Felrobbantják az Újpesti vasúti hidat.Tovább
A magyar építőipar helyzete
1979. október 20.
A magyar építőipar helyzetét bemutató cikk felhívja a figyelmet annak fontosságára, a gazdaságban betöltött egyre nagyobb szerepére.
A külgazdasági kapcsolatok fejlődésének alighanem törvényszerű velejárója új ágazatok bekapcsolódása a nemzetközi munkamegosztásba. Ezek egyike az építőipar, amely a hatvanas évek végéig szinte kizárólag hazai feladatokat vállalt. A jelenlegi ötéves tervidőszakban azonban az ágazat kivitele már eléri a 15-16 milliárd forintot, behozatala pedig mintegy 8 milliárd forint lesz.
Termelőberuházások és infrastrukturális létesítmények sora készül el a tervezettnél később Magyarországon, olykor számottevő minőségi hibákkal. Ennek egyik oka a kivitelezői kapacitások szűkössége. Így az építőipar exportjáról hallva sokakban fogalmazódott meg a kérdés: van-e egyáltalán létjogosultsága az építőipari kivitelnek, hiszen éppen elég tennivalója akad határainkon belül, s olykor ezekkel sem képes megbirkózni.
Ezek tények. Csakhogy felületes szembesítés volna, ha csupán ennek alapján megkérdőjeleznénk az építőipari exportot. Ugyanis az építőkapacitások területi elhelyezkedése és a termelési szerkezet adott időszakban nem feltétlenül igazodik építési céljainkhoz. Meglehetősen drága lenne például Debrecenből panelokat szállítani a budapesti lakásépítkezésekhez, s nem lett volna szerencsés dolog a Győr megyei panelszerelő brigádokat például Hajdú megyébe, a kabai cukorgyár építésére vezényelni. A népgazdaság és az építőipari vállalatok számára egyaránt előnyösebb volna ezeket a kapacitásokat a Szovjetunióban és Csehszlovákiában szállodák építésére felhasználni.
Általában elmondható: a hazai építkezések megvalósítását nem hátráltatja az ágazat kivitele. Annál is kevésbé, mert az export – bővülésével együtt is – a teljes építési tevékenység értékének mindössze 3-5 százaléka, s alig vitatható, hogy az ágazatban éppen elég tartalék akad az exportált kapacitások pótlására. Sőt, a nemzetközi munkamegosztás bővítése elősegíti a hazai építési célok jobb megvalósítását.
A kivitel számottevő előnyöket kínál mind a népgazdaság, mind a vállalatok számára. A korszerű építési technológiák megkövetelik a nagy sorozatú termelést. A gazdaságos sorozatnagyság eléréséhez pedig szükség van külföldi vevőkre is, mivel a hazai piac egy-egy korszerű, hatékony technológia számára csak viszonylag szerény értékesítési lehetőségeket kínál.
Az sem közömbös, hogy az építőipar hozzájárulhat más ágazatok kivitelének bővítéséhez. Manapság könnyebb és jövedelmezőbb komplett géprendszereket, technológiai eljárásokat értékesíteni, ha vállaljuk a létesítményhez szükséges építési munkát is. Az NDK-beli Haldenslebenben épített egészségügyi-kerámiagyár, az algériai lakáselemgyártó-üzem és mészmű, a komplett szervizállomások Csehszlovákiában és a Szovjetunióban, a Jugoszláviában épített timföldgyár jó példa az effajta vállalkozásra. Valamennyi tekintélyes gépexporttal, és mellesleg anyagi haszonnal járt.
Az építőipar nemzetközi együttműködésének hasznát vizsgálva, ez utóbbi egyáltalán nem elhanyagolható tényező. Lényegesen szervezettebben, pontosabban kell dolgozni – nagyok a minőségi követelmények. Azoknak a vállalatoknak, amelyek hiánytalanul eleget tudnak tenni a megrendelők kívánságainak, feltétlenül javul hazai munkájuk is.
Nyomós érvek szólnak az építőipari kapacitások behozatala mellett. A kabai cukorgyár bizonyára felépült volna hazai kapacitások felhasználásával is, de a munka aligha lett volna ilyen hatékony és eredményes. A lengyel építők a sokadik cukorgyárat építették fel, s nálunk is kamatoztathatták korábban megszerzett szaktudásukat. Ennek alapján joggal állítható: különleges építési célok megoldására érdemes arra jól felkészült, szakosodott külföldi szervezetek munkáját importálni, még akkor is, ha a közvetlen beruházási kiadás nagyobb. A létesítmény szakszerűbb és gyorsabb kivitelezése révén a többletkiadás ugyanis hamar megtérül, s hosszú távon ez a megoldás mindenképpen gazdaságosabb.
Sor kerülhet gazdasásos, tehát célszerű építési importra akkor is, ha valamely nagyberuházás kivitelezésekor különösen gyorsan, az adott helyen rendelkezésre álló kapacitásokat meghaladó mértékű munka elvégzésére van szükség. Ezt az importot persze óvatosan kell kezelni, mert rendszerint a beruházási munka szervezetlenségéből adódhat effajta munkacsúcs, s ha az építőipari kapacitás behozatala ilyen célokra rendszeressé válik, akkor ez mintegy felmentést adhat a gyenge szervezésre, pedig ez elfogadhatatlan.
Mindent összevetve tehát az építőiparnak ki kell használni az előnyös, magyarán gazdaságos export- és importlehetőségeket, s a hazai igényekkel összhangban célszerű fontolóra venni a korszerű építési technológiák exportcélú fejlesztését is. Számolni kell azzal, hogy a KGST-tagországokban két-vagy többoldalú egyezmények alapján megvalósuló közös beruházásokhoz az eddigieken túl továbbra is szükség lesz építőipari kapacitások kivitelére, vagy – adott esetben – importjára.
Lovász Péter
Ezen a napon történt december 31.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
szerzőnk közül három is foglalkozik a korszakkal, igaz, különböző eseményeket vizsgáltak. Ugyanakkor másként is csoportosíthatók hatodik számunk írásai: három szerző esetében ugyanis az idő mint jelenség bír fontossággal. Két írás ugyanis retrospektív, míg a harmadik pedig egy olyan gazdaságpolitikai szabályozást-lehetőséget mutat be, amely igazán csak a forrásismertetésben szereplő évtizedet követő évtizedekben teljesedett ki – és ebben a formájában közismert napjainkban is.
Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) két irat segítségével mutatja be, hogyan jelent meg 1944 őszén a szovjet hadsereg Szatmárban, és mit tapasztaltak a helyiek az ottani harcok, a kezdeti megszállás során, illetve miként viselkedtek a szovjet csapatok a rekvirálás és a beszállásolás alkalmával."
Rendhagyó írást közlünk, amelyet Károlyi Mária (nyugalmazott régész, Savaria Múzeum) jegyez. Lapunk 2013. évi 5. számában Szécsényi András mutatta be Handler László munkaszolgálatos naplóját, amelyet korábban Károlyi Mária bocsátott a rendelkezésére. A napló ismertetése kapcsán, bő tíz évvel a megjelenés után, néhány személyes adalékot kívánt hozzáfűzni Károlyi Mária Handler László és családja történetéhez visszaemlékezés formájában.
A háztáji gazdálkodás említése sokak számára valószínűleg a Kádár-korszak gazdaságirányítását idézi fel. A Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) által ismertetett dokumentumok azonban azt mutatják be, hogy a Rákosi-korszakban miként próbálta az állami vezetés bevezetni és szabályozni a háztáji gazdálkodást.
Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) forrásismertetésében Bethlen Margit, Bethlen István néhai miniszterelnök özvegyének a kárpótlási ügyét mutatja be. A kárpótlásra az NSZK 1957-ben hozott rendelkezése adott lehetőséget, és Bethlen Margit az 1944-ben elszenvedett atrocitások miatt kívánt élni ezzel a lehetőséggel. A folyamat azonban számos nehézségbe ütközött, és csak lassan haladt előre.
Az idei hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. december 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő