Trianon és a kassai postások

Bevezető:

Mi történik az állami közalkalmazottal, ha az állam vagy az önkormányzat, melynek szolgálatában áll, megszűnik létezni?[1] Elmenekül, vagy a helyén marad? S amennyiben a maradás mellett dönt, milyen kilátásokkal vág neki a határ- és államjogi változások teremtette új életének? Elbocsátják, nyugdíjazzák, vagy netán átveszik állami szolgálatba? Az elmúlt években számos munka jelent meg az utódállamokból az 1918 utáni Magyarország területére menekülő mintegy 400–420 ezer közalkalmazott Trianon utáni sorsáról.[2] A szlovák történetíráson belül ugyanakkor az új csehszlovák közalkalmazotti réteg kiépülésének a folyamata, illetve ennek kezdeti nehézségei számítanak érdemleges kutatási területnek, melyről azonban ennek ellenére is csak kisebb esettanulmányok láttak eddig napvilágot.[3] Mindebből kifolyólag keveset tudunk azokról a volt magyar közalkalmazottakról, akik nem hagyták el a formálódó Csehszlovákia területét, s valamilyen módon megpróbáltak beilleszkedni az új állam kereteibe. Az alábbiakban arra keresem a választ, hogy miként változtatta meg az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, Csehszlovákia létrejötte, majd a trianoni békeszerződés aláírása azoknak a magyar postai alkalmazottaknak az életét, akik az új állam területén maradtak. A tanulmányban az egyszerűség kedvéért a postás és postai alkalmazott kifejezéseket egymás szinonimájaként használom, miközben tisztában vagyok azzal, hogy az akkori posta- és távírdahivatalok személyzete a levelek kihordásánál jóval sokrétűbb feladatkört látott el.

Kassai postai alkalmazottak 1918 előtt

Vizsgálatom alapját 59, 1924-ben készült személyi kérdőív képezi, melyek segítségével a csehszlovák hatóságok a volt magyar postai alkalmazottak helyzetét kívánták felmérni, majd ezek alapján, illetve a vonatkozó törvények és rendelek értelmében szabályozták az új államhoz fűződő viszonyukat. Noha az alábbiakban elemzésre kerülő személyi akták az 1919 elején Kassán szolgálatot teljesítő postások csupán alig 15%-át jelentik,[4] a felhasznált forrásanyag fontos jelentőséggel bír. Egyrészt általuk konkrét példák segítségével ismerhető meg az utódállamokban maradt magyar közalkalmazottak egy csoportjának Trianon utáni helyzete. Másrészt a postai alkalmazottak esete abból a szempontból is érdekes, mert őket a vasutasokkal együtt többségükben elbocsátották az 1919-es februári sztrájkot követően, így az alábbi esettanulmány egy belpolitikai szempontból érzékeny probléma alaposabb vizsgálatára is lehetőséget ad.
 

Államfordulat, postások és a februári sztrájk

A munkásság és a közalkalmazottak 1919. február elején kitört sztrájkja az akkor már egy hónapja csehszlovák katonai megszállás alatt lévő Pozsonyból indult, s Kassát 1919. február 14-én érte el. Itt elsőként a vasutasok álltak le a munkával, másnap pedig minden üzlet, vendéglő, kávéház és a posta is bezárta kapuit. A csehszlovák kormánybiztosi feladatokat ellátó Ján Sekáč kijárási tilalmat rendelt el, majd a következő éjjel újabb rendeletben mindenkit arra utasított, hogy a hivatalvesztés vagy akár a városból való kitoloncolás elkerülése végett másnap vegye fel a munkát. Noha néhány nappal később a kereskedők kényszeredetten kinyitották boltjaikat és lassan újraindult az élet a városban, a vasutasok és postások sztrájkja tovább folytatódott.

A sztrájkban résztvevő postai alkalmazottak 1919 márciusa folyamán aztán végzést kaptak, melyben csehszlovák részről tájékoztatták őket, hogy mivel szolgálatukat önszántukból elhagyták és oda az általános felhívás ellenére sem tértek vissza, a postaszolgálatból elbocsátottnak tekintendők.[5] 1919. február végén már a kassai szlovák napilap is hirdetésben közölte, hogy a postaigazgatóság új személyzetet toboroz, mivel a „régi magyar alkalmazottak tömegesen hagyják el posztjaikat”.[6] Erre Jozef Jakubec, későbbi kassai postaigazgató úgy emlékezett, hogy a sztrájkhoz szinte minden postás csatlakozott, mindössze egy magyar női alkalmazott és a 18 cseh tagból álló kisegítő személyzet nem. Tőle tudjuk azt is, hogy 1919 áprilisa folyamán a régi, „posztját elhagyó” magyar személyzet helyét fokozatosan új alkalmazottakkal töltötték fel.[7]

Noha a februári sztrájk összefoglaló története még megírásra vár, a kassai postások munkabeszüntetése egyszerre volt visszavezethető szociális és politikai jellegű okokra. A később Magyarországra távozó Kugyeray Ede, pozsonyi postai tanácsos egyrészt amellett érvelt, hogy a postások azért fogtak sztrájkba, mert a csehszlovák államtól nem kapták meg a Károlyi-kormány által ígért háromszáz koronás drágasági pótlékot.[8] Ezt egyébként 1919 márciusában Kornél Stodola, az akkori vasúti és postaügyekkel megbízott szlovák miniszter is elismerte.[9] Másrészt a csehszlovák fél a magyar kormányra mutogatott, mondván, az a felvidéki sztrájkolókat támogatja, s tagadhatatlan, hogy a sztrájk sokak számára az újonnan megalakult csehszlovák állammal szembeni politikai állásfoglalást is jelentett. Egy volt homonnai postai alkalmazott, Andrej Czirner irataiból tudjuk, hogy a személyzet túlnyomó többsége Homonnán is a sztrájk folytatása, vagyis a „csehszlovák hűségeskü letételével szemben foglalt állást”.[10] Czirner egyébként kollégáival 1919 áprilisában Miskolcon járt, hogy ott a csehszlovák szolgálatba lépés felől tájékozódjon. A magyar féltől azt az útbaigazítást kapta, hogy mivel a magyar államtól kapják a fizetésüket, a csehszlovák hűségesküt ne tegyék le. Czirner állítólag már akkor szlováknak vallotta magát, a Homonnára való visszatérés után mégis a sztrájk folytatása mellett döntött és erre buzdította társait is – áll a homonnai járási főnök által aláírt aktájában.

Juraj Slávik

Kassát aztán 1919. június elején visszafoglalta a Magyarországi Tanácsköztársaság hadserege, amely egy pillanatra talán a postásokat is megerősítette döntésük helyességében (bár a homonnaiakra ez nyilván nem vonatkozhatott). 1919. július 5-én azonban a város másodszor is csehszlovák fennhatóság alá került. Az elbocsátott postai alkalmazottak egy hónnappal később memorandumot nyújtottak át Juraj Sláviknak, Kelet-Szlovákia akkori csehszlovák kormánybiztosának, melyben az elbocsátásukra vonatkozó határozat ellen fellebbeztek. Slávik a szöveget ugyan átvette, de közölte a delegációval, hogy elbocsátásuk véglegesnek tekintendő. A kormánybiztos kijelentését akkor Ferdinand Rott postaigazgató is megerősítette, aki az 1919 és 1924 közötti időszakban állt a kassai posta élén.[11] Nem sokkal ezt követően hivatali elődje, Scheffer Ferenc volt magyar postaigazgató többekkel Budapestre utazott, hogy az elbocsátott postások helyzetével kapcsolatban tájékozódjon. Hollós József államtitkár, a magyar Posta és Távírda vezérigazgatója azonban azt üzente, hogy „aki megszállott területen van, lehetőleg maradjon is ott, lépjen alkalmazásba,” noha Scheffertől tudnia kellett, hogy erre már nincs lehetőségük.[12] Mindeközben a kassai sajtó arról értesült, hogy Rott 23 volt postai alkalmazottat mégis visszavett hivatalába.[13]

Grosschmied Géza

 

1919. ősz folyamán Kassán széleskörű társadalmi kezdeményezés indult az elbocsátott közalkalmazottak, így a postások segélyezése érdekében is, amelyhez városi tisztviselők és számos gazdag kassai polgár, például Baurnebl Szilárd sörgyáros, Bródy Frigyes kereskedő és Grosschmied Géza, Márai Sándor édesapja is csatlakozott. Ennek eredményeképpen 1919 és 1923 között több száz volt magyar közalkalmazott részesült legalább egyszeri, két-háromszáz korona összegű segélyben.[14]

1919 decemberében aztán Ferdinand Rott arról nyilatkozott a helyi sajtónak, hogy az elbocsátott tisztviselők ügyében még várja a postaügyi minisztérium döntését és azt is hozzátette, hogy akinek meglesz a csehszlovák illetősége, annak „minden valószínűség szerint” rendezik a helyzetét.[15] Több mint két év telt el, amikor 1922. augusztus 8-án a volt postai alkalmazottak négyfős küldöttsége Rottnál járt, és arra kérték a postaigazgatót, hogy a minisztériumhoz több alkalommal beadott, a visszavételükre vonatkozó kérelmük elbírálását sürgesse meg. Pechár László volt posta-főfelügyelő, a küldöttség szónoka azt is hangsúlyozta, hogy „már a negyedik tél előtt állunk és mindannyian a legelképzelhetetlenebb foglalkozást űzzük, csakhogy családjainknak a mindennapi kenyeret szűkösen meg tudjuk szerezni.” A postások ugyanitt hivatkoztak arra a 30‒40 munkatársukra, akiket már visszavettek szolgálatba. Miután a szlovák postaigazgató állítólag szóváltásba keveredett Pechárral, a küldöttségnek csak ennyit válaszolt: „vallják be, hogy hibáztak és kérjenek amnesztiát.”

 

1922. augusztus 11., 12.

 

A kassai postások ezt követően döntöttek úgy, hogy egyenesen a minisztériumhoz fordulnak, helyzetük megoldására azonban még több mint két évet kellett várniuk.

 

A volt magyar közalkalmazottak helyzetének szabályozása Csehszlovákiában

A csehszlovák törvénykezés a „volt magyar [...] tisztviselők viszonyainak szabályozásaként” nevezte meg azt a folyamatot, melynek eredményeképpen a Csehszlovákia területén maradt egykori magyar közalkalmazottak állami szolgálatba való átvételéről, nyugdíjazásáról, valamint esetleges elbocsátásáról döntöttek.[16] Jogi alapul az 1920. április 15-én hozott 269. számú törvény szolgált, melyet a néhány hónappal később kiadott 1920/428. számú kormányrendelet alapján kellett végrehajtani, s amely a Szlovákia és Kárpátalja területén fekvő postahivatalok és távírdahivatalok volt magyar személyzetére is vonatkozott.
 

Azoknak az egykori közalkalmazottaknak, akik állami szolgálatba kívántak lépni, illetve igényt tartottak a nyugdíjra, a törvény életbe lépését követő 60 napon belül kérelmet kellett benyújtaniuk az illetékes hatóságokhoz. A kérelem pozitív elbírálásának, pontosabban a szolgálatba való átvétel és a nyugdíjazás egyik alapfeltétele volt, hogy az adott személy csehszlovák állampolgársággal és ún. községi illetőséggel bírjon,[17] vagy legalábbis ezek megszerzése hatóságilag igazolhatóan folyamatban legyen a kérelem beadása idején. Azok, akik állami szolgálatba kívántak lépni, kötelesek voltak ezen felül letenni a csehszlovák hűségesküt – ha azt korábban nem tették volna meg –, másrészt egyéb szakmai és az államnyelv ismeretével kapcsolatos követelményeknek is meg kellett felelniük.

Noha a törvény által előírt feltételek és lehetőségek világosak voltak mindenki számára, a kassai postások helyzetének elbírálásában mégis a februári sztrájkban való részvétel vált döntő tényezővé, hiszen jó néhányan az erre való hivatkozással vesztették el nyugdíjra való jogosultságukat. Az ő esetükben az 1920/269. számú törvény 7. §-ára hivatkoztak, amely kimondta: a „szolgálatból minden igény nélkül el fognak bocsáttatni azok, akik az államhatalomnak a cseh-szlovák köztársaság által történt átvétele óta a jelen törvény hatályba léptéig terjedő időben a cseh-szlovák állam biztonsága ellen bűncselekményt követtek el.”

 

 

Sérelemre főként a kettős mérce alkalmazása adott okot. A postai alkalmazottak többsége ugyanis Szlovákia-szerte részt vett a februári sztrájkban, az azonban, hogy ez a cseh-szlovák állam biztonsága elleni bűncselekménynek számított-e vagy sem, mindenkinél külön elbírálás alá esett, így többeket a sztrájkolás ellenére visszavettek hivatalukba.

 

Természetesen voltak, akik az egész folyamatot jogellenesnek ítélték meg. A már idézett Kugyeray Ede azt is ki merte mondani, hogy a postások helyzetének rendezését politikai szempontoknak rendelték alá, ez azonban rajtuk már nem sokat segített.

 

1923. február 23.

 

A kormányrendelet végrehajtása részben emiatt késhetett több mint négy évet, ami az érintettek számára nyilvánvalóan frusztráló és kiábrándító volt. 1924 szeptemberében már az újságok is arról írtak, hogy az elbocsátott postások nyugdíját végre elismerte a Csehszlovák Postaügyi Minisztérium, s azt az ígéretek szerint 1920 júniusáig visszamenőleg ki fogják utalni számukra.[18]

A Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium utasításai alapján a szabályozás menetét – amely tehát csak 1924 tavaszán indult – a Zsupáni (értsd: megyei) Hivatal irányította. Az 1920/428. számú kormányrendelet végrehajtása keretében nemcsak a volt közalkalmazott csehszlovák állampolgárságát és községi illetőségét igazoló dokumentumokat kellett benyújtani, hanem olyan személyi átvilágítást is végrehajtottak, melynek során az illető anyagi és családi helyzetén túl, politikai beállítódása és a csehszlovák állami iránti lojalitásának mértéke is vizsgálat alá került. Ezeknek az információknak az összegyűjtése céljából egy rendszeresített kérdőívet használtak, amelynek kitöltését a Kassai Rendőrigazgatóság egyik munkatársára bízták, onnan küldték tovább az állami felügyelet alá tartozó Városi Jegyzői Hivatalba, ahol maga a hivatal vezetője, egyben kormánytanácsos hagyta jóvá.

 

1.	Pontos és teljes név, saját helyesírás szerint. (A korábbi hivatalos név feltüntetésével). Állandó lakhely
2.	Születési dátum és hely
3.	Hol tanult?
4.	Az államnyelv ismeretének szintje
5.	Más nyelvek ismeretének szintje
6.	Jelenlegi foglalkozása
7.	Nemzetiség: a) amelyhez tartozónak vallja magát,                     b) származás szerint
8.	Rövid életrajz, különös tekintettel a hosszabb ideig (több mint két év) külföldön eltöltött időszakra. Hol és meddig volt alkalmazásban az államfordulat előtt és után?
9.	Hitfelekezet
10.	Vagyoni és kereseti viszonyok, tekintettel a háztartása tagjaira is; munkaképesség. A (gondozott) gyermekek kora, neme és adott esetben foglalkozása
11.	Háztartását milyen nyelven és szellemben vezeti? Gyermekei milyen iskolába járnak? Ha nem cseh-szlovák tanítási nyelvű iskolába, milyen okból?
12.	Milyen társadalmi körökkel érintkezik?
13.	A politikai államfordulat előtti viselkedés; voltak-e újságban megjelenő vagy önálló publikációi? Melyek ezek?
14.	A politikai államfordulat alatti és utáni viselkedés; milyen a jelenlegi politikai viselkedése az állam szempontjából? Vannak publikációi? Melyek ezek?
15.	Milyen emberként ítélik meg az alábbi társaságokban? a/ szlovák hazafias, b/ közömbös, c/ a csehszlovák állammal szemben ellenséges	a) b) c)
16.	Vannak-e a csehszlovák állam szempontjából különleges érdemei vagy említésre méltó vétkei? Melyek ezek?
17.	Egyéb megfigyelés vagy körülmény (jellem, stb.)
18.	Amennyiben viselkedése összességében nem ítélhető „lojálisnak”, azoknak a körülményeknek a felsorolása, amely alapján ez bizonyítható. Továbbá feltüntetni azoknak a személyeknek a nevét, akik mindezt alá tudják támasztani. Szükség esetén feltüntetni azoknak a személyeknek a nevét is, akik további megbízható információkkal szolgálhatnak a vizsgált személyről.
19.	Az állampolgárság és a községi illetőség meglétének szempontjából lényeges körülmény részletes leírása
20.	Az információt szolgáltató hivatalnok aláírása
21.	A hatósági szervek egyéb megjegyzései

           

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Csehből fordította: Szeghy-Gayer Veronika)

 

A begyűjtött anyagok alapján – amelyhez szükség szerint  az államügyészségről és a katonai ügyészségről szerzett igazolást is csatoltak az illető büntetlen előéletéről – a volt közalkalmazott helyzetének végleges szabályozására maga a Városi Főjegyzői Hivatal vezetője tett javaslatot.[19]

A személyi akták minden melléklettel együtt aztán a Zsupáni Hivatalhoz kerültek, ahol általában a zsupán megerősítette a jegyzői hivatal javaslatát, és az aktát elbírálás végett továbbította a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztériumba. Fontos kiemelni, hogy a Kassai Állami Levéltárban kutatott anyag nem a végleges döntést, hanem a közalkalmazott helyzetének szabályozására vonatkozó zsupáni javaslatot tartalmazza, amelyet nagy valószínűséggel a minisztérium később jóváhagyott, és csak ritka esetben írt felül.

Erről a bürokratikus és hosszadalmas hivatali ügymenetről már a kor embere is sarkalatos véleményt alkotott: „Az elbocsátott postások aktái Prágából Pozsonyba, Ungvárra, Kassára s innen vissza Prágába vándorolnak; már csak egy csendőr, csak egy finánc, majd a sóhivatal főnökének véleményezését kell bevárni, s meglesz a nyugdíj... Beérkezik a véleményezés is, ekkor kiderül, hogy a harangozó nem nyilatkozott még; nosza, küldjük az iratokat vándorútra.”[20]

 

Nyugdíjazás vagy elbocsátás

Ilyen előzmények után talán nem sokan lepődtek meg azon, hogy az 59 kassai postás közül senki sem térhetett vissza eredeti hivatásához, főleg nem négy-öt évvel az államfordulatot követően. Erre eddig egyébként egyetlen példát találtam, de azt nem a kassaiak körében. A nagymihályi Juraj Szabol azért kerülhetett vissza állásába 1924-ben, mert a járási főnök megfelelő erkölcsi bizonyítványt állított ki róla, „teljesen megbízható és hűséges állampolgárként,” valamint „jó szlovákként” jellemezve. A februári sztrájkkal kapcsolatban persze megjegyezte róla, hogy Szabolt azok a volt munkatársai „terrorizálták és félemlítették meg”, akik 1919 áprilisában Magyarországra utaztak, ezért tartott ki a sztrájk mellett, s tagadta meg a csehszlovák hűségesküt. Végül jelentésében külön kitért arra, hogy a nyugdíj összegéből amúgy sem tudná eltartani még iskolába járó gyermekeit, elbocsátani pedig egyenesen kínos volna, hiszen a februári sztrájkban résztvevő többi homonnait már visszavették aktív szolgálatba. [21]

 

A kassai közalkalmazottak esetében ugyanakkor nem voltak ennyire elnézőek a csehszlovák hatóságok, annak ellenére, hogy majdnem egyharmaduk szlováknak vallotta magát. Ha Ferdinand Rott postaigazgatón múlt volna, többségükre a végleges elbocsátás vár. Rott ugyanis szinte kivétel nélkül elmarasztaló véleményt fogalmazott meg róluk, amely a főjegyző zsupánhoz felterjesztett javaslatába is bekerült, bár többségében nem bizonyult döntőnek. A zsupán ezeket a legtöbb alkalommal felülírta és nyugdíjazásra vonatkozó kérelmet továbbított a minisztériumba, így a vizsgált csoport 76%-a, vagyis összesen 45 fő 1924 és 1925 fordulóján megkapta a várva várt nyugdíjat. A döntés ekkor feltehetően már nem sokat változtathatott mindennapi életükön, hisz – ahogy az személyi aktáikból is kitűnik – addigra kénytelenek voltak pályát módosítani, a 300 koronás nyugdíj pedig alig lehetett elég a tisztességes megélhetéshez, ahogy arra a nagymihályi járási főnök is utalt Juraj Szabol esetében. Akkoriban egy kassai állami közalkalmazott átlagbére a 700‒800, egy prágai munkásé a 900 koronát is elérte.

 

A postások közel egyharmada (14 fő) azonban hiába várt éveket kérelme méltányos elbírálására. Hárman nem tudták bizonyítani csehszlovák állampolgárságukat,[22] Buzášová Marie-nak pedig az Iglói Járási Hivatal nem állított ki a községi illetőségéről szóló igazolást,[23] ezért végül nyugdíjjogosultságukat is megtagadták. További tíz postai alkalmazottnál a februári sztrájkban való részvétel bizonyult végzetesnek. Rott megfogalmazása szerint ők akkor hagyták cserben a csehszlovák államot, amikor annak a leginkább szüksége volt rájuk. „Valódi szabotázst hajtottak végre [...] és megakadályozták a kassai postaigazgatóság átvételét.” Az akkor 48 éves Eugen Halászon és Vojtěch Kárpátin az sem segített, hogy szlováknak vallották magukat. A volt postai segédellenőr Halász egyébként a Kassai Szlovák Általános Bank hivatalnokaként havi 1600 koronát vitt haza, ebből tartotta el magyar iskolába járó gyermekeit.[24] Kárpáti viszont 1922 októbere óta állás nélkül tengette mindennapjait, édesanyjával és a mostohaapjával élve egy háztartásban.[25] A szintén elbocsátott Eiben Michal tejjel és fával kereskedett,[26] de a legnehezebb talán az 58 éves elvált egykori postaszolga, Nagy Ondrej helyzete volt, aki szintén fát árult, s közben 30 000 koronára rugó hitelét is igyekezett törleszteni.[27]

A kassai postások átlagéletkora ekkor 44,3 év volt, és ahogy az alábbi ábrán is látható, nagyrészt valamilyen hivatalnoki beosztásban helyezkedtek el az államfordulatot követően. A volt női alkalmazottak nagy része (a 23 nőből 13) ugyanakkor háztartásbeli maradt, őket valamelyik férfi rokonuk tartotta el, ami persze abban az időszakban még átlagos volt. A végleg elbocsátottak között is találunk öt volt távíró vagy postás kisasszonyt.[28] Ide tartozott Blazsovská Irma is, akinek talán nem kellett a megélhetése miatt aggódnia, mert ugyan nyugdíját a csehszlovák állam nem ismerte el, de férje 1932-ben bekövetkező haláláig a Continental Biztosító titkáraként jól keresett.[29]

 

Tízen a volt postások közül valamilyen fizikai munkából tartották el magukat: volt, aki zongorát hangolt,[30] kertészkedett,[31] újságkihordással mellékkereső sekrestyés[32] vagy éjjeliőr[33] lett. A volt női alkalmazottak közül hárman jobb híján varrásból származó jövedelmükkel járultak hozzá a családi kassza gyarapításához.[34] Mindeközben a munkanélküliek aránya a 13,5%-ot is elérte.

Rajtuk kívül érdemes még két csoportot közelebbről megvizsgálni. Egyfelől hárman a kassai pénzügyigazgatóságon, vagyis a csehszlovák állami közigazgatásban dolgoztak. Ez azt jelenti, hogy a csehszlovák hűségesküt mindenképpen letették, a nyugdíjigényük kapcsán később mégis az államellenes tevékenységükre, a februári sztrájkban való részvételükre hivatkoztak. Mindhármuk esetében azonban „elég volt”, hogy papíron szlováknak vallották magukat, és a pénzügyigazgatóságon jó erkölcsi bizonyítvány állítottak ki róluk, ezért Rott postaigazgató elmarasztaló véleménye ellenére mindannyiuk nyugdíjigényét elismerték; persze tudták róluk, hogy gyermekeik magyar iskolába járnak.[35] Másfelől a volt postai alkalmazottak részben a magyar politikai ellenzék táborát is erősítették. Hárman ugyanis az Országos Keresztényszocialista Párt valamelyik szervezeténél keresték kenyerüket.[36] Schuster János volt postatitkárt ráadásul 1923 szeptemberében, az első csehszlovák községi választások alkalmával Kassa város képviselő-testületi tagjává választották, bár néhány évvel később mégis úgy döntött, hogy Magyarországra költözik.[37]

Nem utolsósorban szeretném megemlíteni Pechár László és Stoffán Oszkár személyét, akik mivel az aktájuk nem maradt fenn, nem szerepelnek a fent bemutatott 59 postai alkalmazott között, de ők álltak a postások helyzetének rendezéséért évekig harcoló küldöttségek élén. Pechár 1935-ben hunyt el Kassán. Stoffánt pedig, aki kollégáját jó harminc évvel túlélte,[38] az első bécsi döntést követően visszavették a magyar postához,[39] ami talán valamiféle erkölcsi elégtételt jelentett számára.

A volt magyar közalkalmazottak tömeges elbocsátásának kérdését a két világháború között elsősorban a kisebbségi magyar ellenzéki pártok tartották napirenden.[40] A Magyar Nemzeti Párt megalakulásának évében, 1925-ben saját szakosztályt is alakított, amely kifejezetten az elbocsátott tisztviselők helyzetének megoldását ígérte.[41] A párt színeiben Holota János,[42] illetve a keresztényszocialista Fedor Miklós is többször felszólalt érdekükben a prágai parlamentben.[43] A postások sérelme ennek ellenére orvosolatlan maradt. Sokatmondó tény, hogy az utolsó akta lezárását követően, 1924 őszén Rott postaigazgató benyújtotta nyugdíjazási kérelmét. A hír tudósítója ehhez csak annyit tett hozzá, hogy Rott „nem volt népszerű ember a város lakossága körében, az elbocsátott magyar postások előtt mindig is rossz emlékű marad.”[44]

 

Összefoglalás és további kutatási irányok

Végezetül érdemes néhány kisebb – a továbbiakban minden bizonnyal pontosításra szoruló – számítást is elvégezni. Jelenleg mintegy 132 (?) volt kassai postás 1918 utáni sorsát ismerjük. Egyrészt az eddig elkészült, menekültekre vonatkozó adatbázisokból[45] azonosítani lehet 33 főt, akik kassai postai alkalmazottként menekültek Magyarországra, beleértve Scheffer Ferenc igazgatót is.[46] Másrészt körülbelül százra tehető azoknak a száma, akik beadták kérelmüket viszonyaik szabályozása érdekében,[47] vagyis Csehszlovákiában maradtak. Idetartozik a tanulmányban részletesen bemutatott 59 postás, illetve Pechár László és Stoffán Oszkár is, valamint további 30‒40 fő, akiket 1924 előtt nyugdíjaztak vagy vettek vissza hivatalukba.[48]

A Kassai Hírlap tudósítója szerint 1919 augusztusában 660 postai alkalmazott várta a városban, hogy „kenyérhez jusson”,[49] Jozef Jakubec későbbi postaigazgató viszont 400 főre tette a kassai postaigazgatóságon dolgozó személyzet számát. Amennyiben csak az utóbbi számot vesszük alapul, megállapítható, hogy az eddig ismert adatok szerint a kassai posta állományának legalább 25%-a (de ha a 660 fővel számolunk, akkor is több mint 15%-a) Csehszlovákiában maradt. Ezzel egyúttal az is valószínűsíthető, hogy a többiek a menekültek táborát gyarapították.

 

 

Megállapításaim természetesen további kiegészítésre szorulnak. Fontos volna tudni, hogy a mai Szlovákia területén összesen hány volt magyar közalkalmazottat érintett az 1920/269. számú törvény, s annak végrehajtása milyen eredménnyel zárult országos viszonylatban. Eperjesen állítólag az összes volt postai alkalmazott kérvényét visszautasították.

 

1924. október 11.

 

A törvény életbelépését követően a pozsonyi Híradó című napilap mintegy 20 000 főre tette azoknak a volt postásoknak és vasutasoknak a számát, akikre a törvény vonatkozott,[50] így a 100 kassai postás sorsáról szóló esettanulmány csupán szerény kiindulópont egy nagyobb tömegeket érintő kérdés alapos feltárásához.