Megjelenik az "Annalen der Physik"-ben Albert Einstein negyedik dolgozata „Függ-e a test tehetetlensége az energiájától?” címmel, és benne...Tovább
„Küldjetek nadrágszíjakat!” – Vietnámi háború: ahol a farok csóválta a kutyát
Ha valaki azt gondolná, hogy „a farok csóválja a kutyát” nem történettudományi szakkifejezés, nagyobbat nem is tévedhetne. A New Cold War History nemzetközi történeti iskola az egykori szocialista országok levéltáraiból előkerült bizonyítékok alapján azt állítja, hogy a hidegháború térbeli és időbeli kiterjedésében, intenzitásában, a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy éppen azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb (!) – szerepe volt a hidegháborús szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, partnereinek és klienseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. A vietnámi háború a pericentrizmus iskolapéldája, a magyar levéltári iratanyag pedig az ezt bizonyító források kincsestára.
Bevezető
Kevés olyan történelmi eseményt tartunk számon, amelynek tudományos megítélésében alig egy évtized leforgása alatt akkora fordulat következett be, mint 1990 után az indokínai konfliktuséban. A kommunizmus európai bukása előtt a vietnámi háború könyvtárakat megtöltő szakirodalmának túlnyomó része amerikai szerzőktől származott és az amerikai beavatkozás problémájával foglalkozott, a keleti blokk Vietnámra vonatkozó irodalmát pedig elfogultsága vagy nyíltan propagandajellege miatt senki sem vette komolyan. Emiatt sokáig úgy tűnt, hogy a konfliktus csupán egyike volt az Amerikai Egyesült Államok számos, a kommunista terjeszkedés feltartóztatását (containment) célzó katonai beavatkozásának (akár volt ilyen terjeszkedés, akár nem). Amikor azonban a volt szocialista országok Vietnámra vonatkozó levéltári anyagai is napvilágra kerültek, kiderült, hogy a korábbi hiedelemmel ellentétben az indokínai konfliktus nem szovjet‒amerikai helyettesítő háború volt, hanem a szovjet‒kínai hatalmi harc sajátos „mellékterméke”. Ez a fordulat Magyarország 1956 utáni történetét is közelről érinti, sőt a magyar levéltári források megismerése nagyban hozzá is járult a konfliktus jellegének teljes újraértékeléséhez. Ezek a dokumentumok a rendszerváltozást követő húsz év során napvilágot látott más kelet-közép-európai, valamint orosz, kínai és amerikai forrásokkal együtt azt bizonyítják, hogy a nemzetközi enyhülésben érdekelt szovjet blokk a vietnámi háborút sokkal inkább a maoista Kína ellen folytatott testvérharc színtereként, semmint az amerikai imperializmus elleni küzdelem részeként fogta fel. Miközben a szovjet vezetés a nyilvánosság előtt harcias propaganda-hadjáratot folytatott Washington ellen, titokban nagyfokú megértést tanúsított a Fehér Ház vietnámi problémái iránt. Moszkva empatikus viselkedése hátterében az állt, hogy a Szovjetunió Vietnámban az Egyesült Államokhoz hasonlóan saját szuperhatalmi presztízse foglyává vált, így maga is örömmel szabadult volna a számára rendkívül terhes indokínai válsághalmaztól.
Kétségtelen, hogy a vietnámi háború amerikai szemszögből nézve hidegháborús konfliktusként indult. Az amerikai vezetés 1940-es és 1950-es évekbeli külpolitikai percepciója szerint a kommunizmus Moszkvából központilag irányított globális terjeszkedése valóságos veszélyt jelentett az Egyesült Államok biztonságára nézve. Valójában, a koreai tapasztalatból kiindulva, a Szovjetunió és a nyugati hatalmak nagy része a Délkelet-Ázsiában kibontakozó újabb hidegháborús konfrontációból ki akart maradni. A Fehér Ház azonban akkor is ragaszkodott a dominóelmélet[1] helyességéhez és a kommunizmus feltartóztatását célzó stratégiájához,[2] amikor a hatvanas évek folyamán egyre fokozódó szovjet‒kínai ellentét nyilvánvalóvá tette azok tarthatatlanságát. A washingtoni döntéshozók a harc antikommunista jellegét túlhangsúlyozva szándékosan figyelmen kívül hagyták a vietnámi konfliktus alapvetően polgárháborús jellegét, valamint azt a szembeötlő tényt, hogy a nacionalista-kommunista hanoi vezetés minden idegen hatalmat, így a Szovjetuniót és Kínát is távol kívánta tartani Indokína határaitól. Az amerikai vezetők a végsőkig ragaszkodtak a katonai megoldáshoz egy eleve megnyerhetetlen és az Egyesült Államok biztonsága szempontjából teljesen felesleges háborúban.
Szovjet katonai szakértők egy csoportja a Vietnámi Néphadsereg 368. légvédelmi rakéta ezredének katonáival
Forrás: https://mronline.org/2020/03/04/a-little-help-from-their-friends-how-vietnam-withstood-largest-bombing-campaign-in-human-history/
Vietnámi légvédelmi egység kiképzése a Szovjetuniótól kapott S-75 Dvina rakétarendszer használatára
Forrás: https://mronline.org/2020/03/04/a-little-help-from-their-friends-how-vietnam-withstood-largest-bombing-campaign-in-human-history/
A merev amerikai stratégia legsúlyosabb következménye az lett, hogy kiváltotta a Peking provokatív magatartása miatt antiimperialista imázsára ekkor különösen kényes Moszkva hidegháborús reakcióját. A szovjet blokknak eredetileg semmiféle érdeke nem fűződött egy elhúzódó, költséges és kockázatos vietnámi beavatkozáshoz. A távoli kis délkelet-ázsiai ország sohasem tartozott a szovjet érdekszférába, annyit pedig Moszkva szemében semmiképpen sem ért, hogy miatta közvetlen konfliktusba keveredjen az Egyesült Államokkal. Az indokínai helyzet kiéleződése azonban éppen egy olyan időszakban történt, amikor a Kreml számára a fő külpolitikai kihívást nem a nyugati imperializmus elleni harc, hanem a szocialista táboron belüli vezető szerepének megtartása jelentette. Peking ugyanis ezt a szerepet az 1956-os válság és a Moszkvához hű kommunista pártok desztalinizációs törekvéseinek kezdete óta kétségbe vonta. A Kínai Kommunista Párt azzal vádolta a Szovjetuniót, valamint a sztálinista önkényuralmi rendszerek felszámolásában és a kelet-nyugati enyhülésben érdekelt európai szocialista országokat, hogy elárulták a nemzetközi kommunista mozgalom ügyét és lepaktáltak a nyugati imperialistákkal. Hanoi egy ideig a semlegességét hangoztatta Kína és a Szovjetunió vitájában, sőt arra is kísérletet tett, hogy Moszkva és Peking között közvetítsen. 1963 decemberében azonban, a Vietnámi Dolgozók Pártja Központi Bizottságának IX. Plénumán a kínai és a szovjet politikát támogató pártvezetők között nyílt szakításra került sor, amit a párton belüli „antirevizionista” tisztogatás követett. Ugyanezen az ülésen határozatot hoztak a fegyveres harc fokozásáról Dél-Vietnám területén. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az észak-vietnámi vezetésen belüli kínai befolyás növekedése egyet jelentett a konfliktus fokozódásával. Ettől kezdve a hanoi hatóságok elzárkóztak a szovjet diplomatákkal való érdemi kommunikációtól, a szovjet katonai szakértőket pedig 1964 novemberében távozásra szólították fel. Ezzel egyidőben a dél-vietnámi kommunista gerillák elkezdték tervszerűen támadni az amerikai katonai létesítményeket.
„Támogasd a vietnámi népet!” Kínai propagandaplakát, 1969
Forrás: https://www.history.com/news/vietnam-war-combatants
A Kreml annak érdekében, hogy az Egyesült Államokat – s így saját magát – hozzásegítse „a Vietnámból való kiút” megtalálásához, 1965 elejétől arra ösztönözte kisebb szövetségeseit – többek között Magyarországot és Lengyelországot –, hogy a szerinte Pekingből manipulált vietnámi pártvezetést tereljék vissza a „helyes útra”, vagyis vegyék rá a tárgyalásos rendezésre. Ezzel párhuzamosan Moszkva saját hanoi pozíciójának javítása, valamint a Washingtonnal szembeni előnyös tárgyalási feltételek kiharcolása érdekében Észak-Vietnámot nagyarányú katonai segélyben részesítette. Mindez Moszkva és szövetségesei szándékával éppen ellentétes eredményre vezetett. Habár az észak-vietnámi vezetésen belül a béke- és háborúpárti (azaz a szovjet- és Kína-barát) frakciók közötti harc 1965 elejétől folyamatossá vált,[3] a szovjet blokk növekvő mértékű támogatása nem Hanoi békevágyát, hanem sokkal inkább az önbizalmát és harci kedvét fokozta. A hanoi vezetés azonban a belső frakcióharcok közepette is mindvégig gondosan ügyelt arra, hogy egyik fő támogatóját se idegenítse el végzetes mértékben. Sőt, a jelek szerint a vietnámi pártvezetés időnként tudatosan keltette azt a látszatot, hogy éppen az egyik vagy a másik patrónusa befolyása alá került, annak érdekében, hogy a másik féltől még több támogatást csikarjon ki, miközben a nagyhatalmi szövetségeseitől kapott támogatás mértékét mindkét fél előtt gondosan titkolta. A vietnámiak rögeszmés titkolózása és folyamatos követelőzése nem csekély bosszúságot okozott a testvérpártok vezetőinek. Stanley Karnow amerikai történész – aki újságíróként is mindvégig az események szemtanúja volt – idézi egy helyütt azt a vietnámiak között népszerű viccet, amely találóan világít rá Hanoi és európai szövetségesei ellentmondásos viszonyára. Amikor egy alkalommal a vietnámiak szokás szerint még több segélyt kértek Moszkvától, a Kreml megelégelte és segély helyett azt a választ küldte, hogy „Húzzátok szorosabbra a nadrágszíjat!” Erre a vietnámiak azt üzenték vissza: „Küldjetek nadrágszíjakat!”[4]
Az 1990-es évek közepén tehát az indokínai konfliktus mint szovjet‒amerikai helyettesítő háború szinte drámai módon értékelődött át. E nyilvánvalóan önmagában is rendkívül fontos fejlemény igazi jelentősége azonban indikatív jellegéből adódik. A szovjet blokk Vietnámmal kapcsolatos politikai-diplomáciai stratégiája mind a Szovjetunió és az Egyesült Államok kétoldalú kapcsolatai tekintetében, mind az egyes szovjetblokk-államok – így Magyarország – egyéni külpolitikai érdekeire és törekvéseire nézve precedens értékű. Az itt eredetiben bemutatott, először 2010-ben publikált amerikai források arra is egyértelműen rávilágítanak, hogy Washington tisztában volt Moszkva őszinte kiútkeresési szándékával, sőt azzal is, hogy a magyar pártvezetés a Moszkvával szembeni egyéni külpolitikai érdekeit próbálta érvényesíteni, amikor szerepet vállalt a vietnámi háború tárgyalásos rendezésére tett kísérletekben.[5] Az amerikai levéltári anyag így megdönthetetlen forráskritikai bizonyítékokkal szolgál a szovjet és magyar pártvezetők szavahihetőségét illetően, egyúttal megerősíti azt a korábbi feltételezést, amely szerint az amerikai vezetés egészen 1968-ig mindezek tudatában, szándékosan futtatta zátonyra a titkos békeközvetítési kísérleteket.[6]
Elim O’Shaughnessy, az Amerikai Egyesült Államok budapesti ideiglenes ügyvivőjének 1965. évi összefoglalója a Kádár-rezsim kül- és belpolitikai helyzetéről
1966. január 5.
A dokumentum magyar fordítása:
Amerikai Követség Budapest
a Külügyminisztérium részére
Korlátozott hivatalos használatra
1966. január 5.
Tárgy: Magyarország: tendenciák és kilátások
Az év végéig a magyar kommunista rezsim lényegében ugyanazon az irányvonalon haladt tovább, mint korábban – a korlátozott liberalizáció és a nemzeti megbékélés útján, amelyet Kádár János az 1956-os felkelés után dolgozott ki –, a folyamat azonban lelassult, amint a párt új és egyre nehezebb feladatokkal szembesül. Az alapprobléma, amellyel a rendszer az elmúlt évben kezdett megbirkózni, a gazdaságnak és magának a gazdasági mechanizmusnak a megreformálása a fenyegető stagnálás elkerülése érdekében. Ugyanakkor a pártvezetés legszebb reményei Magyarország önellátásának fejlesztésére és előnyös kapcsolatok keresésére a kapitalista Nyugattal, ideértve az Egyesült Államokat is, komoly komplikációkba ütköztek a Vietnám miatti kelet‒nyugati feszültség és az ezzel járó, kommunista táboron belüli nézetkülönbségek és ellentétek növekedése miatt. Magyarország részvétele mindezek megoldásában azt a célt szolgálta, hogy enyhítse a rendszer Szovjetuniótól való súlyos függőségét, ami még aggályosabb volt egy olyan időszakban, amikor bizonytalannak tűnt, hogy az átalakult szovjet vezetés milyen politikai irányvonalat követ majd.
Az alacsony hatékonyságú gazdaság szükségszerű átalakítására és a termelékenység nagyarányú növelésére tavaly év elején hozták az első intézkedéseket. Ez végső soron politikai problémát jelent, mivel további együttműködést és erőfeszítéseket igényel egy olyan lakosság részéről, amely a rendszer számára egyébként is nehezen meggyőzhető. Kádár nemzeti megbékélésre vonatkozó stratégiája a ’60-as évek eleje óta olyan életszínvonalat érintő engedményeket tartalmaz, amelyek alapvetően meghaladják az ország csökkenő fizetési képességét. A tavalyi újítások már jelezték, hogy a jólét árát előbb-utóbb meg kell fizetni. A lakosság fontos rétegei kezdték érezni az új intézkedések hatását: a dolgozók elsősorban a megnövekedett normák, a szigorított munkaszabályok és a munkahelyek elvesztése révén; a magasabb jövedelmű csoportok pedig az áremelkedések, valamint az adók és illetékek növekedése miatt, amelyek közül néhány [intézkedés] 1966-ban lép életbe. Ehhez járul még, hogy az ipari és a mezőgazdasági bérek közötti nagy különbség csaknem változatlan maradt. Noha az életszínvonal továbbra is viszonylag magas volt a kelet-európai átlaghoz képest, az 1965-ben megkezdett megszorítások rontották a közhangulatot, és az állami kontrol felerősödésével kapcsolatos félelmeket ébresztettek. Mi több, a rezsim tulajdonképpen beismerte a meglévő termelő apparátus alkalmatlanságát azzal, hogy kihirdette a mechanizmus általános reformjának szükségességét, és egy kommunista közgazdászokból álló agytröszt felállítását az erre vonatkozó javaslatok kidolgozására. Az év végére közzétették egy decentralizáltabb és rugalmasabb gazdasági rendszer durva vázlatát, habár a megvalósítás ütemezése a következő három évre elosztva azt mutatta, hogy az óvatosság fontos alapelv maradt.
1965 folyamán a magyar párt tapogatózott az új szovjet vezetésnél is. Hruscsov bukása azt jelentette, hogy eltűnt Kádár és programja személyes szovjet támogatója, ami felvetette a kérdést, hogy Moszkva magyar szövetségesével való bánásmódjában bekövetkezhet-e valamilyen szigorítás vagy más változás. Néhány érdekcsoport a magyar párton belül, akiket dühített Kádár széles körű megbékélési politikája, valószínűleg reménykedett benne, hogy a párt vezetőjének most majd korrigálnia kell az irányvonalon. Az események azonban nem ezt mutatták. Januárban Brezsnyev budapesti látogatását követően Kádár újra határozottan megerősítette a Parlament felé a rezsim kijelölt irányvonalát. A Moszkva gazdasági támogatása iránti magyar igényeket nyilvánvalóan mélyreható felülvizsgálatnak és egyeztetésnek vetették alá Kádár májusban és decemberben Brezsnyevnél tett látogatásai során. Ezek nagy részét végül elfogadták az újabb 5 éves kereskedelmi megállapodásban, habár valószínűleg szigorúbb feltételek és ellentételezések fejében, mint amit nyilvánosságra hoztak. A magyar vezetés eközben mindent elkövetett, hogy fenntartsa a stabilitás és határozottság látszatát. Nyilvánvalóan ebből a célból halasztották tavaly júniusig a párt- és a kormánytisztségek szokásos újraosztását is. Ezekről valószínűleg még Hruscsov bukása előtt döntöttek – beleértve Kádár lemondását második pozíciójáról, a miniszterelnöki tisztségről – de elnapolták őket, hogy még a látszatát is elkerüljék, hogy ezek szovjet utasításra történtek.
Ugyanakkor a magyar rezsimet Moszkvához fűző kötelékek egyértelműen megmutatkoztak a Kádár és Brezsnyev közötti együttműködésben a kínai és vietnámi kérdéseket illetően. Peking vonatkozásában a magyarok valószínűleg mindent megtettek, amit megtehettek más kelet-európai pártokkal együtt, arra ösztönözve a szovjeteket, hogy körültekintő és visszafogott stratégiát kövessenek. Ennek ellenére Moszkva kívánságára részt vettek a pártok márciusi tanácskozásán, és a tavalyi év hátralévő részében egyre hangosabban kritizálták a kínai kommunisták megosztó taktikáját. Úgy tűnt, hogy elsősorban az egység előmozdítására és a kínai kommunista taktika ellensúlyozására törekedve, Kádár pártdelegációt vezetett Mongóliába, más magas szintű magyar küldöttségek pedig Észak-Vietnámba és Észak-Koreába látogattak.
Vietnámmal kapcsolatban a magyarok még szorosabban követték a szovjet irányvonalat. Moszkvához hasonlóan szenvedélyes szolidaritási kampányt folytattak Észak-Vietnám és a Dél-vietnámi Nemzeti Felszabadítási Front mellett, valamint anyagi segítségnyújtási programot is indítottak. Ráadásul egyelőre teljesen befagyasztották az Egyesült Államokkal fenntartott kapcsolatokat, bár Magyarország esetében ez csak azt jelentette, hogy gyakorlatilag felfüggesztették azokat a tárgyalásokat, amelyek most kezdődtek az Egyesült Államokkal a kapcsolatok normalizálása érdekében. Egy későbbi szakaszban arra utaló jelek is voltak – különösen PÉTER János külügyminiszter ENSZ-ben tartott október 6-i beszédében –, hogy Magyarország békeközvetítőként szeretne szerephez jutni. Az ilyen jelek kétségkívül tükrözték a nemzetközi tekintély iránti vágyat, ugyanakkor szinte biztos, hogy a hátterükben Magyarországnak a háború által generált kelet‒nyugati feszültségben való érintettsége és a vele járó súlyos kockázatok és terhek miatti aggodalma húzódik meg.
Ami a belpolitikát illeti, a rezsim 1965-ös problémái hátrányosan érintették a magyar néppel fennálló kapcsolatát. A mélyen gyökerező gazdasági nehézségek beismerése és a megszorítások irányába tett lépések a kritika és a pesszimizmus fokozódását váltották ki. A magyarok attól tartanak, hogy a felkelés óta az életkörülményeikben elért korlátozott javulás tartósan visszafordul. A szovjet vezetésben bekövetkezett változások körüli bizonytalanság felerősítette azt a határozott meggyőződést, hogy Kádár ideje is lejárt. Félnek a politikai szigorítástól, különösen, ha Kádár távozik. Az emberek rossz előjelnek tekintették az olyan dolgokat is, mint a rezsim által ezidáig engedélyezett, viszonylag szabad külföldi utazások számának csökkenése, bár nyilvánvaló volt, hogy a korlátozás részben a devizaváltás szigorításának tudható be. Az általános hangulatot a nyugatra utazó magyarok disszidálásának növekedése tükrözte 1965 folyamán.
Az ilyen félelmek ellenére úgy tűnik, hogy a szigorítási folyamat eddig nagyrészt a gazdasági területre korlátozódott. Ahogy Magyarország belépett az új évbe, Kádár helyzete és a személyével azonosított, általában pragmatikus politika szilárdnak tűnik. Különösen a pártnak az a politikája, amely az emberek nem kommunista többségével hallgatólagos együttműködésre törekszik. Úgy tűnik, folytatódik az „Aki nincs ellenünk, az velünk van” jelmondatban megtestesülő partnerségi politika, főleg azért, mert nincs működőképes alternatívája. Ugyanakkor több mint valószínű, hogy a rezsim által az elkövetkező évre kitűzött nehéz gazdasági feladatok új feszültségeket okoznak majd a társadalommal való együttműködésben.
Elim O’Shaughnessy
ideiglenes ügyvivő
[Fordította: Takács Ábel]
Az irat jelzete: National Archives II, College Park, MD [NARA – az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Levéltára], General Records of the Department of State, Central Files, Record Group 59, (RG 59), Hungarian Relations, POL2–HUNG 1/10/66, box 2275. 1. ‒ Eredeti, gépelt.
Kádár János, Leonyid Brezsnyev és Alekszej Koszigin Ferihegyen, 1967
Forrás: Fortepan / Bojár Sándor
A magyar és amerikai források alapján tehát egyaránt úgy tűnik, hogy nemcsak a vietnámi háborúról, hanem az egész hidegháborúról alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Ugyanis a klasszikus hidegháborús paradigmák („ortodox”, „revizionista”, „posztrevizionista”) nyilvánvalóan nem adnak kielégítő magyarázatot az egykori kisszövetségesek levéltáraiból újabban napvilágra került tényanyagra. A hidegháború hagyományos definícióit egybegyúrva hozzávetőleg azt a magyarázatot kapnánk, hogy a Szovjetunió a kommunizmus terjesztésére, vagy a (nyugati) imperializmus feltartóztatására, esetleg saját érdekszférája (védelmi övezete) kiterjesztésére, vagy mindezekre együttesen törekedett, ‒ az Egyesült Államok pedig a kommunizmus feltartóztatását, a demokrácia terjesztését, esetleg saját (gazdasági, politikai stb.) érdekszférája kiterjesztését célozta meg. Eszerint a „globális hidegháború” jelensége, vagyis az 1960-as években elszaporodó helyi konfliktusok is a zavarosban halászó nagyhatalmak számlájára írhatók, amelyek a harmadik világbeli „kis dominók” befolyásolása révén igyekeztek kiterjeszteni érdekövezetüket. Vagyis a hagyományos értelmezés szerint a 20. század második felében lezajlott helyi háborúk, kisebb-nagyobb nemzetközi konfliktusok is gyakorlatilag a két szuperhatalom közötti közvetlen összecsapás korlátozott alternatívái, ún. „helyettesítő háborúk” (proxy war) voltak. Ezzel szemben a levéltári források azt bizonyítják, hogy a hidegháború konfrontatív jellege a fegyverkezési verseny és az európai status quo kényszerű fenntartása mellett a regionális válságokban való szovjet és amerikai állásfoglalás (Közel-Kelet, vietnámi háború, afrikai helyi háborúk stb.) terén mutatkozott meg leginkább, tehát az (Európán kívüli) szuperhatalmi szembenállást a regionális konfliktusok gerjesztették, nem pedig fordítva.
Nem véletlen, hogy az indokínai konfliktus nemzetközi hátterének feltárása a hidegháború-kutatás egyik legdinamikusabban fejlődő területe. A Vietnámmal kapcsolatos legújabb kutatási eredmények elemzése egyértelműen visszaigazolja az immár felnőtt korba lépett New Cold War History preanalitikus vízióját (a hidegháború „nemzetközi” jellegére vonatkozó tételezését és a lentebb részletezett pericentrikus szemlélet helyességét).
A nemzetközi kapcsolatok- és a hidegháború-kutatás területén belül külön szakirodalma van az ún. „indirekt dependencia” elméletének,[7] amely szerint a domináns hatalmak sok szempontból kiszolgáltatottak a gyengébb államoknak, mivel azok olyan stratégiai eszközök felett gyakorolnak ellenőrzést, mint a saját területük vagy gazdaságuk, amelyek elvesztése a nagyhatalmak számára akár teljes szövetségi rendszerük széthullásával járhat. Ez egy bizonyos pontig megfelelő alkupozíciót biztosíthat a kisállamok számára a domináns szövetségeseikkel szembeni gazdasági és politikai érdekeik érvényesítéséhez. Hope Harrison, a washingtoni hidegháború-kutatási agytröszt egyik kulcsfigurája, kelet-német forrásokra hivatkozva, már egy 1993-as tanulmányában[8] rámutatott arra, hogy a Moszkva és kisebb szövetségesei közötti kétoldalú kapcsolatok lényegét a kézi vezérlés helyett számos vonatkozásban sokkal inkább „a farok csóválja a kutyát” (the tail wags the dog)[9] hasonlattal lehet a legszemléletesebben kifejezni. Később amerikai kutatók konkrét példákkal igazolták, hogy ugyanez volt a helyzet Washington és kisebb szövetségesei (pl. Pakisztán, Dél-Korea, Tajvan, Dél-Vietnám, Izrael) esetében is.[10] Ezt az ún. „pericentrikus” szemléletmódot elsőként Tony Smith amerikai történész foglalta rendszerbe az ezredfordulón megjelent Újbornak új palack kell című tanulmányában.[11] Magyarországon Borhi László foglalkozott mélyrehatóan a nagyhatalmak és a gyenge államok nemzetközi viszonyrendszerével. A témát részletesen kifejtő tanulmányában[12] ő is rámutat, hogy az indokínai konfliktus során nemcsak Észak-Vietnám manipulálta szinte kénye-kedve szerint domináns szövetségeseit, hanem pontosan ezt tette polgárháborús ellenfele, Dél-Vietnám is az Egyesült Államokkal. A washingtoni vezetés nem engedhette meg magának, hogy cserbenhagyja dél-vietnámi szövetségesét, hiszen ezzel csorbult volna a szabad világ vezető hatalmaként élvezett tekintélye. Elveszthette volna megbízhatóságát saját szövetségesei, valamint az ún. „el nem elkötelezett államok” szemében is, amelyek egyébként is szívesen lebegtették magukat a két szuperhatalom között éppen aktuális gazdasági, kül- és belpolitikai érdekeiknek megfelelően. Kihasználva Washington nagyhatalmi presztízséből fakadó tehetetlenségét, a korrupt és inkompetens saigoni vezetés képes volt fokozatosan katonailag is belehúzni az Egyesült Államokat északi szomszédjával folyó konfliktusába, annak ellenére, hogy az amerikai hírszerzés szerint a vietnámi háború nem volt megnyerhető.
Érthető módon, a saját ázsiai szövetségesei által zsarolt Kreml és Fehér Ház közös érdekévé vált a konfliktus korlátozott keretek között tartása. Az antiimperialista imázsa miatt aggódó, így a békeközvetítői szerepet nyíltan nem vállaló Szovjetunió kénytelen volt kisebb szövetségesei segítségét kérni, hogy vállalják magukra a Washingtonnal folytatott titkos kooperáció kockázatát. Ez a közvetett nagyhatalmi függőség egyúttal a gyengeállami érdekérvényesítés klasszikus példája. Ugyanis – Vietnámhoz hasonlóan – Moszkva látszólag kiszolgáltatott európai szövetségesei sem haboztak kihasználni nagyhatalmi patrónusuk szorult helyzetét. A budapesti vezetés például azt a látszatot keltette (s ezzel nem is járt messze a valóságtól), hogy gazdaságilag jelent „gyenge láncszemet”, így amikor Moszkva szívességet kért Budapesttől vietnámi dilemmája megoldásához, a magyar pártvezetés örömmel segített, de alaposan megkérte a segítsége árát.
Az MSZMP főtitkára a Leonyid Brezsnyevnek 1965. április 29-én írt levelében arra kérte a szovjet vezetőket, hogy „kötetlen eszmecsere s néhány konkrét kérdés megbeszélése céljából” fogadják az MSZMP Központi Bizottságának küldöttségét.[13]
Kádár János levele Leonyid Iljics Brezsnyevhez
Budapest, 1965. június 8.
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-367. (95‒96. o.) ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az 1945 utáni munkáspártok iratai, Magyar Szocialista Munkáspárt, Politikai Bizottság, az MSZMP PB 1965. június 8-i jegyzőkönyve ‒ Gépelt másolat.
A „kötetlen eszmecsere” fő témáiként Kádár János a nemzetközi kommunista mozgalom, valamint a magyar népgazdaság aktuális problémáit jelölte meg, vagyis összekötötte a magyar ötéves terv, a szovjet‒kínai konfliktus és az indokínai válság kérdését. A továbbiakban a magyar pártvezér alig leplezett módon megzsarolta a szovjet vezetést, hangsúlyozva, hogy a magyar népgazdaság válságos helyzete miatt az 1966‒1970-es időszakra vonatkozó ötéves terv előkészítése megbénult. A tisztánlátás érdekében Kádár egyúttal a magyar kormány konkrét „kérését” is közölte: a Szovjetunió nyújtson Magyarországnak 400 millió rubel értékű hitelt; az eddigiek mellett irányozzon elő 300 millió rubel összértékű anyag jellegű áruszállítást Magyarország felé; valamint a szovjet Goszbank összesen 70 ezer kg arany hitelfedezettel álljon a Magyar Nemzeti Bank rendelkezésére.[14]
Az MSZMP PB 1965. június 8-i jegyzőkönyve, 2. sz. melléklet
Budapest, 1965. április 29.
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-367. (92‒94. o.) ‒ Gépelt másolat.
A személyes eszmecserére 1965. május 24‒25-én Moszkvában került sor, ahol Brezsnyev kifejezte afölötti aggodalmát, hogy a kínaiak a vietnámi konfliktust világháborúvá akarják szélesíteni.[15]
Az MSZMP PB 1965. június 8-i jegyzőkönyve [Részlet]
Budapest, 1965. június 8.
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-367. (80‒81. o.) ‒ Gépelt másolat.
Brezsnyev közölte Kádárékkal, hogy szeretné, ha több szocialista ország is küldene delegációt Hanoiba annak érdekében, hogy a vietnámi elvtársakat visszatérítsék a helyes útra. Habár ilyesmiről általában nem szólnak a feljegyzések, Kádár János arca ekkor vélhetően széles mosolyra húzódott. Árulkodó a pártfőtitkár igyekezete, amellyel a Politikai Bizottság számára adott tájékoztatója végén megpróbálta eloszlatni a zsarolás látszatát. Kádár közlése szerint a szovjet elvtársakat megkérte, abban legyenek biztosak, „hogy mi nem zsaroló céllal jöttünk ide, hanem a szükség vitt rá erre bennünket.”[16]
Az MSZMP PB 1965. június 8-i jegyzőkönyve [Részlet]
Budapest, 1965. június 8.
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-367. (21‒22. o.) ‒ Gépelt másolat.
Brezsnyev végül a magyar segélykérelmek körülbelül felének a teljesítésére tett ígéretet, az MSZMP pedig elküldte a Brezsnyev által kért „fegyelmező” delegációt Hanoiba,[17] majd megszervezte az egész vietnámi háború egyik legjelentősebb titkos békeközvetítési kísérletét.[18]
Feljegyzés a magyar‒vietnámi pártközi megbeszélésről
Budapest, 1965. november 2.
Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-Vietnám-IV-130-1965-005834. (107. doboz) ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Külügy, Külügyminisztérium, Vietnám, TÜK iratok ‒ Gépelt eredeti.
[1] A dominóelmélet az Amerikai Egyesült Államok hidegháborús doktrínájának egyik meghatározó eleme volt. Az elmélet szerint, ha egy országban kommunisták veszik át a hatalmat, akkor a térség államaiban sorra jöhetnek létre a szomszédos kommunista pártok által támogatott hasonló diktatúrák, dominószerűen döntve le a környező országok fennálló rendszereit. (Az elméletet elsőként Eisenhower amerikai elnök vázolta fel nyilvánosan egy 1954. április 7-én tartott sajtótájékoztatón.)
[2] A „feltartóztatás” (containment) stratégiája a kommunizmus világméretű (vélt vagy valós) terjeszkedésének megállítását célzó amerikai hidegháborús politika volt. Maga a kifejezés George F. Kennan amerikai diplomata 1947-ben James Forrestal védelmi miniszternek írt jelentéséből származik, amelyet Kennan később a miniszter engedélyével, „X” álnéven a Foreign Affairs folyóiratban is publikált.
[3] A Vietnámi Dolgozók Pártján belüli frakcióküzdelmek témájához bővebben lásd Lien-Hang T. Nguyen: The War Politburo. North Vietnam’s Diplomatic and Political Road to the Tet Offensive. Journal of Vietnamese Studies, 2006. 1–2. sz. 4–58.
[4] Stanley Karnow: Vietnam. A History. New York, 1997, 53.
[5] Lásd U. S. legation in Budapest to the State Department, „SUBJECT: Hungary: Trends and Prospects,” 5 January 1966. National Archives II, College Park, MD, (NARA – az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Levéltára), General Records of the Department of State, Central Files, Record Group 59, (RG 59), Hungarian Relations, POL2–HUNG 1/10/66, box 2275. 1.
[6] Fredrik Logevall svéd történész Choosing War („A háborút választva”) című nagyívű monográfiájában hiteles amerikai és nemzetközi források tömegére alapozott meggyőző érveléssel bizonyítja, hogy a Johnson-adminisztráció a háború hallatlan kockázataira figyelmeztető tekintélyes nemzetközi és hazai hangok ellenére, gyakorlatilag már 1963-ban, közvetlenül Kennedy elnök halálát követően eldöntötte, hogy – kerül, amibe kerül – Indokínában feltartóztatja a „kommunista agressziót”. Miután az ezzel kapcsolatos katonai terveket kidolgozták, az Egyesült Államok egészen 1968-ig következetesen ragaszkodott a katonai megoldáshoz, és mindent elkövetett, hogy egy „túl korai” tárgyalásos rendezést megakadályozzon. Lásd Fredrik Logevall: Choosing War. The Lost Chance for Peace and the Escalation of War in Vietnam. Berkeley, 1999.
[7] Lásd pl. Hope M. Harrison: Driving the Soviets up the Wall. Soviet‒East German Relations, 1953‒1961. Princeton University Press, 2003. Különösen: 1–11., 139–223., 237/n26, n30–31., 282/n13. A hidegháborús kisszövetségesek szerepét hangsúlyozó (pericentrikus) elmélethez általában lásd Tony Smith: New Bottles for New Wine. A Pericentric Framework for the Study of the Cold War. Diplomatic History, 2000. 4. sz. 567‒591.
[8] Hope M. Harrison: Ulbricht and the Concrete ‘Rose’. New Archival Evidence on the Dynamics of Soviet‒East German Relations and the Berlin Crisis, 1958–1961. CWIHP Working Paper No. 5, Cold War International History Project. Washington, DC, May 1993. 8.
[9] A kifejezés legkorábbi ismert szakirodalmi használatához lásd Michael I. Handel: Does the Dog Wag the Tail or Vice Versa? Patron‒Client Relations. The Jerusalem Journal of International Relations, 1982. 2. sz. 24‒35.
[10] Az ezekre vonatkozó kutatási eredmények kitűnő szintézisét találhatjuk John L. Gaddis könyvében: Chapter IV, “The Emergence of Autonomy”. In: John Lewis Gaddis: The Cold War. A New History. New York, 2005, 119–155.
[11] Smith: i. m.
[12] Borhi László: Nagyhatalmak és gyenge államok a nemzetközi térben. Magyar Tudomány, 2019. 2. sz. 204‒214.
[13] Lásd az MSZMP PB ülésének jegyzőkönyvét, 1965. június 8. HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-367. (95‒96. o.) [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az 1945 utáni munkáspártok iratai, Magyar Szocialista Munkáspárt, Politikai Bizottság].
[14] Lásd az MSZMP PB ülésének jegyzőkönyvét, 1965. június 8. HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-367. (92–94. o.).
[15] Lásd az MSZMP PB ülésének jegyzőkönyvét, 1965. június 8. HU-MNL-OL-M-KS 288-5.-367. (80–81. o.).
[16] Az MSZMP PB ülésének jegyzőkönyve, 1965. június 8. HU-MNL-OL-M–KS 288-5.-367. (22. o.).
[17] A Fock Jenő miniszterelnök-helyettes által vezetett magyar párt- és kormányküldöttség 1965. október 7-én érkezett Hanoiba. Fock szokatlanul kemény hangon közölte a legfelsőbb vietnámi pártvezetőkkel, hogy amit stratégia címén erőltetnek, annak semmi értelme. Amerikát a világnak azon a részén nem lehet legyőzni, ezért eljött az ideje, hogy Hanoi ne csak beszéljen a kompromisszumos megoldásról, hanem azt vegye is komolyan. Lásd „Jelentés az MSZMP KB delegációjának vietnámi, koreai útjáról, pekingi tartózkodásáról és moszkvai átutazásáról”, 1965. december 30. HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-Vietnám-IV-130-1965-005834. (107. doboz, 30. o.) [Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Külügy, Külügyminisztérium, Vietnám, TÜK iratok].
[18] Az 1965‒1966-os magyar közvetítési kísérlethez lásd James G. Hershberg: Peace Probes and the Bombing Pause. Hungarian and Polish Diplomacy during the Vietnam War, December 1965 ‒ January 1966. Journal of Cold War Studies, 2003. 2. sz. 32‒67.; Zoltán Szőke: Delusion or Reality? Secret Hungarian Diplomacy during the Vietnam War. Journal of Cold War Studies, 2010. 4. sz. 119‒180.; Szőke Zoltán: Magyarország és a vietnami háború, 1962‒1975. Századok, 2010. 1. sz. 47‒97.
Ezen a napon történt november 21.
1905
1910
Megzületik Both Béla magyar rendező, színművész (Bacsó Péter "A tanú" című filmjében Bástya elvtárs alakítója) († 2002).Tovább
1916
I. Ferenc József, az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója, osztrák császár, magyar és cseh király halála után IV. Károly lesz az utolsó...Tovább
1956
Romániába, Snagovba viszik Nagy Imrét és társait.Tovább
1956
A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megakadályozza az Országos Munkástanács megalakulását.Tovább
- 1 / 2
- >
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő