni a túszként fogvatartottak névsorát is.

Hevesi Simon főrabbi az Országos Emlékbizottság tagjaként már 1929. február 1-én levélben fordult a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája Elnökségéhez (Lásd az 1. számú forrást!), hogy az áldozatok összegyűjtésének munkájából a hazai zsidóság szervezetei is vegyék ki a részüket. Az Országos Iroda Elnöksége február 7-én kelt, 53. 347/1929. számú megkeresésével értesítette az országos zsidó szervezeteket és elöljáróságokat a gyűjtésről és kérte, hogy a forradalmak egyes helyi zsidó áldozatairól hiteles névjegyzéket küldjenek a fővárosi központba. Ugyanilyen tartalmú felhívást tettek közzé a legfontosabb felekezeti hetilapokban is. Az egyes hitközségek a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának Sas utcai címére küldött válaszleveleikben beszámoltak a kommün alatti eseményekről, és elküldték nem csak a zsidó áldozatok listáját, de - az iroda kérésére - azokét is, akiket túszként fogva tartottak a Tanácsköztársaság időszaka alatt. (Lásd a 2. 3. 4. 5. számú forrásokat!) Az Iroda rögzítette a kapott válaszokat, ha hiányosságokat tapasztalt, vagy a kapott információk bizonytalanok voltak, akkor a részletek iránt újra érdeklődött az adott hitközségnél. Több esetben is kiderült, hogy több zsidónak vélt áldozat mégsem tartozott a hitfelekezethez. (Lásd a 7. számú forrást!) Ennek oka több is lehetett: amellett, hogy például az adott férfi nem volt körülmetélve, előfordult, hogy kikeresztelkedett zsidó volt, vagy nem a Chevra Kadisa (Szentegylet) temette el. A zsidó származásúak száma így a kezdeti 40-ről lecsökkent 27-re. Ez a szám ugyanakkor az összes áldozat 4,6%-át adja, azaz a zsidóság embervesztesége majdnem teljesen megfelelt az összlakossághoz viszonyított 5%-os aránynak.

A Magyarországi Izraeliták Országos Központja kérte fel a felekezet közösségeit is, hogy lehetőségeik szerint anyagilag is járuljanak hozzá a felállítandó emlékmű költségeihez. Ennek összege 120 ezer pengő volt, amiből 1930 májusáig az előirányzott összeg helyett csak 96 ezer pengő folyt be. Pekár Gyula, az Emlékműbizottság elnöke ezért 1930. május 31-én külön levélben fordult az Izraelita Központhoz, hogy az „osztó-igazság" elve szerint a zsidóságra jutó 6000 pengő különbözetét minél hamarabb gyűjtsék össze. (Lásd a 8. számú forrást!) A zsidóságot „terhelő" költségekből ugyanis ekkorra még csak 270 pengőt fizettek be a központi kasszába.

Pár nappal később, 1930. június 9-ére az igazolóbizottság megállapította az emlékműre felvésendő nevek listáját. Bár a kőszarkofág már 1930 végére készen állt, az elejére és a hátoldalára tervezett szobormű csak 1933-ra fejeződött be, az átadást pedig a következő évre

.


A Nemzeti Vértanúk Emlékművének keresztelt kőtömböt 1934. március 18-án, a tervekhez képest négy és fél évvel később avatták fel a Vértanúk terén. A pillér előtt Hungáriát szimbolizáló nőalak, hátoldalán pedig a bolsevizmust megtestesítő kígyóval viaskodó izmos férfi állt, a haraszti kőből készült kőpillér tetejére pedig kőkoporsót elhelyeztek. A két oldalára vésték az áldozatok neveit, elöl a szobor és a felirat, „a nemzet vértanúinak 1918-1919", hátoldalán pedig az kezdeményező szerepet betöltő Fehér Házra való utalás szerepelt. A vasárnap délre tervezett avatáson - amit a filmhíradó is rögzített - Horthy Miklós kormányzó és József királyi herceg mellett a kormány több képviselője, a felsőház alelnöke, a honvédség főparancsnoka, több egyházi méltóság, városvezető és ismert notabilitás is megjelent. A Szózat eléneklését követően az ünnepi beszédet Pekár Gyula az Országos Emlékműbizottság elnöke tartotta. Ebben a forradalmi időkre úgy utalt, mint amikor „a leroskadt nemzetet a vörös rém korbácsa szaggatta gyáván. Temetővé lett akkor a honfoglalók földje, mohácsi mély sírgödörré, melybe a rikoltva osztozkodók már-már tetemként taposták be a halódó Hungáriát, hogy örökre elföldeljék." Beszédét követően elénekelték a himnuszt és meghallgatták a város főpolgármesterének Sipőcz Jenőnek a szavait, majd versek is elhangzottak. A vasárnapra időzített emlékműavatást a Zeneművészeti Főiskola dísztermében rendezett esti ünnepi hangverseny

. Az avatást követően ez emlékműnél ellenforradalmi megemlékezéseket szoktak tartani, és az áldozatok emlékére mindszentekkor rendszeresen megkoszorúzták.

A forradalmi idők után tíz évvel megfogalmazódott, hosszas tervezgetések és adománygyűjtések után grandiózus avatással átadott emlékmű nem volt hosszú életű, mivel 1945 szeptemberében ledöntötték. Helyén, a mai Vértanúk terén, 1996-tól Nagy Imre miniszterelnök szobra áll.

Fotók: Fortepan, egykor.hu


Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt december 10.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők