Szerb állampolgárok rezsimellenes megnyilvánulásai 1945-ben a zentai járásban

Az állampolgárok gyakran kritikusan viszonyulnak az uralmon lévő rezsimekhez. Nem volt ez másként közvetlenül a második világháborút követően Jugoszláviában sem, ahol sokan csalódottak voltak a kommunisták hatalomra jutása miatt. A Zentai Járásbíróság levéltári anyagának büntetőperes iratai több ilyen – általában verbális, ritkábban tetleges –  esetről tanúskodnak.

Bevezető

Az I. világháború befejezését követően, 1918 őszén szerb csapatok szállták meg Magyarország déli részeit. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés értelmében jelentős magyar lakosságú területek kerültek a délszláv államhoz, az ott élő magyarság kisebbségi sorba került. 1941-ben Németország – szövetségeseivel karöltve – lerohanta Jugoszláviát, az ország területét felosztották. A Bácska így 1944 októberéig ismét magyar fennhatóság alatt került. A szovjet Vörös Hadsereg segítségével a Josip Broz Tito[1] által vezetett jugoszláv partizánok 1945-ben győztesen kerültek ki a felszabadító háborúból. A Jugoszláv Kommunista Párt (Komunistička Partija Jugoslavije) által irányított új jugoszláv rezsim mindinkább megszilárdította hatalmi helyzetét, ami azonban nem tetszett az ország minden polgárának, nem mindenki szimpatizált az új hatalommal. Szinte minden közösségben előfordultak olyan személyek, akik úton-útfélen kifejezték nemtetszésüket a kommunisták, valamint a tejhatalmú vezető, Tito iránt. Tették ezt sok esetben alkoholos befolyásoltság állapotában.


Josip Broz Tito

Ez történt 1945 júniusában az akkor 50 éves D. Jovan zentai hentesmesterrel is, aki gyakran olyannyira sokat ivott, hogy – saját bevallása szerint – ilyenkor nem tudott sem önmagáról, sem cselekedeteiről. S ilyen alkalmakkor többször előfordult vele, hogy az akkori közállapotokat és a kommunistákat szidta.

Büntetőügyét a Zentai Járásbíróság 1945. július 24-én tárgyalta. A bíróság tanúként B. István zentai lakost is meghallgatta, aki azonban a megvádolt Jovant védelmébe vette és tagadta, hogy kommunistázott volna. (Lásd az 1. számú dokumentumot!) A tárgyalás során N. Nadežda zentai diák is tanúskodott, aki kitartott az OZNA-n[2] tett vallomásánál. Eszerint többször hallotta, hogy a gyanúsított a házuk előtt rágalmazta Tito marsallt, szidta a kommunistákat, és azt is kijelentette, hogy a mostani hatalom hamis, az igazi hatalom csak ezután jön. A tanú kijelentette, hogy a vádlott – amikor ilyeneket mondott – általában részeg volt.[3] N. Stevan tanú is hasonlóan vallott: elmondása szerint a vádlott a házuk előtt szidta a kommunisták anyját és Tito marsall anyját is. A vallomásból kitűnt, hogy a vádlott és az N. család között korábban konfliktus állt fenn. S. Bogdan tanú szerint a gyanúsított józanul soha nem beszélt politikáról, de ő tudta, hogy részegen meglehetősen kellemetlenül viselkedik, így ilyenkor kerülte a vele való találkozást. Nem is tudott róla, hogy szidta volna a kommunistákat. Visszaemlékezése szerint a vádlott a megszállás ideje alatt, 1941–1944 között a megszálló hatalmat, azaz a magyar hatóságokat is becsmérelte, de ismerve természetét, nem törődött vele különösebben.

A tárgyalás végén a vádlottat is kihallgatták, aki kijelentette, hogy nem érzi magát bűnösnek az ellene felhozott vádban, és nem tartja magát az aktuális hatalom ellenségének. Nem ismerte el, hogy sértegette volna az N. családot és szidta volna őket azért, mert kommunisták. Elismerte azonban, hogy részegen mindenkit sértegetett, de tagadta, hogy Tito marsallt szidta volna, mivel ezért egyszer már megbüntették és börtönben is ült. Végül kiemelte, hogy a jelenlegi hatalommal teljes mértékben elégedett. A járásbíróság döntése értelmében a vádlottat, aki a népi milícia fogdájában raboskodott, az eljárás további folytatása miatt átszállították a szabadkai Körzeti Népbírósághoz.[4]

E. Miloš martonosi vasutas 1945. június 15-én Papp Sándor kocsmájában követett el verbális deliktumot, amikor T. Ivan és K. Miloš, a KNOJ[5] harcosai társaságában fejtette ki véleményét a második világháború alatti eseményekről, a magyarokról és a felszabadításról. A beszélgetésről a két férfi beszámolt a szabadkai OZNÁ-nak. E. Milošt az ügyben 1945. július 6-án hallgatták ki a Zentai Járásbíróságon. Miloš a beszélgetésre máshogy emlékezett, és tagadta problémásnak tekinthető kijelentéseit. (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

A tanúvallomások alapján a szabadkai Körzeti Ügyészség E. Milošt a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg gyalázásával és rémhírek terjesztésével vádolta meg, de a Zentai Járásbíróság iratanyagában nem található a büntetőügyben hozott ítélet.[6]

Horgoson 1945. július 24-én, vasárnap az AFŽ[7] előadást szervezett, majd az ifjúság táncestet tartott. Hajnali fél egykor hazafelé tartva két tanú – K. Radojica és K. Aleksandar – meghallotta, hogy egy udvarban mulatoznak. Belestek a kerítésen és meglátták, hogy V. Petar mulatozik szerbek és magyarok társaságában. K. Radojica vallomása szerint: „…Egyszer csak Pero V. felállt és felkiáltott: nekünk voltak a Karađorđevićok,[8] ők a mieink voltak, és ők kellenek nekünk. Ezt olyan hangosan mondta, hogy az utcán is lehetett hallani. Csúfolódtak a testvériség-egységen is.” A másik tanú, K. Aleksandar ezt vallotta a történtekről: „...Egyszer csak Pero azt mondta, hogy K. Veljko [...] úgy szervezte meg az ifjúságot, hogy mindenhol azt kiabálják: Tito-Tito, úgy ahogy az olaszok is [annak idején]: Duce-Duce. Ezután, csúfondárosan felkiáltott, hogy éljen a testvériség-egység, amire egyhangúan nevetve kiáltották: „éljen”. Azt [is] bizonygatta az egyik magyar nőnek, hogy a királyságban a magyaroknak olyan jogai lesznek, mint amilyeneket Tito adott nekik.” A gyanúsított V. Petar, horgosi vasutas az OZNA előtt 1945. július 16-án tett vallomást, melyben egyértelműen cáfolni próbálta a két tanú által elmondottakat és ily módon tisztázni akarta magát. (Lásd a 3. számú dokumentumot!)

A V. Petar ellen államrend elleni vétség ügyében indított büntetőügyi eljárást – az 1945. augusztus 3-án kihirdetett általános amnesztiára és közkegyelemre vonatkozó rendelet[9] alapján – a Zentai Járási Népbíróság 1945. augusztus 15-én megszüntette.[10]

 

K. Dragomir moholi lakosnak is majdnem az alkoholfogyasztás okozta a vesztét. A kocsmában történt inkriminált eseményről maga a vétkes 1945. július 14-én a következőket vallotta az OZNÁ-nál lefolytatott kihallgatásakor: „...Először Tito marsall gyalázása miatt voltam büntetve. Egy alkalommal, a pravoszláv karácsony másnapján, egy társasággal Bacsi János vendéglőjében ültem, amikor egy ismerősöm – aki tőlem a harmadik asztalnál ült – felmutatott egy képet, ami Tito marsall képe volt, amelyet én addig nem láttam. Mivel ittas voltam, azt gondoltam – az egyenruha és a sapka miatt – hogy [Hermann] Göring[11] az, és másnap mondták – amikor kihallgattak – hogy a marsall képére azt mondtam »Hitler-párti«. Ezért a szabadkai hadbíróság 6 hónap börtönre ítélt. Miután kiengedtek, a moholi iparos-egyesület írnoka lettem.” Azt a vádat, amely szerint Bacsi Sándor kocsmájában Tito marsall és Sztálin képére azt mondta: „…emiatt a két szemét miatt 51 napot ültem a börtönben…”, teljes egészében visszautasította. „…Úgy gondolom, hogy ez a magyarok bosszúja, mert a felszabadulás első napjaiban a háborús bűnöket kivizsgáló bizottság [tagja] voltam, amelyet az emberek tévesen »bíróságnak« neveztek. Mivel Moholon – ahogy beszélik – hozzávetőlegesen 100 magyart kivégeztek vagy [kényszer]munkára hurcoltak,[12] mert erről az egész vizsgálóbizottságot pontosan nem értesítették, ezért valószínű, hogy egyes magyarok úgy vélik, hogy én is bűnös vagyok azoknak a magyaroknak az eltűnésében.”[13] K. Dragomirt is az általános amnesztia mentette meg a börtöntől, 1945. augusztus 16-án megszüntették az ellene indított eljárást.[14]

A néphatalmat és szerveit nemcsak szóbeli, hanem számos esetben fizikai támadás is érte. Egy ilyen eset játszódott le 1945. október 12-én, amikor B. Györgyné családon belüli erőszak miatt fordult a karhatalomhoz, azaz a népi milíciához, mert a férje bántalmazta, megverte. A kiküldött milicista – K. Gábor – nem a házánál találta meg B.-ét, hanem a kocsmában. K. felszólítására, hogy kövesse, B. – aki egyébként fuvarozásból élt – azt válaszolta, hogy hazamegy megetetni a lovakat. Amikor a milicista utána ment, az udvarban B. felkapta a vasvillát és így kiáltott: „Most ráb...tál, csak ha egyszer hazaértem – élve nem fogsz elvinni!” A milicista fegyvert rántott, B. felesége pedig segítségért futott. A milicistának sikerült a felbőszült ember kezéből kicsavarni a villát, mire felkapott egy botot, és azzal ütlegelte a hatósági szervet. Ekkor a megtámadott segítségére érkezett két katona, és közös erővel lefogták B.-t. A fogda felé menet a fogoly ordítva szidta a néphadsereget és a milíciát, és azt kiabálta, hogy ő nem fog együttműködni a partizánokkal, nem fog nekik kukoricát szállítani. A fogdához érve B. megpróbálta megvesztegetni a parancsnokot: 500 dinárt ígért neki, ha szabadon engedi.[15] Másnap – kijózanodását követően – a 35 éves B. vallomást tett: „Október 12-én délelőtt pálinkát kezdtem inni, amely [tevékenységet] egész nap folytattam. Nem emlékszek semmire, csak a börtönben ébredtem fel, és innen vittek kihallgatásra:”[16] B. György büntetőügyének kimenetele ismeretlen, az ítélet nem található meg az ügy irattartójában.

A moholi határban lévő Njegoševo[17] telepesfaluban 1945. október 28-án történt incidens, amely során fizikailag is inzultálták a népi milícia tagját. A faluban erre a napra – vasárnapra – volt elrendelve a kukoricahordás, amit – többek között – M. Pavle milicistának is felügyelnie kellett. M. aznap délben a szövetkezet előtt összetalálkozott G. Tomóval, aki Z. Todor és M. Jovo társaságában volt. A beszélgetés során G. megkérdezte a milicistát: van-e tudomása arról, hogy M. Nikola 1941-ben 12 embert küldött a kivégzőosztag elé. M. azt felelte, hogy ez nem az ő dolga, mire G. „b...om az anyád” szavakkal rátámadt. A milicista tiltakozására, hogy ne szidja az anyját, azzal válaszolt: „b...om az anyád, meg az apád is!” Ezt követően hirtelen orron vágta M.-t, és az árokba taszította, közben megpróbálta elorozni a szolgálati fegyverét is. Ez azonban nem sikerült, mert az ott tartózkodók a hatósági közeg segítségére siettek. A helyszínre érkezett S. Gavro, a helyi népfelszabadító bizottság elnöke is, aki hazakísérte G. Tomót. Amikor azonban G. hazaért, a házból kihozta puskáját, és megfenyegette a jelenlévőket.[18]

Az ügyben a szabadkai Kerületi Népíróság hozott ítéletet: hivatalos személy elleni fizikai és szóbeli támadás, valamint fenyegetés bűncselekménye miatt 4 hónap szabadságvesztés nélküli kényszermunkára ítélte G. Tomót.[19]

U. Piroska, 20 éves magyar nemzetiségű háziasszony 1945. november 28-án – az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat követően, közvetlenül a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság kikiáltása előtti napon – az adai mozi termében tett rezsimellenes kijelentéseket. Több személy jelenlétében – a tanúvallomások szerint – a következőket mondta: „…Nekem megvan a kommunisták névjegyzéke, és ha eljön a fordulat, tudom, mi a kötelességem. Senki se gondolja, hogy a hadsereg köztársaságot akar – ők a királyt várják vissza. Senki se gondolja, hogy a Népfront győzött. Ha jönnek Horthy seregei, hogy felszabadítsanak bennünket, akkor a szakszervezeti tagoknak végük [lesz].”[20] Az ügyben a tárgyalást 1946. április 18-án tartották a Zentai Járási Népbíróságon. A vádlott – aki nem volt őrizetben – azzal védekezett, hogy egyes személyek irigységből, féltékenységből vádolták meg. A bíróság azonban ezt nem fogadta el, és Z. Terézia, valamint N. Piroska vallomása alapján bűnösnek találta rémhírterjesztés bűncselekményében. Büntetése nyolc hónap kényszermunkával egybekötött szabadságvesztés lett, amelyet a požarevaci (Szerbia) börtönben kellett letöltenie. A büntetés végrehajtását azonban elhalasztották, amit az elítélt édesapja – aki egyébként az adai népbizottság hivatalnoka volt – arra használt, hogy kegyelmi kérvénnyel forduljon a Szerb Népképviselőház Elnökségéhez. A testület 1947. decemberi határozata értelmében U. Piroska büntetését négy hónap szabadságvesztésre mérsékelték.[21]

A Zentai Járási Népbíróság előtt 1945 során lefolytatott büntetőeljárások zöme vagyon elleni bűncselekmény vagy tiltott gazdasági spekuláció és „feketézés” volt. Csupán az ügyek kisebb hányada szólt a polgárok rezsimellenes megnyilvánulásairól. Ez azonban nem az ilyen esetek csekély számát jelentette, hanem inkább azt, hogy a legtöbb hasonló ügy a felsőbb bírósági hatóság – a Szabadkai Körzeti Bíróság – elé került, kerülhetett.
 

Dokumentumok

 

1.
D. Jovan zentai lakos elleni büntetőeljárás a Zentai Járásbíróságon

Zenta, 1945. július 24.
– részlet –

 

D. Jovan: […] Így több alkalommal becsméreltem a hatalmat és általában a mai állapotokat. Egy alkalommal Kuri Kálmán vendéglőjében a partizánok előtt nyilvánosan szidtam Tito [marsall] anyját. Ők ezért bezártak, majd a szabadkai Körzeti Bíróságra irányítottak, ahol hat napig voltam bezárva, majd hazaengedtek. Nem emlékszem, hogy ezután bárkit is becsméreltem volna, kivéve, hogy az utcán viccelődtem a magyarokkal. Nemhogy nem emlékszem, hanem egészen pontos az, hogy szidtam a kommunista anyjukat. Szokásom volt, hogy a kommunista anyjukat szidtam, de én azt nem gondoltam komolyan […] csak úgy, viccből.

B. István: […] Hozzávetőlegesen egy hónappal ezelőtt a gyanúsított D. Joca bejött a hentesüzletembe ittas állapotban és megkérdezte: már te is kommunista lettél, hogy Szép József, Vida István, Báló Imre és Göblös Vince társaságában a népkonyha ellenőrzését végezted? Továbbá azt mondta, hogy vigyázzak, mert a feketézők listájára kerülhetek. Ezt azért mondta, mert én a [nép]konyhára ellenőrizni mentem. Ekkor a gyanúsított azt mondta, hogy a kommunisták fekete listájára kerülök. Ezt ő nem mondhatta [volna] nekem, mert nagyon jó viszonyban vagyunk. A gyanúsított a jelenlétemben soha nem szidta a kommunistákat, sem a mostani rezsimet. Engem mint kommunistát nem szidott soha.
 

Jelzet: TLZ F 127 K. 147/1945–D. Jovan zentai lakos elleni büntetőeljárás – Történelmi Levéltár, Zenta, Járásbíróság, Zenta – Eredeti, gépelt.

 

2.
E. Miloš martonosi lakos elleni büntetőeljárás a Zentai Járásbíróságon

Zenta, 1945. július 6.
– részlet –

T. Ivan és K. Miloš: […] A kocsmában két vasutast találtunk két másik emberrel, akik nevét nem tudjuk. A kocsmában egy képet láttunk „gyors segély a sebesülteknek” felirattal. A felirat magyar nyelvű volt. Az egyik említett vasutas, E. Miloš azt mondta, hogy ezt a képet ki kell dobni. T. harcos azt mondta, nem fontos, hogy magyar nyelvű a felirat. Erre E. azt mondta, hogy minden magyart le kellene mészárolni, és hívott bennünket, hogy üljünk hozzájuk. Elfogadtuk a meghívását azért, hogy kipuhatoljuk a véleményét. E. első kérdése az volt, hogy szerbek vagyunk-e? Azt feleltük, hogy bánáti szerbek vagyunk. A magánéletről beszélgettünk.

E. azt mondta, hogy a vasutasszolgálat nehéz, és megjegyezte, hogy az összes magyart le kellene mészárolni.

Azt feleltem neki, hogy nem kell az összes magyart lemészárolni, mert nem vétkes mind, és hogy így soha nem jutunk el a testvériség-egységhez. Mi azért küzdünk, hogy egyesítsük a jugoszláv népet. Ő cinikusan nevetni kezdett, és azt mondta: ti számomra senkik vagytok, ti hajtottátok el a vajdasági fiúkat, hogy értelmetlenül elessenek a Drávánál. Azt feleltem neki, hogy ennek így kellett lennie, és csak harccal juthatunk el az egységig és a felszabadulásig. Feltettem neki a kérdést: tudja-e, ki szabadította fel a mi területünket? Azt felelte, hogy Anglia, Amerika és Oroszország szabadított fel bennünket. Megkérdeztem, hogy a felszabadításban részt vett-e a jugoszláv hadsereg is, mire ő cinikusan azt felelte, hogy mi számára senkik vagyunk. Megkérdeztem, tudja-e ki szabadította fel Triesztet, az angolok, felelte ő. K. elvtárs megkérdezte tőle, tudja-e kié Trieszt? Ő azt felelte, hogy Trieszt az angoloké. K. azt felelte neki, hogy Trieszt a miénk, valamennyi jugoszlávé, mire ő azt mondta, hogy nem a tietek, hanem a mienk.

T. elvtárs megkérdezte, tudja-e, hogy ki váltotta ki a testvérgyilkos háborút? Ő azt mondta, hogy az oroszok. Én az feleltem neki: talán nem Nedić[22] kezdeményezte a testvérgyilkos háborút? Ő azt válaszolta, hogy Nedićnek ki kellett szolgálnia a megszállókat, mert rá volt kényszerítve. Azt mondta, hogy ő nemzetiszocialista. Megkérdeztem, tudja-e, mi a nemzetszocialista? E. megismételte, hogy [ő] nemzetiszocialista, és hogy ezzel jobb tőlünk, mert ő a martonosi háborús bűnöket megállapító bizottság megbízottja. E. ezután ezt mondta: tehát én fasiszta vagyok. Én azt válaszoltam: te elvtárs reakciós vagy, aki rombolja a mi demokratikus, föderatív Jugoszláviánkat. Ezután K. elvtárssal visszatértünk a laktanyába.

E. Miloš: […] Papp Sándor kocsmájában egy vasutassal ültünk, amikor odajött hozzánk két katona, akiket nem ismertem. Akkor már meglehetősen részeg voltam. A katonaságról beszélgettünk, nem emlékszem pontosan, hogyan volt, de tudom, hogy azt mondtam: ha a mieink visszatérnek a fogságból és az internálásból, akkor erős jugoszláv hadseregünk lesz. Ezután az egyenlőségről beszélgettünk, és én azt mondtam, hogy a fő vétkesek Bácskából Magyarországra menekültek, és ezeket mind le kellene mészárolni, de a többiekre nem mondtam semmit. Nem igaz, de nem is emlékszem [rá], mert valójában csak röviden beszélgettem velük, hogy minden magyart le kell mészárolni. Trieszt kapcsán azt mondtam, hogy hadseregünk most visszavonul Triesztből és, hogy – állítólag – a béketárgyalások után Trieszt Jugoszláviáé lesz. Arra, hogy a Nedić-kormányról beszéltem volna, vagyis arról, hogy neki szolgálnia kellett a megszállóknak, nem emlékszem. Arra sem emlékszem, és nem tudok róla, hogy arról beszéltem volna, miszerint fiainkat a Drávára vitték elesni.
 

Jelzet: TLZ, F. 127 K. 200/1945 – E. Miloš martonosi lakos elleni büntetőeljárás – Eredeti, gépelt.

 

3.
V. Petar horgosi vasutas elleni büntetőeljárás

1945. július 6.
– részlet –

 

V. Petar: A táncmulatság után, amit 1945. július 24-én tartottak Radics Kálmán vendéglőjében, egy szovjet őrnaggyal, Zoro tanítónővel, N. Dragomir iskolaigazgatóval és feleségével, A. Olga varrónővel és B. Svetozarral elmentünk V.-jék házába és az udvaron üldögéltünk. Igaz, hogy politikáról beszéltünk, és én – amikor a szovjet őrnagy megemlítette Miklós cárt – megemlítettem, hogy nekünk is volt Karađorđevićünk, nem pedig Karađorđevićeink, és hozzátettem, hogy ő 1804-ben kezdte a szerb politikát.

[...] Igaz, hogy Titoról beszéltünk, és a szovjet őrnagy azt mondta, hogy Titót nagyon szeretik a Szovjetunióban. [...] Valóban igaz, hogy egy konferencián, amikor a testvériség-egységről beszéltem, és amikor szavaimra M. Vida diáklány azt felelte: éljen a testvériség-egység, azt mondtam neki: rendben van gyermekem, én is azt mondom, hogy éljen, de amikor mi építettük a testvériséget-egységet, te még nem voltál itt. Nem mondtam a magyar nőnek, aki velünk volt a társaságban, hogy a királyságunkban a magyaroknak olyan jogaik voltak, mint amilyeneket Tito adott nekik. Nem állítom biztosan, hogy valaki beszélt-e a magyarok jogairól, de a királyságról egyáltalán nem volt szó.

Igaz, hogy 4–5 hónappal ezelőtt a horgosi vasútállomáson, amikor a katonákat kísérték, akiket büntetésből a frontra küldtek, mert királypártiak voltak, ittas állapotban felkiáltottam, hogy „éljen a király”.

[...] Igaz, hogy a Veljko apjával, Laza V.-vel folyatott beszélgetés során azt mondtam: miért nem tanácsolod Veljkónak, hogy ne mondja állandóan a konferenciákon ok nélkül, hogy kivégezzük [meg] falhoz állítjuk [ezt vagy azt], mert a nép emiatt nem fog jönni az összejövetelekre. Továbbá azt mondtam: „ez [akár] őt is utolérheti”.

Jelzet: TLZ, F. 127 K. 214/1945 – V. Petar horgosi lakos elleni büntetőeljárás – Eredeti, gépelt. 

 

[1] Josip Broz Tito (1892–1980) jugoszláv forradalmár, államfő. Az I. világháborúban oszták–magyar katonaként orosz hadifogságba került. A két világháború között illegális kommunista. A második világháborúban a jugoszláv partizánok vezetője, a háborút követően egészen a haláláig Jugoszlávia első számú vezetője.

[2] Odeljenje za zaštitu naroda, magyarul: Népvédelmi Osztály, a „jugoszláv ÁVH”.

[3] Történelmi Levéltár, Zenta (továbbiakban: TLZ), F. 127 Járásbíróság, Zenta. K. 147/1945 – D. Jovan zentai lakos elleni büntető eljárás.

[4] Uo. A járásbírósági iratok között a felsőbb bíróság ítélete nem található meg.

[5] Korpus narodne odbran Jugoslavije, magyarul: Népvédelmi Hadtest.

[6] TLZ, F. 127 Járásbíróság, Zenta. K. 200/1945 – E. Miloš martonosi lakos elleni büntető eljárás.

[7] Antifašistički front žena, magyarul: Atifasiszta Nők Frontja. 1942–1953 között nőket tömörítő jugoszláv antifasiszta társadalmi-politikai szervezet.

[8] Azaz a Karađorđević szerb, 1918-tól jugoszláv uralkodóház.

[9] Az általános amnesztiáról és közkegyelemről szóló rendelet 1. szakasza értelmében kegyelemben részesültek:

– a csetnik- és Nedić-féle alakulatok (ez utóbbiak a németekkel kollaboráló szerb kormány fegyveres alakulatai voltak), valamint a horvát és a szlovén honvédség, továbbá a bosnyák muzulmán milícia tagjai, a siptár, azaz a II. világháború során a német/olasz csapatokkal együttműködő, Jugoszlávia területén élő albán fegyveres csoportok harcosai, illetve az egyes politikai szervezetek tagjai;

– a Jugoszláv Hadsereg katonaszökevényei;

– azok, akik együttműködtek a megszállókkal művelődési és művészeti téren, amennyiben együttműködésük nem lépte túl rendes tevékenységük kereteit;

– azok, akik rágalmazták a Jugoszláv Hadsereget és annak tagjait, a néphatalom szerveit és annak képviselőit.

Az 1. szakaszban felsorolt alakulatok egykori tagjaira csak akkor volt érvényes a közkegyelem, ha a rendelet kihirdetéséig még nem ítélték őket jogerősen el, a Jugoszláv Hadsereg katonaszökevényeire pedig csak akkor, ha egy hónapon belül jelentkeznek a hatóságoknál.

A rendelet 6. szakaszának értelmében teljes vagy részleges kegyelemben részesültek a már jogerősen szabadságvesztés nélküli vagy szabadságvesztéses kényszermunkára ítélt személyek is. Az egy évnél rövidebb büntetés esetében szabadlábra helyezték őket, az ettől hosszabb büntetést töltők esetében pedig részlegesen csökkentették azt. Ukaz o opštoj amnestiji i pomilovanju. Službeni list DFJ, 56/1945.

[10] TLZ, F. 127 Járásbíróság, Zenta. K. 214/1945 – V. Petar horgosi lakos elleni büntető eljárás.

[11] Hermann Göring (1893–1946) a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt  vezető tagja, a Harmadik Birodalom második embere, a német légierő parancsnoka.

[12] Az 1944-es délvidéki magyar- és németellenes atrocitásokról lásd pl. A. Sajti Enikő: Impériumválltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947. Bp., 2004; Forró LajosMolnár Tibor: Tragikus emberi sorsok 1944-ből a partizániratok tükrében. Szeged–Zenta, 2013.

[13] TLZ, F. 127 Járásbíróság, Zenta. K. 229/1945 – K. Dragomir moholi lakos elleni büntető eljárás.

[14] Uo.

[15] TLZ, F. 127 Járásbíróság, Zenta. K. 411/1945 – B. György zentai lakos elleni büntető eljárás.

[16] Uo.

[17] 1941 és 1944 között a falut Istenáldásnak hívták, és a Bukovinából betelepített székelyeknek adott otthont.

[18] TLZ, F. 127 Járásbíróság, Zenta. K. 435/1945 – G. Tomo njegoševoi lakos elleni büntető eljárás.

[19] Uo.

[20] TLZ, F. 127 Járásbíróság, Zenta. K. 691/1945 – U. Piroska adai lakos elleni büntető eljárás.

[21] Uo.

[22] Nedić, Milan (1877–1946) szerb katonatiszt, politikus. 1941–1944 között a németbarát szerb kormány miniszterelnöke. Háborús bűnösként perbe fogták, öngyilkos lett.

Ezen a napon történt december 10.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tudományos előadások, konferenciák egész sora, tanulmányok, dokumentumkötetek és jól megírt monográfiák megjelenése is jelzi azt a kerek 100 évet, amely az első világháború befejezése, az őszirózsás forradalom kitörése, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása és a történelmi Magyarország dezintegrációjának kezdete óta eltelt. Az évforduló kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy a korszakkal foglalkozó történészek, levéltárosok az újonnan feltárt források tükrében ismét mérlegre tegyék 20. századi történelmünk e kiemelkedően fontos pillanatait. Eljátszhatnak azzal a gondolattal is, hogy vajon adódott-e olyan alkalom az egymást viharos gyorsasággal követő események során, amikor okosabb és előrelátóbb politikai döntésekkel meg lehetett volna akadályozni az ország szétesését, vagy legalábbis minimalizálni lehetett volna a területi veszteségeket.

Térségünk 20. századi történelmének tragikuma, hogy ami az egyik nép számára vereség, az a másik számára győzelem volt. Hiszen míg az első világháború végén bekövetkezett kárpát-medencei impériumváltásokat a magyarok szinte felmérhetetlen súlyú tragédiaként élték meg, addig a román, szlovák, szerb, horvát lakosság túlnyomó többsége kitörő örömmel reagált az eseményekre.

Ugyanez történt, csak éppen ellenkező előjellel 1938 és 1941 között, a magyar revíziós célkitűzések részleges sikerének éveiben. Ekkor a trianoni békeszerződés által elcsatolt területek egy része – a Felvidék déli sávja, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld, valamint a Délvidék nagyobbik fele – viszonylag rövid időre, néhány évre visszakerült Magyarországhoz. Ekkor a magyarok érezték úgy, hogy a sors igazságot tett velük, a nem magyar ajkúak pedig elkeseredéssel és csalódással fogadták a számukra kedvezőtlen történelmi fordulatot.

Az ArchívNet idei 4. számának tematikája: „Összeomlás és terület-visszacsatolás, 1918/1920 – 1938/1941”. Az első két dokumentumközlés a történeti Magyarország felbomlásának éveibe, a harmadik és a negyedik pedig a területi revíziók korába vezeti el az olvasót. Az utolsó írás már egy újabb, az 1945-ös évvel kezdődő időszakot jelzi.

Budapest, 2018. november 7.

A szerkesztők