Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontos békeszerződés-tervezetet terjeszt a szenátus elé. Később ez lesz az első világháborút...Tovább
A magyar termékek lehetőségei a világpiacon
Nem elég a felismerés
1979. november 3.
Matkó István cikke a magyar gazdasági szerkezetátalakítás fontosságára, a világpiachoz való alkalmazkodás jelentőségére hívja fel a figyelmet.
A világpiac, az új versenytársak színre lépése gazdaságszerkezetünk átalakítási ütemének gyorsítását állítja feladatul elénk. Talán sosem volt még ilyen határozott az igény és az elhatározás a szerkezetváltozás fölgyorsítására, a továbblépés érdekében való gazdasági szelekcióra, mint napjainkban.
A fejlett tőkés országokba irányuló magyar kivitelben a gép és közlekedési eszköz statisztikai rovatba még 1978 végén sem írhattunk be többet 6-7 százaléknál, viszont az anyagok és anyag jellegű cikkek tették ki a legnagyobb arányt, majd 40 százalékot, a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek pedig 30-32 százalékot. Mindez arra mutat, hogy a magyar gazdaság viszonylag kevés olyan terméket tud felajánlani (és eladni), amely a jelentős hozzáadott érték, az élenjáró technika, az egyedien értékes szellemi megoldások miatt lenne vonzó, versenyképes. Sőt, az exportunk zömét alkotó termékeknek is egyre újabb és újabb versenytársai jelentkeznek az anyag-, illetve élőmunkaigényes, tömegtermeléssel előállított ágazatokban. A szakirodalomban az angol rövidítésből NIC – újonnan iparosodó – jelzővel illetett országok például már eddig is érzékeny pontjainkon „támadtak”, s erre méginkább számíthatunk.
Ma már közhelyként hat annak említése, hogy a piaci versenyben való helytállásunk csak a termék- és termelési szerkezet határozott átalakításával, fejlesztésével javítható meg. Az ország ma minden termelési tényezőből hiányt szenved: munkaerőtartalékunk gyakorlatilag nincs, a gazdaság relatív tőkehiánnyal küzd, kitermelési lehetőségink mind az energiahordozókat, mind más anyagokat tekintve korlátozottak. Ebben a helyzetben – némi egyszerűsítéssel – az marad számunkra, hogy ökonomikus szempontok szerint átalakítsuk, modernizáljuk gazdaságukat. Más szóval, a nem gazdaságos, perspektívátlan ágazatokkal, iparokkal fölhagyjuk, és a fölszabaduló munkaerővel, anyagi erőforrásokkal, valamint egyéb lehetőségekkel a nemzeti jövedelmet hatékonyan gyarapító ígéretes ágazatokat támogassuk. E felismerés nem mai keletű. A hetvenes évek legelején megfogalmazta már több párthatározat is, s ezt a feladatot húzta alá 1977-ben az MSZMP KB határozata a hosszú távú külgazdasági politika és a termelési szerkezet átalakításáról.
Ám mai nemzetközi gazdasági, versenypozíciónkat vizsgálva – ha mozaikszerű vázlatvonalakból is – de kiderül: nemigen elegendő az elmozdulás a termékszerkezet átalakításában, s még kevésbé az elmaradott, versenyképtelen területek fölszámolásában. Nyitrai Ferencné államtitkár, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke október 24-én a Népszabadságban írt cikkében megállapítja: „A szelektálást nemcsak pozitív, hanem negatív értelemben is el kell végezni. El kell dönteni azt is, hogy a jelenlegi termelési szerkezetnek melyek azok az elemei, amelyeket nem célszerű tovább folytatni, mert reális mértékű ráfordításokkal sem tehetők versenyképessé.”
Az ötödik ötéves terv most befejeződő évében sem állíthatjuk, hogy akárcsak nagyvonalakban is befejeztük volna a termék- és termelés-korszerűsítés munkáját. Mi több, a szerkezeti átalakítás üteme, éppen a nemzetközi követelmények tükrében, lassúnak bizonyul. Az előrehaladás még ott is elmaradt a kívánatostól, ahol adottságaink és a követelmények félreérthetetlenül utaltak teendőinkre: az élelmiszergazdaságban. Tekintélyes százalékok mutatják ugyan, hogy mennyivel gyarapodott a zöldség- és gyümölcskonzervek, a húsipari termékek, a bor és más árucikkek kivitele, azonban az értük kapott ár alakulása figyelmeztető. (Csak egyetlen példa: az egyik legutóbbi nemzetközi borversenyen Magyarország borai egy tucatnyi aranyérmet nyertek, nyugati szomszédunk, Ausztria viszont nyolcvannál is többet, noha hagyományai, termőhelyei semmivel sem indokolják ezt a különbséget.)
A Schweizerische Bankgesellschaft a közelmúltban hozta nyilvánosságra kimutatását 53 ország rangsoráról, amelyet az 1978. évi bruttó nemzeti termék (GNP) alapján állított össze. Ebben a rangsorban Magyarország – az egy főre jutó 2570 dollárral – a 37. helyet kapta, s a kelet-európai KGST-országok közül egyedül Románia (44.) áll mögötte. Jól tudjuk, az ilyen rangsorok pontossága erősen vitatható, önmagukban igen kevés támpontot nyújtanak ahhoz, hogy egy gazdaság nemzetközi versenyképességét megítélhessük. Inkább az a teljesítmény minősít, amit az adott ország a nemzetközi munkamegosztásban különféle termékeivel és szolgáltatásaival produkál. Rangunk – nemzeti jövedelmünk – azáltal lehet nagyobb, kedvezőbb, ha a munkamegosztáshoz kapcsolódó perspektivikus ágazatok – az élelmiszergazdaságtól a turizmusig, a RÁBA-hátsóhídtól a bábolnai naposcsibéig, az izzólámpától a komplex egészségügyi rendszerig – magukba sűríthetik az összes lehetséges értéknövelő tényezőt. A szellemi erőforrásokat, az alapanyagokat, az emberi leleményt, szorgalmat annyit, amennyit csak lehetséges! S mindebbe beleértve a fejlesztés teljes fegyvertárát, hiszen látnunk kell: nemzetközi versenyképességünk végsősoron attól függ, haladni tudunk-e a világgal, s hogy a szerkezeti váltás, megújítás, milyen ütemű.
Hazánk az újabb középtávú tervidőszak előtt áll, s talán soha nem volt még ilyen határozott az igény és az elhatározás a szerkezetváltás fölgyorsítására, a társadalmi haladás érdekében való gazdasági szelekcióra. Úgy tűnik, ezúttal nem csupán az elhatározás, a szándék körvonalazódott, hanem létrejött a változások katalizátora – közgazdasági eszközrendszere is -: a versenyáron alapuló új termelői árrendszer, a támogatások leépítésére hivatott szabályozórendszer, a differenciálás elveire épülő jövedelemelosztás. S bár gondjaink sem mutatkoznak hűtlennek, a megújuló közgazdasági eszközrendszer feltétlenül meggyorsítja a kedvező irányú változásokat, végsősoron majd nemzetközi versenypozíciónk erősödését is.
Matkó István
Ezen a napon történt január 08.
1918
1961
A franciák Algéria függetlensége mellett döntenek az anyaországban és a tengerentúli megyében egyidejűleg tartott népszavazáson.Tovább
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
szerzőnk közül három is foglalkozik a korszakkal, igaz, különböző eseményeket vizsgáltak. Ugyanakkor másként is csoportosíthatók hatodik számunk írásai: három szerző esetében ugyanis az idő mint jelenség bír fontossággal. Két írás ugyanis retrospektív, míg a harmadik pedig egy olyan gazdaságpolitikai szabályozást-lehetőséget mutat be, amely igazán csak a forrásismertetésben szereplő évtizedet követő évtizedekben teljesedett ki – és ebben a formájában közismert napjainkban is.
Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) két irat segítségével mutatja be, hogyan jelent meg 1944 őszén a szovjet hadsereg Szatmárban, és mit tapasztaltak a helyiek az ottani harcok, a kezdeti megszállás során, illetve miként viselkedtek a szovjet csapatok a rekvirálás és a beszállásolás alkalmával."
Rendhagyó írást közlünk, amelyet Károlyi Mária (nyugalmazott régész, Savaria Múzeum) jegyez. Lapunk 2013. évi 5. számában Szécsényi András mutatta be Handler László munkaszolgálatos naplóját, amelyet korábban Károlyi Mária bocsátott a rendelkezésére. A napló ismertetése kapcsán, bő tíz évvel a megjelenés után, néhány személyes adalékot kívánt hozzáfűzni Károlyi Mária Handler László és családja történetéhez visszaemlékezés formájában.
A háztáji gazdálkodás említése sokak számára valószínűleg a Kádár-korszak gazdaságirányítását idézi fel. A Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) által ismertetett dokumentumok azonban azt mutatják be, hogy a Rákosi-korszakban miként próbálta az állami vezetés bevezetni és szabályozni a háztáji gazdálkodást.
Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) forrásismertetésében Bethlen Margit, Bethlen István néhai miniszterelnök özvegyének a kárpótlási ügyét mutatja be. A kárpótlásra az NSZK 1957-ben hozott rendelkezése adott lehetőséget, és Bethlen Margit az 1944-ben elszenvedett atrocitások miatt kívánt élni ezzel a lehetőséggel. A folyamat azonban számos nehézségbe ütközött, és csak lassan haladt előre.
Az idei hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. december 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő