„Bánom…” – Scholz László „Egyházunk mai helyzete és lelkészi feladataink” című előterjesztése

Bevezető

„Legelébb is bűnbánatot kell tennünk. Mi, magyar evangélikus lelkészek az elmúlt esztendőkben nem vállaltuk a Jézus Krisztus keresztjét! Meg kell vallanunk ezt Isten előtt, önmagunk előtt, egyházunk előtt, a világ evangélikus keresztyénsége előtt. Nagy többségünkben nem vállaltuk a keresztet. […] Félelemből hallgattunk, amikor beszélni kellett volna. Úgy tettünk, mintha Jézus Krisztus igéjét sohasem hallottuk volna: Ha valaki engem követni akar, vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen engem.”[1] Vajon mikor hangzottak el ezek a mondatok? Az idézet Scholz László[2] evangélikus lelkész 1956. decemberi beszédéből származik, s érzékletesen jeleníti meg a forradalom leverése utáni néhány hónap evangélikus egyháztörténeti fejleményeit.

Míg az 1956–1958-ban lezajlott változásokat és a mártírsorsú Ordass Lajos[3] második püspökségét a Magyarországi Evangélikus Egyházban némelyek az ellenforradalom zűrzavaros időszakaként vészelték át, mások ugyanezt Istentől kapott kegyelmi időként élték meg. Utóbbiak szerint ismét helyre rázódni látszott az 1945-től fokozatosan „kizökkent idő”, amikor megadatott a különleges pillanat – kairosz – az egyház legfőbb kérdéseinek újragondolására. De eljött a számvetés, a bűnbánattartás ideje is, amikor az egyház rákényszerült, hogy működését, szolgálatát és elköteleződését is felülvizsgálja. E cezúra idején a lelkészi karban némelyek szükségét érezték annak, hogy feltegyék a kérdést: hat–nyolc év alatt hogyan jutottunk idáig? S néhányan azt is meg merték fogalmazni, hogy a Rákosi-korszak egyházüldöző, az egyház felszámolását, fizikai megsemmisítését célzó egyházpolitikája sok esetben épp az egyházvezetők, a lelkészek hathatós részvételével, aktív közreműködésével és támogatásával vagy éppenséggel érdektelenségbe és félelembe burkolódzó hallgatása mellett történtek, történhettek meg.

Ordass Lajos

A változások az evangélikus egyházban is már 1956 ősze előtt megindultak. A belső egyházkritika és a megújulás iránti igény 1948–1956 között, a pártállam egyházpolitikai igényeihez messzemenően igazodó Dezséry László[4] és Vető Lajos[5] püspöksége alatt is mindvégig jelen volt. Mindez azonban hangot alig, nyilvánosságot még kevésbé kapott. Az egzisztenciális félelmen csak kevesen tudtak felülemelkedni. 1956 folyamán azonban az evangélikus egyházon belüli erjedés is felgyorsult. Az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága 1956. július 28 – augusztus 5. között a Mátrában tartotta rendes évi ülését, amelynek során Galyatetőn a genfi székhelyű egyházi világszervezet legfelső vezetése az Állami Egyházügyi Hivatal képviselőivel is tárgyalást folytatott. Az egyik kulcskérdés Ordass püspök állami és egyházi rehabilitációjának ügye volt. A megbeszélések eredményeképpen az 1948 októberében koncepciós perben elítélt, bebörtönzött, majd 1950-től az egyházi szolgálatában korlátozott és egyházvezetői hivatalából félreállított püspök a forradalom kitörése előtt, 1956. október elején előbb állami, majd egyházi rehabilitációban részesült. 1956 nyarán az evangélizációs mozgalom egykori lelkészei, akiket a Rákosi-korszak alatt a hatalom igyekezett mindinkább elhallgattatni és a nagyhatású lelki megújulási mozgalmat ily módon elfojtani, közös platformon adtak hangot véleményüknek. 1956. augusztus 28–30-án a Győr-Moson-Sopron megyei Nagybaráton találkozóra gyűltek össze, és Észrevételek címmel nyilatkozatot fogalmaztak meg. A 11 lelkész által aláírt, az egyház megújulását és a missziós szolgálat újraindítását sürgető dokumentumról 1956. október 19-én személyesen is tárgyaltak az egyházvezetéssel. De 1956 szeptemberében a Balatonszárszón és Fóton rendezett lelkészkonferenciákon is mind határozottabban, keményebben megfogalmazódott az egyházvezetéssel szembeni kritika, illetve az egyház külső és belső megújhodásának követelése.

1956 őszére többen jutottak el arra a gondolatra, hogy az egyházkormányzati és személyi kérdések rendezésén túl az egyháznak teljes és következetes önrevíziót kell tartania, mégpedig leginkább a küldetését legmélyebben érintő kérdésekről: vajon a diktatúra nyomása alatt, a fenyegetettség állapotában is képes volt-e valódi lényegét megőrizni és Krisztus egyházához méltóan működni. Erre a számvetésre hívta kollégáit 1956 második felében több ízben is Scholz László. A Budapest–Zuglói Evangélikus Gyülekezet akkori lelkésze kérlelhetetlen egyértelműséggel fogalmazta meg, hogy a valóban égető gyakorlati (strukturális, személyi és gazdasági) kérdések rendezése, az egyházon belüli törvényesség helyreállítása mellett mindenekelőtt generális – kollektív és egyéni – önvizsgálatra van szükség.

A később, Káldy Zoltán[6] közel három évtizedes püspöksége idején erős lekicsinyléssel csak „Bánom” elnevezéssel illetett beszédében megfogalmazott gondolatainak Scholz László három, akár szimbolikusnak tekinthető időpontban és helyszínen adott hangot. Először 1956 szeptemberében Fóton, az ekkorra az evangélikus egyházban is megindult erjedés és megújulás szellemi-teológiai előkészítő műhelyének is tekinthető lelkészkonferenciák egyikén. Majd 1956. november 3-án, a rehabilitált és püspöki tisztségét ismét elfoglaló Ordass Lajos által összehívott – s az 1957–1958-as egyházpolitikai visszarendeződés során utóbb reakciósnak és törvénytelennek minősített – rendkívüli tanácskozáson. Végül az evangélikus lelkészek 1956. december 13-án Budapesten tartott országos értekezletén.

Nemcsak Scholz László e harmadik megszólalása, de maga a decemberi lelkészgyűlés tematikája is jól mutatja, milyen múltbeli kérdések és jövőben megoldandó problémák foglalkoztatták az evangélikus lelkészi kart 1956 utolsó hónapjaiban. Az ülést Ordass Lajos, mint az egyetemes közgyűlés püspök-elnöke hívta össze december 3-án, s tíz nappal később a Deák téri evangélikus gyülekezet nagytermében az ő nyitó áhítatával kezdődött meg az ülés.[7] A püspök bejelentette, hogy az értekezletet „az őszi lelkészi konferenciák egyértelmű kívánságára hívta egybe”. A továbbiakban az egyházi élet aktuális helyzetét és legfőbb kérdéseit tárgyaló felszólalások hangzottak el. Prőhle Károly[8] a lelkészi munkaközösségek újjászervezéséről készített előterjesztést, és szabályzat-tervezetet olvasta fel. Botta István[9] az 1956. november 3-i budapesti tanácskozásról, illetve az egyházi sajtó helyzetéről számolt be. Ordass Lajos és Túróczy Zoltán[10] püspökök a december közepén megtartott egyetemes és egyházkerületi ülésekről adtak tájékoztatást. Kendeh György[11] a külföldi segélyek szétosztásának tényeit ismertette, mégpedig a következő indoklással: „Kívánatos, hogy lelkészi karunk a tényleges helyzetet ismerje, s az alaptalan híreszteléseknek gátat vessen.” Végül Muntag Andor[12] a segédlelkészi szolgálat különböző területeit (pl. tanulmányi munka, anyagi és szociális helyzet, stb.) érintő beadványt terjesztette elő. Scholz László beszéde az ülés 2. napirendi pontjaként hangzott el, közvetlenül Ordass püspök bevezetője után. A püspök erre a szolgálatra azért őt kérte fel, mert Scholz volt az 1950-ben – más egyházi egyesületekhez hasonlóan – megszűnt (pártállami, ill. egyházvezetői nyomásra megszüntetett, önfeloszlását kimondó) lelkészegyesület, a Magyarhoni Evangélikus Lelkészek Egyesülete (MELE) utolsó elnöke.[13]  

Ordass Lajos felkérése

A diktatúra restaurációja a forradalom leverését követően elsődlegesen nem az egyházpolitika és a szavak szintjén zajlott, így a hatalom egyházakra irányuló figyelme átmenetileg lanyhulni látszott. A visszanyert egyházi önrendelkezés és szabadság e lélegzetvételnyi rövidségű idején hangzottak el Scholz László számvetésre felhívó mondatai:„Esztendők óta eltökélt szándékom volt, hogy ha véget ér magyar evangélikus egyházunknak az a szakasza, mely – most már látjuk – az elmúlt 6–8 évet zárja magában, s egy új szakasz kapujában megállunk: az első lelkészértekezleten első szavam a bűnbánat szava lesz.” Mintegy példaképpen ő maga is önrevíziót tartott az ülés nyilvánossága előtt. Felidézte saját részvételét azon az 1950. április 1-jei egyházi különbírósági ülésen, amelyen megszületett az egyházi döntés a börtönből május végén kiszabaduló Ordass Lajost püspöki székéből történő elmozdításáról. A traumatikus élmény 1956 telén is elevenen élt a lelkészben. „Nemcsak másokról, magamról is vallanom kell mostan. Ez a nap is bizonyság amellett, hogy nem tudtuk vállalni a keresztet. Jó lelkiismerettel tudhatom magamat azok közt, kik teológiailag egy percre sem inogtak meg, s kik legalább időnkint nyilvánosan harcot vívtak az evangélium tisztán való megőrzéséért. De azon az ülésen sem én, sem a többiek nem tudtuk vállalni a keresztet. Mindössze annyi telt tőlünk, hogy nyolcan – lelkészek és világiak – üres lapokkal szavaztunk. Ennyi volt a tiltakozásunk. Mondhatatlan nagy fenyegetések lebegtek felettünk. Arról volt szó, hogy a letartóztatottaknak életükbe kerül a mi felmentő végzésünk s nékünk is ki tudja mibe! Nem mertük vállalni.”

A volt MELE-elnök szerint a továbblépés elképzelhetetlen bűnbánat és bűnbocsánat nélkül, s azt a lelkészeknek mindenekelőtt egymás között kell elrendezniük: „Bűnbánatot kell tennünk és bűnbocsánatot kell nyernünk mindnyájunknak ahhoz, hogy együttesen foghassunk hozzá egyházunk újjáépítésének nagy munkájához. Mert nem kétséges, hogy ez a lelkészi feladat áll előttünk.”

Scholz az 1945/48–1956 közötti időszaknak az egyházra nézve egyik legfontosabb tanulságát az államtól, a politikától, a hatalmi érdekektől és képviselőitől való távolságtartásban jelölte meg. Véleménye szerint az egyház csak ily módon tudja eredeti küldetését betölteni és valódi szolgálatát ellátni: „Nem szabad, hogy lelkészi közösségünk egységét és Krisztus-szolgálatunkat a politika szakassza szét! Mondjuk ki bátran, hogy mi a napi politikában részt venni nem kívánunk és nem fogunk. Lemondunk erről az emberi jogunkról a szolgálatunk kedvéért.”

A MELE egykori elnöke beszédében az 1948–1956 közötti evangélikus egyházvezetés működése és teológiai hozzáállása is mérlegre került, s bizony könnyűnek találtatott: „Az elmúlt években az történt, hogy a történelem eseményeihez akarták szabni vezetőink az egyház életét. Az eseményektől sodortatva meghozták gyors és gyakorlati döntéseiket. Utólag azután igyekeztek ezt teológiailag is igazolni. Ezt nevezem én cammogó teológiának! Meg kell fordítanunk a dolgokat.” 

Az elvi-etikai alapvetés után Scholz aktuális kérdéseket vetett fel. Elsőként az egyházvezetés élére visszatért Ordass Lajost köszöntötte. Méltatása szerint a püspök következetes emberi és egyházvezetői magatartása nemcsak a legnehezebb időkben jelentett példát a hitbeli helytállásra, de a mostani megújulás zálogának is tekinthető.

Scholz László ezután a lelkészi kar előtt tornyosuló aktuális feladatokat vázolta fel, amelyeket az ülés további részében a lelkészek a tárgysorozat idézett programpontjai szerinti rendben végig tárgyaltak. Azonban újfent visszatért egy, már korábban hosszan részletezett kulcskérdésre, mert az a lelkész szerint az elmúlt évekbeli konfliktusoknak és az egyházi szolgálat félrecsúszásának egyik döntő eleme volt: „Csak egyetlen témát kívánok érinteni, fontossága miatt. Az egyház és állam viszonyát értem. Elkoptatott, sőt már-már hitelét vesztett szó volna, ha azt mondanám, hogy jó viszonyt akarunk, így mondom inkább: becsületes viszonyt akarunk.” (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

Az evangélikus szempontból méltán történelmi jelentőségűnek tekinthető ülést, amelyen a lelkészi kar az egyházi élet megújításának reményében gyakorlati és elméleti (hitbeli, teológiai, etikai) kérdéseket egyaránt tárgyalt, Ordass püspök a következő szavakkal zárta: „mi evangélikus lelkészek csodálattal adózunk népünk hősies áldozata előtt, amelyet szabadságszeretetből vállal. Mi egyek vagyunk népünkkel. Fájdalmat és gyászt hordozunk azokkal, akik áldozatot vállaltak. Az evangélium vigasztalásával járunk el azoknál, akiket ez az áldozat legközelebb érintett. Naponként kérjük Istent, hogy fordítsa az eseményeket úgy, hogy szegény magyar hazánk megpróbáltatás után elnyerhesse szabadságát és békességben, Isten áldott népeként élhesse életét.”[14]

A Scholz-beszéd a legkülönbözőbb reflexiókat váltotta ki. Elhangzása után Ordass püspök „a köszönet szavain kívül ezt mondta: Kérem, hogy ami az elmúlt esztendők idejéből a kereszt terhét jelentette, azt csendesen felejtgessük el, ami a kereszt áldása volt, azt elvehetetlen kincsként zárjuk szívünkben. Nem tudjuk, milyen idők következnek, de fogadjuk meg: ha vihar jön, fogjuk meg egymás kezét és ne engedjük magunkat szétszóratni, ha verőfény jön, maradjunk együtt.”

A későbbi reagálások között talán a legmegdöbbentőbb az az ismeretlen keltezésű gúnyirat, amelyben az ismeretlen szerző vagy szerzők kíméletlen kritikával, mérhetetlen cinizmussal és rosszindulattal fordította, fordították visszájára Scholz eredeti, tiszta gondolatait. A Rövid gyónótükör piciknek, akik most mohón eszik az új maszlagot című írás névtelen röplapként terjedt el az egyházban.  Az egyházak állami felügyeletének és ellenőrzésének korabeli mechanizmusát jól érzékelteti, hogy a pamflet egy példánya az Állami Egyházügyi Hivatalba is eljutott.[15] Az irat jobb felső sarkában kézírással feljegyzettek szerint a röpiratot – az evangélikus lelkészi kar köreiben nyilvánvalóan járatos és bennfentes – „Laci” fedőnevű ügynök adta át egy tisztnek 1957. január 22-én. Így egy példány valószínűleg az állambiztonsági szervek egyházi elhárítási iratanyagába is bekerült.

Aligha meglepő, hogy Scholz László számvetésre, kollektív és egyéni bűnbánatra hívó és az 1948–1956 közötti időszakot egyházi szempontból kritikusan értékelő felszólalásai nem maradtak negatív személyi következmények nélkül. Az önrendelkezésétől 1958-ra ismét megfosztott evangélikus egyházban is lezajlott a visszarendeződés, az 1956–1957-ben szabad választásokkal felállított egyházi tisztviselői kar javát 1958 őszéig lemondatták, s a forradalmi lendületű megújulás szószólóit (ismét) félreállították. Scholz Lászlónak sem volt maradása a fővárosban. Káldy Zoltán püspök 1959-ben eltávolította Zuglóból és Hatvanba helyezte át, ahol 21 éven keresztül, nyugdíjba meneteléig szolgált.

Scholz László azonban – számos más, addigi szolgálati helyéről „egyházi közérdekből” eltávolított reakciós lelkésztársához hasonlóan – az ily módon „elnyert” vidéki állást idővel elsősorban nem büntetésként vagy száműzetésként, hanem kéretlen, ám Istentől kapott szolgálati lehetőségként élte meg. Új helyén is becsülettel helytállt abban a hitben és meggyőződésben, hogy „Isten jót tud tenni azzal is, amit az emberek gonoszul gondolnak ki.”

Dokumentum

1.

Scholz László: Egyházunk mai helyzete és lelkészi feladataink – Előterjesztés a magyarországi evangélikus lelkészek értekezletén

1956. december 13.

Szeretett Szolgatársaim!

Esztendők óta eltökélt szándékom volt, hogy ha véget ér magyar evangélikus egyházunknak az a szakasza, mely – most már látjuk – az elmúlt 6–8 évet zárja magában, s egy új szakasz kapujában megállunk: az első lelkészértekezleten első szavam a bűnbánat szava lesz. Ez év november 3-án, szombaton délben (fontos a nap is, az óra is, ha visszatekintünk), azon az első egyházi értekezleten, melyet Ordass püspök úr hívott egybe, hogy szükségintézkedések tétessenek, megérezve az alkalom sürgetését néhány rögtönzött, töredezett szóval ki is fejeztem a dolog velejét. Kevesen voltunk együtt, köztünk két-három nem-lelkész is jelen volt. Mégsem halogattam a bennem élő vallomás megtételét. Utólag igen fontosnak ítélem, hogy az a három gondolat, amit akkor röviden, de határozottan kiöntöttem lelkemből, már november 3-án délben elhangzott.

Ma első ízben vagyunk nagyobb körben együtt magyarországi evangélikus lelkészek egyházunk új szakaszának kapujában. Új szakasz ez, bármit hoz is a holnap. Előre tekintve lehetünk vakhomályban, de visszafelé tekintve nem kétséges, hogy egy szakasz lezáródott. Nos, ezen az első együttlétünkön meg kell ismételnem, sőt bővebben és gondosabban elő kell adnom azokat a pontokat, melyekre csaknem hat héttel ezelőtt kitértem. A lelkiismeretem kényszerít rá.

Legelébb is bűnbánatot kell tennünk. Mi magyar evangélikus lelkészek az elmúlt esztendőkben nem vállaltuk a Jézus Krisztus keresztjét! Meg kell vallanunk ezt Isten előtt, önmagunk előtt, egyházunk előtt, a világ evangélikus keresztyénsége előtt. Nagy többségünkben nem vállaltuk a keresztet. Csak kevesen akadtak közöttünk, akik életük kockáztatásával is tanúbizonyságot tettek az igazságról. Csak kevesen, akik készek voltak javaikat, otthonukat, hivatásukat is feláldozni, ha üt számukra a kritikus óra. Ezek sem mind egyforma mértékben. Azok sem voltak sokan, akik legalább időnként felemelték szavukat az egyházba betört hamis tanítások és féktelen, törvényeinket nem tekintő hatalmaskodás ellen. Félelemből hallgattunk, amikor beszélni kellett volna. Úgy tettünk, mintha Jézus Krisztus igéjét sohasem hallottuk volna: Ha valaki engem követni akar, vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen engem. Bizony szívemből írtam 1950 böjtjén azt az énekemet, melyet egy nehéz és tehetetlen tanácskozásban töltött nap után, szinte már az éjtszakai órákban énekeltem-mondtam el Túróczy és Szabó püspököknek s mely így kezdődik: „Jézus Krisztus, keresztedet Ma oly egyedül viseled! Sehol segítség utadon, Meghalt Cirénei Simon. – Ő mégcsak vitte bosszúsan, Mi elkerüljük gondosan, Elhárítjuk gyalázatod' S lelünk rá magyarázatot.”

Igen, 1950. április 1., a különbíróság ülése jut eszembe, amin nekem is részt kellett vennem. Nemcsak másokról, magamról is vallanom kell mostan. Ez a nap is bizonyság amellett, hogy nem tudtuk vállalni a keresztet. Jó lelkiismerettel tudhatom magamat azok közt, kik teológiailag egy percre sem inogtak meg, s kik legalább időnként nyilvánosan harcot vívtak az evangélium tisztán való megőrzéséért. De azon az ülésen sem én, sem a többiek nem tudtuk vállalni a keresztet. Mindössze annyi telt tőlünk, hogy nyolcan – lelkészek és világiak – üres lapokkal szavaztunk. Ennyi volt a tiltakozásunk. Mondhatatlan nagy fenyegetések lebegtek felettünk. Arról volt szó, hogy a letartóztatottaknak életükbe kerül a mi felmentő végzésünk s nékünk is ki tudja mibe! Nem mertük vállalni. Emberileg nagyon érthető, de nem az ige mértékén mérve. Amikor rá egy-két nappal különbírósági tisztemről való lemondásomat az egyetemes felügyelő kezébe letettem, őszintén mondom, ez nemcsak újabb tiltakozás volt, hanem a lelkiismeretem fájdalmának a kifejezése.

Nem szeretem a „kollektív bűnbánat” emlegetését, mert már sok félreértésre adott alkalmat. Mégis, amiben sokan, amiben talán mindnyájan vétkeztünk, a tekintetben szabad is, kell is kollektíve bűnbánatot tennünk. Nem kell-e közösen megvallanunk, hogy nem vállaltuk a keresztet?! Hallgattunk, amikor beszélnünk kellett volna. És talán olyat is mondtunk, amit semmiképpen sem lett volna szabad kimondani, még ha a nyelvünket vágták volna is ki büntetésül. Félelemből nem segítettünk ínségeseken, megbélyegzetteken. Nemcsak engedtük, hogy szűk térre szorítsák az egyház missziói munkáját, de magunk segítettük bizonyságtételünk hihetetlen összezsugorodását. Ebben és sok másban mindnyájan vétkesek vagyunk, jóllehet külön is felelősek Isten előtt tetteikért azok, akik nagyobb sáfársággal bízattak meg.

Még valami hánykolódik bennem. Már régebben fülembe jutott, hogy egyik-másik lelkésztársam azzal hárította el hasonló szavaimat: „mártír-komplexus” ez! Csúnya maga a kifejezés is, mert összekeveri a legtisztább bibliai tanítást a freudi psychologia kedves terminusával. Ebben a formában hát nem vállalom. De a bibliai mártírium fogalmát s a theologia crucis-t vállalnom kell. Vedd ki a bibliából azokat a lapokat, azokat a sorokat, amik a keresztről és a keresztvállalásról szólnak s – papíros-csipkévé teszed bibliádat. Nékem nem az fáj, hogy a keresztről sokat beszéltem az elmúlt években is, csak az, hogy nem mindig tudtam vállalni és nem kellő mértékben hordozni. Nékem ez fáj, és ezt vallom meg bűnbánattal. S ezt kell néktek is velem együtt bánnotok! Enélkül a bűnvallomás nélkül nem indulhatunk meg egyházunk újjáépítésének útján.

Második gondolatom szorosan kapcsolódik az eddig közölthöz. Bűnbánatot kell tennünk és bűnbocsánatot kell nyernünk mindnyájunknak ahhoz, hogy együttesen foghassunk hozzá egyházunk újjáépítésének nagy munkájához. Mert nem kétséges, hogy ez a lelkészi feladat áll előttünk. És az sem felesleges igyekezet, hogy mindnyájan együtt maradjunk, egymással megbékéljünk, lehetőleg senkit el ne veszítsünk, hiszen amúgy is oly maroknyi egyház vagyunk, hogy pusztulásnak vagyunk kitéve. Az elmúlt évek rettenetes meghasonlást teremtettek az egyházon belül, s főleg a lelkészek között. Az egyházzal kapcsolatot tartó gyülekezeti hívek tömege sokkal osztatlanabbul tudott megállni a próbatételek szakaszán, mint mi lelkészek. Ennek is megvan természetesen a magyarázata. De most nem visszamenőleg kívánok boncolgatni, hanem előretekintve célt tűzni. Nekünk, magyar evangélikus lelkészeknek meg kell békülnünk egymással, Krisztus bocsánatát kell hirdetnünk a megtérő bűnösöknek, akkor is, ha a mi soraink közül valók azok. Az egyház tulajdon Urával, Jézus Krisztussal jutna ellentétbe, ha a feloldozás és bűnbocsánat szolgálatát elhárítaná magától, vagy akár csak korlátozná is. Megtorlás, büntetés vagy csak meg-nem-bocsátás is elreteszeli az új élet kapuját. A megbocsátás azonban megnyitja.

Persze ez a megbocsátás nem válhatik valósággá valóságos megbánás nélkül. A tanítványok közt sem. Így tehát köztünk sem. Itt már nem valamiféle kollektív cselekményről van szó, hanem kinek-kinek részéről a „mea culpa” megvallásáról s az alóla való feloldoztatásról. Lukács 17,4 foglalja magában itt az aranyszabályt: „És ha egy napon hétszer vétkezik ellened (a te atyádfia), és egy napon hétszer tehozzád tér mondván: Megbántam; megbocsáss néki.”

Elképzelhetetlen énelőttem meghasonlottságunk megszüntetése enélkül a „Megbántam” nélkül. Enélkül nem lehet valósággá a megbocsátás. Nem tudnám megszabni a formáját ennek a megbánásnak, csak azt tudom, hogy el nem maradhat. Akinek van megbánni valója, menjen oda a társához vagy a püspökéhez, vagy álljon a lelkészi közösség elé és könnyítsen a lelkén. Visszatekintve az elmúlt 6–8 évre, ilyesféle vallomásoknak el kell hangzaniok: „Besúgó voltam, följelentettem lelkésztársaimat, befeketítettem őket; bánom.” „Pozíciót, hatalmat szereztem, kihasználva a konjunktúrát; bánom.” „Fiatalon egy-két év alatt karriert futottam, mert csak a vonalba kellett beállnom, de a feladatokkal megbirkózni tehetségemen felül való volt; nem tenném többé.” „Jól éltem, anyagi előnyökre tettem szert ügyes helyezkedésemmel; bánom.” „Cikkeket írtam, amik látom, meg nem állhatnak az ige mérlegén; visszavonom őket, bánom, hogy a nevem örökre alattuk áll.” „Teológiailag támogattam olyan cselekedeteket, amik nem Isten igéjéből születtek, s ezzel azt a látszatot keltettem, mintha Isten akarata volna; bánom.” „Nem mondtam igazat és tudtam, hogy nem mondok igazat, de nem mertem másképp szólni; bánom.” „Isten nevében mondtam, amit Isten nem mondott, a nép nevében mondtam, amit a nép nem akart; bánom.” „Többször is megforgattam a köpönyegemet, ahogyan az érdek újra meg újra kívánta; felettébb bánom.” „Még jó időben leszakadtam a tévúton járókról, de ennyi s ennyi évig én is toltam a szekeret; bánom.” És tovább is így. Mert ez az igazság. S enélkül az igazság nélkül üres és képmutató volna a szeretet.

S ha ez a megbánás és megbocsátás nem megy végbe közöttünk? Nem akarok most erre gondolni. Meg kell történnie! Mert kicsiny egyházunknak élni kell és mi lelkészek néhány százan EGY szívvel-lélekkel kell, hogy szolgáljuk az egyház Urát!

Még egy gondolatot kell harmadiknak idetárnom. Meglepő ugrásnak tetszhetik, de az utolsó mondatomba belevág. Ezt is érintettem nov. 3-án és boldog vagyok, hogy akkor elmondtam már. Nem szabad, hogy lelkészi közösségünk egységét és Krisztus-szolgálatunkat a politika szakassza szét! Mondjuk ki bátran, hogy mi a napi politikában részt venni nem kívánunk és nem fogunk. Lemondunk erről az emberi jogunkról a szolgálatunk kedvéért. Ha pl. többpártrendszer van, akkor nem teheti a lelkipásztor azt, hogy híveinek az egyik csoportjába áll, holott az egész nyájnak a pásztora. Továbbá, nyilvánvaló, hogy a lelkészi tiszt egész embert kíván, és nem jut sem erőnk, sem időnk más egyébre, ha híven be akarjuk tölteni kötelességünket. Ha a lelkész részt vesz a napi politikában, lehetetlen, hogy ezt csak egyéni felelősségére tegye. A világ is, a hívek is mint lelkészt, mint az egyház képviselőjét fogják tekinteni. Hogy mennyi kár származott ebből nemcsak az elmúlt években, de az azelőtti években is és a még azelőtt lefolyt korszakban is, mindnyájunk előtt ismeretes. Isten óvjon minket attól, hogy mi a politikai katholicizmus útjára lépjünk! E tekintetben gyökeres különbségnek kell lenni köztünk és köztük.

Nékünk hittel hinni kell, és amennyire rajtunk áll, az állammal és a világgal is meg kell értetnünk, hogy az egyház akkor tesz legjobbat az emberiségnek, ha egyház marad. Az egyház az evangélium hirdetésével szolgál a világnak. Így válik a világ lelkiismeretévé. Ebből a szolgálatából fakadnak a jó erkölcsnek, a munkaszeretetnek, a tiszta családi életnek és a nemzetért való áldozatnak is érett gyümölcsei.

Meg kell hát fordítani a dolgokat. Az elmúlt években az történt, hogy a történelem eseményeihez akarták szabni vezetőink az egyház életét. Az eseményektől sodortatva meghozták gyors és gyakorlati döntéseiket. Utólag azután igyekeztek ezt teológiailag is igazolni. Ezt nevezem én cammogó teológiának! Meg kell fordítani a dolgokat. Nékünk az Isten evangéliumát hamisítatlanul hirdetnünk kell, bármi történjék is a világban. És nem kétséges, hogy ez az evangélium formálni fogja magát a világot is. Többet, jobbat mi nem tehetünk. Azokat a politikai elveket, amiket esetleg mi képviselnénk, képviselik mihelyettünk sokan mások és sokkal kiválóbban, mint mi. De az evangéliumot helyettünk mások nem fogják hirdetni. Ezt csak mi adjuk a világnak. Olvadjunk fel teljesen ebben a szolgálatban és higgyük hittel, hogy így adunk legtöbbet hazánknak is, az emberiségnek is!

Most pedig hadd forduljak Ordass püspök urunk felé, hogy köszöntsem őt. Bizonyára már beszédem elején ezt várta volna a lelkészértekezlet. Mégis csak most kerítek sort rá, mert úgy vélem, hogy köszöntésünk több, mint az ő személyének kijáró tisztelet és szeretetnyilvánítás. Az ő személye és püspöki tisztségviselése tárgyilag idetartozik mai megbeszélésünkre, midőn egyházunk legégetőbb aktuális kérdéseiről és lelkészi feladatainkról akarunk szót váltani.

Legyen hála a mindenható Istennek, hogy Ordass püspök úr rehabilitációja október 6-ikára megtörtént, több hetes, sőt hónapos tárgyalás után. Isten úgy rendezett el mindent – az Egyházak Világtanácsának magyarországi ülésezését, a Lutheránus Világszövetség vezetőinek a magyar Állami Egyházügyi Hivatallal való beható tanácskozását, a szeptemberi lelkészkonferenciák lefolyását és még számos egyéb ügyet, hogy püspök urunk rehabilitációja hetekkel a váratlan országos események kitörése előtt végbement. S annak ellenére, hogy tisztének gyakorlati átvételére csak október 30-án kerülhetett sor, mégis még idejében ő lett fix pontjává, személyét és tisztét illetően is, magyar evangélikus egyházunk reménylett alkotmányos újjárendeződésének. Szinte nincs is más vezető tisztségben ma egyházunkban, egyedül ő, de az ő széke elegendő arra, hogy rövidesen alkotmányosan kibontakozhassék egyházunk minden fokon való vezetése.

Természetesen emellett az objektív tény mellett nem lényegtelen az a kérdés, hogy teljes bizalmunkkal megajándékozzuk-e őt vagy sem. Én megkérdeztem lélekben magamtól, miért bízom őbenne s miért bízunk mi szemmel láthatóan sokan őbenne?

Először is azért, mert életével példát mutatott arra, hogyan kell vállalni Jézus Krisztus keresztjét. Így is mondhatnám: azért bízunk mi őbenne, mert ő bízott az Istenben. Bízott akkor is, amikor magára maradt. Én egyáltalában nem látom őt valamiféle hősnek, hanem egyedül Istenben bízó embernek, ki minden erejét naponta Istentől kapta. Istent kell áldanunk azért, hogy néki megadta a keresztvállalásra való erőt is. Sohasem feledem el azt a beszélgetésünket, amidőn büntetésének kitöltése után szabadulván, elbeszélte nékem lelki küzdelmeit. Többek közt azt, hogy amikor a védője tudtára adta: ennyi s ennyi évre szóló szabadságvesztéstől halálbüntetésig terjedhet az ítélet, akkor megküzdötte magában a harcot: kész vagy-e meghalni is az igaz ügyért? S midőn igent mondott magának, soha nem tapasztalt békesség árasztotta el. Nem bízhatunk hát őbenne? Nem kell-e kérnünk Istent, hogy erősítse meg őt napról napra a hitében? Sőt nem kell-e őt testvéri szeretettel intenünk: maradj meg istenfélelmedben és Benne vetett bizodalmadban?!

Másodszor úgy vélem, azért bízhatunk püspökünkben, mert sok tanújelét adta annak, mennyire tisztára az egyház ügye, harca, védelme, élete égeti az ő lelkét. Hamis vádak alapján összebonyolították ugyan az ő dolgait nem-egyházi fonalakkal is, de előttünk napnál világosabb, hogy tisztára az egyházért emelt szót, és azt mindig az egyház lényegének, természetének megfelelő módon tette. Akkor sem folyamodott más eszközökhöz, amikor – amint mondani szokták – az egyház „érdeke” megkívánta volna. Az egyház érdeke azonban sohasem lehet az, hogy egyház-mivoltából kilépjen. Könnyű persze ezt kimondani, nehéz az eseményekben megőrizni. Bízunk Ordass Lajosban, mert úgy látjuk, hogy ő szakadatlanul igyekezett tisztára az egyház emberének megmaradni. Ilyennek látja őt a lutheránus világ is.

Végül én bízom benne, s hiszem, mások is bíznak benne bizalomraméltó emberi tulajdonságai miatt. Hajthatatlan az igazság dolgában s megértő a gyengékhez, küszködőkhöz. Megvesztegethetetlen, de méltányos. Zárkózott, de tanácsot elfogadó, sőt kérő. Veszedelemben is ragaszkodik ahhoz, amire esküt tett, de mindent kész visszaadni azok kezébe, akik valamivel megbízták, ha a megbízást visszavonnák. Bizalom alapján akarja tisztét betölteni.

Engedjétek meg, hogy erről a bizalomról őt nyilvánosan is tudassam, és őt meleg szeretettel köszöntsem. Kettőt kérek áldásul Istentől számára: adjon neki erős hitet és adjon neki jó egészséget, hogy még sokáig végezhesse munkáját egyházunk javára!

Már csak pár szóval, de meleg szeretettel hadd köszöntsem körünkben dr. Keken András és Kendeh György lelkésztestvéreinket is abból az alkalomból, hogy visszatérhettek az egyházi szolgálatba s pásztorokul a gyülekezeteikbe. Köszöntöm még Túróczy Zoltán püspök urat is, akire az Északi egyházkerület vezetése rábízatott, míg a kerület meg nem választja a maga törvényes püspökét. Bízunk benne is, hogy szolgálatát a régről ismert hűséggel fogja végezni.

Ami mármost közelebbről a mai feladatainkat illeti, két részben szólhatunk erről.

Elsőnek azt a szűkebb értelemben vett sajátos lelkészi feladatot kell magunk előtt látnunk, hogy a lelkészi munkaközösségek életét újjárendezzük. Nem kívánjuk egyszerűen a MELÉ-t feltámasztani, mert valóban semmi szükség nincs arra, hogy a régi egyesületi alapra visszatérjünk. Bár megjegyzem, hogy régen is csak formálisan volt a MELE egyesület; olyan korban született, melyben sok mindent egyesületi formába öntöttek; de valójában régen is egyházi szerv volt, az igyekezett lenni.

Nos, amikor 1950 tavaszán egyre sürgetőbben noszogattak bennünket a MELE feloszlatására azzal az indokolással, hogy semmiféle egyházi egyesület nem maradhat fenn (de jól tudjuk, a sürgetés mögött az a vágy is meghúzódott, hogy ne legyen MELE, a lelkészek bizalmából választott elnökség ne tudjon beleszólni az egyházkormányzatba) – még a feloszlatás előtt szabályzat-tervezetet készítettünk, s azt javaslatképpen az egyetemes presbitérium elé terjesztettük. Maga az egyetemes presbitérium bízta meg a MELE választmányát ezzel a munkával, hogy ti. az egyesület helyett egy egyházi szervet létesítsünk. Ámde a megvalósulásra nem került sor. Az egyesület feloszlatását követő hosszabb szünet után az egyházi vezetők megindították ugyan a lelkészi munkaközösségeket (ezt az új nevet a mi szabályzatunkból vették át!), de merőben más alapon.

Most mi fontosnak tartjuk azt, hogy erre a szabályzat-alkotásra visszatérjünk, persze mutatis mutandis. Meg kell alkotnunk a lelkészi munkaközösségek szabályzatát, s ezzel a lelkészi munkaközösségek szabad életének feltételét! A szabályzat-tervezetet a régebbi munkák alapján nagy gonddal Prőhle Károly akadémiai tanárunk szövegezte meg. Elébb hárman, majd tízen tüzetesen megvitattuk, rajta javítottunk, s most röviden előterjesztjük. Döntőnek azt tartom ebben a szabályzatban, hogy a lelkészek a tisztségviselőket minden fokon a bizalom alapján választhatják meg. A választás a lehető legszélesebb alapon történik, titkosan, abszolút szótöbbséggel. Így meg fognak szűnni az egyhangúsággal való tisztség-betöltések. De azt tartom, hogy nem szégyen szótöbbséggel tisztséget kapni. Sőt, minden vezetőnek nagyon jó tudnia arról, hogy kisebb-nagyobb ellenzéke is van.

A lelkészi munkaközösségek jövendő programjáról természetesen majd akkor lehet szó, ha a választások megtörténtek.

Tágabb értelemben vett lelkészi feladatunknak tekinthetjük azután azt, hogy véleményünket nyilvánítsuk, kiformáljuk, összehangoljuk megoldandó egyházi kérdéseinkben. Nem állíthatjuk magunkról, hogy mi lelkészek vagyunk az egyház, sőt nagyon is meg kell tanulnunk újonnan, hogy a gyülekezetek teszik az egyházat; mégis elhivatásunk és a gyülekezetben viselt felelős tisztünk kötelez bennünket arra, hogy lelkészi véleményünkkel hozzászóljunk az egyház vezetéséhez.

Mindenekelőtt szükséges azért, hogy tudjunk az eddig történtekről. Néhány lelkésztestvért kértem meg, hogy röviden számoljon be ezekről, ill. tárja fel a problémákat. Én most a részletekbe bele nem megyek. Már a kezdet kezdetén közösen akarjuk megvitatni ügyeinket.

Csak egyetlen témát kívánok érinteni, fontossága miatt. Az egyház és állam viszonyát értem. Elkoptatott, sőt már-már hitelét vesztett szó volna, ha azt mondanám, hogy jó viszonyt akarunk, így mondom inkább: becsületes viszonyt akarunk. Az egyház a világi felsőbbséget Istentől rendeltnek tudja és engedelmeskedik neki. Engedelmeskedik mindaddig, míg az kifejezetten Isten parancsolata ellen valót nem kíván az egyháztól. Ez utóbbi esetben az egyház Istennek enged. De akkor sem úgy, hogy erőszakkal áll ellene, hanem úgy, hogy szenved a hitéért. Így még szenvedésével is azt bizonyítja, hogy alávetve tudja magát a kardnak, az Istentől rendelt hatalomnak.

Evangélikus egyházunk a magyar államban, a magyar nép közt semmi egyebet nem akar, csak Jézus Krisztus evangéliumát hirdetni, mert evégből küldetett. Hisszük, hogy ez a küldetés mindenféle államrendben fennáll és teljesíthető. Semmi okunk nincs arra, hogy ebben magyar hazánk földjén mai helyzetünkben mi kételkedjünk. Ha helye van a keresztnek a magyar címerben, akkor helye van az egyháznak is a magyar életben. Ez a „hely”, amit mi elfoglalhatunk és betölthetünk, ismét mondom, nem egyéb, mint az evangélium hirdetése. Semmi egyebet nem kívánunk mi a magyar államtól, mint azt, hogy az evangélium hirdetésére és természetesen hallgatására is a törvényben biztosított szabad vallásgyakorlatot valósággal megadja, biztosítsa, s a lehetőséghez képest anyagilag is támogassa. Az evangéliumhirdetésen értjük egyházi szolgálatunk minden formáját úgy, amint az hozzávetőleges pontossággal az állammal kötött egyezményben is fel van sorolva. Az egyház és állam közt létrejött egyezményt elismerjük, sőt kérjük, hogy térjünk vissza hozzá, mert egyes pontjaiban az elmúlt évek során rövidséget szenvedett. Amennyiben pedig további tárgyalások szükségét látja az állam, erre is készek vagyunk. Megnyugtató volna mindkét fél számára, ha az egyezményt vagy a tárgyalások alapján javított egyezményt törvényként is majd kihirdetnék.

Az egyház és állam közt kialakítandó becsületes jó viszonyt nagyban segítené, ha az Állami Egyházügyi Hivatal vezetői és funkciót végzői a jövőben egyetlen lelkészről sem alkotnának véleményt esetleges bemondások vagy kétes értékű jelentések alapján. Ez ugyanis a múltban magával hozta azt, hogy némelyek ártatlanul befeketíttettek. S ez annál fájdalmasabb volt, mert magában a lelkészi közösségben idézett elő sűrű meghasonlást. Mi nem tudunk a lelkipásztor megítélésére nézve más mértéket felállítani, mint azt, hogy hű-e hivatásának teljesítésében, mit végez a gyülekezetben! Nem helyes ettől merőben idegen szempontok szerint csoportosítani, megosztani a lelkészeket, sőt egyenest megítélni őket. Erősen hisszük, hogy a becsületes viszony kialakításával a hibák elfeledtetnek és a lelkészek közt is helyreáll a békesség.

Mi magyar evangélikus lelkészek szeretjük hazánkat, népünket, tiszteljük elöljáróinkat, s a legnagyobbal kívánunk szolgálni néki: a ránk bízott evangéliummal!

Szeretett Szolgatársaim! Új szakasz kapujában állunk. Bármit hoz a holnap, egy szakasz lezárult. Mégse ejtsük ki szánkon könnyelmű lelkesedéssel a szót, hogy soha többé ez vagy amaz meg nem történhetik. A bűnnel mi az ítéletnapig sem végzünk. Minden bűn, amit a múltra nézve megítélünk, száz és száz formában felütheti a fejét a jövendőben is, közöttünk is. A kísértések nem múltak el. A Krisztus keresztjének felvétele sem válik elavult paranccsá. Naponta bűnbánatot kell tartani és naponta fel kell venni a keresztet. Az egyház számára ez az Isten örök útja, míg csak be nem teljesedik az ő dicsőségének országa!

Azért hát álljon és maradjon mindenki a helyén! Ne legyünk béresek, legyünk pásztorok, pásztorai a nyájnak!

Áldja meg a mi Megtartó Urunk, Jézus Krisztus magyarországi evangélikus egyházunkat a mi hűséges pásztori szolgálatunk által!

Jelzet: Evangélikus Országos Levéltár, Déli Evangélikus Egyházkerület Irattára, Országos Lelkészi Munkaközösség, 1956/1–2. 85. doboz. – Eredeti, kézzel írt.