A KGST és az EGK kapcsolatai

1979. október 27.

A keleti és a nyugati integrációs szervezetek közötti kapcsolatokat elemző és ismertető cikk bemutatja a két tömörülés közötti gazdasági kapcsolatok jellegzetességeit, a magyar szempontból kiemelten fontos szerepét az európai enyhülési folyamat megőrzésében.
Rövid közlemény adta tudtul, hogy Haferkamp, a Közös Piac legfőbb végrehajtó testületének, a brüsszeli bizottságnak az elnöke november 2-án Moszkvába utazik, ahol a KGST és a Közös Piac kapcsolatainak fejlesztéséről folytat további tárgyalásokat. A derűlátóbbak nem tartják kizártnak, hogy végre sikerrel zárul az Európa két fontos integrációs tömörülése között évek óta folyó dialógus. A Rudé Právo üdvözölte az Európai Gazdasági Közösség reálisan gondolkodó köreit, „amelyek belátták, hogy az együttműködés kölcsönösen elősegíti mindkét szervezet tagországainak fejlődését, egyúttal hozzájárulhat a bizalom, az enyhülés erősödéséhez”.

Érdemes kissé visszapillantani, mi akadályozta eddig a megállapodás aláírását. Nyikolaj Faggyejev, a KGST titkára 1976-ban terjesztette elő a szocialista országok gazdasági szervezetének egyezmény-tervezetét. E szerint a megállapodásnak ki kell terjednie a gazdasági kapcsolatok széles körére, elsősorban kereskedelempolitikai témákra: a kereskedelmi korlátozások megszüntetésére, az agrárkereskedelem támogatására, az EGK által nyújtott preferenciák kiterjesztésére a kevésbé fejlett KGST-országokra, a bank- és hitelkapcsolatok intézményesítésére. A KGST indítványa szerint lennének olyan kérdések, amelyekben a két szervezet állapodna meg, más problémákat viszont olyan szerződések keretében lehetne megoldani, amelyeket a tagországok egymással, illetve egy-egy tagállam a másik integrációs szervezettel kötne.

Ilyen egyezményekre már eddig is akadtak példák: a másik nyugat-európai gazdasági szervezethez, az Európai Szabadkereskedelmi Társuláshoz (EFTA) tartozó Finnország gazdasági megállapodást kötött a KGST-vel; amellett több szocialista országgal, így Magyarországgal is megállapodott a vámok fokozatos eltörlésében. A KGST több tagországa pedig a Közös Piaccal kötött kétoldalú megállapodást az oda irányuló textil, illetve acél exportjának szabályozásáról.

Az EGK ugyanakkor eddig csak olyan témákról, mint a statisztikai, környezetvédelmi, szabványosítási együttműködésről, gazdasági információk cseréjéről akart a KGST-vel szerződést kötni, s eddig kirekesztette a kereskedelempolitikai ügyeket a felkínált „kosárból”. Brüsszel ellenkezését azzal az érveléssel támasztotta alá, hogy a KGST nem jogosult kereskedelemi egyezmények megkötésére, ezért kereskedelemi ügyekben az egyes szocialista országoknak külön-külön kellene megállapodniuk a brüsszeli bizottsággal. Joggal mutatott rá nemrég a Novoje Vremja, hogy a Közös Piac hamisan érvel. Jóllehet a KGST-nek nincs közös vámrendszere és egységes kereskedelempolitikája, a szocialista országok közösen léphetnek fel fontos kereskedelempolitikai kérdésekben. Jellemző, hogy a Közös Piac hajlandó átfogó együttműködési megállapodásra lépni az ASEAN-nal, a délkelet-ázsiai országok gazdasági szervezetével, bár annak sincs egységes vámpolitikája, és az sem folytat közös kereskedelempolitikát.

Uszenko professzor, neves szovjet jogi szakértő nemrég megjelent írásában rámutat: való igaz, hogy a KGST szerződéskötési jogköre eltér az EGK-étól, vagyis nemzetek feletti jelleg helyett a tagországok jogkörével párhuzamosan működik, ez azonban nem csökkenti hatékonyságát.

Amikor a KGST, tagállamainak egyetértésével, saját nevében nemzetközi szerződést köt, amely a tagországok egymás közötti, de a külső országokhoz fűződő kapcsolatait is érinti, megfelelő eszközökkel rendelkezik kötelezettségeinek teljesítéséhez. Ha a Közös Piac azt akarja, hogy a szerződés közvetlenül kiterjedjen a KGST-országokra, úgy azt a tagországoknak a KGST-vel együtt kell aláírniuk. A KGST éppen ezt a módszert ajánlotta a Közös Piacnak, azaz, hogy a szerződést a két szervezet, valamint a két szervezet valamennyi tagországa írja alá.

Már az eddigiek során is világosan kirajzolódott, hogy a két szervezet együttműködésének milyen területekre kell összpontosulnia. A kereskedelempolitikai rendezés elsősorban azon korlátok leépítését szolgálhatná, amelyek nehezítik a KGST-országok Közös Piacra irányuló exportját. A kelet-nyugati kereskedelemben ez a szűk keresztmetszet. Nyilvánvaló, hogy a nyugat-európai országok csak akkor számíthatnak saját exportjuk jelentősebb további bővítésére, ha az importkorlátok leépítésével maguk is hozzájárulnak a KGST-országok számára kedvezőbb piaci feltételek megteremtéséhez.

Milyen merevek ezek a korlátok? Lebontásuk mennyiben járulhatna hozzá a KGST-országok exportjának növeléséhez? A Közös Piac importkorlátozásai: a különböző vámok, az egy-egy árufajta importjára vonatkozó mennyiségi megszorítások, az exportcikkek versenyképes árait lefölözésekkel eltorzító módszerek egyaránt érintik az iparcikkeket és az agrártermékeket – csak a nyersanyag-kereskedelmet nem akadályozzák. Az utóbbi árucsoport súlya csak a Szovjetunió kivitelében döntő: tavaly a Közös Piac kilenc tagországában irányuló exportjának csaknem 70 százaléka nyersanyagokból, elsősorban kőolajból állt. A kisebb KGST-országok helyzete nem ilyen kedvező. Exportjukban ma már az iparcikkek uralkodnak, a kivitelnek több mint a felét, 58 százalékát ezek teszik ki. Emellett jelentős az agrárcikkek súlya is; Magyarország esetében tavaly közel 35 százalékot értek el a Közös Piacra irányuló exportban.

Az utóbbi 10-15 évben enyhültek a közös piaci korlátozások, nőtt azoknak a termékeknek a száma, amelyek szabadon szállíthatók a Közös Piacra. Számos mennyiségi korlátozást is csökkentettek, igaz viszont, hogy a textil- és az acéltermékek vonatkozásában romlott a helyzet. Formálisan a szocialista országoknak is biztosítják a legnagyobb vámkedvezményt, de ez mégsem jelenti azt, hogy a versenytársakkal egyenlő elbánásában részesülnének. Időközben ugyanis szinte egész Nyugat-Európa egységes ipari szabadkereskedelmi övezetté vált, mivel a Közös Piacon kívülrekedt és az EFTA-ban résztvevő országok ipari szabadkereskedelmi egyezményeket kötöttek a Közös Piaccal. Emellett a „kilencek” számos úgynevezett preferenciális, azaz a kereskedelemi feltételeket könnyítő egyezményt írtak alá a földközi-tengeri országokkal, arról nem is szólva, hogy az úgynevezett lome-i egyezményben társult, javarészt afrikai fejlődő államokkal is megállapodtak a kereskedelmi feltételek könnyítéséről. Márpedig a KGST-államok exportjának versenyhelyzete tovább romlik, ha a Közös Piac a szocialista országokat kirekesztve nyújtja a kedvezményeket a szervezeten kívülálló országoknak.

Ezen a napon történt június 07.

1905

Norvégia felmondja Svédországgal való unióját.Tovább

1917

első világháború: a messines-i csata: Az antant utászai felrobbantják a német vonalak alá telepített aknákat, ezzel 10 000 német katonát...Tovább

1921

Románia előbb április 23-án Csehszlovákiával, majd június 7-én Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal megkötött szerződése révén csatlakozik a...Tovább

1921

Románia előbb április 23-án Csehszlovákiával, majd június 7-én Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal megkötött szerződése révén csatlakozik a...Tovább

1942

második világháború: a midway-i csata befejeződik.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

 

Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők