Az Egyesült Államok és Latin-Amerika

A sokadik felfedezés

1979. október 6.

A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején az Egyesült Államok nemzetközi tekintélye a vietnami háborús vereség, illetve a belpolitikai botrányok miatt csorbát szenvedett, így az amerikai politika figyelme a közvetlen érdekszféra, vagyis Latin-Amerika irányába fordult. Ezt erősítette az a tény is, hogy 1979-ben Nicaraguában is balodali kormány került hatalomra, ami felkeltette a Szovjetunió figyelmét, és reális lehetőség teremtődött arra, hogy az Egyesült Államok közvetlen hátában a kubaihoz hasonló szovjet hatalmi bázis teremtődjön.
Szovjet-amerikai vita Kuba okán; A győztes nicaraguai forradalom vezetőinek látogatása a Fehér Házban; a mexikói elnök washingtoni vizitje; a vita felújítása az Egyesült Államok és Panama között a csatorna ügyében: Észak-Amerikában manapság élénken figyelnek a határtól délre lévő szomszédokra és szokás szerint érzékenyen reagálnak a hitbizományként kezelt földrész változásaira.

James Monroe kisajátította, Theodore Roosevelt hírhedt furkósbotjával móresre tanította, John Kennedy grandiózus segélyprogrammal kecsegtette, és kormányzási időszakában mindegyik amerikai elnök legalább egyszer felfedezte Latin-Amerikát. Csak az elmúlt két évtizedben, tehát a kubai forradalom győzelme óta, szinte megszámlálhatatlan kormányzati elemzés és állásfoglalás született Washingtonban, elmarasztalva a múltban elkövetett hibákat és új politikát ígérve a déli szomszédoknak. Természetesen mindannyiszor valamely – Washington számára váratlan, és főleg kellemetlen – latin-amerikai fejlemény váltotta ki az Egyesült Államok politikai és gazdasági köreinek ilyetén buzgalmát. S minden washingtoni elemzés kiindulópontja és következtetése ugyanez volt és maradt: Latin-Amerika az észak-amerikai Egyesült Államok politikai és gazdasági „hátsó udvarának” tekintendő.

Gazdasági értelemben Latin-Amerika legtöbb országa ma legalább olyan mértékben kötődik az Egyesült Államokhoz, mint bármely egykori francia vagy brit gyarmat az anyaországhoz. Általában észak-amerikai tulajdonban van az egyes latin-amerikai országokban lévő külföldi tőkebefektetések legalább 50 százaléka, de némely esetben az arány ennél is jóval nagyobb. (Egyes közép-amerikai „banánországok” egy vagy két amerikai monopólium „tulajdonának” minősíthetők. Csupán az elmúlt évtizedben majdnem megkétszereződött az Egyesült Államok közvetlen tőkebefektetéseinek értéke határaitól délre, bár Latin-Amerika aránya már nem mondható – mint egykor – túlnyomónak.

Az Egyesült Államok exportjának és importjának durván egytizede kapcsolódik Latin-Amerikához, viszont az ottani országok külkereskedelmének kötődése ma is ennek többszöröse. A hangsúly azonban nem csupán a számokon vagy arányokon van: a „hátsó udvar” földrészen kívüli politikai és gazdasági kapcsolatai Washingtont idegesítően szaporodnak. A Szovjetunióval együttműködő Kuba mellett megjelent Nicaragua, amelyet washingtoni hírszerző körökben borúsan máris második Kubaként emlegetnek. Ugyanakkor az Egyesült Államok vezető tőkés partnereinek érdeklődése szintén fokozódik Latin-Amerika iránt. Az olajgazdag Venezuela például 12 milliárd dolláros iparosítási programjának felénél is nagyobb részét európai és japán közreműködéssel valósítja meg. Argentína és Brazília pedig atomiparát az NSZK-val együttműködve akarja kifejleszteni. És a példákat sorolhatnánk tovább.

Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy Washingtonnak egyaránt baja van a „kubai jelenséggel”, a gyorsan fejlődő dél-amerikai gazdaságok (Brazília, Venezuela, Mexikó) új együttműködési feltételekhez ragaszkodó „kihívásával”, és a döntően az Egyesült Államokra támaszkodó, vagy inkább belékapaszkodó jobboldali diktatúrákkal, mivel az utóbbiak – mint Nicaragua esete példázza – „szállást csinálnak” a forradalmaknak.

Az ismétlődő felfedezések ellenére azonban Washingtonban két évtized óta csak egereket szül a kormányok módosítani ígért latin-amerikai politikája. A kapcsolatteremtés Kubával világpolitikai okokból elakadt, a kapcsolatszakítás a kompromittáló diktatúrákkal legfeljebb éjfél után öt perccel következik be (mint történt Somoza esetében is). Most állítólag Washington nyomást gyakorol a paraguayi rezsimre, megelőzendő a nicaraguaihoz hasonló robbanást. S Carter segélyezni ígéri az új nicaraguai rendszert, elejét veendő a forradalom átterjedésének Salvadorra és a többi közép-amerikai diktatúrára. Mindez azonban inkább tűnik kapkodásnak, mint koncepciónak.

A Mexikóval évek óta tartó alkudozás jól illusztrálja, hogy az Egyesült Államok érzékeli a változtatás szükségességét Latin-Amerikával kapcsolatban, de nem képes valóban átfogó és nagy horderejű módosításokra. Már Kennedy „Szövetség a haladásért” segélyprogramjának meghirdetésekor nyilvánvaló volt, hogy a Latin-Amerikából szerzett haszonnak csak egy részét visszajuttató jótékonykodás hosszabb távon még a földrész jobboldali rezsimjeit sem fogja kielégíteni. Az észak-amerikai felfogásnak kellene módosulnia, a „hátsó udvar” szemléletnek korszerűsödnie ahhoz, hogy Washington valóban képes legyen új latin-amerikai politikát kialakítani. De éppen a módosítás jelképének feltüntetett szerződés a Panama-csatorna átadásáról és e szerződés washingtoni kongresszusi „átírásai” érzékeltették, hogy az USA latin-amerikai politikájának lényegtelen változásai ellenére a lényeg változatlan: birtokának tekinti a déli földrészt, de elhanyagolja, viszont rossznéven veszi, ha bárki „kívülről” törődni mer vele.

Ezen a napon történt július 31.

1914

Párizsban meggyilkolják Jean Jaurès francia pacifista politikust, a világháborús részvétel elleni tiltakozó mozgalom vezetőjét.Tovább

1942

Az 1942:XIV. tc. 3.§-(1) bekezdése szerint zsidók leventekiképzésben nem részesülhettek. A törvény 4.§-ának (1) bekezdése kimondta, hogy a...Tovább

1948

Lemondatják Tildy Zoltán köztársasági elnököt.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Megjelent forrásközlő folyóiratunk, az ArchívNet idei harmadik száma. Friss lapszámunkban négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek témájukat és keletkezési helyüket is tekintve meglehetősen széttartóak: utóbbira példa, hogy a bemutatott források közül egyet Melbourne-ben, egyet pedig Rómában vetettek papírra – s ezek tematikailag is eltérnek egymástól. Előbbi egy résztvevő visszaemlékezése az 1933-as gödöllői világjamboree-ra, a másik pedig egy beszámoló olaszországi magyar kolónia helyzetéről.

 

Az időrendet tekintve Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) publikációja az első, amelyben az akkor zajló országos események helyi lecsapódását mutatja be levéltári források segítségével: az 1918–1919-es impériumváltások okozta, finoman szólva is turbulens időszakának tiszadobi eseményeit – külön kiemelve az Andrássy-kastély feldúlását – prezentálja írásában.

 

Várdai Levente (történész muzeológus, Janus Pannonius Múzeum) különleges forrásra hívja fel a figyelmét ismertetésében: ausztráliai kutatóútja során bukkant rá egy eseményen elhangzott beszéd leiratára, amelyben az 1933-as gödöllői cserkész világtalálkozó egy Victoria állambeli résztvevője tekintett vissza az eseményre. A közölt forrás nemcsak a jamboree mindennapjait, vagy épp az európai út állomásait írja le, hanem az is kiolvasható belőle, hogy az 1930-as évek ausztrál fiataljai számára milyen „kultúrsokkot” jelenhetett a magyarországi tartózkodás.

 

Már a hidegháborús időszakból közöl forrást Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus), amely azonban kötődik a második világháború lezárását közvetlenül követő időszakhoz. Kada Lajos 1952-ben az Amerikai Magyar Katolikus Liga kérésére állította össze jelentését, amelyben az olaszországi magyarok helyzetéről számolt be, akik között még nagy számban voltak olyanok, akik menekültként érkeztek az országba, és még ekkor is különböző táborokban éltek.

 

Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésében olyan forrásokat mutat be, amelyek új információkkal szolgálhatnak Mindszenty József édesanyja, Kovács Borbála 1960-ben bekövetkezett halálával és temetésével kapcsolatban. Utóbbi esemény hozadéka volt, hogy a magyar külügyminisztérium fenyegető fellépése miatt az Associated Press és a Reuters tudósítói végül nem utaztak el a temetésre, amelyen amerikai követség tagjai nem, de francia és olasz diplomaták jelen voltak.

 

Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2025. július 23.

Miklós Dániel

főszerkesztő