Norvégia felmondja Svédországgal való unióját.Tovább
Az atomenergia hasznosításának kérdése a Keleti Blokkban
Előtérben az atomenergia
1979. október 13.
Az energiaválság és az olaj árának emelkedése ráirányította a figyelmet az atomenergia hasznosításának a kérdésére. A Szovjetunió és a többi szocialista ország sem vonatkoztathatta el magát a nemzetközi gazdaság problémáitól, és az energiafüggőség egyik megoldását az atomenergia hasznosításában látták. A cikk ezzel kapcsolatos terveket összegzi, elsősorban a szovjet szemszögön keresztül. A hosszú távú tervezés keretében 1990-ig elemzi az energiafelhasználás alakulását.
Biztonsággal mondható, hogy sem a Szovjetuniót, sem a szocialista közösséget nem fenyegeti energiaválság – írja Pjotr Nyeporozsnyij szovjet energetikai és villamosításügyi miniszter a Novoje Vremja hasábjain. Ugyanakkor rámutat: hiba volna azt feltételezni, hogy a szocialista országok mentesek az energiaproblémáktól.
A szocialista országok a tőkés világ energiaválságának hatására döbbentek rá: át kell értékelniük energiapolitikájukat, komplex intézkedéseket kell tenniük energiagazdálkodásuk hatékonyabbá tételére. A jobbára egy tőről fakadó gondok egyidejű jelentkezése meggyorsította a közös megoldások keresésének folyamatát, s eredményként megszületett a KGST-országok energetikai és nyersanyag-célprogramja.
A KGST-országokban – a Szovjetunió nélkül – a becslések szerint az összes energiafelhasználás 780 millió tonna lesz (egyezményes értékbe számolva), de a saját források – szintén a Szovjetunió nélkül – csupán az igények 60 százalékát tudják majd kielégíteni. Tíz évvel később, 1990-ben már 1 milliárd tonnára nőnek a szükségletek, önerőből azonban mindössze 50 százalékuk lesz fedezhető. Mivel az importigények megsokszorozódása hagyományos úton – a Szovjetunióból származó import vég nélküli fokozásával – nem elégíthető ki, a KGST-országoknak új megoldások után kell nézniük.
A nukleáris energia hasznosítása mindegyik tagországban kiemelt jelentőségű feladattá lépett elő. A tervek szerint 1990-ig az európai KGST-országokban és Kubában összesen 37 millió kilowatt kapacitású atomerőművet hoznak létre. Ezen kívül a Szovjetunió területén két, egyenként 4 millió kilowatt teljesítményű atomerőművet létesítenek közös beruházással, amelyek termelésének felét az építkezésben részt vevő országok kapják meg hozzájárulásuk arányában. A KGST-országok atomerőművei szovjet prognózisok szerint jövőre mintegy 200 milliárd kilowattóra elektromos energiát fognak előállítani, segítségükkel fedezik majd a tagországok villamosáram-szükségletének 10 százalékát. A következő évtized végére már az elektromosenergia-igények 25 százalékát elégítik ki a tagországok nukleáris erőművei.
A beszédes tervszámok persze nem feledtethetik, hogy e roppant program megvalósítását ma még nem kevés tényező nehezíti. A szovjet tudományos akadémia közgazdasági folyóirata, a Voproszi Ekonomiki például ilyen elemnek tekinti az atomerőművek rendkívül magas beruházási költségét és az építkezések hosszú – átlag 7-9 éves – átfutási idejét. Az SZKP Központi Bizottságának elméleti és politikai kiadványa, a Kommunyiszt legújabb száma emellett egy sor további nyitott kérdésre hívja fel a figyelmet a fajlagos beruházási költségek emelkedésétől, a jelenlegi atomerőműtípusok igen nagy vízigényén keresztül, a tökéletes sugárzásvédelem megnyugtató megoldásáig. Az atomenergia felhasználásának történelmi szükségességét és jelentős távlatait – írja a lap – nem lehet kétségbe vonni, gondolni kell azonban a mértékre is.
Más vonatkozásban ugyan, de a mérték a kulcskérdése a szocialista országok jelenlegi energiamérlegében döntő szerepet játszó kőolajellátásnak is. A kőolajfelhasználás mostani, szembeszökően magas aránya a továbbiakban nem tartható fenn egyetlen KGST-országban, még a „fekete aranyból” önellátó Szovjetunióban sem. A nettó kőolajimportőr országok józan számítás szerint nem építhetnek a Szovjetunióból származó bevitel gyors növekedési ütemének fennmaradására. Hiszen amellett, hogy a szovjet külgazdaságpolitika alapkérdésévé kezd válni a külkereskedelem áruszerkezetének korszerűsítése, tehát az energiahordozók és a nyersanyagok exportrészesedésének mérséklése, a Szovjetunió sem képes a megszokott tempóban növelni a nyers- és fűtőanyagok kitermelését. Erre egyébként Nyikolaj Bajbakov, az állami tervbizottság elnöke is utalt a közelmúltban megjelent egyik írásában.
A meglévő készletekkel kell tehát mindenütt jobban gazdálkodni. Ez a többi között a kimerülőben lévő lelőhelyek intenzívebb hasznosítását teszi szükségessé. Szovjet szakértők szerint a KGST-országokban meglehetősen sok olyan kőolajlelőhely van, amelyet csak 30-50 százalékban aknáztak ki.
Az energiagondok a szilárd tüzelőanyag készletek – a szén- és lignitlelőhelyek – fokozottabb hasznosítását is napirendre tűzték, de legalább ilyen fontos feladattá emelték a folyékony energiahordozók hatékonyabb felhasználását. A szocialista országokban számos iparág fajlagos energiafogyasztása jelentősen meghaladja a fejlett tőkés országok hasonló mutatóját – állapítja meg a Voproszi Ekonomiki már idézett cikke. Rámutat, hogy például a hőerőművekben az egy kilowattóra elektromos energia előállítására fordított fűtőanyag mennyiségének – egyezményes értékben számolva – 330-340 grammra való csökkentésével a KGST-országokban (a Szovjetunió nélkül) évente 25 millió tonna fűtőanyag lenne megtakarítható, vagyis az 1975-ben felhasznált mennyiség 20 százaléka. Jelentős tartalékok rejlenek a kőolaj-feldolgozás korszerűbbé tételében is. Ma a feldolgozó üzemekbe kerülő kőolajnak mindössze 50 százalékából lesz értékesebb kőolajtermék, a fennmaradó részt pakura formájában energetikai célokra fordítják, ami aligha mondható racionális megoldásnak.
Jó lehetőségeket látnak a szovjet szakértők arra is, hogy a KGST-országok fokozzák együttműködésüket a fejlődő országokkal a folyékony és a szilárd energiahordozók kitermelésében. Ezen a téren is a közös fellépés hozhatja a legjobb eredményeket, a párhuzamosságok ugyanis a szocialista közösség szintjén veszteségeket eredményezhetnek.
A KGST-országokban már eddig is jelentős tapasztalatok halmozódtak fel az energiagondok közös megoldásában, s bizonyos, hogy az újabb, a korábbiaknál összetettebb feladatokkal is sikerrel birkózik meg a szocialista országok közössége. Az energia-célprogram megfelelő keretet biztosít a hatékony megoldások kimunkálására, de ez – mint a KGST titkárságának információs kiadványa megállapítja – az együttműködés módszereinek további tökéletesítését is megköveteli.
Léderer Pál (Moszkva)
Ezen a napon történt június 07.
1905
1917
első világháború: a messines-i csata: Az antant utászai felrobbantják a német vonalak alá telepített aknákat, ezzel 10 000 német katonát...Tovább
1921
Románia előbb április 23-án Csehszlovákiával, majd június 7-én Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal megkötött szerződése révén csatlakozik a...Tovább
1921
Románia előbb április 23-án Csehszlovákiával, majd június 7-én Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal megkötött szerződése révén csatlakozik a...Tovább
1942
második világháború: a midway-i csata befejeződik.Tovább
- 1 / 2
- >
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Beköszöntő
Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.
Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.
Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.
Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.
Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.
Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.
Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők