A szolnoki „merénylet” 1914 karácsonyán

Bevezetés
 

Több évtizedes feszült helyzetnek vetettek véget azok a szerb fiatalok, akik 1914 nyarán meggyilkolták a trónörökös párt Szarajevóban. A Ferenc Ferdinánd és Hohenberg Zsófia elleni merénylet híre már aznap, 1914. június 28-án délután megérkezett Szolnokra. A városi képviselő-testület július 4-én, szombaton összeült gyászközgyűlésre, ahol Harsányi Gyula polgármester[1] indítványára a közgyűlés részvétét jegyzőkönyvbe foglalták. A 9 órakor kezdődő ülést követően gyászistentiszteletet tartottak a római katolikus nagytemplomban,[2] majd másnap a reformátusok 10 órától, az izraeliták 11 órától emlékeztek az elhunytakra. A vármegye is rendkívüli közgyűlést tartott július 7-én. Itt Horthy Szabolcs[3] főispán emlékezett meg a merényletről, a trónörökösről és nejéről, majd a közgyűlés döntése értelmében hódoló feliratot intéztek az uralkodóhoz, „a magyar nemzetnek egyik színtiszta vármegyéje” nevében.[4]

A Monarchia ultimátumát július 23-án adták át a szerb kormánynak. A két nap múlva megkapott válasz után az uralkodó elrendelte a részleges mozgósítást. A szerbekkel való szakítás híre már a válasz napján, 25-én este megérkezett Szolnokra: „Nagy lelkesedést keltett a hír, az utcákon nagy tömeg hullámzott, éltette a hazát, a háborút. A kávéházakban a cigány hazafias dalokat játszott, a közönség énekelt.”  [5]

Az országos sajtóban nagy szerbellenes tüntetésként számoltak be az esti eseményről. [6] Július 26-án, vasárnap városszerte kifüggesztették a behívó plakátokat, amelyek tájékoztattak a részleges behívásokról: „Este lelkes tömeg járta be az utcákat, a millenium zenekara mellett hazafias dalokat énekelt.”[7] A beszédek sem maradhattak el. A városháza erkélyéről Harsányi Gyula polgármester, a vármegyeháza erkélyéről Küry Albert alispán szólt a tömeghez,[8] amelyeket nagy tetszéssel fogadtak az összegyűltek. Másnap megkezdődött a tartalékosok bevonulása, akik csütörtökön (július 30.) a Kossuth téren tették le esküjüket. Mezei Linus [9] áldozó pap beszéde mellett a város és a vármegye nevében a polgármester és az alispán búcsúzott az elmenőktől.[10] A Monarchia július 31-én elrendelte az általános mozgósítást. A lavinát nem lehetett megállítani – a nagyhatalmak hadat üzentek egymásnak.

Ezzel beteljesedett az a folyamat, amelyet Christopher Clark a „modern kor legösszetettebb eseménysorozatának” nevezett.[11]

 

A trónörökös pár elleni merényletről készült illusztráció

A „merénylet”

Az állítólagos szolnoki merénylet ügyét 1914. december 29-én robbantotta ki Tarnóczy-Tarnowski Vladimir főhadnagy, pályaudvar-parancsnok. Az alispánnak készített jelentésében két esetről számolt be: az első december 24-én éjszaka történt, amikor a vasúti Tisza-híd Szolnok felőli lábánál egy gyanúsan viselkedő egyént riasztott el az ottani katonai őrszem. Két nap múlva, december 26-án pedig a Zagyva-híd közelében két férfi a vasúti pályatestet megfúrta, amivel merényletet készültek elkövetni, ám a katonai őrszem mozgolódására, illetve egy megfigyelő cinkos riasztására a merénylők elmenekültek. Tarnóczy riasztotta a helyi rendőrkapitányságot és házkutatást kért a városban élő szerbeknél. Miután nem volt elégedett a rendőrségi lépésekkel, az alispántól kért segítséget a további intézkedések megtételéhez.

 

 

1914. december 29.

Jelzet: MNL JNSZML IV. 407. 9233/1917. – Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye alispánjának iratai. Közigazgatási iratok – Eredeti, kézzel írt.

 

 

Szerbek Szolnokon
 

A nemzetiségekkel való feszült helyzet már 1914 előtt is szinte megoldhatatlan erőpróbát jelentett a Monarchiának. A válságot csak növelte Bosznia-Hercegovina 1908-as annektálása, a Balkán-háborúk, a szerb nacionalizmus és az orosz befolyás erősödése, illetve a sikertörténetnek egyáltalán nem nevezhető magyar nemzetiségpolitika.

Az 1910-es népszámlálás szerint mindösszesen 43 fő vallotta magát szerbnek Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében. A „színmagyar” vármegye központjában, Szolnokon lakott a megyei szerbek egyharmada, 15 fő.[12] Ez a létszám 1914-ben is csak 18 fő volt, annak ellenére, hogy 1912-ben egy szerb katonaszökevényt, hat szerb hadkötelest és két, már nem hadköteles szerbet internáltak Szolnokra.[13] Ezek a szerbek „legnagyobb részt az első Balkán-háborúban [1912–1913] szöktek át Magyarországba a háború veszedelmei és a katonakötelezettség teljesítése elől. A kormány internálta őket 4 évvel ezelőtt Szolnokra, de vannak köztük olyanok, akik régebben is itt laknak”.[14]

 

Az internálás (rendőrhatósági őrizet) jogi fundamentumát a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről szóló 1912. évi LXIII. törvény[15] adta. A törvény 6. §-a szerint – „ha ott tartózkodása az állam érdekeire vagy a közrendre és a közbiztonságra aggályos” – bármely állampolgár kitiltható lakhelyéről (az egész törvényhatóság területéről), vagy „röghöz köthető”. 1914 augusztusában Sándor János belügyminiszter 1914. évi 3.009. res. számú körrendeletében szabályozta, hogy a hadviselés érdekében kiket kell felügyelet (őrizet) alá helyezni, lakóhelyükről eltávolítani. Az indoklás szerint minderre azért volt szükség, mert „a hadiállapot folyamán napról napra szaporodik azoknak a száma, akiket vagy azért, mert ellenséges államnak az alattvalói, vagy mert viselkedésük gyanús, vagy végül, mert egyes helyeken tartózkodásuk vagy korlátlanul szabad mozgásuk a hadviselés érdekeire káros lehetne”.[16] Az év végén szentesítették az 1914. évi L. törvényt (a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott 1912:LXIII. törvénycikknek és a hadiszolgáltatásokról szóló 1912:LXVIII. törvénycikknek kiegészítéséről),[17] amelynek 10. §-a foglalkozott a kitiltással és a rendőrhatósági felügyelet intézményével. Az internálás eszközével minden hadviselő fél élt. Így járt báró Jeszenák Anna tanítónő is, aki 1914 nyarán tanulmányúton járt Franciaországban, ám ott internálták, és csak az év végén térhetett haza.[18]

 

 

A közbiztonság állapota
 

A háború kitörése után egyre többen láttak kémeket maguk körül. A hatásosan működő propaganda elsősorban a szerbekre és az oroszokra koncentrált.

Szolnokon az első esetre 1914. július 31-én került sor, amikor a szolnoki vasútállomáson jelentették az ott posztoló csendőrnek, hogy egy gyanús külsejű hölgy utazik a vonaton, aki feltevésük szerint női ruhába öltözött férfi, sőt esetleges szerb kém. A titokzatos utast azonnal leszállították a vonatról, bekísérték a rendőrséghez, „ahol megállapították, hogy a nő nem kém, hanem szentképekkel utazó részletügynök”.[19] A nőt ezután elengedték.

A helyi rendfenntartók létszáma a katonai szolgálattételre behívott csendőrök és rendőrök miatt annyira lecsökkent, hogy a közrend és a közbiztonság veszélybe került, mivel a kisebb létszámú állomány képtelen volt a megnövekedett feladatokat ellátni. Kesik Ödön, Szolnok város rendőrkapitánya 1914. szeptember közepén felhívta a figyelmét az illetékeseknek, hogy a leapadt létszám, „az általános munkanélküliség és így keresethiány, különösen a hidegebb idők beálltával előreláthatólag nagyobb számú lopást és betörést fog maga után vonni”.[20] Ennek megakadályozása érdekében viszont Kesik szerint – a 4220/1914. számú belügyminiszteri rendelet[21] értelmében – polgárőrséget kell felállítani.[22] Kesiket az is erre a lépésre kényszerítette, hogy a legénység pótlására kért 40–50 fős igényét a budapesti katonai parancsnokság elutasította. A polgárőrséghez szeptember 27-én még csak negyvenen jelentkeztek,[23] október végén azonban már ötszáz főről tett a rendőrkapitány jelentést,[24] míg a november 19-i indulásnál 642 főt vehettek figyelembe a szolgálati beosztás elkészítésekor.[25] Alig kezdték meg azonban tevékenységüket, a helyi sajtóban máris megjelentek a csökkenő létszámot, a kiképzés hiányosságát, a személyi ellentéteket tárgyaló cikkek. „Amikor polgárőrségünket szerveztük, amikor még divat volt polgárőrnek lenni, tömegesen jelentkeztek erre minden kor-, rang- és rendbeli emberek, de akkor, amikor e szervezet már annyira megérett, hogy elkövetkezett az önként vállalt kötelesség teljesítése is, akkor az önként jelentkezők többsége, könnyelmű gondolkozással és lelkiismeretlenséggel minden módot és eszközt megragadt arra, hogy a szolgálat teljesítése alól kibújjon…”.[26] Néhány hét múlva a polgárőrség főparancsnoka és a szolgálatot vezető főparancsnok lemondott,[27] majd egy 1915 februárjában kiadott hirdetményben az új főparancsnok és a polgármester a kötelező – a törvény által megengedett – polgárőri szolgálatot helyezte kilátásba. Hiába. Nem jelentkezett senki.[28]

A városi közgyűlés is több alkalommal foglalkozott a romló közbiztonsági helyzettel. Megállapították, hogy „napirenden vannak a betöréses lopások, éspedig nemcsak az úgynevezett tyúklopások, hanem nagyobb szabású betörések is; ez utóbbiakat valószínűleg a fővárosból kerülő hivatásos betörők végzik”.[29] A polgármester ugyanakkor kiemelte, hogy az általa vezetett hatóság korábban előterjesztéssel élt az éjjeli őrködés kötelezővé tételével kapcsolatban, ezt azonban a képviselő-testület a helyi viszonyokra való hivatkozással nem fogadta el, sőt nyugdíjas szolnoki polgárok felfogadásával akarta az éjjeli őrködést megoldani. Ez azonban kudarcot vallott, mivel csak két nyugdíjas vállalkozott a feladatra. Ezt követően megkeresték a szolnoki csendőr-szárnyparancsnokságot, mely a létszámot hat fővel megemelte ugyan, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy „a fővárosból leránduló betörőket” elkapják.[30]

 

Szereplőink
 

1914. A karácsonyi ünnepi napok hátországi emelkedettségét és nyugalmát megzavarják. A vasúti pályaudvar parancsnoka rendkívüli eseményekről kap bejelentést: gyanús mozgások, dinamit elhelyezésére alkalmas lyuk a vasúti hidak körül! Az éberség helyénvaló, hiszen a trónörökös (az 1916-ban trónra lépő Károly) már harmadjára halad át decemberben Szolnokon. A parancsnok azonnal riasztja a rendőrséget, a nyomozás azonban nem az ő elvárásai (tempó, intenzitás) szerint zajlik, ezért értesíti az alispánt, aki azonnal fegyelmi eljárást kezdeményez a hanyagul eljáró rendőrkapitány ellen. A vizsgálat lefolytatását egy vármegyei aljegyzőre (történetesen az alispán unokahúgának férje) bízzák.

 

A parancsnok: alsó-lelóczi és jezerniczei Tarnóczy-Tarnowski Vladimir (Budapest, 1877. március 13. – Salzburg, 1930. augusztus 23.)

Régi nemesi család sarja,[31] akinek nagyapja, Tarnóczy Kázmér (1804–1884) Bars, majd Nyitra vármegye országgyűlési követe, 1844 és 1848 között Nyitra vármegye első alispánja, 1848-as kormánybiztos, 1860-tól 1861-ig Bars vármegye főispánja.[32]

Édesapja, Tarnóczy Gusztáv (1835–1907) több cikluson keresztül volt országgyűlési képviselő, gépgyáros, fecskendőgyáros, aki kulcsszerepet játszott a nagy visszhangot kiváltó 1895-ös nyitrai választásokban.[33] Édesanyja a szintén nemesi címmel rendelkező gelsei Gutmann Ida (1847?–1914), akinek apja, gelsei Gutmann Henrik (1806–1890) nagykanizsai zsidó nagykereskedő, vállalkozó volt.[34]

Tarnóczy a budapesti V. kerületi Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, ám 1895-ben tett érettségi vizsgáján nem felelt meg.[35] 1896-ban tagja volt – édesapjával együtt – a Nyitra vármegye által kiállított ezredévi ünnepi bandériumnak.[36] Ezt követően a katonai pálya felé fordult:[37] szolgált a császári és királyi 18. tüzérezrednél, a kecskeméti magyar királyi 4. és a varasdi magyar királyi 10. honvéd huszárezredeknél.[38] 1904-től egy év szabadságot kapott, ennek lejárta után három évre időlegesen nyugállományba került. 1908-ban – saját kérelmére – szolgálaton kívüli viszonyba helyezték.[39] 1914-ben a fontos vasúti csomópont, Szolnok katonai parancsnoka lett. Szolnokról való távozása után, 1915 februárjában a szerb frontra irányították: a magyar királyi 1. honvéd huszárezred főhadnagyaként a Martincon állomásozó 2. századhoz osztották be.[40] A háború tartama alatt „az ellenséggel szemben tanúsított vitéz magatartásáért és kitűnő szolgálatai elismeréséül” 1915 őszén, 1916, majd 1917 telén is megkapta a legfelsőbb dicsérő elismerést (utóbbi esetben a kardok egyidejű adományozása mellett).[41] Ezekben az években a 14. hegyi dandárban szolgált, 1917. november 1-től századosi rangban.[42]

Életének későbbi alakulásáról nem sokat tudunk. 1925-ben megnősült:[43] felesége földeáki Návay Liane Odette Jolanthe „Dolly”, Gutmann Hermine és földeáki Návay Aladár[44] (mostoha)lánya volt.[45]

1930. augusztus 23-án, életének 52. évében hunyt el malária következtében a salzburgi szanatóriumban.[46]

 

Az alispán: Küry Albert (Jászkisér, 1867. december 10. – Szolnok, 1926. március 30.)[47]

Jász-Nagykun-Szolnok vármegye 1912 és 1919 közötti alispánja a Jászságban kuriózumnak számító, döntően reformátusok által lakott Jászkiséren látta meg a napvilágot 1867-ben, egy kálvinista vallású, neves tisztviselői és régi nemesi família sarjaként.

Édesapja, id. Küry Albert 1848–49-ben honvéd hadnagyként szolgált a 65. honvédzászlóaljban, majd Jász-Nagykun-Szolnok vármegye megalakulásakor megyebizottsági taggá választották. Édesanyja, Csethe Terézia karcagi református lelkészi családból származott. 1893. július 22-én feleségül vette a felvidéki származású, evangélikus vallású Barthus Irént.

Küry Albert a vármegyei tisztviselői karriert választotta hivatásának. 1889-ben lépett Jász-Nagykun-Szolnok vármegye szolgálatába, a Budapesti Tudományegyetem állam- és jogtudományi karán politikai tudományokból szerzett doktori oklevelét 1890-ben vette át. Jászkiséri szolgabíróként, majd vármegyei aljegyzőként szolgálta a közigazgatást. 1906-ban főjegyzővé, 1912-ben alispánná választotta a törvényhatósági bizottság. Legmaradandóbb alkotása a vármegyei kőúthálózat kiépítése volt, ám munkásságának valódi kiteljesedését megakadályozta az első világháború. A hihetetlen agilitással végzett közigazgatási, karitatív tevékenysége (mely a még nehezebb, sokszor kilátástalannak tűnő 1919. évben is folytatódott) felőrölte egészségét, idegrendszerét, és 1919. augusztus 23-án nyugdíjazását kérte. A közélettől visszahúzódva hunyt el Szolnokon 1926-ban.

 

A rendőrkapitány: Kesik Ödön (Kiskunfélegyháza, 1869. május 28. – Szolnok, 1923. március 5.)

1869. május 28-án született Kiskunfélegyházán római katolikus családban. Édesapja, Kesik János „a megboldogult Miksa császárnak volt testőrje Amerikában, és ezt az állását a felséges uralkodóház iránt családunkról tudott megbízhatóságnak, hűségnek köszönte”.[48] Édesanyja Grösch (Gross) Anna volt. Felesége a Pozsonyban élő, galántai születésű Csergheö Ottília, akivel 1893. szeptember 4-én esküdtek meg Pozsonyban.[49]

Kesik tanulmányai után a katonai pályát választotta hivatásul, 1890-től hadnagyi rangban szolgált.[50] Forrásaink szerint a 90-es évek végén Ferenc Ferdinánd főherceg Központi Irodájánál volt alkalmazott.[51] A fellebbezési iratban szereplő adatok szerint Ferenc Ferdinánd magántitkára és magyar nyelvmestere volt három éven keresztül.

1900-ban kezdte rendőri pályáját, ekkor a belügyminiszter a fővárosi m. kir. államrendőrséghez nevezte ki „Késik Ödön bécsi lakost, fizetés nélküli rendőrfelügyelővé”.[52] Egy év múlva, 1901 novemberében került Szolnokra városi főkapitánynak.[53] Másfél évtizedes működés után, 1917-ben távozott posztjáról. Ezt követően Szolnok polgármestere, Harsányi Gyula megbízta a közélelmezés ellátásának és megszervezésének feladatával. Vélhetően egzisztenciális problémákkal küzdött, ennek jele 1922-ben megjelent álláskereső hirdetése, amelyben elvállalt volna irodai teendőket, továbbá külső munkák felügyeletét, ellenőrzését, vagy éppen hatóság előtti ügyek intézését.[54] Végül hímzéssel foglalkozó iparüzletet alapított,[55] amely azonban 54 éves korában, 1923. március 5-én bekövetkezett halála után megszűnt.[56]

 

A vármegyei aljegyő: kechkeméti Pethes László (Jászárokszállás, 1885. július 14. – ?)

1885. július 14-én született nemesi származású, római katolikus családban Jászárokszálláson. Édesapja Pethes Antal (1835–1910), aki „nagy tekintélynek örvendett a Jászságban, úgy a közügyek, mint a politikai mozgalmak terén a közvéleménynek irányítója volt – mint kitűnő gazda tekintélyes vagyonával, mint politikus puritán jellemével fokozta az irányában nyilvánuló bizalmat”. Édesanyja kerekgedei Makó Erzsébet (1860–1939) volt.[57] Többször nősült: Küry Margit, Halmy Julianna, Kosnár Paula voltak a feleségei.

Elemi iskolai tanulmányait a szülői háznál, középiskolai tanulmányait a besztercebányai katolikus főgimnáziumban folytatta. A jogot Budapesten, Lipcsében és Kolozsváron végezte. 1907-ben diplomázott, és ekkor kezdte meg közigazgatási pályáját Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében. 1909-től vármegyei aljegyző, 1913-tól tiszteletbeli főszolgabíró volt. A világháború alatt a menekültek és internáltak ügyeit intézte, majd 1916-ban a Szolnokon működő Menekültügyi Kirendeltség vezetője lett. 1917. április 6-án Küry Albert alispán – magánjellegű okból – felmentette a hivatal vezetésétől. 1917 decemberétől az Országos Közélelmezési Hivatal közélelmezési miniszteri megbízottja volt. Munkássága kapcsán ki kell emelnünk Újpest közélelmezési helyzetének mélyreható vizsgálatát, amely egy 218 pontos kérdőív révén „az alapjában megtámadott és minden ízében kifogásolt egész közélelmezési rendszer és administració” elemzését, illetve javítását szolgálta.[58] A jelentés leadását követően Miklós Antal újpesti polgármester távozott székéből.

1918 őszén Selmec- és Bélabánya városok főispán-kormánybiztosává nevezték ki („mint ilyen minden tevékenységét a magyar állami vagyonnak megmentésére és a városban a magyar nemzeti érzésnek ébrentartására irányította”),[59] 1919. március 22-én azonban lemondott állásáról. A kommün alatt részt vett a Dormándy Géza[60] nevével is fémjelzett ellenforradalmi akcióban, majd Szegeden közreműködött az Antibolsevista Comité[61] megalakításában. 1920-ban a jászapáti kerület kisgazdapárti programmal választotta meg képviselőnek. 1922-ben ismételni tudott az Egységes Párt színeiben, 1927-ben viszont vesztett Hegedüs Kálmánnal[62]  szemben. Ezt követően – mint írta – „a politikától teljesen visszavonultam”, majd „amidőn a nyilasok felütötték a fejüket, akkor én a porondra léptem s az 1939. évi általános, majd az 1940. év februárjában megtartott jászapáti időközi választáson én vezettem ellenük a nyilasellenes propagandát és pártirodát s szóval, tettel és írásban dolgoztam ellenük”.[63]

1945 után eljárás indult ellene egyrészt könyve (A Szarmát-Alföld történelme és néprajza. Szovjet-Oroszország feldarabolása), másrészt újságcikkei, harmadrészt népellenesnek minősített („az oroszok és a zsidók ellen”) kijelentései miatt. A nyíregyházi népbíróság bűnösnek mondta ki: két év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. 1948. január 31-én a köztársasági elnök közkegyelemben részesítette.[64]

 

A vizsgálat és eredménye

Tarnóczy bejelentése után tehát Küry alispán elrendelte a rendőrkapitány elleni fegyelmi eljárást.[65] A vizsgálat megállapította, hogy a vasúti pályatest ellen megkísérelt merénylet „az aznap éjjel Szolnokon átutazó Károly Ferenc József trónörökös Őfensége személye ellen” irányult. Kesiknek felrótták, hogy kevés rendőrt küldött ki szolgálattételre, és „egyáltalán nem fejtette ki azt a hivatalos kötelességet, amit egy előre jelzett, pláne udvari vonat ellen megkísérelt merénylet ügye megkívánt volna”. Ezen felül nem támogatta a katonai hatóságot a nyomozásban, csak kevés szerbnél foganatosítottak házkutatást,[66] és a külföldi állampolgárokról vezetett nyilvántartás sem volt naprakész.

 

 

 

1915. május 23.

Jelzet: MNL JNSZML IV. 407. 9233/1917. – Eredeti, gépelt.

 

 

Hosszas vizsgálódások és több fegyelmi ügy összevonása után 1916. június 14-én végre megszületett a döntés a rendőrkapitány ügyében. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye közigazgatási bizottságának fegyelmi választmánya vétkesnek mondta ki, hivatalvesztéssel és pénzbírsággal büntette Kesik Ödönt. Az indoklásban megdöbbentőnek nevezték, hogy „a szolnoki rendőrség főnöke egy merénylet színezetével, látszatával bíró kísérlettel szemben, amelyet a katonai pályaudvar-parancsnokság a legkomolyabbnak tartott, amelyet az akkori helyzetben nem kizártnak, de feltételezhetőnek kellett tekinteni, s amelynek következményei siker esetén a hadviselésre is végzetes folyással bírtak volna”, ennyire közömbösen viselkedett, és „a pályatesten talált fúrásokat gyerekek által készített játéknak minősítette, a merényletet kizártnak tartotta akkor, amikor alig fél éve történt a rettenetes szarajevói világrendítő katasztrófa”. A nyomozás meghiúsulásának okát pedig nem a merénylők nem létezésében, hanem a rendőrkapitány hanyagságában, közönyében találták meg.

 

 

1916. június 14.

Jelzet: MNL JNSZML IV. 407. 9233/1917. – Eredeti, gépelt.

 

 

Kesik Ödön fellebbezését követően Sándor István belügyminiszter száz koronás pénzbírsággal is megelégedett, mondván, hogy az ellene felhozott vádakat „beigazoltnak annál kevésbé tekinthetem, mert a m. kir. határrendőrség által ebben az ügyben lefolytatott nyomozásnak előttem fekvő iratai szerint, a kérdéses eset merényletnek egyáltalán nem volt minősíthető”. Azaz: merénylet nem történt.

 

 

 

1916. július 25.

Jelzet: MNL JNSZML IV. 407. 9233/1917. – Eredeti, gépelt.

 

 

 

1917. március 15.

Jelzet: MNL JNSZML IV. 407. 9233/1917. – Eredeti, gépelt.

 

 

Kesik azonban nem maradhatott a helyén: 1917. július 1-jén nyugdíjazták. Utóda Riedt István, korábbi rozsnyói városi rendőrkapitány lett.[67]