Alapi Gyula ismeretlen levele Rákosi Mátyáshoz

2016 folyamán egy váratlan lehetőségnek köszönhetően Ungváry Krisztián birtokába került mintegy 250, Rákosi Mátyáshoz köthető irat. Ezek elsősorban Rákosi kimenő leveleinek másolatait és bejövő leveleit tartalmazzák. Néhány kivételtől eltekintve az iratok keletkezési ideje 1957 és 1970 közötti. A dokumentumok jelentős része mindeddig ismeretlen részletekkel gazdagítja a Rákosi-rendszerről és annak névadójáról alkotott képet. Az alábbiakban ennek az irategyüttesnek egy érdekes darabját tesszük közzé.

Előszó

 

Rákosi Mátyás 1956 utáni életútjáról több publikáció született. Feitl István monográfiában is feldolgozta Rákosi

. Murányi Gábor Rákosi emigrációs levélváltásának néhány dokumentumát . Rákosi Mátyás kapcsán azonban eddig csak azok az iratok álltak rendelkezésre, amelyeket magyar címzettjeik levéltárba juttattak vagy kutatók rendelkezésére bocsátottak.

2016 folyamán egy váratlan lehetőségnek köszönhetően Ungváry Krisztián birtokába került mintegy 250, Rákosi Mátyáshoz köthető irat. Ezek elsősorban Rákosi kimenő leveleinek másolatait és bejövő leveleit tartalmazzák. Néhány kivételtől eltekintve az iratok keletkezési ideje 1957 és 1970 közötti. A dokumentumok jelentős része mindeddig ismeretlen részletekkel gazdagítja a Rákosi-rendszerről és annak névadójáról alkotott képet. Az alábbiakban ennek az irategyüttesnek egy érdekes darabját tesszük közzé. Terveink szerint a későbbiekben a dokumentumokat monográfia formájában is feldolgozzuk.

 

 

 

A Rajk-per főügyésze „érdekes munkát” kapott Moszkvában 19561958-ban
 

A „Kedves Rákosi Elvtárs” megszólítással kezdődő, 1957. december 27-én, Moszkvában kelt levél írójáról a legtárgyszerűbb szemlélettel is több mint elegendő lenne annyit tudni, amennyi a fenti címben áll. A 

”, azaz a magyarországi kommunista megtorlásokat büntetőjogi eseménnyé lényegítő főügyész, ha nem is tartozott Rákosi legszűkebb döntéshozói csoportjához, a sztálinista terror megvalósításában tevékeny szerepet vállalt. Moszkvába 1956. november 23-án érkezett, amikor a szovjet katonai túlerő már bizonyosság volt Magyarországon, de a főügyész nem tudhatta, hogy mi vár rá az új, „forradalmi” kormány . A Szovjetunióba menekülés hivatalos indoka Alapi és a esetében is az volt, hogy az „ellenforradalmárok” több esetben házkutatásokat tartottak az ismertebb személyek lakásán, utcai önbíráskodások is előfordultak, ha valakit „ávósként” fogtak el. Kevesebb szó esik a magyar emlékezetkultúrában arról, hogy a Rákosit támogató személyek valóban azt feltételezték, hogy a sztálini személyi kultusz magyarországi változatában betöltött tisztségük, tevékenységük, nyilvános fellépéseik miatt az új, Kádár-féle kormányzat is élni fog a törvényes számonkérés eszközeivel. Hamar kiderült azonban, hogy ilyesmire nem kerül sor. Az „ancien regime” gárdája legfeljebb lefokozásban vagy politikai távoltartásban részesült – igazságszolgáltatási eljárások mellőzésével. Moszkvában ők a kivárás hónapjait töltötték, a szovjet vendéglátók által biztosított jólétben.

Moszkva, 1957. december 27.
 

Alapi Gyula egykor élet-halál ura volt a magyar jogrendszerben, s ez akkor is igaz, ha a megtorlások ítéleteit Rákosi még a koncepciós nyomozások, eljárások előtt megszerkesztette, többnyire moszkvai közreműködéssel. Alapi az arcát, a nevét, szakmai hitét, egész személyiségét identifikálta a Rákosi-rendszerrel. Levele eredeti formájában kerül az olvasó elé. Alábbi megjegyzéseink legtöbbje kiegészítő, útbaigazító jellegű. A Rajk-perben halálra ítélt és kivégzett Pálffy György tábornok esetét illetően feltehető a kérdés: a szovjet hírszerzőként lelepleződött Pálffy vádlója Moszkvában miként kaphatott menedéket és „rendkívül érdekes” munkát, és vajon mi volt ez? A nagy hírszerzői titok részleteinek ismerőjeként – valószínűsíthetően éppen ezért. Alapi sorsának alakulása e moszkvai levélben is azt példázza, hogy a sztálini megtorlások magyarországi társtettesei éppen a szovjet Sztálin-keret tagjainak gyámolítottjai lettek. Alapiról is nyilván azok gondoskodtak, akik a szovjet pártelitben 1957 végén ugyanúgy a legmagasabb pozíciókat foglalták el, mint – a közben kiátkozott – Sztálin idejében. Rákosinak írt levele nem hagy kétséget afelől, hogy a Rajk-per egykori főügyésze Moszkvában igen komfortosan érezte magát.

Alapi levele modoros udvariassággal indít, és a kötelező távolság megtartásának szabályait átlépve lelkendezik azon, hogy Rákosi és hitvese esetében „munkakörük is megfelelően és érdekesen alakul”. Az ekkor már Krasznodar városban „gyógykezelt” (de facto száműzött – M. J.) Rákosi „munkaköre” ugyan nem definiálható ebből a levélből, így hát utólag sem érdemes firtatni, hogy mire is gondolhatott Alapi. Az viszont több forrásban is szerepel, hogy

, a pártvezér felesége, szovjet állampolgárként kapott munkát a helyi ügyészségen. Ez valódi munkakör is lehetett.

Hanem Rákosi könyvolvasási elszántságának felemlegetése és az annak kiszolgálásában való buzgólkodás Alapi soraiban már-már egy burleszk vonásait ölti, mégpedig teljes koreográfiával. A Budapestre már visszatért Alapi-feleség révén, a Sztálin úton (Andrássy út) lévő könyvkereskedés „derék elvtárs” vezetője segíthet bizonyos könyveket megszerezni, felkerestetni, olvashatjuk, majd hirtelen egy merész kérdés:

könyvet megszerezte már Rákosi Elvtárs?” Hol ? – kérdezi a mai oknyomozó. Moszkvában, oroszul? Esetleg postafordultával Budapestről? És hol marad az íratlan szabály, miszerint a feljebbvalót nem zaklatjuk oktalan bizalmaskodással? De Alapi nem tágít, s talán még mai kutatásaink segítségére is van azzal, hogy Rákosi fényképezési szokásainak megőrzésére is rákérdez.

Ennél a mozzanatnál érdemes megállni. Rákosi hozzátartozói e tanulmány írásakor megerősítették számunkra, hogy jeles rokonuk sokat és szívesen fényképezett, s a fennmaradt fotográfiák közreadását a családtagok nem tervezik. A fényképezési kedvtelés említése azonban lehet, hogy egy kínos homály elosztásában válik hasznunkra. Rákosi Krasznodarban, a Budapestről menesztett pártküldöncöknek (és egyéb alkalmakkal is) felháborodva mesélte, hogy mivel nincs érvényes útlevele, őt már az utcáról is elvitte a rendőrség, hiszen nem tudja megfelelően igazolni magát. A mesélő persze arról nem szólt, hogy a felháborodás pillanatában már rendelkezett a szovjet állandó lakhatási igazolvánnyal. Nyitva marad azonban a kérdés, hogy miért igazoltat egyáltalán a szovjet „közeg” egy joviális öregurat Krasznodarban, akiről ráadásul lerí, hogy külföldi, s amikor megszólal, az akcentusa ezt nyilvánvalóvá teszi. A fényképezés lehet, hogy a történet „kódfejtő kulcsa”. A Szovjetunióban ugyanis a kémmánia egyfajta sajátos tudatmódosító állapotot váltott ki a korábbi évtizedekben. Normális emberek megláttak az utcán egy „idegent” fotóapparátussal a kezében, rögvest patáliát csaptak egyrészt azért, hogy merészeli őket bárki lefényképezni és – mondjuk – a piaci elárusító helyet, azaz a „titkos objektumot” milyen jogon örökíti meg egy kém. Talán éppen valami ilyesmi történhetett Rákosival – ha éppen nem a sajnálat kiváltására talált ki eszement történetet a szovjet rendőri túlkapásokról a saját hazautazási esélyeit megnövelendő. Ha tényleg történt bármi ilyesmi, az a fényképezőgép által gerjesztett helyi hisztéria következménye is lehetett. Ha Rákosi fantáziájának szüleménye ez a „megtorlás”, akkor meg kell állapítanunk, hogy nem jött be. Kádár János ugyanis 16 éven át nem engedte hazatérni a száműzött ex-főtitkárt.

A gondos Alapi Gyula hírszerzői kiképzőket megszégyenítő részletességgel ráadásként még leírja, hogy mi mindenre alkalmas egy fényképező masina. Leltára lényegében teljes.

Meglepő adatra bukkanunk a következő bekezdésben, ahol a tanácsi alkalmazottként elhelyezkedett feleség még a „Párttól is kap 1600 frt-ot, így nincsenek komolyabb anyagi gondjai”. Ez egészen pontosan azt jelenti, amit az olvasó is első pillanatban gondol. A „Párt”, így tisztelettudóan nagy „P”-vel, magát a Magyar Szocialista Munkáspártot jelöli, amelyet az akkori közéleti zsargonban ilyen leegyszerűsítéssel emlegettek. Ez a „Párt” tehát – közelebbről meg nem jelölt jogcímen – Alapiné számára a tényleges fizetésének több mint másfélszeresét fizette ki havonta. Ha az összeg bármilyen okból Alapi ex-főügyész jogán járt, akkor ez legfeljebb apró jelzés arra, hogy miként értelmezték a „Pártban” a megtorlások elkövetőitől való elhatárolódást.

Az Alapi-levélben említett Dr. Szalai Józsefről, „aki a Legfőbb Ügyész első helyettese”, nem hagyható szó nélkül, hogy a Nagy Imre elleni perben a vád képviselője volt. Később felívelő

járt be a kádári igazságszolgáltatásban. A kétszer is említett Nezval (helyesen: Nezvál) Ferenc (1909–1987) igazságügyi miniszter volt 1956. december 27-től 1966. december 7-ig, tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának.

Levele második oldalán Alapi Gyula a magyarországi helyzetre vonatkozóan részletesen taglalja, hogy a „bűnüldözési munka szintje nagyot esett”, „alaposan megugrott a társadalmi tulajdon elleni bűncselekmények száma, erős a spekuláció”, és a „maszek spekuláció mellett a paraszti spekuláció még erősebb, szélesebb és veszélyesebb”. Pszichológiai magyarázatot igényelne, hogy miért foglalkoztatta ez a kérdés úgy, mintha változatlanul a legfelsőbb ügyész székében ült volna és változatlanul kirakatperek szervezésén törhetné a fejét. Lenin gondolatait mindenesetre jól elsajátította, mivel azok szellemében látja úgy, hogy: „mindezek ellen a társadalmi mozgósítás csak gyenge szavakban mutatkozik

…”. Az általa elvártat: „…amit komolyabb tettek, ítéletek, leleplezések, ezek nyomán a propaganda újabb erősítése nem követ” – szintén egy közismert lenini állítással teszi azonosíthatóvá. Vagyis a Rákosinak szóló újévi köszöntés éppenséggel a propagálható „tettek, ítéletek, leleplezések” hiányát említi. Lenin az ilyen helyzetekre vélte hatékony eszköznek a direkt propagandát. „A lap nemcsak kollektív propagandista és kollektív agitátor, hanem kollektív szervező – utalva arra, hogy a feljelentések, példastatuálások fontos fóruma a sajtó.

Alapi ex-főügyész tehát Moszkvában a „tettek” kívánságlistáját állította össze Rákosinak írt levelében, és a magyar sajtó kollektív propagandistaszerepének megnyilvánulásait kérte számon. Nem meglepő a folytatás sem, amelyben hivatkozik a „szívósan szervezkedő rezidentúrákra”, a „vért szagoló ellenségre” és „megerősödött szemtelenségét” jelző propagandájára. Az „illegális fegyverekről” nem is beszélve. E bekezdés végén sóvárogva jegyzi meg: „Ezért hát volna mit otthon tehetni [sic!]”. Végiggondolva az Alapi nevével fémjelzett Rajk-per vádiratát, aligha okoz nehézséget annak megfejtése, hogy Alapi miféle teendőkre vágyott.

Budapest, 1949. szeptember 6.

 

Egyáltalán nem meglepő, hogy Szalaival 1957 végén (!) a magyar nagykövetség révén került kapcsolatba Alapi Gyula. Ha ugyanis létezett volna bármiféle korlátozás a moszkvai „menekült” csoport tagjainak elszigetelése érdekében, akkor a diplomáciai misszió munkatársai kötelezően azt válaszolták volna, hogy: „sajnos nem tudjuk az elérhetőséget”. De ilyen megkötés nem volt. Miért is lett volna – elvtársak között? Ennyit az új idők szeléről és a régi hibákból való tanulásról.

Alapi a továbbiakban szinte kérkedve tárja Rákosi elé, hogy milyen szerteágazó megbízatásai és aranyat érő kapcsolatai vannak. Sajnos egyelőre kideríthetetlen, mivel is foglalkoztatták. Arról csak feltételezéseket fogalmazhatunk meg, hogy Alapi személyét a szovjet fél hogyan látta. Tekintettel arra, hogy a XX. kongresszus óta ő is „lejárt szavatosságúnak” számított, vélelmezhető, hogy a levelében írt lelkendezés a tények tudomásul nem vételéből, a szelektív valóságérzékelésből fakadt. Kevéssé valószínű, hogy vendéglátói komolyabb szerepet szántak volna neki, és sokkal reálisabbnak tűnik az a forgatókönyv, hogy csupán a botrány elkerülése végett, illetve biztonsági szempontból foglalkoztatták, és ezt is csak ideiglenes jellegűnek tekintették.

Mindezt Alapi teljesen másképp értékelte. Kijevben, az „öszszövetségi konferencián” az „ott lévő három magyar közül” éppen őt választották az elnökségbe, s abban a körben senkit nem aggasztott a „magyar szakember” menekülti, pontosabban menesztetti jogállása. Más kérdés, hogy ez a konferencia elnökségével együtt hatalom nélküli funkció volt.

Alapi helyenként mégis józanul fogalmaz, amikor a várható közeli hazatérésének realitását mérlegeli: „Tartok azonban tőle, hogyha haza eresztenek, a bosszú elküld erről a területről, ahol pedig nagyon szeretnék dolgozni.” A „haza eresztenek” fogalom arra utal, hogy az önkéntes menekülésből egyfajta kényszer-tartózkodás lett, hiszen – bár nem volt kiutasító határozat vagy végzés – a hazautazást mégiscsak Budapesten engedélyezi az arctalan hatalom. A „bosszú” pedig korántsem alaptalanul a félelem tárgya. A volt főügyésznek lett volna kitől (kiktől) tartania Magyarországon. Nem az utca embereitől, hanem volt elvtársaitól, akiket ő juttatott börtönbe, és akik 1956 után visszatértek a hatalomba. A „szeretnék dolgozni” kitétel viszont legfeljebb egy gondolatkísérlet lehetett, a vágyakozásé, hogy talán egy megyei ügyészségen, esetleg…

A záró mondatban Rákosi iránt kifejezett tisztelet őszinteségében nincs okunk kételkedni. A Rajk-per főügyésze hűséges maradt önmagához.

Ezen a napon történt december 26.

1942

Budapesten megkezdődik a villamosközlekedés a Horthy Miklós körtér (ma: Móricz Zsigmond körtér) és a Déli pályaudvar közöttTovább

1944

A németek fölrobbantják az Esztergomot és Párkányt összekötő Mária Valéria hidat.Tovább

1991

Felbomlik a világ legnagyobb területű állama, a kommunista Szovjetunió, megalakul a Független Államok KözösségeTovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

ArchívNet 2024/5-6.

Tisztelt Olvasók!

Az ArchívNet idén utoljára jelentkezik friss lapszámmal. Az idei utolsó, összevont lapszámunkban megjelent forrásismertetések országunk határain belülre és kívülre kalauzolják az olvasókat. A publikációk foglalkoznak az első világháború után évekig rendezetlenül maradt magyar-osztrák határkérdés utóéletével, a második világháború alatt Magyarország határaitól távol zajlott Don-kanyarbeli harcokkal, a Budapesten, azonban hivatalosan az Egyesült Államok területén tartózkodó Mindszenty József menedékével, valamint a kárpátaljai magyarság identitásának kérdésével.

Az idei harmadik számunkban jelent meg Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Vármegye Soproni Levéltára) forrásismertetése, amelyben a szerző a nyugat-magyarországi kérdés rendezésének az utóéletéről mutatott be egy dokumentumot. Az ismertetés időközben kétrészesre bővült: mostani számunkban egy újabb irat kerül bemutatásra, amely a magyar felkelők okozta károk megtérítésének az ügyéhez szolgáltat további információkat.

Egy másik ismertetés folytatása is friss számunkban kapott helyet. Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) Tuba László hadnagy harctéri naplóját adja közre. A második rész a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a Don menti tevékenységét mutatja be 1942. június 28-tól szeptember 12-ig. Az eddig publikálatlan napló a zászlóalj történetének egyedülálló forrása, mivel mindezidáig kevés korabeli kútfő volt ismert a csáktornyai egység doni működésére vonatkozóan.

Mindszenty József bíboros menedékének ügyét Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy sajátos szempontból világítja meg. A szerző az Associated Press korabeli tudósítója, Anthony Pearce cikkei, megnyilvánulásai – illetve a magyar állambiztonságnak adott jelentések – alapján elemzi, hogy az újságíró milyen módon kezelte, adott hírt a budapesti amerikai követségen tartózkodó Mindszenty helyzetéről.

Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) egy, a kárpátaljai magyarságra vonatkozó sajátos elképzelést, valamint annak utóéletét mutatja be. Balla László az 1970-es évek közepén publikált cikksorozatában fejtette ki álláspontját a „szovjet magyarok” fogalmáról, a „szovjet magyarság” mibenlétéről. Balla elgondolása nem okozott osztatlan sikert, és mint a bemutatott külügyi dokumentumok is bizonyítják: a magyar-szovjet viszonyra is kihatással volt.

Az idei utolsó számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kézirataikat. Köszönjük továbbá a 2024. évben, a korábbi számainkba ismertetéseket küldő szerzőinknek is a bizalmát, amiért megtisztelték szerkesztőségünket írásaikkal. A jövőbe tekintve: az ArchívNet 2025-ben is várja a forrásismertetéseket a 20. század gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténetére vonatkozóan.

 

Budapest, 2024. december 18.

Miklós Dániel
főszerkesztő