A magyar termékek lehetőségei a világpiacon

Nem elég a felismerés

1979. november 3.       

Matkó István cikke a magyar gazdasági szerkezetátalakítás fontosságára, a világpiachoz való alkalmazkodás jelentőségére hívja fel a figyelmet.                             
A világpiac, az új versenytársak színre lépése gazdaságszerkezetünk átalakítási ütemének gyorsítását állítja feladatul elénk. Talán sosem volt még ilyen határozott az igény és az elhatározás a szerkezetváltozás fölgyorsítására, a továbblépés érdekében való gazdasági szelekcióra, mint napjainkban.

A fejlett tőkés országokba irányuló magyar kivitelben a gép és közlekedési eszköz statisztikai rovatba még 1978 végén sem írhattunk be többet 6-7 százaléknál, viszont az anyagok és anyag jellegű cikkek tették ki a legnagyobb arányt, majd 40 százalékot, a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek pedig 30-32 százalékot. Mindez arra mutat, hogy a magyar gazdaság viszonylag kevés olyan terméket tud felajánlani (és eladni), amely a jelentős hozzáadott érték, az élenjáró technika, az egyedien értékes szellemi megoldások miatt lenne vonzó, versenyképes. Sőt, az exportunk zömét alkotó termékeknek is egyre újabb és újabb versenytársai jelentkeznek az anyag-, illetve élőmunkaigényes, tömegtermeléssel előállított ágazatokban. A szakirodalomban az angol rövidítésből NIC – újonnan iparosodó – jelzővel illetett országok például már eddig is érzékeny pontjainkon „támadtak”, s erre méginkább számíthatunk.

Ma már közhelyként hat annak említése, hogy a piaci versenyben való helytállásunk csak a termék- és termelési szerkezet határozott átalakításával, fejlesztésével javítható meg. Az ország ma minden termelési tényezőből hiányt szenved: munkaerőtartalékunk gyakorlatilag nincs, a gazdaság relatív tőkehiánnyal küzd, kitermelési lehetőségink mind az energiahordozókat, mind más anyagokat tekintve korlátozottak. Ebben a helyzetben – némi egyszerűsítéssel – az marad számunkra, hogy ökonomikus szempontok szerint átalakítsuk, modernizáljuk gazdaságukat. Más szóval, a nem gazdaságos, perspektívátlan ágazatokkal, iparokkal fölhagyjuk, és a fölszabaduló munkaerővel, anyagi erőforrásokkal, valamint egyéb lehetőségekkel a nemzeti jövedelmet hatékonyan gyarapító ígéretes ágazatokat támogassuk. E felismerés nem mai keletű. A hetvenes évek legelején megfogalmazta már több párthatározat is, s ezt a feladatot húzta alá 1977-ben az MSZMP KB határozata a hosszú távú külgazdasági politika és a termelési szerkezet átalakításáról.

Ám mai nemzetközi gazdasági, versenypozíciónkat vizsgálva – ha mozaikszerű vázlatvonalakból is – de kiderül: nemigen elegendő az elmozdulás a termékszerkezet átalakításában, s még kevésbé az elmaradott, versenyképtelen területek fölszámolásában. Nyitrai Ferencné államtitkár, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke október 24-én a Népszabadságban írt cikkében megállapítja: „A szelektálást nemcsak pozitív, hanem negatív értelemben is el kell végezni. El kell dönteni azt is, hogy a jelenlegi termelési szerkezetnek melyek azok az elemei, amelyeket nem célszerű tovább folytatni, mert reális mértékű ráfordításokkal sem tehetők versenyképessé.”

Az ötödik ötéves terv most befejeződő évében sem állíthatjuk, hogy akárcsak nagyvonalakban is befejeztük volna a termék- és termelés-korszerűsítés munkáját. Mi több, a szerkezeti átalakítás üteme, éppen a nemzetközi követelmények tükrében, lassúnak bizonyul. Az előrehaladás még ott is elmaradt a kívánatostól, ahol adottságaink és a követelmények félreérthetetlenül utaltak teendőinkre: az élelmiszergazdaságban. Tekintélyes százalékok mutatják ugyan, hogy mennyivel gyarapodott a zöldség- és gyümölcskonzervek, a húsipari termékek, a bor és más árucikkek kivitele, azonban az értük kapott ár alakulása figyelmeztető. (Csak egyetlen példa: az egyik legutóbbi nemzetközi borversenyen Magyarország borai egy tucatnyi aranyérmet nyertek, nyugati szomszédunk, Ausztria viszont nyolcvannál is többet, noha hagyományai, termőhelyei semmivel sem indokolják ezt a különbséget.)

A Schweizerische Bankgesellschaft a közelmúltban hozta nyilvánosságra kimutatását 53 ország rangsoráról, amelyet az 1978. évi bruttó nemzeti termék (GNP) alapján állított össze. Ebben a rangsorban Magyarország – az egy főre jutó 2570 dollárral – a 37. helyet kapta, s a kelet-európai KGST-országok közül egyedül Románia (44.) áll mögötte. Jól tudjuk, az ilyen rangsorok pontossága erősen vitatható, önmagukban igen kevés támpontot nyújtanak ahhoz, hogy egy gazdaság nemzetközi versenyképességét megítélhessük. Inkább az a teljesítmény minősít, amit az adott ország a nemzetközi munkamegosztásban különféle termékeivel és szolgáltatásaival produkál. Rangunk – nemzeti jövedelmünk – azáltal lehet nagyobb, kedvezőbb, ha a munkamegosztáshoz kapcsolódó perspektivikus ágazatok – az élelmiszergazdaságtól a turizmusig, a RÁBA-hátsóhídtól a bábolnai naposcsibéig, az izzólámpától a komplex egészségügyi rendszerig – magukba sűríthetik az összes lehetséges értéknövelő tényezőt. A szellemi erőforrásokat, az alapanyagokat, az emberi leleményt, szorgalmat annyit, amennyit csak lehetséges! S mindebbe beleértve a fejlesztés teljes fegyvertárát, hiszen látnunk kell: nemzetközi versenyképességünk végsősoron attól függ, haladni tudunk-e a világgal, s hogy a szerkezeti váltás, megújítás, milyen ütemű.

Hazánk az újabb középtávú tervidőszak előtt áll, s talán soha nem volt még ilyen határozott az igény és az elhatározás a szerkezetváltás fölgyorsítására, a társadalmi haladás érdekében való gazdasági szelekcióra. Úgy tűnik, ezúttal nem csupán az elhatározás, a szándék körvonalazódott, hanem létrejött a változások katalizátora – közgazdasági eszközrendszere is -: a versenyáron alapuló új termelői árrendszer, a támogatások leépítésére hivatott szabályozórendszer, a differenciálás elveire épülő jövedelemelosztás. S bár gondjaink sem mutatkoznak hűtlennek, a megújuló közgazdasági eszközrendszer feltétlenül meggyorsítja a kedvező irányú változásokat, végsősoron majd nemzetközi versenypozíciónk erősödését is.

Matkó István

Ezen a napon történt június 13.

1917

London németek általi bombázása. 162 halott, 432 sebesült.Tovább

1919

Clemenceau- jegyzék átadása a kormánynak.Tovább

1940

Német csapatok elfoglalják Párizst.Tovább

2000

A Magyar Köztársaság Országgyűlése elrendeli a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja középfokú oktatási intézményekben való évenkénti...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők