A Prónay-különítmény tevékenysége Tolna megye Duna-parti településein 1919-ben

1919. augusztus 1-jén a Magyarországi Tanácsköztársaság megbukott, Kun Béla és vezetőtársai döntő többsége még aznap Bécsbe menekült. Tudták jól, ha maradnak, azzal az életüket kockáztatják, hiszen a nevükhöz fűződő vörösterror ellenhatásaként a fehérterror következik. Ennek félreérthetetlen jele volt, hogy a Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Hadseregnek már működtek azok a tiszti különítményei, melyek a Tisza-parti városban elkezdték a kommunisták, valamint a kommunistagyanús egyének likvidálását.

 

Bevezető
1919. augusztus 1-jén a Magyarországi Tanácsköztársaság megbukott, Kun Béla és vezetőtársai döntő többsége még aznap Bécsbe menekült. Tudták jól, ha maradnak, azzal életüket kockáztatják, hiszen a nevükhöz fűződő vörösterror ellenhatásaként a fehérterror következik. Ennek félreérthetetlen jele volt, hogy a Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Hadseregnek már működtek azok a tiszti különítményei,[1] melyek a Tisza-parti városban elkezdték a kommunisták, valamint kommunistagyanús egyének likvidálását. 

Kun Béláék gyors menekülésüknek köszönhetően elkerülték a terrort és a bírósági úton történő felelősségre vonást is. Vajmi keveset törődtek viszont a fontosabb funkciókat betöltő elvtársaik sorsával. A hatalmat tőlük átvevő Peidl Gyula[2] által vezetett szakszervezeti kormány felszólította a munkás- és katonatanácsokat, hogy maradjanak a helyükön. Ezzel az intézkedéssel azok a személyek, akik a Tanácsköztársaság idején vezető szerepet játszottak – főleg az alföldi, valamint a dél-dunántúli régióban –, kiszolgáltatottá váltak a fehérterrorral szemben. Közülük azok, akik nagyobb politikai éleslátással rendelkeztek a folyamatosan változó erőviszonyok között, igyekeztek elmenekülni vagy elbújni a várható számonkérés elől. Sokan viszont a kormány utasításainak engedelmeskedve a helyükön maradtak, nem sejtve a napokon belül bekövetkező gyors politikai változást, mely az ország idegen csapatok által meg nem szállt részeiben lezajlott.

A vidéki településeken a tanácsrendszer augusztus 1-jét követően akár még napokig is működhetett. Szekszárdon augusztus 4-én tartóztatták le a megyei direktórium tagjait, és ezzel a megye irányítását ismét átvette a kommün előtti közigazgatás.[3] Augusztus első napjaiban a vidéki településeken is sorra váltotta fel a munkástanácsokat a régi elöljáróság. A hatalomra visszakerült polgári politikai vezetők mind a megyei direktórium tagjait, mind a letartóztatott vörös-érzelmű személyeket bírói úton kívánták felelősségre vonni.

A falvakban és a kisebb településeken azonban a Peidl-kormány korai bukása után sem került sor a kommunisták letartóztatására, annak ellenére, hogy a politikai helyzet erőteljesen jobbra tolódott. Hiszen az országban ekkor létező három hatalmi erő közül mindegyik a jobboldali keresztény nemzeti irányzat tagja volt: a román hadsereg segítségével hatalomra jutó Friedrich István[4] Budapesten megalakult kormánya, valamint az a két katonai egység, amely az ország románok által meg nem szállt részébe bevonult. Az egyik a báró Lehár Antal[5] ezredes által vezetett hadsereg, mely Feldbach-ból érkezve szállta meg az ország nyugati megyéit, a másik a Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Hadsereg, melynek fővezére Horthy Miklós altengernagy volt. Ők a kommün bukása után vonultak be az ország azon megmaradt részébe, melyet a románok nem szálltak meg, így a Dél-Alföldre, valamint a Dél-Dunántúlra.[6]

A Nemzeti Hadsereg különítményei már Szegeden megkezdték a kommunisták üldözését, és nem titkolták, hogyan fognak bánni a Tanácsköztársaság vezetőivel és főbb funkcionáriusaival, ha a francia egységek Szegedről elengedik őket.[7] A Tisza-parti város ekkor ugyanis a francia hadsereg megszállása alatt volt, amely nem támogatta Horthy hadseregének a proletárdiktatúra elleni fegyveres harcát, mert vezetői attól féltek, hogy a nemzeti irányzat megerősödése ellenük fordulhat. Így a demarkációs vonalon csak a diktatúra bukása után engedték át a Nemzeti Hadsereg egységeit.[8]

A várakozó álláspontra kényszerített nemzeti érzésű polgárok, de főleg a katonák körében egyre nőtt a bosszúvágy a kommunisták ellen, akiket országvesztőknek tartottak. Maguk a katonatisztek pedig tisztában voltak a „vörösök” lakossággal szembeni bánásmódjával. Prónay Pál[9] huszár százados egy, a tisztjei által 1919 nyarán Szegeden elfogott egyénnek, akit Kun Béla futárjaként azonosítottak, a következőket mondta: „Olyan elbánásban részesítelek, mint amilyenbe elvtársaid és hitsorsosaid Sámueli[10] [!] és társai részesítenek minket keresztényeket ott fönt Budapesten a parlament pincéjében, vagy pedig a Batthyány palotában.[11] Eszerint tudták, mi folyt Budapesten a különböző kínzókamrákban, vagy vidéken az ellenforradalmak letörése utáni megtorlásokban. Mindenről első kézből értesültek a Szegedre menekült polgároktól és katonáktól. Az utóbbiak közül többen csatlakoztak a tiszti különítményekhez, tovább növelve azok amúgy sem csekély bosszúvágyát.

 


Prónay Pál

 

Az első és legismertebb tiszti különítmény 1919. június elején alakult Szegeden Prónay vezetésével. A különítmény elit osztagnak számított a nemzeti hadseregen belül. Eredeti tevékenysége a kormány védelmére szorítkozott, és Horthy Miklós fővezérnek volt alárendelve.[12] A „Prónay-fiúk” már Szegeden félelmetes hírnevet szereztek maguknak. Az öntörvényű parancsnok emberei több baloldali egyént megöltek, vagy csak egyszerűen megvertek.[13] A fehérterror végrehajtásában viszont nem csak ők vettek részt, hanem a Nemzeti Hadsereg egyéb alakulatai is, hiszen több különítmény is alakult a dél-alföldi városban. Ezek közül Moravek Gyula[14][15] és Madary Antal[16] századosok egységei voltak a legismertebbek.

A Tanácsköztársaság bukása után Prónay különítménye volt az első egység, amelyik a kommunisták elleni megtorlást elkezdte azon a területen, amely augusztus 1-je előtt a proletárdiktatúra uralma alatt állt; a franciák ugyanis Prónay egységét engedték át először a Magyar Nemzeti Hadsereg katonái közül a Szegedtől északra húzódó demarkációs vonalon. A mintegy 160 tisztet számláló különítmény az augusztus 3-ról 4-re virradó éjszaka indult el Budapest felé. A már korábban négy szakaszra osztott egységnek különböző útvonalakon kellett volna elérnie a fővárost.[17]

A Nitthausz Dezső százados által vezetett 1., és a Giczey György százados irányítása alatt álló 2. szakasz az Alföldön keresztül nagyjából egyenes vonalban indult Budapest felé. Maga Prónay Giczey szakaszával tartott. A másik két egység viszont átkelt a Dunántúlra, és Tolna megyét érintve folytatta útját a főváros irányába. Az eredeti terv szerint a Denk Gusztáv százados vezette 3. szakasz Paks érintésével haladt volna észak felé, a Vasska-Vrécser Ede százados irányítása alatt álló 4. szakasz pedig Tolnán keresztül vonult volna Budapestre. E négy szakaszon kívül egy kisebb egység is alakult a Prónay-század embereiből, őket Gömbös János főhadnagy vezette. Ez utóbbi csapat feladata volt eljutni Szekszárdra és kapcsolatot teremteni a Tolna megyei konzervatív, kommunistaellenes politikai erőkkel.[18] Gömbös főhadnagy azért kapta ezt a feladatot, mert murgai születésű lévén[19] Tolna megyei származású volt, azonkívül 1919 májusában Szekszárdon nősült.[20] A kommün alatt a tolnai megyeszékhelyen vörös katonaként szolgált, és a június végén lezajlott ellenforradalom leverése után menekült el a városból.[21] Mindezek következtében nagyon jól ismerte a proletárdiktatúra bukása után pozícióikat visszaszerző városi és megyei vezetőket, akikkel jó kapcsolatokat ápolt.

Prónay egységei az első szakasz kivételével azonban nem érték el a fővárost.[22] Alig hagyták el ugyanis Szegedet, amikor a román hadsereg bevonult Budapestre, ezért távozniuk kellett.[23] Prónay egységei nem voltak megfelelően felszerelve, így kénytelenek voltak az Alföld egyre nagyobb területeit megszálló román csapatokat kikerülni, amelyek igyekeztek leszerelni minden útjukba kerülő magyar egységet. A Prónay-különítmény valamennyi egysége átkelt a Dunán, és megérkezett Tolna megye területére.[24]

Ezzel egy újabb nehéz időszak vette kezdetét a megyében, hiszen megérkezett a válasz a vörösterrorra, és 1919 augusztusában beköszöntött a fehérterror. Pár nappal Prónayék megérkezése után újabb egységek keltek át a Dunán, amelyek szintén nem kímélték az általuk kommunistának vélt vagy kommunistagyanús személyeket. A fehérterror csak a hónap végére enyhült a térségben, amikor a katonai egységek – elsősorban a különítmények – eltávoztak Siófok irányába, és szeptember folyamán a tevékenységüket már Somogy megye területén folytatták.[25]

A tisztek Szegedet elhagyva – Prónay állítása szerint – a Magyar Nemzeti Hadsereg vezérkari főnökétől, a Soós Károly tábornoktól kapott szóbeli parancs alapján cselekedtek. Ennek lényege az volt, hogy a Tanácsköztársaság helyi vezetőit el kellett fogniuk és statáriális módon ki kellett végezniük.[26] A tisztek már az Alföldön megindították bosszúhadjáratukat a kommunisták ellen. Az első település, ahol „vörös érzelmű” embereket végeztek ki, Szatymaz volt.[27] További tevékenységüket viszont megakadályozta az útjukba került román hadsereg. A Dunán átkelve már nem érezték a román veszélyt, ezért Tolna megyében több idejük volt felkutatni és megbüntetni a tanácsrendszer vélt vagy valós vezetőit, támogatóit.

A megtorlásokra, felelősségre vonásokra főleg azokon a településeken került sor, ahol a Tanácsköztársaság idején kivégzéseket hajtottak végre (például Dunaföldvár, Paks, Tolna, Tamási). Más településeken is végeztek ki embereket, úgy, mint a megyeszékhelyen, ahol a direktórium fontosabb vezetőin álltak bosszút.

Prónay a Giczey-szakasszal augusztus 8-án Soltnál kelt át a Dunán és vonult be Dunaföldvárra. Ezzel Tolna megyében is megkezdte a kommunista vagy kommunistagyanús emberek felkutatását. Ez szinte minden településen hasonló módon történt. A tisztek először összehívták a régi elöljáróságot, amely a forradalmak előtt működött, és a települések nagy részében már ismét a falu élén állt. Bejelentették a katonai diktatúrát, majd megparancsolták a község vezetőinek, hogy adjanak számot a kommün helyi eseményeiről, és mondják meg, kik vettek részt annak irányításában. Ezután lefogták azokat, akik még nem menekültek el. Összehívták a falu lakosságát, és hazafias szónoklatokban vázolták a Tanácsköztársaság negatív szerepét. A tisztek rögtönítélő katonai bíróságokat alakítottak, egyes településeken pedig úgynevezett népítélet meghozására bírták rá a lakosságot. A bűnösnek ítélt személyeket kivégezték, a kisebb bűnökkel terhelt embereket megbotozták vagy megverték.[28]

A „fehér tisztek” elsősorban a kommunisták által a Duna-parti felkelés leverése után, június végén kivégzett ellenforradalmárok halálát okozó embereket igyekeztek megtalálni és megbüntetni. Megtorló intézkedéseik alkalmával viszont nem hagytak maguk után írásos feljegyzést, így többnyire sem a konkrét vádak, sem az ítéletek nem ismertek. Ezért nagyon sok emberrel kapcsolatban csak találgathatunk, hogy pontosan miért is végezték ki őket.

A Prónay-különítmény tisztjei a Tanácsköztársaság politikai vezetőin kívül az egykori vörös terrorcsapatok tagjaira, a korábbi kínzások és gyilkosságok végrehajtóira is vadásztak. Gyakran kerültek előtérbe a politikai vezetés második vonalába tartozó egyének ott, ahol a tanácsrendszer főbb irányítói elmenekültek vagy bujkáltak, és így nem tudták kézre keríteni őket.

Mivel hasonlóan cselekedtek, mint másfél hónappal korábban a „vörösök”, és a lakosság kommünhöz húzó részét el akarták tántorítani a tanácskormány által képviselt eszméktől, gyakran előfordult, hogy kevésbé exponált emberek bűnhődtek a fontosabb vezetők helyett. Ilyenkor a tisztek szemében a kisebb cselekedetek is hatalmas bűnné váltak. 

A fehérterror első Tolna megyei áldozata Csehák Péter faddi szabólegény volt,[29] aki a helyi forradalmi törvényszék vádbiztosaként tevékenykedett. Őt Gömbös János főhadnagy Szekszárdra tartó egysége ölte meg Fadd határában. A községi plébánia jelentésében azt írta, hogy Csehák a kommunista vezérek kezére játszó áruló volt.[30] Esetleg része lehetett a Pakson kivégzett csendőrök feljelentésében is, bár ezzel a tettel másokat is megvádoltak. Vádbiztosi tevékenységéről nem sokat tudunk, de a forradalmi törvényszék mellé kirendelt vádbiztosok több embert is kivégeztettek. Ezt Csehákról nem állapíthatjuk meg egyértelműen, és nem tudjuk, hogy tényleg a paksi csendőrök vagy mások feljelentése miatt kellett az életével fizetnie.

Dokumentumok

 

1. Csehák Péter halotti anyakönyvi kivonata

 

 

1919. augusztus 9.

Jelzet: MNL TML XXXIII. 27 – halotti anyakönyv – 82/1919. – Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára, Külön intézkedéssel levéltárba utalt iratok, Fadd község iratai – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

1959. január 23.

Jelzet: MNL TML XXXIII. 201 Gy/a–38. – Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára, Külön intézkedéssel levéltárba utalt iratok, MSZMP MB Archívum – Kézzel írt másolat, aláírással.

 

 

A Prónay-különítmény szakaszai augusztus 8-án átkelve a Dunán, különböző helyeken érkeztek Tolna megye területére. Az egyik egység augusztus 6-án érkezett Fadd-Domborira, erről Freud György tolnai lakos fényképfelvétele tanúskodik. Sz. Bányai Irén azt állítja, hogy ez az alakulat Szekszárdra tartott, és ők végezték ki a megyei direktórium vezetőit.[31] Ha ez így van, akkor Gömbös főhadnagy egységének partraszállását örökítette meg a fénykép.

Prónay emberei igyekeztek elérni a dunaföldvári járás székhelyét, Paksot, ahova az előzetes megbeszélés alapján meg kellett érkezniük. A Prónay-különítmény 3. szakasza Denk Gusztáv százados vezetésével Gerjen közelében érte el Tolna megye területét. Szuprics Vendel helyi földbirtokos látta vendégül a fehér tiszteket,[32] aki biztos örült a szegedi csapat érkezésének, hiszen ő maga is megszenvedte a kommün uralmát. Kastélyát kirabolták a vörösök,[33] két fiát pedig az ellenforradalom leverésekor megölték.[34] Így mindenben készségesen állt Denkék segítségére. A Szuprics-kastélyban tartózkodott egy fiatal katonatiszt, Muraközy Tibor is, aki pár év múlva a házigazda veje lett.[35] Ő vezette el Denk százados szakaszát Gerjenbe, majd pedig egy helyi lakos, Horváth Menyhért lóháton kalauzolta tovább a katonákat Paksra.[36] A szegedi tervnek megfelelően tehát a Prónay-különítmény 3. szakasza 1919. augusztus 8-án a délutáni órákban megérkezett a dunaföldvári járás székhelyére, ahol a tanácsrendszer főbb vezetői még a községben tartózkodtak.

Pakson a tanácsuralom bukása után a rendfenntartó egységet Thuránszky-Vittman Ágoston őrnagy szervezte meg,[37] aki együttműködött a településre megérkező Denk százados szakaszával. Még azon az estén letartóztatták a községben tartózkodó fontosabb vezetőket: Takács Györgyöt, Wiedemann Antalt, Gauzer Gyulát, Mihalik Gézánét, Haag Józsefet és másokat.[38] A fehér tisztek nem kímélték a letartóztatottakat. A súlyos bántalmazások után a főbb bűnösöknek tartott személyeket augusztus 9-én délelőtt kivitték az imsósi erdőbe. Egy visszaemlékezés szerint Thuránszky őrnagy mondta ki a halálos ítéletet, melyet a Denk-szakaszhoz tartozó Jakula Béla[39] főhadnagy vezetésével hajtottak végre a fehér tisztek.[40]

Ekkor végezték ki Takács György telekkönyvi tisztviselőt, Blau Ödön budapesti illetőségű politikai megbízottat, Gauzer Gyula vörösőr-parancsnokot és Lefkovics Simon kereskedőt. Gauzert és Lefkovicsot a Pakson kivégzett két csendőr feljelentésével is megvádolták.[41] E váddal a Faddon kivégzett Csehákot, valamint később Orosz Sándort is illették, akit a tanácsköztársaság idején elkövetett tettei miatt, börtönbüntetésre ítéltek.[42]

 

 

 

1919. augusztus 10.

Jelzet: MNL TML XXXIII. 82 – halotti anyakönyv – 173., 176., 177., 178/1919. – Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára, Külön intézkedéssel levéltárba utalt iratok, Paks község iratai – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

Ezzel a tettel Denk százados egysége befejezettnek tekintette a Tanácsköztársaság vezetői ellen irányuló paksi megtorlást. Nincs kizárva, hogy tovább folytatták volna tevékenységüket a településen és környékén, idejük azonban már nem maradt erre. Augusztus 10-én ugyanis Prónay telefonutasítására Denk szakasza elhagyta Paksot, és csatlakozott a parancsnok Dunaföldváron állomásozó egységéhez.[43] Ezen a napon a fehér tisztek kivégzéseket hajtottak végre a Duna-parti településen. Prónay a következőképpen írta le az eseményeket: „Különítményem azután a bűnösöket, kommunista hóhérokat, bizalmi férfiakat, terrorfiúkat stb. egyéneket hamar összefogdosta a különböző búvóhelyeiken. Délután tisztjeim a temetőben megkoszorúzták a Sámueliék [!] által kivégzett keresztény polgárok sírját, ahol Giczey százados az ő ügyes modorában egy olyan gyújtóbeszédet tartott, amelyre azután a tömeg visszajövet már nekivadulva követelte a bűnösök kivégzését. Elsőknek egy apa saját fiával a patikánál lévő lámpavasra lett felakasztva, mert hóhérai voltak Sámueliéknek. Ezen felbuzdulva még néhány terrorista, azután zsidó lett meglincselve.”

 

 

1919. augusztus 10.

Jelzet: PIL VI/973 – Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, Személyi gyűjtemények, visszaemlékezések, Prónay Pál – Gépelt másolat.

 

A különítményparancsnok Halasi Józsefről és azonos nevű fiára gondolt, akiket ugyanott végeztek ki, ahol másfél hónappal korábban a vörösök az egyik ellenforradalmárt. Délután 4 órakor Stein Sándor bőrkereskedőt is felakasztották, és még aznap Sterk Endre rőföskereskedőt agyonlőtték.

 

 

1919. augusztus 11., 12., december 4.

Jelzet: MNL TML XXXIII. 22 – halotti anyakönyv – 200., 201., 202., 271/1919. – Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára, Külön intézkedéssel levéltárba utalt iratok, Dunaföldvár város iratai – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

Mindeközben Tolnán egyelőre nem történtek ilyen véres események. Vrécser százados szakasza nem sokáig tartózkodott a településen, inkább a megyeszékhelyre vonult Gömbös főhadnagy egységét támogatni. Az eddigiek során megismert megyei direktóriumi tagok közül Aranyos Györgyöt, Tánczos Vendelt, Soós Sándort és Mautner Gyulát is felakasztották a fehér tisztek Szekszárdon.[44]

Az időközben már Simontornyán tartózkodó Prónay augusztus 11-én telefonált Szekszárdra Vrécsernek, és a fő egységhez való csatlakozásra szólította fel. Ennek megfelelően a Prónay-különítmény 4. szakasza elhagyta a megyeszékhelyet. Prónay emberei ezzel más, újonnan érkező szegedi katonáknak adták át helyüket. Azonban nem minden Prónay-tiszt távozott el a megyéből, ugyanis egy hátra maradt egység, melyről a különítményvezér saját naplójában sem beszél, továbbra is itt fejtette ki tevékenységét. Ezzel egy időben több tiszti különítmény is érkezett a megyébe, hiszen a románok a fővárost és az Észak-Dunántúlt is megszállták. Ezért a Nemzeti Hadsereg csapatai folyamatosan özönlöttek át a Dunán a Dél-Dunántúlra, és a leendő új székhely, Siófok felé tartottak.[45] Így Tolna megye átvonulási területté vált. A Prónay-különítmény távozása után érkező egységek hasonló gyűlölettel vetették bele magukat a kommunisták elleni megtorlásba.

Tolnán viszont a Tanácsköztársaság első vonalba tartozó vezetőit nem találták meg. Appelshoffer Ádám és Kvanduk Radó, a helyi munkástanács vezetői ugyanis, sejtve a bekövetkező változást, elbújtak a Holt-Duna partján,[46] így várva a számukra nem sok jóval kecsegtető eseményeket. A többi fontosabb vezető közül Müller József  Hidjapusztán rejtőzött el.[47]

A fehér katonák azonban mindenképpen szerettek volna bosszút állni a júniusban kivégzett ellenforradalmárok haláláért, ezért előtérbe kerültek olyan egyének, akik a tanácsrendszer működésében részt vettek, de nem játszottak vezető szerepet. Ennek megfelelően letartóztatták Horváth János községi tanácstagot,[48] az egyik fiát, Horváth Józsefet, aki agitátorként működött,[49] és Farkas Józsefet, a postán tevékenykedő politikai megbízottat.[50] 1919. augusztus 13-án délelőtt fél 12-kor a község főterén felakasztották őket.[51]

A kivégzettek elleni konkrét vádak nem ismertek. Csak azt tudjuk, hogy egy rögtönítélő katonai bíróság által végeztettek ki. Sz. Bányai Irén megemlíti azokat a visszaemlékezéseket, amelyek a kivégzés okait firtatják.[52] A hatvan évvel későbbi memoárok néha misztikumba burkolva próbálják megmagyarázni a lehetséges okot. Igazság szerint az igazi okot csak azok a fehér tisztek tudták, akik az ítéletet meghozták és végrehajtották. Annyi azonban bizonyos, hogy az áldozatokat nem ismerték, és így csak helyi emberek segítségével juthattak el a halálos ítélet meghozataláig.

Farkas József özvegyének negyven évvel későbbi visszaemlékezése szerint a férje fontos szerepet játszott politikai megbízottként a postán. Azt írta, férje volt az az ember, aki megakadályozta Dobrik Lajos postamestert, a lányát és annak vőlegényét a telefonzsinórok elvágásában. Ez az esemény az ellenforradalom idején történhetett, mert ezzel Farkas megakadályozta a telefonos kapcsolat megszűnését Tolna és más települések között.[53] Így tudtak segítséget kérni, a településre visszatérő helyi munkástanács vezetői, Appelshoffer Ádám, valamint Kvanduk Radó, Szohner Márton és Herbstsommer György.[54] Ez a segélykérés az ellenforradalom leverésére irányult. Ha így történt, Farkasnak és talán a két Horváthnak is volt szerepe ezekben az eseményekben. De konkrét források hiányában szinte lehetetlen megállapítani, mi volt a három ember kivégzésének elsődleges oka.

A tolnai kivégzéseket végrehajtó fehér tisztek minden bizonnyal Prónay egyik visszamaradt egységéhez tartoztak. Prónay naplójából kiderül, hogy két tisztje még Kisteleknél, a románok ellen vívott védelmi harcban elszakadt Giczey százados szakaszától.[55] Bibó Dénes hadnagy és báró Lipthay Antal főhadnagy nem sietett vissza az alakulatához. Átkelve a Dunán, Gömbös főhadnagy Szekszárdon tartózkodó egységéhez csatlakoztak, és részt vettek az augusztus 10-i kivégzésekben. Bibó hadnagy személyesen tette a nyolc kivégzett nyakába a fehér ruhaszárító kötelet.[56] Mindezt azért fontos megemlíteni, mert a két tiszt nem ment el Vrécser századossal Szekszárdról Simontornyára, hanem pár nap múlva Tolnán keresztül indultak a Balaton felé, és csak augusztus 14–15-e táján jelentkeztek Prónaynál Enyingen.[57] Így augusztus 13-án, a kivégzések napján, szinte biztosan Tolnán tartózkodtak az itt lévő egységgel.

A tolnai lakosok visszaemlékezése szerint az ítélet végrehajtása után a katonák sietve távoztak a településről, de hogy milyen irányba, arról megoszlanak a vélemények. Többen azt állították, hogy a Balaton felé vették útjukat, de voltak olyanok is, akik azt mondták, Paks irányába mentek.[58] Valószínűleg Siófokra tartottak, és útjukat Pakson keresztül is megtehették, így joggal feltételezhetjük róluk, hogy ők voltak azok, akik elégtelennek tartották a Denk-szakasz paksi tevékenységét, és újabb személyeket végeztek ki a tanácsrendszer irányítói közül. Hiszen a tolnai kivégzéseket fél 12-kor hajtották végre, a paksiakat pedig még aznap este 7 órakor. Ez idő alatt egy katonai egység gyalog is megtehette a Tolna–Paks távolságot, és megérkezve, idejük is maradhatott érdeklődni a kommün helyi tevékenysége iránt. Így meghozhatták az ítéleteket azok ellen, akiket pár napja már Thuránszky őrnagy – Denk századossal együttműködve – letartóztatott.

1919. augusztus 13-án este 7 órakor akasztották fel Wiedemann Antalt és Mihalik Gézáné tanítónőt[59] a községháza udvarán. Mihalikné elítélésekor sokat nyomhatott a latba a „fehér” hajók ellen támadt, majd elsüllyedt Munka matrózainak befogadása. Mindenesetre mindketten tevékeny részesei voltak a tanácsrendszer helyi uralmának.

 

6. Wiedemann Antal és Mihalik Gézáné halotti anyakönyvi kivonata

 

1919. augusztus 14.

Jelzet: MNL TML XXXIII. 82 – halotti anyakönyv – 179., 180/1919. – Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára, Külön intézkedéssel levéltárba utalt iratok, Paks község iratai – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

Felmerül a kérdés, miért nem végezte ki Denk százados szakasza ezt a két embert is, miért hagyta a feladatot egy másik egységre. Megítélésem szerint Denk százados úgy gondolta, hogy ők nem tartoznak a főbb bűnösök közé. Bár nincs kizárva, ha Prónay nem rendeli fel 3. szakaszát Dunaföldvárra, és így továbbra is Pakson maradnak, akkor Wiedemannékat is ők végezték volna ki. Az augusztus 13-án Paksra érkező egység, amely az újabb kivégzéseket végrehajtotta, bizonyára azért találta elégtelennek Denkék tevékenységét, mert az nem volt elég látványos. Prónay 3. szakaszának tagjai az imsósi erdőben hajtották végre a kivégzéseket. Ezt valójában nem látta senki. Pár nap múlva a fehér katonák elözönlötték a megye területét. Nagyobb biztonsággal tevékenykedtek, több idejük maradt eldönteni, kit és miért vonnak felelősségre. Szükségük volt arra, hogy látványos legyen a megtorlás, és ezzel megfélemlítsék a kommunista eszmékhez húzó egyéneket. Tetteikkel azonban a polgári rendszerhez hű, józan gondolkodású embereket is elborzasztották.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a fehér tisztek a kollektív bűnösség elvét tartották szem előtt. Mindegy volt számukra, hogy valaki kommunista, szociáldemokrata vagy liberális. A lényeg az volt, hogy azon személyeket vonják felelősségre, akik a tanácsrendszer irányításában részt vettek. Így olyan emberek is a célkeresztjükbe kerültek, akik nem tartoztak a rendszer irányításában döntő szerepet játszó kommunisták közé.

A Mihalik Gézáné kivégzését ábrázoló fényképen négy tiszt látható, akik azonosak a Somogy megyei Tabon hozott halálos ítéletek végrehajtóival. Ezek a tisztek a Prónay-különítményhez tartoztak, bár pontos azonosításuk még folyamatban van. A korábban említett Bibó Dénes szinte biztos szerepel a paksi fényképen, melynek elmosódottsága megnehezíti a személyek azonosítását.

A kivégzések végrehajtása után a tisztek távoztak Paksról, így a fehérterrornak több helyi lakos már nem esett áldozatul.

 

 

 

 


[1] Tótprónai és blatniczai Prónay Pál alezredes naplójegyzetei az 1919–1921. évi forradalom-kommün és ellenforradalom idejéből. II. rész. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, VI/973 (a továbbiakban: Prónay) 71–75.
 

[2] Az úgynevezett szakszervezeti kormány miniszterelnöke a tanácsköztársaság bukása után, 1919. augusztus 1–7. között.  
 

[3] Vendel István: Szekszárd megyei jogú város monográfiája. Szekszárd, 1941, 278–283.; K. Balog János: Tolna megye a Magyar Tanácsköztársaság időszakában. Szekszárd, 1964, 217–219.
 

[4] A Károlyi Mihály-kormány hadügyi államtitkára, a szakszervezeti kormány bukása után 1919. augusztus 7. és november 24. között miniszterelnök, majd a Huszár-kormány hadügyminisztere.  
 

[5] A Grazban székelő ellenforradalmi csoportosulás katonai vezetője.
 

[6] Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában, 1914–1945. Debrecen, 1998, 66–68.
 

[7] PRÓNAY: i. m. 129.
 

[8] Kelemen Béla: Adatok a szegedi ellenforradalom és a szegedi kormány történetéhez 1919, Szeged, 1923, 257–258., 264., 296., 301–302.
 

[9] Nógrád megyei nemes, hivatásos huszárszázados, a Szegeden alakult 1. tiszti század vezetője.
 

[10] Prónay itt Szamuely Tiborra gondolt.
 

[11] Prónay: i. m. 129.
 

[12] Uo. 71–75.
 

[13] Uo. 71–144.
 

[14] A nemzeti hadsereg egyik tiszti századának vezetője.
 

[15] Nevét 1919. augusztus elején Ostenburg-Moravekre változtatta. Kelemen: i. m. 599.
 

[16] A nemzeti hadsereg egyik tiszti századának vezetője.
 

[17] PRÓNAY: i. m. 160–168.
 

[18] Uo. 160–161.
 

[19] Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltára (a továbbiakban: MNL TML), Megyei Intézőbizottság iratai, 9689/1919.
 

[20] MNL TML, házassági anyakönyv, Szekszárd, 149/1919.
 

[21] MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-31, Kövendi Sándor és társai bűnpere.
 

[22] Cseh Géza: Scheftsik főhadnagy bosszúvágya. Rubicon, 2011. 2. sz., 34.
 

[23] Uo.
 

[24] Prónay: i. m. 177–179.
 

[25] Andrássy Antal: Katonai terror Somogyban 1919 őszén. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv, 10. kötet. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1979, 307–353.
 

[26] PRÓNAY: i. m. 162.
 

[27] Uo. 168–170.
 

[28] Uo. 178–181.
 

[29] MNL TML, halotti anyakönyv, Fadd 82/1919; MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-38. A faddi római katolikus plébános jelentése.
 

[30] Uo.
 

[31] Sz. Bányai Irén: A Béri Balogh Ádám Múzeum archívfotó gyűjteményének történeti tanulságai. In: Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum évkönyve, 1975–1976. Szerk.: Szilágyi Miklós. Szekszárd, 1977, 247.
 

[32] MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-32. Takács György életrajza.
 

[33] MNL TML, 1919-es iratok, Rákosy Csekme Domokos gazdasági felügyelő jelentése.
 

[34] MNL TML, a dunaföldvári járás főszolgabírájának iratai, 19/1919; MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-38. A faddi római katolikus plébános jelentése.
 

[35] MNL TML, házassági anyakönyv, Gerjen 17/1924.
 

[36] MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-32. Takács György életrajza.
 

[37] Uo.
 

[38] Uo.
 

[39] Jakula Béla civilben tanító volt Hajóson 1914–1919 között, és részt vett a kalocsai ellenforradalomban testvérével, Kálmánnal és a Bors fivérekkel együtt. A megmozdulás bukása után mindannyian Szegedre menekültek.
 

[40] A forrásban a nevek elferdítve szerepelnek: turiki Thuránszky, turili Turanczkiként, Jakula hajósi tanító pedig Jehulaként szerepel, aki Kalocsáról érkezett Paksra.
 

[41] Gabányi János: Mártírjaink. Budapest, 2000, 15.
 

[42] Tolnamegyei Újság, 1937. szeptember 25.
 

[43] PRÓNAY: i. m. 180.
 

[44] Vendel: i. m. 283–285.; K. Balog: i. m. 220.; MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-38. Gaál Dezső visszaemlékezése.
 

[45] Kelemen: i. m. 521–533.
 

[46] MNL TML, kéziratgyűjtemény, Barcza Józsefné: A Tanácsköztársaság és az ellenforradalom Tolnán. Melléklet: Appelshoffer Ádám önéletrajza, Tolna, 1970. (A továbbiakban: Appelshoffer-önéletrajz.)
 

[47] K. BALOG JÁNOS: Értünk éltek, értünk haltak. Szekszárd, 1972, oldalszám nélkül.
 

[48] Uo. Horváth János.
 

[49] Uo. Horváth József.
 

[50] Uo. Farkas József.
 

[51] MNL TML, halotti anyakönyv, Tolna, 102/1919. (Farkas József); 104/1919. (Horváth János); 105/1919. (Horváth József); Plébánia Hivatal, Tolna, 112/1919. (Farkas József); 113/1919. (Horváth János); 114/1919. (Horváth József).
 

[52] Sz. Bányai Irén: Egy fénykép a fehérterrorról. Dunatáj, 1979, II/ 1. 18–26.
 

[53] Tolna Megyei Népújság, 1969. március 2. (Farkas özvegye, rosszul emlékszik a postamester nevére, Dobrik Gézáról beszél.)
 

[54] MNL TML, Tolna község, közigazgatási iratok, 3455/1919.
 

[55] PRÓNAY: i. m. 171.
 

[56] MNL TML, MSZMP MB Archívum, Gy/a-38., Gaál Dezső visszaemlékezése.
 

[57] PRÓNAY: i. m. 188.
 

[58] SZ. BÁNYAI: Egy fénykép a fehérterrorról… 18–26.
 

[59] Kioltott fáklyák. Emlékezések a fehérterror pedagógusáldozatairól. Budapest, 1963, 135–140.; Kernné Magda Irén: Híres paksi elődeik. Életrajzi gyűjtemény. Paks, 2009, 90–91.

Ezen a napon történt december 26.

1942

Budapesten megkezdődik a villamosközlekedés a Horthy Miklós körtér (ma: Móricz Zsigmond körtér) és a Déli pályaudvar közöttTovább

1944

A németek fölrobbantják az Esztergomot és Párkányt összekötő Mária Valéria hidat.Tovább

1991

Felbomlik a világ legnagyobb területű állama, a kommunista Szovjetunió, megalakul a Független Államok KözösségeTovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

ArchívNet 2024/5-6.

Tisztelt Olvasók!

Az ArchívNet idén utoljára jelentkezik friss lapszámmal. Az idei utolsó, összevont lapszámunkban megjelent forrásismertetések országunk határain belülre és kívülre kalauzolják az olvasókat. A publikációk foglalkoznak az első világháború után évekig rendezetlenül maradt magyar-osztrák határkérdés utóéletével, a második világháború alatt Magyarország határaitól távol zajlott Don-kanyarbeli harcokkal, a Budapesten, azonban hivatalosan az Egyesült Államok területén tartózkodó Mindszenty József menedékével, valamint a kárpátaljai magyarság identitásának kérdésével.

Az idei harmadik számunkban jelent meg Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Vármegye Soproni Levéltára) forrásismertetése, amelyben a szerző a nyugat-magyarországi kérdés rendezésének az utóéletéről mutatott be egy dokumentumot. Az ismertetés időközben kétrészesre bővült: mostani számunkban egy újabb irat kerül bemutatásra, amely a magyar felkelők okozta károk megtérítésének az ügyéhez szolgáltat további információkat.

Egy másik ismertetés folytatása is friss számunkban kapott helyet. Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) Tuba László hadnagy harctéri naplóját adja közre. A második rész a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a Don menti tevékenységét mutatja be 1942. június 28-tól szeptember 12-ig. Az eddig publikálatlan napló a zászlóalj történetének egyedülálló forrása, mivel mindezidáig kevés korabeli kútfő volt ismert a csáktornyai egység doni működésére vonatkozóan.

Mindszenty József bíboros menedékének ügyét Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy sajátos szempontból világítja meg. A szerző az Associated Press korabeli tudósítója, Anthony Pearce cikkei, megnyilvánulásai – illetve a magyar állambiztonságnak adott jelentések – alapján elemzi, hogy az újságíró milyen módon kezelte, adott hírt a budapesti amerikai követségen tartózkodó Mindszenty helyzetéről.

Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) egy, a kárpátaljai magyarságra vonatkozó sajátos elképzelést, valamint annak utóéletét mutatja be. Balla László az 1970-es évek közepén publikált cikksorozatában fejtette ki álláspontját a „szovjet magyarok” fogalmáról, a „szovjet magyarság” mibenlétéről. Balla elgondolása nem okozott osztatlan sikert, és mint a bemutatott külügyi dokumentumok is bizonyítják: a magyar-szovjet viszonyra is kihatással volt.

Az idei utolsó számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kézirataikat. Köszönjük továbbá a 2024. évben, a korábbi számainkba ismertetéseket küldő szerzőinknek is a bizalmát, amiért megtisztelték szerkesztőségünket írásaikkal. A jövőbe tekintve: az ArchívNet 2025-ben is várja a forrásismertetéseket a 20. század gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténetére vonatkozóan.

 

Budapest, 2024. december 18.

Miklós Dániel
főszerkesztő