„El voltam szánva a halálra”: Bajcsy-Zsilinszky Endre első börtönlevele (1944. március 25.)

Bevezető

Bajcsy-Zsilinszky Endre életét végigkísérte az erőszak – annak nyíltabb és burkoltabb formája egyaránt.[1] Előbbi korai példájaként említhetjük az 1911-es békéscsabai Áchim-ügyet, amikor is a még Zsilinszky Endre nevet viselő fiatalember és Gábor[2] nevű öccse egy májusi vasárnapon pisztolyokkal, botokkal és kutyakorbáccsal felszerelkezve látogatták meg Áchim L. András[3] parasztvezért, hogy elégtételt vegyenek a családjukat ért sérelmeken. Áchim másnap belehalt a dulakodás során kapott lövési sérüléseibe, ennek ellenére a fiatalembereket felmentette a gyulai és a budapesti esküdtbíróság is. Zsilinszky Endre a Nagy Háborút végigharcolta, többször megsebesült, és kitüntetésekben is részesült. Nemcsak 1914 őszén vélekedett úgy, hogy „a háború gyönyörű dolog”,[4] de egész életén át nosztalgiával emlékezett vissza „huszáréletére”, emellett habitusában és megjelenésében is megőrizte katonás vonásait. 1918 után jó ideig egyetértett a kor népszerű tőrdöféselméletével, miszerint az összeomlásért a hátországban aknamunkát folytatók – mindenekelőtt a zsidók, a szabadkőművesek és a polgári radikálisok – a felelősök. Nézeteit 1919 nyarán a Szegeden gyülekező ellenforradalmárok között népszerűsítette: „szeretet és megértés félrevezetett munkástestvéreinkkel szemben, de könyörtelen megtorlás a nép megrontói, hamis prófétái és kizsákmányolói ellen” – fogalmazott. Nem szánt más sorsot az államot megkárosítók számára sem: „könyörtelen ököllel kell lesújtani minden közigazgatási és gazdasági korrupciót, és pedig minél előbb; már ma hozzá kell fogni a tisztító munkához. A golyó és az akasztófa is jó eszköz, ha kell!” – tette hozzá.[5] Zsilinszky a fajvédők egyik vezető – kifejezetten militarista elveket hirdető[6] – teoretikusaként harcias stílusban írt a nevéhez kötődő Szózat című napilapba is, ahol a különítményes tiszteket a katonai szolidaritás alapján védte.[7] Az ambiciózus fiatalember 1922-ben kormánypárti képviselőjelöltként szerzett parlamenti mandátumot Derecskén.[8] Ellenfele, Mezőfi Vilmos[9] a vesztes választás után hosszan sorolta a tapasztalt választási visszaéléseket, mivel szerinte „az erőszakoskodás és a jogfosztás attól a perctől vette kezdetét a […] derecskei kerületben, amely percben Zsilinszkyt mint jelöltet odahozták” – panaszolta Áchim egykori szövetségese.[10] Mezőfi arról is megemlékezett, hogy a kampány során rálőttek,[11] ami lehetne akár túlzás is, ám a közismert budapesti pokolgépes merénylet[12] és az alábbi, Zsilinszky-párti kortesdal óvatosságra int e tekintetben: „Uccu, Pajtás, itt a zsineg, / Kinek adjuk oda, kinek?! / Ne kérdezd, hogy kinek, minek? / Adjuk oda Mezőfinek… / Békebeli erős zsineg. / Mezőfinek zsineg minek? / Ha nem tudná, súgjuk mi meg: / Melyik részét illeti meg.”[13] A Mezőfi elleni merényletről az emigráns bécsi sajtó is hírt adott, sőt a magyarországi parlamenti ellenzék előtt sem volt ismeretlen az ügy.[14]

Bajcsy-Zsilinszky Endre

Mivel a fajvédők elégedetlenek voltak a Bethlen István miniszterelnök fémjelezte konszolidációval, 1923 augusztusában kiléptek a kormánypártból, és 1924 októberében megalakították a közkeletű nevén Fajvédő Pártként ismert alakulatot. Innentől fogva − ­noha az ellenforradalmi kapcsolati háló sokszor segítette az 1925 júniusától vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre néven szereplő politikust − maga is jobbára elszenvedője lett a hatósági vegzatúráknak, melyek egy látványos megbilincseltetésen[15] túl általában a „hideg terrorként” számon tartott választási praktikákban (megvesztegetések, megfélemlítések, kellemetlenkedések, stb.) öltöttek testet. A liberális Pesti Napló nem is állta meg, hogy ne élcelődjön az 1926-os derecskei bukással: „a nap hőse Zsilinszky Endre, aki ellen nagy terrort fejtenek ki a kerületben. Az udvariassághoz szokott fajvédőnek ez igen kellemetlen. Ők csak akkor terrorizáltak, amikor lehetett.”[16] Bajcsy-Zsilinszky végül 1931-ben jutott mandátumhoz Tarpán, ennek következtében négy évig az általa alapított Nemzeti Radikális Párt egyetlen képviselőjeként működhetett a Parlamentben. 1935-ben pedig két ízben is megkóstolhatta az ellenzéki képviselőjelöltek keserű kenyerét. A tavasszal rendezett választáson alulmaradt a kormánypárt ellenjelöltjével szemben, ám riválisáról a nemzeti radikálisok kiderítették, hogy szélhámos, ekképp a „Kenyeres-Kaufman-ügy” csakhamar a kor egyik legnagyobb választási botrányává terebélyesedett. Mindennek dacára a novemberben megrendezett pótválasztáson sem sikerült győznie a széleskörű ellenzéki összefogást maga mögött tudó politikusnak, aki 1936 végén levonta a konzekvenciákat, és pártját beolvasztotta a Kisgazdapártba. Döntése 1939-ben a tarpai mandátumának visszaszerzését eredményezte.[17]

Bajcsy-Zsilinszky és az erőszak kapcsán nem kerülhetőek meg a becsületbeli ügyek sem, hiszen a párbaj szociológiai szempontból nem más, mint a (rendies közösséghez tartozó) kiváltságosok zárt közösségének erőszak-racionalizációja, amely a civilizáció folyamatában finomodott sporttá, az immáron a polgárság számára is elérhető – ám arisztokratikus jegyeit megőrző – vívássá.[18] Zsilinszky már 1911-ben a békéscsabai nőegylet hallgatósága előtt tartott előadásában mintegy Norbert Elias civilizációsfolyamat-elméletét[19] megelőlegezve fejtegette, hogy a letűnt „harcias kor” után „a modern élet nem nyújtja a természetes akadályokat […], nekünk magunknak kell ilyen akadályokat teremtenünk, hogy vérünk lüktetése meg ne lassudjon ereinkben. A férfi keresi a veszedelmet ott, ahol az magától nem kínálkozik. […] A veszedelemmel való játék az egyetlen igazi mámor. […] Az emberben a magános, erőszakos, de nemes hústevő ragadozó küzd a tömegben élő, ravaszkodó, alacsony, de békésebb növényevő majommal.”[20] A heves vérmérsékletű fiatalember nem beszélt a levegőbe. Előadása idején már túl volt egy komolyabb – kis híján a tiszti iskolából történő kicsapatását eredményező – becsületbeli ügyön.[21] Bajcsy-Zsilinszky később sem nyugodott le: asztaltársaságának egyik tagja szerint „közel húsz párbajt vívott meg politikai ellenfeleivel” élete során.[22] Ezek közül kiemelkedik az 1921-es Szilágyi Lajos[23]-affér, mivel a fajvédő politikus ekkor szerezte szája szegletének jellegzetes sebhelyét. A konfliktus oka a legitimista Szilágyi MOVE-t bíráló megjegyzése volt, amit a szabad királyválasztó Zsilinszky nem tűrt el.[24] Hasonlóan komoly, nem a korban bevett álküzdelem volt az 1935-ös bukás utáni összecsapás Horváth Dezső[25] főszolgabíróval. „A tízmenetes párbaj második menetében Bajcsy-Zsilinszky erős laposvágást mért Horváth fejére. Az orvosok a sebet bekötözték s azután a felek folytatták a küzdelmet. A harmadik, negyedik és ötödik menetben mindketten megsebesültek. A kilencedik menetben Horváth Zsilinszkyt egész a falig szorította és szemének sarkán megsebesítette. A tízedik menetben az orvosok mindkét félnél megállapították a végkimerülést, mire a párbaj véget ért. A felek nem békültek ki.” – tudósított a kolozsvári Keleti Újság.[26] Nem mindenki volt azonban nyitott az efféle megmérettetésre. A Bajcsy-Zsilinszkyt a parlamentben pocskondiázó, beszédeit folyamatosan zavaró szélsőjobboldali képviselőktől hiába kért elégtételt a sértett 1943 elején, lovagias affér nem lett a dologból. Egyiküket a lelkészpalást óvta a fizikai sérülésektől (papként nem párbajozhatott), egy másik delikvens a parlamenti napló pontatlanságára hivatkozott, míg a többiek inkább bocsánatot kértek a becsületbeli ügyeket igen komolyan kezelő volt huszárhadnagytól.[27]

Bajcsy-Zsilinszky Endre ekkor már a náciellenes magyar politika egyik vezéralakja volt, így 1944-ben előkelő helyet foglalt el a német megszállók és magyar kollaboránsaik által összeállított, a letartóztatandó személyeket tartalmazó listán. Ennek megfelelően 1944. március 19-én szokatlanul korán, háromnegyed kilenckor csengettek is a kisgazdapárti politikus tabáni lakásának ajtaján. Bajcsy-Zsilinszky még aludt, élettársa, Bende Mária pedig bosszúsan küldte el a képviselő urat kereső idegent. Nemsokára azonban a csöngetés megismétlődött, ám ezúttal már három német katona állt az ajtóban, akik a résnyire kinyitott kisablakon benyúlva igyekeztek a kilincset belülről lenyomni. Bende rájuk csapta a kisablakot, mire a „csengő ismét megszólalt, és szinte szakadatlanul csengett”. A politikus párja idegsokkot kapott, s csak egy papírcédulára felírva tudta értésére adni hitvesének: „itt vannak a németek”.[28]

Bajcsy-Zsilinszky régóta várta ezt a pillanatot, ami azonban nem jelentette azt, hogy fel is volt készülve a pontos teendőkre. Először Éliássy Sándor[29] rendőrfőkapitánytól kért védelmet képviselői mivoltára hivatkozva, ám telefonon közölték vele: őket is megszállták. „Közben újból és újból dörömböltek a lakás ajtaján. Endrét nem izgatta a dolog, mintha ott sem lennének, megszokott rendje szerint megfürdött, megborotválkozott és felöltözött.” – emlékezett későbbi felesége, aki miután valamelyest összeszedte magát, a kompromittáló iratokat próbálta gyorsan elrejteni. A németeket meglepte a nem várt ellenállás. Némi tanakodás után végül kilőtték a zárat és behatoltak a lakásba. Bajcsy-Zsilinszky nemrég beszerzett browning-pisztolyával fogadta a „látogatókat”, akik géppisztolysorozattal feleltek. „Az ajtóüvegek, az ablakok, a tükrök szilánkjai csörömpölve szóródtak szét a lakásban”, a megszállók szétlőtték a rádiót, míg a pisztolyával csak ismerkedő magyar politikus a fürdőkályhát lyuggatta keresztül. Bajcsy-Zsilinszky németül bemondta sebesüléseit, majd miután utolsó töltényét is kilőtte, megadta magát, kidobva pisztolyát a németeknek. A több sebből vérző politikust leteperték, kezeit hátrakötötték, majd „Walker őrnagy” instruálásával[30] elvezették. „Mielőtt belökték volna az autóba, a közben odasereglett emberek felé elkiáltotta magát: »Éljen a független és szabad Magyarország!«” – emlékezett az élettársa.[31]

A sebesült politikust először a Dunagőzhajózási Társaság Széchenyi rakparti pincéjébe vitték.[32] Régi ismerősök közé került, hiszen többek között Sigray Antalt,[33] Rassay Károlyt,[34] Mónus Illést,[35] Baranyai Lipótot,[36] Csekonics Ivánt,[37] Barcs Sándort[38] és az egykori nyilas Rácz Kálmánt[39] is ide hurcolták. A hordágyon fekvő Bajcsy-Zsilinszkyt – akit a nyirkos, hideg pincében Sigray bőrkabátja melegített[40] – innen a magyar királyi rendőrség német felügyelet alatt tartott budapesti főkapitányságára szállították számos társával egyetemben. Rassay Károly megrendülten emlékezett vissza a megalázó helyzetre: „Magyarország fővárosában, a magyar rendőrség épületében, magyar rendőrök sorfala között a német SS-csőcselék barmok módjára hajtotta a magyar országgyűlés tagjait a német rendőrség fogságába.”[41] Bajcsy-Zsilinszky később a magyar hatóságok előtt tett vallomása szerint a németek ekkor még csupán „a fegyverhasználat tárgyában” intéztek hozzá kérdéseket.[42] Sérüléseit másnap láthatta el dr. Pazár Zoltán[43] és dr. Leviczky Károly.[44] Megállapították, hogy „két lövési sérülést szenvedett: egy bennrekedt lövést bal vállízülete tájékán és egy áthatolót alhasán a bal oldalon.”[45] Mivel nem lehetett kideríteni, hogy mennyire súlyos a sérülés (roncsolódtak-e a belső szervek), elrendelték a Mosonyi úti rabkórházba történő átszállítását. Bajcsy-Zsilinszky reputációját jelzi, hogy – mint az alább közölt börtönleveléből tudjuk – útközben a mentősök beiktattak egy rövid kitérőt a lakásába az előző napi „ütközet” nyomait megtekintendő.

A toloncház rabkórházában Simay Artúr rendőrorvos megoperálta Bajcsy-Zsilinszkyt,[46] akit fogvatartói egyszemélyes cellában helyeztek el az első emeleten.[47] Egy ápoló segítségével a külvilággal is sikerült kapcsolatot tartania. „Szabó bácsi” juttatta ki Bende Máriának a fennmaradt börtönlevelezés első darabjait, melyek – alighanem Bende munkája nyomán – gépelt átiratban olvashatóak a politikus hagyatékában.[48] A nyolcvanas évek közepén Vigh Károly közölt válogatást a teljes anyagból, előrebocsátva, hogy a levelekben „számos olyan politikai helyzetelemzés és kortársakról írt jellemzés” található, „amelyeknek a közzétételére még valóban nem érkezett el az idő”.[49] Az alábbiakban az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában zárt egységként őrzött levelezésből az első küldeményt közöljük teljes hosszában, csupán az elütéseket javítva a mai helyesírási normáknak megfelelően. Bajcsy-Zsilinszky március 25-i levele egy emberi gyengeségektől sem mentes, de sebesülten is mindenre elszánt politikus megrendítő vívódásának dokumentuma, mindamellett, hogy a zavarba ejtő politikai kapcsolatok sem hiányoznak az eredeti szövegből.

A további börtönlevelek által bővülő névsor arra enged következtetni, hogy az ellenforradalmi kötődés még 1944-ben is kapcsolati tőkét jelentett az ellenzékivé vált politikus számára. A küldeményekből egyértelműen kitűnik, hogy Bajcsy-Zsilinszky állítólagos „baloldali fordulata” és vélt „népfrontpolitikája” ellenére még a németek börtönében is kifejezetten óvott a kommunista párt térnyerésétől. Augusztus végén – tehát a román átállás után – is arra figyelmeztette párttársait, hogy „bele ne szédüljenek a Magyar Front című kommunista szervezkedésbe”.[50]

Végezetül röviden szólnunk kell Bajcsy-Zsilinszky – erőszakban bővelkedő – későbbi sorsáról. A valamelyest felépülő politikussal április 18-án történt meg, amitől tartott: áthelyezték a németek által felügyelt Fő (ma: Gyorskocsi) utcai börtönbe. Az ugyanitt raboskodó ifjabb Tildy Zoltán[51] szerint „az elsők között Bajcsy-Zsilinszky volt, akit felvittek a Svábhegyre kihallgatásra. […] Kora reggel vitték el, késő délután hozták vissza. Komor volt, gondterhelt.”[52] A kihallgatás több napig tartott, majd megszakításokkal „1–2 heti időközben ismételten kihallgattak” – emlékezett utóbb maga Bajcsy-Zsilinszky, aki arra is kitért, hogy a németeket elsősorban az 1943. július 31-i kisgazdapárti memorandum és főként annak svájci publikálása érdekelte.[53] Bár fizikai bántalmazásról sem itt, sem a börtönlevelekben nem esik szó, megeshet, ez csupán a férfiúi szeméremnek köszönhető. Élettársa szerint párja 18 kilót fogyott Müseller SS-parancsnok Melinda úti kihallgatásai idején,[54] Kádár Gyula[55] pedig látta őt „a börtönudvaron sántítva sétálni”.[56] Ifjabb Tildy szerint rabtársát elkeserítette fogvatartóinak jól informáltsága, ráadásul makacs hallgatása miatt ismerőseinek, rokonainak elhurcolásával fenyegették. „Hajnalban, ébresztéskor, ő csak feküdt a pokrócába burkolózva. […] Nem akartam felébreszteni az előző, kimerítő nap után. De amikor úgy hét óra felé sem ébredt fel, hát megérintettem. […] Hideg volt a homloka. Felkapom a pokrócot: tiszta vér minden, mindkét csuklóján fel voltak vágva az erek. Neki az ajtónak! Dörömböltem, jelentettem. […] Még lélegzett.[…]” – emlékezett a kisgazdavezér fia.[57] Bajcsy-Zsilinszky egyik későbbi börtönlevelében így vallott minderről: „nem találtam az ütőereimet, hiába vagdaltam magam jó mélyen. Miután a vérben elveszett a penge, hiába kerestem, a 30 altató meg semmit sem ért!” Végül életben maradt, sérüléseit a szintén fogoly Pfeiffer Ernő[58] sebészorvos látta el.[59] Az ügynek a németek is súlyt tulajdonítottak: az öngyilkossági kísérletet Edmund Veesenmayer[60] május 8-án jelentette Berlinnek.[61] A zaklatott rabra fogvatartói ezután külön figyeltek, engedélyezték számára a magánkosztot és a nélkülözhetetlen írásbeli elfoglaltságot is. Október 10-én a Lakatos-kormány egyeztetéseinek köszönhetően Bajcsy-Zsilinszky Endrét több társával egyetemben átadták a magyar hatóságoknak, akik október 15-én szabadon engedték őket.[62] A kisgazdapárti politikus a nyilas uralom alatt „illegalitásba vonult”, majd november 5-e után mint a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottság elnöke igyekezett irányítani az ellenállást. Nem tehette ezt sokáig, mivel a szervezkedést a nyilas hatóságok november 22–23-án felgöngyölítették, a vezetőket pedig elfogták.

A lebukással megkezdődött Bajcsy-Zsilinszky életének utolsó, tragikus szakasza. Ha az első fogság idején még nem találtunk biztos nyomokat a fizikai bántalmazásra vonatkozóan, mindez a nyilas rendészeti szervek esetében már cseppet sem kétséges. Az első pofonokat már letartóztatásakor, füvészkerti rejtekhelyén elszenvedte az önérzetes politikus,[63] akit később – társaihoz hasonlóan – válogatott kínzásoknak vetettek alá a Nemzeti Számonkérő Különítmény naphegyi központjában,[64] illetve a Margit körúti fogházban.[65] A Radó Endre[66] vezette csendőrnyomozók tapasztalt, „nagy kihallgatási rutinnal rendelkező, ugyanakkor hihetetlen kegyetlen vallatók voltak. A verés, a talpalás, a villanyozás” mindennapi bevett gyakorlatuk volt, több más kínzási mód mellett.[67] Radó 1946-os pere során először tagadta a bántalmazásokat, majd így emlékezett: „embereim gúzsba kötötték Bajcsy-Zsilinszky Endrét és jobb bokájánál fogva a mennyezethez erősítették.”[68] Az özvegy ugyanitt arról adott számot, hogy közel hatvanéves ura „ágyban feküdt és kék volt a szája széle. Össze-vissza verték, villanyozták, soha nem felejtem el azt a látványt, mikor megláttam. Kijelentette szegény, »még a németek sem bántak így velem«.”[69] Társai közül Kiss Jánost,[70] Tartsay Vilmost[71] és Nagy Jenőt[72] december 8-án a Margit körúti fogház udvarán felakasztották, Bajcsy-Zsilinszky ügyét azonban – mentelmi joga miatt – elkülönítette a statáriális bíróság.[73] Tárgyalására Sopronkőhidán került sor, ahová a szaporodó belövések elől menekült a törvényszék. Az ítélet nem volt kétséges. A fogházban azonban nem volt hivatásos ítéletvégrehajtó, így a feladatokat pénzért és italért jelentkező önkéntesek látták el.[74] Miután a halálos ítéletet december 24-én reggel a vesztőhelyen is kihirdették, a végig bátran viselkedő politikus felkiáltott: „Édes hazám, kedves feleségem, Isten Veled!” Az előkészületek után az elítélt még egyszer megszólalt: „Az Isten szeme mindent lát!” – figyelmeztetett. „A pribékek kirántották a zsámolyt és a lábára kötött kötelet húzták. A hóhér pedig elfordította a fejét. Bajcsy-Zsilinszky többé nem mozdult” – adott számot a viharos életű politikus utolsó pillanatairól a helyszínre kirendelt raborvos.[75]

Dokumentum
 

Bajcsy-Zsilinszky Endre levele Bende Máriának

Budapest, 1944. március 25.

Kedves, drága Mickó![76] Még félig sötét van, mikor e levelem kezdem, ezért a kuszaság.

Mindenekelőtt szívbéli köszönet vasárnapi bátor és derék magatartásáért. Az igazi lélek a veszedelemben mutatkozik meg a legtisztábban: a Magáéval is így volt. Nem is hiszi talán, mekkora öröm ez nekem, hogy még sem vagyok annyira egyedül. Nem fogom elfelejteni – míg élek. Jó emberek között vagyok, Szabó bácsit az Úristen küldötte. Kezelje szeretettel, ha lehet, ebédeltesse egyszer meg, talán szereti az itókát is, hiszen jó ember.

Én – egyelőre – megvagyok. Rengeteget szenvedek álmatlanságtól. S hogy nem olvashatok, a bortalanságot aránylag könnyen bírom. Haslövésem, úgy látszik, nem veszedelmes, csak nehezen áll el a vérzés. A másik lövés a vállban csak nagyon fájdalmas.

Most kérdések és kérések:

1. Elmúlt-e teljesen az a rettenetes idegsokkja, s nem tért vissza?
2. Hogyan történt az én elhurcolásom után? Mind eljöttek velem, a civil is?
3. Nem kutattak a lakásban és nem vittek el semmit?
4. Sikerült az iratokat megmenteni? Hallom, rendben van. De nem tudom, nem égette-e el? Mondtam, hogy ne. Fórisnál.[77] Írjon meg mindent távozásom óta. Magával mi történt?
5. Litovszky[78] főorvos, aki bekötözött, elvitte az üzenetemet, vagy Parragi[79] útján?
6. Parragi, Csetényi,[80] Bródy,[81] akikkel reggel telefonon beszéltem, másodszor is fölhívtak?
7. Mi van Sigrayval, Rassayval, Rácz Kálmánnal, Goldbergerrel[82] és a többiekkel, akikkel a főkapitányságon találkoztam, illetőleg egy pincében másutt, meg a szerencsétlen „kommunistákkal”? Internálás? Volt kivégzés? Ahogy én hétfőre virradó éjszaka a folyosón (a főkapitányság cellájában feküdtem másfél napig puszta fapadon, fájdalmas sebeimmel, még orvost sem engedtek hozzám, a németek nem nyúltak hozzám, csak irtózatosan szidtak és fenyegettek), mondom a folyosón történt szörnyű sürgés-forgásból, zsivajból, emberek hozásából, vivéséből, előszólításából arra következtettem, hogy igen. El voltam szánva a halálra, el vagyok teljesen szánva ma is, csak arra kértem az Úristent, ne engedjen felakasztani, vagy más gyalázatos – pl. gázautó – módon kimúlni. Magamnak súlyos szemrehányást csináltam a cellában (reggel még a fejem alól is elvitték a német fogolyőrök a rossz pokrócot) magamnak, mert nem lőttem magam agyon az utolsó golyóval. Azon is gondolkoztam, ne döfjem-e halántékomba a körömreszelőt. De ezt elhamarkodott lépésnek ítéltem végül. Minden jel arra vallott, hogy teljesen a németek foglya vagyok, német őrök váltották fel a magyar rendőröket stb. (Mickó, tisztelje a magyar rendőrt! Az egyszerű magyar ember jósága, embersége, megható.) Azt a reményt, hogy még kórházba kerülhetek, teljesen föladtam már. Mikor délelőtt [a] magyar főtörzsőrmester-rendőr behozta a Gábor sonkáját,[83] csodálatomra a német őrök engedték. Ez jó jel volt. Aztán behoztak hozzám egy olasz ezredest, D’Andreát[84] a királyi olasz követségről, aki engem orvosnak nézett – azzal hozták az én cellámba, hogy ide jön az orvos – és sírva kért inzulin-injekciót. Megmagyaráztam neki tört franciaságommal, hogy én is fogoly, sőt sebesült vagyok. Elmondtam neki az esetet: csodálkozott, s találkoztunk a kölcsönös részvétben. Enni már másfél napja nem kaptunk, igaz, én úgy sem ettem volna a haslövésem miatt, amely már délután óta egyre jobban fájt, a karlövés még inkább. Az olasszal legalább beszélgettünk, sorsunk eshetőségeiről, franciául. És vártuk az orvost, türelmetlenül, akit neki határozottan beígértek. Ekkor váratlanul jött egy főtörzsőrmester rendőr, hogy rövidesen kórházba megyek. Gondolhatja, mekkora megkönnyebbülés volt! A szegény olasz is elfelejtette a maga baját, s velem örült. A rendőr aztán kérdésemre megerősítette, hogy csakugyan jön hozzá az orvos. Aztán elhoztak, talán egy óra körül. A derék magyar mentők ajánlották föl, hogy egy percre hazavisznek. A házmesterné és a néni csodálkoztak, kérdeztek nagyon is barátságosan, átadták a kulcsot és fölmentem. Megnéztük az „ütközet” színhelyét. Örömmel láttam, hogy a Naplók a helyükön, a ruhák is. Kezdtem remélni, hogy az iratokkal még sincsen nagyobb baj. Aztán ide jöttünk. Nagyon szívesen, emberségesen fogadott mindenki, szerencsére – és csodaképpen – itt mindenki, vagy majdnem mindenki magyar. A főorvos: Simay, az orvos: Simon. Az ápolók Szabó, Pintér. A rendőrök, akik őriznek: magyarok. Az apácák jóságosak, kitűnő betegkosztot kapok. Csak a bor! Az első kötözésnél kiderült, hogy a hassebem nem megy át hasfalon, elcsúszott és oldalt ment a golyó. Itt volt az első vizsgálatnál Wagner orvos, Manyóka testvére, igen kedves volt, ígérte megtelefonálja Pistukának,[85] hogy élek. Állítólag az volt elterjedve a városban, hogy agyonlőttek. Igaz. Egy másik, Perregh nevű rendőrorvos (mindketten a rendőrkórházból, mely itt van a szomszédban) is itt volt, régi jó ismerős. A főorvos is derék, jó ember, csak úgy látom kicsit félős. Csak tegnap merték átadni a tisztasági küldeményt. Azt mikor és hogyan küldötték? – Idáig minden rendjén volna, de nyugtalanít bizonytalan jogi helyzetem és erre senki sem tud itt felvilágosítást adni. Közvetítésre sem vállalkozik senki. Pedig ez életbevágó fontosságú rám nézve. A főkérdés: kinek a foglya vagyok, még mindig a németeké? Abban az esetben, ha gyógyulásom után a kormány kiadna a németeknek: előbb valamiképp meg kell ölnöm magam, hogy elkerüljem a biztos kínzatást és a gyalázatos halált. Méreg kell erre az esetre, vagy borotvapenge az ütőér elvágásához, vagy – ennek örülnék a legjobban a három közül – pisztoly. Értse meg Mickó, ha fájdalmas is Magának: nekem a halál semmi, ha azzal elkerülhetem, hogy a németek kezére kerüljek. És szükség esetén ebben Magának – ha nehezére is esik – segítenie kell! Az Úristen is megáldja érte. Szerencsére még nem tartunk ott, de nekem mindenre föl kell készülnöm. Ezért föl kell mindenekelőtt deríteni a helyzetet. Nagyon kérem beszéljen Pistukával. Menjen föl Jarosshoz,[86] aki tisztességes ember, vitéz katona volt egy lovas divízióban velem, mindenkinek elmesélte, hogy én mászattam fel a Kropiec mellett az én megfigyelő nagy fámra és engem mint katonát mindig igen nagyra tartott, ezt tiszti társaságban hangoztatta (Csorba Géza szerint), s a legutóbbi költségvetési vitán is tisztességes volt, meg is köszöntem neki, s azt felelte, ezután is így viselkedik velem szemben. Melegen kezet ráztunk. Ő tudja, hogy igaz magyar hazafi vagyok. Elfogult, szélsőséges, de jóhiszemű és gavallér gondolkodású. Pista ezzel vezesse be, hogy egyenesen neki meséltem mindezt. S azután kérdezze meg, mi a szándékuk velem. Internálnak, vagy hadbíróság elé állítanak, vagy kiszolgáltatnak a németeknek. A család nevében csak ezt kérje:

1. Ne adjanak ki a németeknek, hisz erre semmi jogalap, én előbb a főkapitányságtól kértem védelmet és csak akkor védekeztem, mikor többen rám törték az ajtót és géppisztollyal vagy golyószóróval megjelentek az ebédlő ajtajában. Ha mégis átadnának, előbb adjanak be egy pisztolyt nekem. Ez a legkevesebb, amivel egy magamfajta embernek tartoznak, aki élve vagy halva legtöbbet tehet szegény árva hazánkért.
2. Ha nem adnak át, ne engedjék, hogy a németek elhurcoljanak. Legjobb lenne, ha szökni engednének. Ha pedig magyar hatóságok is halálra ítélnének, ne akasszanak fel. Erre az esetre sem kegyelmet kérek, hanem csak tisztességes golyót.

Ezt mondja el Pista, persze maga és a család – Édesanyám kedvéért is – kérésként.

Ezenkívül:

1. Kérek egy francia szótárt, az Egry-féle könyvet és a nagy Bibliát. Továbbá: egy villanylámpát.
2. A derék Szabó bácsinak adjon 200 P-t.
3. A többi pénzt, mondjuk 2000 P kivételével Fóris tegyék bankba, a Maga rendelkezésére.
4. Vigyázzon magára, erre a levélre is. Egy betűt se Szabó bácsiról, csak Pistukának, a neki szólóról. Gábornak se, csak ha maga ajánlkozik, hogy megy Pistukával.

Isten Vele drága Mickó, szeretettel csókolja:

Endre

1944. március 25.

Jelzet: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, 28. fond, 217. (1914. okt. 9.) – Gépelt másolat.