Kikiáltani a független Erdélyt vagy elfogadni a második bécsi döntést? – A Kommunisták Romániai Pártja Erdélyi és Bánsági Tartományi Bizottsága vargabetűi 1940 júliusa és szeptembere között

Bevezető

 

Az 1940-es év az egykori Magyar Királyságtól Romániához csatolt országrészben sokak számára jelentett váratlan fordulatot, és többen kerültek az akkori események miatt olyan helyzetbe, hogy felül kellett bírálniuk addigi döntéseiket. Voltak, akiknek élete vágya teljesedett be a második bécsi döntéssel,[1] de voltak olyanok is, akiknek az addigi karrierje egy csapásra megsemmisült, elsüllyedt a múltban. Rengeteg egyéni sors vett nem várt fordulatot, és emberek sokasága került így lépéskényszerbe.

Ahogy mondani szokás, a változás ott volt a levegőben. Az izgatott – mások esetében éppen ellenkezőleg: rettegéssel telített – várakozást Besszarábia 1940. júniusi szovjet megszállása fokozta. Nyilvánvalóvá vált, hogy a két világháború közötti időszak nagyhatalmi status quója felborult, s ez a folyamat nemcsak Németország tőszomszédságában éreztette hatását, hanem elérte Romániát, s azon belül Erdélyt is. Az ezt követő időszak azon történelmi pillanatok közé sorolható, amelyek rengeteg lehetőséget tartogattak magukban, s a végül megvalósult kifejlet (a második bécsi döntés és annak a román részről fegyveres ellenállás nélküli elfogadása) csak egy volt a számos lehetséges variációból. A magyar és a román állam hivatalos propagandája (revizionista versus antirevizionista) kevés teret hagyott más jövőképeknek. Ezek mégis óhatatlanul felsejlettek, s mint ilyenkor sokszor, újra előkerült Erdély függetlenségének az ideája. A szovjet befolyás alatti, népkormány vezette független Erdély jelszavát ugyan csak Szamos tartományban adták ki az erdélyi kommunisták 1940 augusztusában, s azt még abban a hónapban meg kellett változtatniuk, mégis az eset érdekes közjátéka az akkori eseményeknek. Az Erdélyi és Bánsági Tartományi Bizottság[2] hamarosan magyarázkodásra kényszerült e tekintetben, s 1940 szeptemberére már nem volt kérdés: a realitásokat elfogadva az észak-erdélyi kommunisták a második bécsi döntést követően a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) tagjai lettek, és kiváltak a Kommunisták Romániai Pártjából, ahová tizenkilenc évig tartoztak. Írásomban ennek a rövid, de ugyanakkor eseménydús és ellentmondásos időszaknak a bemutatására teszek kísérletet.

A Kommunisták Romániai Pártja (KRP), a Kommunista Internacionálé szekciója 1921-ben alakult meg, miután május 8-i kongresszusán a kommunisták elszakadtak a Romániai Szociáldemokrata Párttól (RSZDP) és kimondták, hogy alárendelik magukat a Kominternnek.[3] Ezt követően az államvédelmi szervek a Moszkva iránti elkötelezettség, a húszas évek elejének terrorakciói[4] és a Tatar-Bunar-i lázadás[5] PCRmiatt szovjet ügynököket láttak bennük. 1924-ben a román állam betiltotta a KRP működését. Elkobozták a párt archívumát, bezárták az épületeit és a párt mintegy kétezer aktivistája illegalitásban kényszerült folytatni a tevékenységét. A párt kongresszusait ezután külföldön tartották. 1925-ben létrehozták a Munkás-Paraszt Blokkot (BMȚ),[6] amelyik a párt fedőszerveként vett részt a romániai választásokon.

 

Kommunista párttagkönyv 1923-ból
ANR ANIC. Fond ISISP. FP. 91.

A kommunista eszmének nem sikerült széles tömegmozgalommá válnia, a KRP ténylegesen egyfajta politikai szektaként működött Romániában. Arra vonatkozólag, hogy hányan lehettek azok, akik párttagság nélkül szimpatizáltak a kommunistákkal, csak becsléseink lehetnek. Amit biztosabban tudunk: a párttagkönyvvel rendelkezők körében többségben voltak a kisebbségiek, és azok közül is a legnagyobb csoportot a magyarok alkották.[7] Így főképp Erdélyben és Besszarábiában voltak támogatói, a BMȚ szavazóinak kétharmada is Erdélyből került ki. Abban, hogy a kommunistákat a romániai kisebbségiek nagyobb mértékben támogatták, az erdélyi és bánsági munkásmozgalmi hagyományok mellett az is szerepet játszhatott, hogy a párt kisebbségpolitikai álláspontja vonzó lehetett a nemzetiségi elnyomástól szenvedők számára. A kisebbségi kérdésben ugyanis a KRP a Komintern 1924-es, ötödik kongresszusán kidolgozott álláspontot tette magáévá, mely elítélte az első világháborút lezáró békerendszert, és az utódállamok kommunista pártjait a kisebbségek „nemzeti forradalmi mozgalmainak” támogatására szólította fel. Nemcsak az önrendelkezésre való jogot mondta ki, hanem azt is, hogy ezeknek a népeknek joguk van a teljes politikai elszakadást választani. A határozat kitért Erdély kérdésére is, amelynek – Dobrudzsához hasonlóan – a Romániától való elszakadását és függetlenségét javasolta.[8] A Komintern álláspontja Erdély, valamint a kisebbségek kérdésével kapcsolatban alig változott a harmincas évek közepéig. A Komintern rendelkezéseit rendszerint a pártfegyelemnek megfelelően végrehajtó KRP egyik legjelentősebb területi szerve a kolozsvári székhelyű erdélyi és bánsági bizottság volt, melyet 1935-től a Kommunisták Romániai Pártja Erdélyi és Bánáti[9] Tartományi Bizottságának neveztek.
 

Georgi Dimitrov bronzszobra Szófiában

 

A Komintern VII. kongresszusát előkészítő munkálatok 1934 májusa és júliusa között zajlottak, melyek végén már látni lehetett, hogy az addigi irányvonal – amelynek fontos pontja volt a „szociálfasizmus” elleni harc és a kisebbségeknek a nemzeti-forradalmi mozgalmak révén történő forradalmasítása – egyre kevésbé élvezi Sztálin támogatását. Ennek megfelelően a KRP is változtatott addigi irányvonalán, és 1935. februári határozatában már nem a nemzeti-forradalmi célkitűzések, illetve a „szociálfasizmus” elleni harc szerepelt kiemelt helyen, hanem a népfront megvalósítása. Az 1935. július 25-én megkezdődött VII. kongresszuson nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzeti-forradalmi mozgalmakat elgondoló, a cordon sanitaire[10] országait imperialista államokként felbontani akaró Komintern ideje lejárt. A bolgár Georgi Dimitrov[11] vezette Komintern az antifasiszta népfrontot szerette volna létrehozni, és a náci Németországban találta meg a kommunizmus legfőbb kihívóját.
 

Fóris István
ANR ANIC. Fond ISISP. FP. F/77.

A bolgár Boris Stefanov[12] – a KRP 1936 és 1940 közötti főtitkára – 1936 novemberében hívatta magához Prágából az ausztriai Semmeringbe Fóris Istvánt,[13] aki azt a feladatot kapta, hogy térjen haza Romániába, és álljon a párt legálisan működő szerveinek az élére. A KRP vezetősége területi szempontból megosztottan működött: a Központi Bizottság Romániában, a Politbüró[14] pedig Prágában székelt. Fóris kinevezésével ez még bonyolultabbá vált, ugyanis az ő tevékenységével párhuzamosan az országban tovább folytatta működését a KRP „illegális titkársága” is Breiner Béla[15] vezetésével. Fóris feladata tehát az volt, hogy a párt „legális” munkáját vezesse, valamint koordinálja a „burzsoá” pártokkal kezdeményezett népfrontos tárgyalásokat.[16] Fóris 1936 és 1937 fordulója környékén érkezett Romániába, és  nekifogott a népfront megvalósításához, amelyet kezdetben a Nemzeti Parasztpárt köré terveztek felépíteni. A Iuliu Maniu[17] vezette párt azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: először „megnemtámadási” szerződést[18] kötött a legionáriusokkal,[19] majd elveszítette az 1937. decemberi választásokat. Az, hogy egyik pártnak sem sikerült a kellő többséget[20] megszereznie, lehetőséget adott II. Károly román királynak arra, hogy 1938-ban bevezesse személyi diktatúráját. Fórisék ekkor még úgy ítélték meg, hogy a király tekintélyelvű rendszere jelenti a kisebbik fasiszta veszélyt a legionáriusokkal szemben, s így arra törekedtek, hogy a frissen létrehozott korporatív szervezetekbe bekerüljenek.

II. Károly román király 1938-ban
 

A következő nagy fordulatot a Molotov–Ribbentrop paktum megkötése hozta: a világ többé-kevésbé döbbenten és csodálkozva értesült 1940. augusztus 23-án, hogy a „békepolitika harcosa” és a náci Németország között megnemtámadási szerződés született. A megegyezésnek része volt egy titkos záradék is, amely alapján a két hatalom felosztotta a közöttük elterülő térséget, és Németország elismerte az 1918 óta Romániához tartozó Besszarábiára vonatkozó szovjet igényeket is.[21] A reálpolitikai és nagyhatalmi megfontolások alapján mindkét fél számára előnyös megállapodás[22] azonban ideológiai szempontból már nehezebben volt indokolható. Az a hatalom, amelyet Dimitrov 1935-ben még a legreakciósabb és legimperialistább terrorista diktatúraként értelmezett, 1939 augusztusa végétől a Szovjetunió de facto szövetségesévé vált. Sztálin csak Lengyelország német megtámadása után, szeptember 7-én fogadta Dimitrovot Andrej Alekszandrovics Zsdanov[23] és Vjacseszláv Mihajlovics Molotov[24] jelenlétében. A Komintern főtitkára ekkor tudta meg azt is, hogyan viszonyul a szűk szovjet vezetés a kitört háborúhoz. Sztálin szerint a háború végső soron a szovjet érdekeket szolgálta azzal, hogy a nyugati hatalmak egymás ellen indultak harcba. Lengyelországgal kapcsolatban pedig azt jegyezte meg, hogy az nem egyéb, mint egy fasiszta állam, amelyik elnyomta az ukránokat és a fehéroroszokat. Ugyanakkor arra kérte Dimitrovot, hogy mondjanak le a népfrontos politika jelszavairól, és arról a tézisről is, amely szerint a fasizmus a háborús agresszió fő forrása.

Sztálin egy 1937-ben készült, 1940-ben publikált propagandaképen

 

A beszélgetés nyomán Dimitrov összeállította a Komintern Titkársága 1939. szeptember 9-i direktíváit, amelyek Sztálin szavait idézték. Eszerint a háborút két kapitalista tábor vívta egymás ellen a világ uralmáért. A háborúban résztvevő országok kommunistái azt a feladatot kapták, hogy folytassák a háborúellenes működésüket azzal, hogy leleplezik annak imperialista jellegét. Továbbá a népfrontos politikát megelőző álláspontnak megfelelően újra arra utasították őket, hogy az „áruló” szociáldemokraták ellen harcoljanak. A Komintern újabb váltását nehezen tudták lefordítani a népfrontos politikára hangolódott romániai kommunisták, mert a KRP nem kapott egyelőre külön instrukciókat, hogy mi is lenne a teendő ebben az esetben. Az 1939 nyarán Moszkvába utazott Stefanov ugyan azt kérte, hogy a KRP küldjön valakit a Kominternhez, akinek külön kifejthetik az irányváltásból következő teendőket, de erre az utazásra egészen 1940 tavaszáig nem került sor. Így nem maradt más, mint az, hogy a KRP vezetői a moszkvai rádiót hallgatva és a szovjet sajtót olvasva kitalálják, mit várhat el tőlük Sztálin. Ez eredményezte az 1939 októberében megjelentetett propagandakiadványt, amelyikben a KRP a szeptemberben elindult háborút „imperialistának”, a Molotov–Ribbentrop paktumot pedig „Európa békéje szilárd alapjának” nevezte. A KRP kívülálló mivoltát hangoztatta a „két imperialista tábor” háborújában, s azt is kifejtette, hogy ebben a helyzetben az „egyetlen békét akaró” hatalom továbbra is a Szovjetunió maradt.[25] Sztálin akarata így Komintern-direktívává, ez pedig KRP-irányvonallá alakult.
 

Breiner Béla vöröskatonák társaságában
1919. ANR ANIC. Fond Institutul de Studii Istorice și Social-Politice de pe lângă C.C. al PCR. Fototeca; Portrete. B/289.

 

Fóris István Breiner Béla 1940. márciusi halála után került a KRP élére. A Komintern hívásának engedelmeskedve egy fiatal, frissen a KB-ba választott párttaggal, Teohari Georgescuval[26] átszöktek a román–orosz határon és Moszkvába utaztak, hogy a Komintern vezetőségétől eligazítást kérjenek, melyek is a KRP feladatai ebben a helyzetben.[27] Így őket a szovjet fővárosban érte Besszarábia és Észak-Bukovina Szovjetunióhoz való csatolásának a híre. Maga a bukaresti vezetőség Iosif Chișinevschi[28] KB-tag vezetésével szűk körben örömét fejezte ki az események ilyen fordulata miatt, azonban nem adtak ki rendelkezéseket az új helyzetre vonatkozóan. Azok a kommunisták, akik tudtak arról, hogy a Sziguranca[29] ismeri őket, arra törekedtek, hogy átjussanak a határon a „szabadság földjére”, vagyis a Szovjetunióba.  A román hatóságok megtorlása ugyanis nem késett: az 1940. június 28-ról 29-re virradó éjjel elrendelt általános mozgósítást június 29-én az ismert kommunisták letartóztatása és internálása követte.[30] II. Károly és a Gigurtu-kormány[31] szovjet nyomással szembeni tehetetlenségét és a tartomány fegyveres ellenállás nélküli feladását precedensértékűnek vélte a másik két állam – Bulgária és Magyarország –, amelyek területi követeléseket fogalmaztak meg Romániával szemben. A bolgárok Dél-Dobrudzsára, míg a magyarok Erdélyre vagy annak egy részére tartottak igényt.[32]

Besszarábia és Észak-Bukovina Szovjetunióhoz csatolása azt az érzetet kelthette a Romániában maradt és a Ribbentrop–Molotov paktum titkos záradékát nem ismerő kommunisták számára, hogy nemsokára sor kerülhet az „osztályok feletti társadalom” megteremtésére. Különösképpen az erdélyiek körében volt erős ez az érzés. Mivel a bukaresti központ nem tájékoztatta a párttagokat a követendő irányról, 1940 júniusában az erdélyi tartományi titkárságon belül éles vita bontakozott ki a szükséges lépésekről. A Románia területi egységét mindenek elé helyező, a status quo fenntartására berendezkedett népfrontos politika nyilvánvaló bukása után a KRP visszatért a kisebbségi kérdésben a nemzeti-forradalmi vonalra. Ezt továbbgondolva egyre nagyobb népszerűségnek örvendett egyes tagok körében azon ötlet is, hogy kiáltsák ki a független, népkormány által vezetett és szovjet védelem alatt álló erdélyi köztársaságot.[33]

A „Független Erdély” jelszavát a különböző bizonytalanságok ellenére augusztus elején bocsátották ki. A KRP erdélyi és bánsági tartományához tartozó Szamos tartományi szervezete kiáltványában a „kizsákmányolt, elnyomott” Besszarábia felszabadulását és a román diktatúra elnyomását állította szembe, valamint az internálásokat, rekvirálásokat végző román kormányt és a nemzetiségi jogokat tiszteletbe tartó, földosztást megvalósító szovjetet. Míg 1848-ban az erdélyi népek megkérdezése nélkül Magyarország magának követelte a tartományt, addig 1918-ban Románia járt el ugyanígy. Kijelentették, hogy 1940 közepén Berlin, Budapest és Bukarest számukra ugyanazt jelenti: a fejük felett meghozott döntéseket. Ezután Horea erdélyi román parasztfelkelőre, Dózsa Györgyre, Avram Iancura és Bem Józsefre hivatkoztak, mint az erdélyi függetlenségi és forradalmi hagyomány előképeire, akik „karddal és kaszával” küzdöttek a mindenkori elnyomás ellen. Végezetül pedig harcra hívták az erdélyieket a népek önrendelkezési jogáért egészen az elszakadásig, az erdélyi népek testvériségéért, valamint egy „szabad, demokratikus, független Erdélyért”. (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

Hasonló szellemben, de nagyobb visszafogottsággal fogalmazott a hónap végén a KRP Erdélyi és Bánsági Tartományi Bizottságának a kiáltványa. „Önrendelkezési jogot Erdély és a Bánság elnyomott népeinek, egészen az országtól való elszakadásig! Népkormányt akarunk! Barátságot akarunk az első munkás és parasztállam népeivel! Éljen Románia munkásságának, parasztságának és összes dolgozóinak forradalmi, népi egységfrontja! Éljen az Erdély és Bánság népeinek békéjét, s az egészen az államtól való elszakadásáig terjedő önrendelkezési jogát biztosító és megvalósító népkormány!” – írták.[34] Az augusztusban kiadott második kiáltvány a korábbi korrekciójaként értelmezhető. Habár az önrendelkezési jogot és a népkormány felállítását továbbra is benne hagyták, de olyan mondatok is bekerültek, amelyek alapján az előbbire csak azután kerülhetett volna sor, ha előbb népkormány áll fel Romániában, s az – értelemszerűen – elnézőbb lesz az önrendelkezési törekvésekkel kapcsolatban.

 

Kertész Rezső
ANR ANIC. Fond ISISP. FP. K/14.
 

Az erdélyi kommunisták által augusztusban kibocsátott kiáltványok közötti eltérés Bukarestnek köszönhetően jött létre. Az történt ugyanis, hogy Iosif Chișinevschi – Fóris hiányában – kétértelmű választ adott az erdélyi kommunisták június végi kérdésére, akik az elszakadásig terjedő önrendelkezéssel kapcsolatban kérdezték. Chișinevschi üzenetét ráadásul a futár sem értette jól, s így a szóbeli közlés végeredményben az erdélyi kommunisták körében (maga a kérdés is tőlük származott) akkor uralkodó hangulatnak inkább megfelelő jelszó kiadásához vezetett.[35] Így az erdélyi és bánsági titkárság az első kiáltványt követően magyarázkodásra kényszerült. A feltehetőleg Kertész Rezső[36] által megfogalmazott levélben a titkárság elismerte, hogy lépésük tévedés volt. „Nem akarunk sem román, sem magyar imperializmust, függetlenek akarunk lenni” – magyarázták. Viszont annak a lehetőségét sem vetették el, hogy ha a királyi diktatúra megbukna, akkor újra egyesüljenek „az Ókirályság forradalmi népeivel”. Véleményük szerint ez a kérdés azonban csak akkor válhat aktuálissá, ha az elszakadáshoz való jogot már gyakorolják. A népkormányt megelőzően létrehozandó néptanácsokkal kapcsolatban Sztálin és Berija[37] munkáira hivatkoztak, illetve azokra a tapasztalatokra, amelyeket az 1919-es magyarországi kommunista hatalomátvétel jelentett. Azonban – a központ ellenkezése miatt – a tanácsok életre hívásának ötletét a meghirdetés után azonnal el is vetették. Továbbá amiatt is mentegetőzésre kényszerültek, hogy túl önállóan léptek fel. Kertésznek újra meg kellett erősítenie a KB-t abban, hogy a Tartományi Bizottságnak semmiféle terve nincs arra, hogy önálló KB-ként lépjen fel, hiszen ahhoz amúgy is a Kommunista Internacionálé beleegyezése kellett volna. „Egész bizonyosak lehettek felőle, hogy Pártunk egységére és a Központi Bizottságunk körüli egységes és elhatározott tömörülésre úgy vigyázok, mint a két szememre” – biztosította a KB-t a levél szerzője.[38]

Az eseményekbe újra a nagypolitika szólt bele, ugyanis a német külpolitikában fordulat állt be Erdély kérdésével kapcsolatban. Ennek két lényeges tényezője volt: az egyik az, hogy Teleki Pál és a magyar katonai vezérkar komoly előkészületeket tett Románia megtámadására, a másik pedig, hogy erre az eshetőségre számítva felmerült annak a veszélye, miszerint a Romániával szembeni bolgár és magyar igényeket jogosnak elismerő Szovjetunió is fegyveresen lépne fel a lehetetlen helyzetbe került állam ellen. A szovjetek elleni háború kirobbantására készülő németek mindenképpen el akarták kerülni, hogy a balkáni béke felboruljon, így tulajdonképpen a németek nyomásán múlott az, hogy végül a románok és a magyarok tárgyalóasztalhoz ültek.[39] Miután a feleknek nem sikerült megegyezniük, a románok kérték a döntőbíráskodást. 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában kihirdetett német–olasz döntés mind a magyarok, mind a románok számára meglepetéssel szolgált, ugyanis egyik fél sem számolt ekkora és ilyen – mintegy 43 000 négyzetkilométer, leginkább Erdély északi részére kiterjedő – területi változással. A döntés mögött az állt, hogy az utolsó pillanatban Hitler megváltoztatta az akaratát a Magyarországhoz csatolandó területtel kapcsolatban.[40] A magyar hadsereg szeptember 5-én átlépte a határt, és megkezdte a terület birtokbavételét. Ezzel szemben a román államot olyan szintű megrázkódtatás érte a „románság bölcsőjének” felfogott országrész elvesztése miatt, hogy a II. Károly-féle rendszer összeomlott, s a külföldre menekülő diktátor helyett fia, I. Mihály[41] lépett a trónra. Eközben a korábbi államberendezkedést a szeptember 14-én kikiáltott „nemzeti-legionárius állam” váltotta fel, amely élére a németbarát Ion Antonescu[42] tábornok került a korábban betiltott és Corneliu Zelea-Codreanu meggyilkolása után a Horia Sima által vezetett Vasgárdával szövetségben.[43]

A második bécsi döntés nem érte teljesen váratlanul az erdélyi kommunistákat, hiszen a „Független Erdély” jelszavának kiadása éppen az ez elleni harc jegyében történt. A magyar hadsereg ünnepélyesen bevonult Észak-Erdélybe, s ez a magyar anyanyelvű lakosság részéről olyan pozitív fogadtatással társult, hogy annak a közkeletű anekdotának adott alapot, miszerint Erdélyben ekkor csak tíz kommunista maradt. Az észak-erdélyi kommunisták ekkor is, mint már annyiszor, úgy döntöttek, hogy nem fognak a néphangulatnak megfelelően viselkedni. Egy-két tucat kommunista a kolozsvári Dermata gyár bejáratához vonult, s ott tüntetett „Erdély kettészakítása” ellen, illetve a független Erdélyért.[44] A Józsa Béla[45] által szervezett megmozdulás nem talált pozitív visszhangra a munkások között, a tüntetőket elzavarták a gyár elől.[46] Tudunk még egy, néhány monostori román, valamint kolozsvári magyar munkás részvételével lezajlott tüntetésről a kolozsvári Városháza előtt, amelyik ugyanígy visszhangtalan maradt.[47]

Míg a magyar katonaság a visszacsatolt területekre vonult be, Kertész Rezső Bukarestbe utazott, ahol azt az utasítást kapta, hogy az észak-erdélyi kommunisták folytassák a működésüket a Kommunisták Magyarországi Pártja szervezeti keretein belül. A Párt Breiner Béla Pirinek becézett feleségét, Ábrahám Paraschivát küldte Moszkvába, hogy az eseményekről tájékoztatást adjon, és az észak-erdélyiekkel kapcsolatban további rendelkezéseket kérjen. Ezt követően alakult újjá a párt észak-erdélyi szervezete. Kertész Rezső lett a titkárság vezetője, Vasile Pogăceanu, Rácz Gyula és Nemes József pedig titkársági tagok. A második bécsi döntés során Magyarországhoz került területet három kerületre osztották, s ezek élére Józsa Bélát (Szamos), Hoványi Ilonát (Kőrös) és Szabó Juliannát (Maros) nevezték ki.

A korábban a Caracalban a román állam által felállított internálótáborba zárt észak-erdélyi illetőségű kommunistákat a román hatóságok az új határhoz vitték, míg az addig Csíkszereda mellett fogvatartottakat Caracalba vitték. Kohn Hillel[48] szeptember 10-én tért haza a lágerből, de az ott összeszedett betegségek miatt novemberig nem vállalt semmiféle munkát. Ezt követően kooptálták csak a Bizottságba.[49]

Kohn Hillel
Erdélyi Múzeum Egyesület Kézirattára. Asztalos Sándor fényképhagyatéka, 125.

 

A magyar hadsereg bevonulását a román hatóságok kivonulása előzte meg, a kivonulás meglehetősen kaotikus helyzetet teremtett az országrészben. Miközben a kommunisták egyik része a végül elmaradt, Maniu által meghirdetett fegyveres felkelés támogatásában gondolkodott, néhányan pedig átszöktek a határon Romániába, a többségük arra készült, hogy együtt éljen az új rendszerrel, s annak a keretei között folytassa az addigi tevékenységét.

Az Észak-Erdélyben maradt kommunisták 1940. szeptember 22-én tartották meg a második bécsi döntés utáni első konferenciájukat Kolozsváron, amelyen Kohn Hillel mellett Kertész Rezső, Rácz Gyula, Nemes József, Pogăceanu Vasile, Bojan Pavel, Szabó Júlia, a gyergyószentmiklósi Molnár-Elekes János és a régeni Czinna Ferenc vettek részt.[50] Az ekkor megválasztott és Kertész Rezső vezette titkárság tagjai Rácz, Nemes és Kohn lettek, míg az ifjúsági vonalat Nonn György kapta. A KMP KB-ba ugyanakkor Kertészt és Ráczot delegálták, póttagok pedig Nemes és Kohn lettek. Az addig Temesváron szakszervezeti vonalon tevékenykedő Jakab Sándort, a kommunista Forradalmi Szaktanács vezetőjét Nagyváradra küldték.

Az ülésen született formális határozatban egyaránt üdvözölték a KRP-t és a Kommunisták Magyarországi Pártját, és miután röviden értékelték az Erdély kettéosztásával kialakult helyzetet, azt vetítették előre, hogy a tartomány mindkét részén „szorosabb lesz a járom, barbárabb lesz a terror, fokozottabb a kizsákmányolás”. Emellett azt ígérték, hogy „hasznos és áldozatkész katonái lesznek a KMP KB-jának.” (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

Miután Chișinevschi kioktatta őket „tévedésüket” illetően, újra elhatárolódtak korábbi „tévedésüktől”,  az Erdély szovjet befolyás alatti függetlenségének eszméjét hangoztató 1940. augusztus eleji kiáltványuktól. „Többek között a következőket mondjuk: Erdély népei felszabadításának kérdésében szem elől tévesztettük – és így súlyos hibát követtünk el –, hogy Erdély népei felszabadítása csakis Románia népei közös forradalmi harcának lehet az eredménye, amely harcban megdöntik az imperialista reakciót, mert enélkül nem létesülhet népkormány, mely az önrendelkezés joggyakorlatát biztosítja. Független Erdély, mely nem közös forradalmi harc eredménye, hasonló reakciós torzszülött lenne, mint a független Szlovákia.”[51] Hozzátették még, hogy továbbra sem akarnak „se a román, se a magyar imperializmus rabszolgái maradni”, s hogy annak ellenére is támogatják az „önrendelkezés akár az elszakadásig” elvét, hogy az augusztusi lépésüket elhamarkodottnak tartják.

A konferencia Kertész kezdeményezését követően olyan jellegű határozatot is hozott, amely a Kominternnel való egyenes kapcsolatfelvételt irányozta elő. Ebből a célból Kohn és Farkas József kivételével majdnem az egész titkárság arra készült, hogy illegálisan átlépik a határt, és a Szovjetunió fővárosába utaznak. Az országrészből így majdnem testületileg távozó titkárság mellé egy ideiglenest is választaniuk kellett. A szervezet fenntartásával és az elkerülhetetlen ügyek intézésével megbízott ideiglenes titkárság vezetője Kohn Hillel, tagjai pedig Farkas József, Szabó Júlia és Hoványi Ilona lettek. Habár sejthető volt, hogy a már korábban Moszkvába utazott Breiner Parascheva (Piri) jelzésére a Komintern intézkedik az észak-erdélyiek ügyében, nem nehéz belelátnunk az akcióba azt is, hogy az elutazók komolyan fontolgatták a Szovjetunióban való maradásukat. Ez különösen igaz Kertész Rezsőre, akinek a felesége már a Szovjetunióban volt, és több ládába pakolta össze azokat a ruhákat és értéktárgyakat, amelyeket magával akart vinni. A sikeres kijutást követően Moszkvában maradt Kertész helyett így Kohn állt a szerény tagságú pártszervezet élére mint az ideiglenes tikárság vezetője. A Breineren keresztül értesített Komintern közben helyben hagyta a KRP KB döntését, és a KMP KB tagját, a kassai születésű Schönherz Zoltánt küldte ki, hogy felvegye a kapcsolatot az észak-erdélyiekkel. Először 1941. február 1-én találkozott Szirmai Istvánnal, a Szamos kerületi titkárság tagjával, akit az észak-erdélyi pártszervezet ideiglenes titkára óvatosságból maga helyett küldött. Schönherz a párt maradék részének a sürgős átszervezését javasolta arra hivatkozva, hogy az a román impérium alatt olyan nagymértékben „dekonspirálódott”, hogy a román hatóságoknál sokkal hatékonyabb magyar nyomozószerveknek nem fog tudni ellenállni, s így az egész hálózat könnyedén és feleslegesen lebukhat. Egy hónappal később Schönherz már egyenesen Kohnnal lépett kapcsolatba, s abban egyeztek meg, hogy az észak-erdélyi szervezetet feloszlatják az ideiglenes titkársággal együtt, hogy ezt követően „a konspirációt megerősítve” építsék majd újjá.[52]

 

Dokumentumok

 

1.  

A Romániai Kommunisták Pártja Szamos Tartományi Bizottságának kiáltványa

Kolozsvár, 1940. augusztus 1.

 

 

Világ Proletárjai Egyesüljetek!

 

Munkások!                                         Földmívesek!                                     Intelektuelek! [!]

Katonák!

 

Szétlőtt falvak és városok ezrei, legyilkolt férfiak, asszonyok, gyermekek milliói, a menekültek végtelen sorai… Ez az imperialista rablók háborújának eredménye.

A királyi diktatúra ezt készíti számotokra is!

Tovább provokál, nem volt elég a Vörös Hadsereg által adott lecke, Besszarábia visszafoglalása.

Besszarábia elnyomott, kifosztott népe szabad!

Itt titeket rúgnak ki a gyárból, – ott a munkásoké a gyár, kizsákmányolóik elkergetve.

Itt elrabolják lovaitokat, szekereiteket, [hogy azt a nagybirtokosok ingyen használhassák]. Ott a paraszté lett a föld – felszerelést, lovat [kaptak hozzá].

Itt [fiaitokat] tisztek verik, földesurak hajtják aratni. Ott leszerelték katona testvéreiteket, s maguknak dolgoznak.

Itt nemzetiségi elnyomás alatt nyögtök, míg ott minden nép szabadon építi nemzeti életét.

Itt szegény zsidó tömegek elleni [antiszemitizmussal] akarnak félrevezetni.

Legjobbjaink internáló táborok és börtönök poklába sínylődnek.

 

Dolgozók!

A magatok és gyermekeitek életét és jövőjét véditek, ha bátran harcba léptek:

az elbocsátások, bérredukciók ellen, béremelésért,

munkanélküliek, koncentráltak asszonyainak segélyéért,

a behívók, rekvirálások ellen, azonnali leszerelésért,

az internálások ellen, a békéért harcoló foglyok azonnali szabadon engedéséért.

 

 

Erdély dolgozó, elnyomott népei

            Magyarok!                                          Románok!                                          Németek!

1848-ban Erdély népeinek akarata nélkül mondták ki Erdély egyesülését Magyarországgal. 1918-ban a megkérdezésünk nélkül dobtak oda a román imperializmus prédájára, mint gyarmatot.

Ma újra B u c a r e s t–B u d a p e s t–B e r l i n urai [döntenek] sorsunk felett.

                             Ne tűrjük tovább!

Őseink évszázadok során kaszával a kézben testvérként küzdöttek magyar, román, német uraik ellen.

Sorsunk felett döntsünk most mi magunk!

Dózsa–Horia–Bem József és Avram Jancu [sic!] jár előttünk.

Fel a harcra!

Az összes itt élő népek szabad önrendelkezési jogáért, a szabad, demokratikus, független Erdélyért.

A szabadságot, békét, függetlenséget, földet és a Szovjetunióval való megegyezést biztositó

 

ERDÉLYI NÉPKORMÁNYÉRT!

 

Rabok legyünk vagy szabadok

[ez] a kérdés válasszatok!

 

                                                                                   A Kommunisták Romániai Pártjának 1940. augusztus 1.                                                    Szamos Tartományi Bizottsága

 

           

 

Jelzet: ANR ANIC, fond 10. 101. sz. filmtekercs, 731–733. sz. képkocka. – Román Nemzeti Levéltár, Nemzeti Történelmi Központi Levéltár, Bukarest (Arhivele Naționale Române, Arhivele Naționale Istorice Centrale, Bucureşti), A Kommunisták Romániai Pártja Erdélyi Területi és Tartományi Bizottága iratai (Comitetul Regional și Teritorial din Transilvania al Partidului Comunist Român) – Gépelt irat mikrofilmes másolata.

 

 

 

2.  

A Kommunista Munkáspárt Észak-erdélyi Bizottságának jelentése (részlet)

Kolozsvár, 1940. november 22.

 

A KMP észak-erdélyi bizottságának 1940. XI. 22-én tartott teljes ülésén a titkár és a KB megbízott elvtárs jelentésének meghallgatása, megvitatása és elfogadása után a következő határozatokat hozta:

 

I. Üdvözlet a KRP és a KMP Központi Bizottságához

 

A T. b. egyhangú lelkesedéssel veszi tudomásul a volt erdélyi és bánsági pártterület bizottságának és a tart. titkárságnak a KRP és a KMP Központi Bizottságához intézett alábbi üdvözlő iratát:

 

Erdély és Bánság népeinek harcos egységét területileg kettészakította a tengelyhatalmak hódító hadiérdeke, Észak-Erdély és a kapcsolt részek újra a magyar földesurak és bankárok politikai igája és kiszipolyozása alá kerültek. Láthatja már mindenki, hogy a háború végén elhalasztott, majd mégis végrehajtott igazságos jóvátételnek csúfolt revízióra azért lett hirtelen szükség, hogy a háború elhúzódása következtében Hitler és Mussolini teljesen hadigépezetük töltelékévé tegyék meg Romániát és Magyarországot. A román határok garantálásából megszületett Románia megszállása. A magyar–német kisebbségi szerződés[53] és nyilas amnesztia[54] pedig Magyarország függetlenségének teljes megsemmisítésének és tökéletes hitleri behódolásának nyitott még tágabb kaput. Erdély területi széttagolásának célja és eredményeként általában szorosabb lesz a járom, barbárabb lesz a terror, fokozottabb a kizsákmányolás mind a két területrészen.

De szorosabb lesz az együtt maradt népeink – a magyar, román, német, zsidó, rutén dolgozó tömegek – harci egysége is. Szorosabb harci egységet teremtünk Magyarország munkás, paraszt, értelmiségi s minden becsületes dolgozójával. Azért, a szabadságért, a földért, a nemzeti önrendelkezési jogokért, a népi kormányért.

22 éven át a KRP KB irányításával vívtunk nehéz, áldozatos harcokat. Románia összes dolgozóinak felszabadításáért. Most a KMP KB irányításával folytatjuk harcunkat, Magyarország minden dolgozójának szabadságáért és fölszabadításáért.

22 év szüntelen harcban, 22 év a sziguránca-terror korbácsa alatt. Doftana, Jilava, Szeben, Erzsébetváros börtöneiben megtépázta, de meg nem törte sorainkat. A harcok lelkesedése és eredményei mindig új és új harcokkal bővítették sorainkat és pártunkat. Ebben a 22 éves szakadatlan harcban proletár lelkünk forradalmi szeretetével forrtunk össze a KRP KB-val. Proletár hűséggel és forradalmi odaadással vettük körül a KRP-nak romániai dolgozóinak szilárd vezető harcosa, [!] Boris Stefanov elvtársunkat.

A forradalmi hűség és ragaszkodás, szeretet a KRP KB és Boris Stefanov elvtársunk [iránt] változatlanul megmarad lelkünkben. […] Törhetetlen ragaszkodás az Erdély és Bánát népei forradalmi hagyományaihoz, Kardos Jakab, Dózsa György, Horea, Cloșca, Crișan, Varga Katalin, Gábor Áron harcos szelleméhez. Szeretet e népek vezére Stalin, [!] a Kommunista Internacionálé és annak kormányosa, Dimitroff [!] elvtárs iránt, akiknek irányítását és tanításait két évtizeden keresztül a KRP KB-n keresztül kaptuk.

Az elmúlt 22 év harci tapasztalatait és eredményeit, forradalmi akaratunkat teljes egészében áthozzuk a Kommunisták Magyarországi Pártjába. Hasznos és áldozatkész katonái leszünk a KMP KB-jának. Rákosi Mátyás hihetetlen bolseviki akarata, hős elszántsága, fennkölt proletár szelleme lebeg előttünk, vezet bennünket utólagos harcainkban.[55]

Mert a harc tovább folyik. Megállás, megtorpanás nélkül folyik tovább. Lenin, Sztálin pártjának, az orosz bolsevikok harcainak nagy tanúságai [!] és tapasztalatai megkönnyítik harci feladatainknak az új körülmények között való felismerését és megértését. A Kommunista Internacionálénak Dimitroff elvtárssal a világ dolgozóihoz eljuttatott tanításai és útmutatásai a háború elleni, a békéért folytatott harcok szilárd útján tartanak bennünket, amíg az új Központi Bizottságunk közvetlenül irányt nem szab harcainknak.

A KRP Erdélyi és Bánát területi bizottságának forradalmi lobogója töretlenül és makulátlanul lengett magasan. Proletár hűséggel és elismeréssel hajtjuk meg ezt a lobogót a KRP KB előtt. Ugyanazt a lobogót töretlenül és makulátlanul lobogtatja tovább a KMP Észak-Erdély és a kapcsolt magyar részek összes dolgozói harci sorai élén. És forradalmi fegyelemmel jelenti a KMP KB-jának, hogy Észak-Erdély és a kapcsolt részek magyar proletársága, szövetséges parasztsága, értelmiségi és minden becsületes dolgozója a KMP harci frontjának sűrűsítésére, megerősítésére, helyén van és helyén marad.

 

Éljen a Kommunisták Romániai Pártjának Központi Bizottsága!

Éljen a Kommunisták Magyarországi Pártjának Központi Bizottsága! […]

 

Jelzet: PIL 878/8. f. 258. ő. e. f. 12–13. – Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, Kommunisták Magyarországi Pártja, a Kommunista Internacionálé Magyar Szekciója – A KMP észak-erdélyi bizottságának 1940. XI. 22-én tartott ülésén hozott határozatok. Kolozsvár – Gépelt másolat.