Román csapatok átkelnek a Tiszán, és megindulnak Budapest felé. Két nap múlva elbukik a Magyar Tanácsköztársaság.Tovább
Az olaj ára a csillagos ég?
1979. július 7.
1979. február 11-én Iránban elűzték az Amerika-barát shah-ot, és az USA-ellenes Khomeni Ajatollah vette át a hatalmat. Az események hatására az országban zavargások törtek ki, amely az USA-ba irányuló olajszállítás gyakorlatilag teljes megszűnéséhez vezetett. Az 1973-as válságra emlékeztető helyzetben az akkor 15 dollár körüli olajár elkezdett megint felfelé mászni. 1980-ra egy hordó olaj ára 250 %-os emelkedéssel az addig hihetetlen 40 dolláros határ közelébe ugrott. Az intézkedések hatására a 80-as évekre az energiahordozó ára újra 10 dollár alá esett vissza.
Az OPEC június 28-án végrehajtotta a legnagyobb arányú áremelést 1974 óta, s a kőolaj drágulásából fakadó gazdasági hatásokkal nekünk is számolnunk kell.
A genfi döntés nem volt váratlan. A nemzetközi olajpiacokon már hónapok – pontosabban az iráni olajszállítások kimaradása, majd drasztikus csökkenése – óta jóval magasabb áron cserél gazdát a fekete arany, mint amennyiben az olajtermelők tavaly decemberben megállapodtak. Most tehát szentesítették azt, amit a piac kikövetelt magának. Sőt, azzal, hogy nemcsak az alapárat határozták meg hordónként 18 dollárban az eddigi 14,55 dollár helyett, hanem maximálták 5,50 a minőség és a termelési adottságok alapján megállapított, s az alapárhoz hozzácsapható felárat is, stabilizálhatják az elmúlt hetekben zűrzavaros képet mutató piacot.
A nyugati kommentárokból kisejlő félelem forrása nem annyira a jelenlegi magas árak várható világgazdasági következményeinek felmérésből ered, hanem abból, hogy úgy látják: semmi sem garantálja azt, hogy az olajárak ezen az újabb, magasabb szinten megnyugodnának. Az OPEC-hez tartozó 13 tagország olajbevétele idén 170-180 milliárd dollárra dagad a tavalyi 127 milliárdról. Legtöbbjük tudja, hogy mire fordítsa a többletbevételt, de Szaúd-Arábia, Kuvait s a kisebb olajemirátusok valószínűleg 30 milliárd dollár fölös olajjövedelemmel fognak rendelkezni. De más olajtermelők is kezdenek arra az álláspontra helyezkedni, hogy jobb az olajat minél tovább a földben hagyni, semmint az értékéből rohamosan veszítő dollárokért elkótyavetyélni. A jelenlegi olajkrízis tehát különösen azért veszélyes, mert egyetlen jelentős olajtermelő állam kivonulása a piacról súlyos helyzetet teremthet. Jamani szaúdi olajminiszter szerint egy újabb, iránihoz hasonló megrázkódtatás hordónként 50 dollárra fogja felvinni az olajárat.
Az OPEC-et most sokan újabb világgazdasági válság előidézésével vádolják, de az olajtermelők ellenérveit is meg kell hallgatni: a világ mohó olajétvágya nem ismer határokat, a nyugat évtizedes fogyasztói beidegződéseit csak sokkolással lehet megváltoztatni. A magas árak megakadályozzák, hogy néhány tucat év alatt kiszipolyozzák a föld több millió év alatt létrejött olajkincsét. Csak így lehet takarékosságra, új energiaforrások felkutatására és kiaknázására rászorítani a felhasználó országokat.
Az átmenet mindenképpen fájdalmas lesz. A vezető tőkésországok idén átlagosan csak 2,2 százalékos gazdasági növekedéssel számolnak, a legalacsonyabbal 1975 óta. Az USA-ban, ahol a benzinhiány most már mindenütt érződik, attól tartanak, hogy a tíz százalék fölötti inflációs ütem gazdasági visszaeséssel fog párosulni. A Tokióban elhatározott energiatakarékossági intézkedések Észak-Amerikában, Japánban és Nyugat-Európában egyebek között magasabb fűtőolaj- és benzinárakat, telente hűvösebb lakásokat jelentenek. De a fejlődő országokra is nehéz évek várnak. Együttes adósságuk – nagyrészt az olajszámla növekedése miatt – eléri a 300 milliárd dollárt.
S mit jelent az OPEC-döntés a magyar gazdaságnak? miniszterelnök-helyettes a szekszárdi közgazdász-vándorgyűlésen radikális változásokat sürgetett a hazai energiagazdálkodás szemléletében és gyakorlatában: 1974 és 1977 között a Közös Piac országai általában csökkentették olajimportjukat, Magyarország ugyanekkor 39 százalékkal növelte behozatalát.
A KGST-országok közötti kereskedelemben az olaj árát is az előző öt év világpiaci árának átlagából számítják ki, s ez az olajimportőr KGST-országokat megkíméli a drágulás okozta közvetlen megrázkódtatástól. De az újabb és újabb világpiaci áremelések – ha később, és ha letompítva is – óhatatlanul elérnek bennünket. Az olajárak felső határára pedig megnyugtató választ ma még aligha lehet adni.
A genfi döntés nem volt váratlan. A nemzetközi olajpiacokon már hónapok – pontosabban az iráni olajszállítások kimaradása, majd drasztikus csökkenése – óta jóval magasabb áron cserél gazdát a fekete arany, mint amennyiben az olajtermelők tavaly decemberben megállapodtak. Most tehát szentesítették azt, amit a piac kikövetelt magának. Sőt, azzal, hogy nemcsak az alapárat határozták meg hordónként 18 dollárban az eddigi 14,55 dollár helyett, hanem maximálták 5,50 a minőség és a termelési adottságok alapján megállapított, s az alapárhoz hozzácsapható felárat is, stabilizálhatják az elmúlt hetekben zűrzavaros képet mutató piacot.
A nyugati kommentárokból kisejlő félelem forrása nem annyira a jelenlegi magas árak várható világgazdasági következményeinek felmérésből ered, hanem abból, hogy úgy látják: semmi sem garantálja azt, hogy az olajárak ezen az újabb, magasabb szinten megnyugodnának. Az OPEC-hez tartozó 13 tagország olajbevétele idén 170-180 milliárd dollárra dagad a tavalyi 127 milliárdról. Legtöbbjük tudja, hogy mire fordítsa a többletbevételt, de Szaúd-Arábia, Kuvait s a kisebb olajemirátusok valószínűleg 30 milliárd dollár fölös olajjövedelemmel fognak rendelkezni. De más olajtermelők is kezdenek arra az álláspontra helyezkedni, hogy jobb az olajat minél tovább a földben hagyni, semmint az értékéből rohamosan veszítő dollárokért elkótyavetyélni. A jelenlegi olajkrízis tehát különösen azért veszélyes, mert egyetlen jelentős olajtermelő állam kivonulása a piacról súlyos helyzetet teremthet. Jamani szaúdi olajminiszter szerint egy újabb, iránihoz hasonló megrázkódtatás hordónként 50 dollárra fogja felvinni az olajárat.
Az OPEC-et most sokan újabb világgazdasági válság előidézésével vádolják, de az olajtermelők ellenérveit is meg kell hallgatni: a világ mohó olajétvágya nem ismer határokat, a nyugat évtizedes fogyasztói beidegződéseit csak sokkolással lehet megváltoztatni. A magas árak megakadályozzák, hogy néhány tucat év alatt kiszipolyozzák a föld több millió év alatt létrejött olajkincsét. Csak így lehet takarékosságra, új energiaforrások felkutatására és kiaknázására rászorítani a felhasználó országokat.
Az átmenet mindenképpen fájdalmas lesz. A vezető tőkésországok idén átlagosan csak 2,2 százalékos gazdasági növekedéssel számolnak, a legalacsonyabbal 1975 óta. Az USA-ban, ahol a benzinhiány most már mindenütt érződik, attól tartanak, hogy a tíz százalék fölötti inflációs ütem gazdasági visszaeséssel fog párosulni. A Tokióban elhatározott energiatakarékossági intézkedések Észak-Amerikában, Japánban és Nyugat-Európában egyebek között magasabb fűtőolaj- és benzinárakat, telente hűvösebb lakásokat jelentenek. De a fejlődő országokra is nehéz évek várnak. Együttes adósságuk – nagyrészt az olajszámla növekedése miatt – eléri a 300 milliárd dollárt.
S mit jelent az OPEC-döntés a magyar gazdaságnak? miniszterelnök-helyettes a szekszárdi közgazdász-vándorgyűlésen radikális változásokat sürgetett a hazai energiagazdálkodás szemléletében és gyakorlatában: 1974 és 1977 között a Közös Piac országai általában csökkentették olajimportjukat, Magyarország ugyanekkor 39 százalékkal növelte behozatalát.
A KGST-országok közötti kereskedelemben az olaj árát is az előző öt év világpiaci árának átlagából számítják ki, s ez az olajimportőr KGST-országokat megkíméli a drágulás okozta közvetlen megrázkódtatástól. De az újabb és újabb világpiaci áremelések – ha később, és ha letompítva is – óhatatlanul elérnek bennünket. Az olajárak felső határára pedig megnyugtató választ ma még aligha lehet adni.
Ezen a napon történt július 30.
1919
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent forrásközlő folyóiratunk, az ArchívNet idei harmadik száma. Friss lapszámunkban négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek témájukat és keletkezési helyüket is tekintve meglehetősen széttartóak: utóbbira példa, hogy a bemutatott források közül egyet Melbourne-ben, egyet pedig Rómában vetettek papírra – s ezek tematikailag is eltérnek egymástól. Előbbi egy résztvevő visszaemlékezése az 1933-as gödöllői világjamboree-ra, a másik pedig egy beszámoló olaszországi magyar kolónia helyzetéről.
Az időrendet tekintve Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) publikációja az első, amelyben az akkor zajló országos események helyi lecsapódását mutatja be levéltári források segítségével: az 1918–1919-es impériumváltások okozta, finoman szólva is turbulens időszakának tiszadobi eseményeit – külön kiemelve az Andrássy-kastély feldúlását – prezentálja írásában.
Várdai Levente (történész muzeológus, Janus Pannonius Múzeum) különleges forrásra hívja fel a figyelmét ismertetésében: ausztráliai kutatóútja során bukkant rá egy eseményen elhangzott beszéd leiratára, amelyben az 1933-as gödöllői cserkész világtalálkozó egy Victoria állambeli résztvevője tekintett vissza az eseményre. A közölt forrás nemcsak a jamboree mindennapjait, vagy épp az európai út állomásait írja le, hanem az is kiolvasható belőle, hogy az 1930-as évek ausztrál fiataljai számára milyen „kultúrsokkot” jelenhetett a magyarországi tartózkodás.
Már a hidegháborús időszakból közöl forrást Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus), amely azonban kötődik a második világháború lezárását közvetlenül követő időszakhoz. Kada Lajos 1952-ben az Amerikai Magyar Katolikus Liga kérésére állította össze jelentését, amelyben az olaszországi magyarok helyzetéről számolt be, akik között még nagy számban voltak olyanok, akik menekültként érkeztek az országba, és még ekkor is különböző táborokban éltek.
Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésében olyan forrásokat mutat be, amelyek új információkkal szolgálhatnak Mindszenty József édesanyja, Kovács Borbála 1960-ben bekövetkezett halálával és temetésével kapcsolatban. Utóbbi esemény hozadéka volt, hogy a magyar külügyminisztérium fenyegető fellépése miatt az Associated Press és a Reuters tudósítói végül nem utaztak el a temetésre, amelyen amerikai követség tagjai nem, de francia és olasz diplomaták jelen voltak.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. július 23.
Miklós Dániel
főszerkesztő