India és Pakisztán békeszerződést írnak alá.Tovább
Nem minden arany, ami fénylik
Vihar a dézsában
1979. október 13.
A Nemzetközi Valutaalap belgrádi közgyűlésének időpontjához igazítva a cikk elemzi a nemzetközi pénzügyi helyzetet, a dollár és az arany árfolyamának alakulását, felvetvén egy 1929-es hasonló nagy nemzetközi gazdasági válság kialakulásának a veszélyét, amelynek 50. évfordulója 1979-ben volt. A HVG az 1929-es tőzsdeválsággal önálló, a múltba visszatekintő cikkekkel foglalkozott.
Mintha stílszerűek akartak volna lenni a világ pénz- és aranypiacai: a Nemzetközi Valuta Alap belgrádi közgyűlésének október eleji időpontjára a káosz határát súroló helyzet alakult ki a minden eddigit felülmúló aranylázzal, kamatháborúval és valutaviaskodással. A szakcikkekben és nyilatkozatokban borús megjegyzések is elhangzanak, „teljes összeomlás”, „tragikus pénzügyi robbanás”, vagy legalábbis „páratlanul veszélyes helyzet” megjelöléssel.
A belgrádi Intercontinental Hotel egyik első emeleti lakosztályába naponta két-háromszor is kis csoport arab vendég érkezett október első napjaiban, csuklójukon pompás aranyórákkal, amelyeknek értéke természetesen megkétszereződött az elmúlt fél évben. A vendégek illedelmesen végighallgatták William Miller amerikai pénzügyminiszter fejtegetését arról, miért kellene megőrizniük bizalmukat a dollár iránt, sőt támogatni is az USA valutáját, s mi több: jobban hinni a „zöldhátúban”, mint az aranyban. De az arab vendégek az érzékletes amerikai okfejtések ellenére is hagyták ügynökeiket menekülni a dollártól és futni az aranyhoz, „amint az értelmes pénzembertől manapság elvárható” – mondta (Miller meghallgatása után) az Intercontinental lakosztályának egyik vendége a New York Times riporterének.
Korántsem rendkívüli jelenség, ha a miniszterek, bankárok és szakértők egymás udvarias meghallgatása után homlokegyenest ellenkezőleg cselekszenek, mint azt a bólogatva figyelt érvek megkövetelnék. Csak az a bökkenő, hogy az egyetértés „árfolyama” a jelek szerint még a dollárénál is jobban zuhan, miközben a „mentsük, ami menthető” – egyáltalán nem kooperatív jellegű – elve az aranyhoz hasonlóan egyre csábítóbb. S némelyek, bár a gondolatot tüstént elhessegetve, hangosan kimondják, ami manapság mind többet jár a bankárfejekben: lehet, hogy eldőlnek a dominók?
A világméretű pénzügyi összeomlás lehetőségét persze siet kizárni minden magára adó szakértő. Kétségtelen, hogy a kapitalista valutarendszer ma egészen más, mint volt az 1929-es krach idején. Igaz, az újabb hatalmas olajszámlával megterhelt világban immár több tucatnyi a pénzügyi csőd szélén álló, vagy már régen azzal vegetáló országok száma, s ezek „fenntartása” olyan kölcsönzési kockázatot jelent a nemzetközi bankköröknek, amely valóban megronthatja a bankárok álmát. Akik már a nyáron, tehát tüstént az újabb olajáremelés után felvetették, hogy ezúttal korántsem lehet olyan zökkenőmentesen visszaáramoltatni a bankrendszeren keresztül – és a deficittel küszküszködőknek kikölcsönözni – az olajtermelőknél felhalmozódó milliárdokat, mint az első árrobbanás nyomán. Az adósok helyzete mind rosszabb lévén, a dominók eldőlésének legalábbis elvi lehetőségét mindenki számba veszi.
Ami a leginkább zavarja a pénzügyi szakértők álmát, az a hatalmas mennyiségű pénz ide-oda áramlása a valutatőzsdék és az aranypiacok között. Olyan ez, mint a dézsában ide-oda lóduló, és a jelek szerint megszelídíthetetlen víztömeg: mindenki bizakodik a dézsában, de retteg a kiloccsanás lehetőségétől. Manapság százmilliárd dollárok vannak az amerikai valutában és vezetésben egyre kevésbé bízó országok és bankok birtokában, és ezen belül egyre növekszik az OPEC-államok része. Márpedig az olajtermelők évek óta panaszolják a bevételeiket elfogyasztó dollárromlást.
A tőkés világ pénzügyi potentátjai két dolgot jól érzékelnek. Az egyik az a tény, hogy a valutaidegesség és az aranyláz annak a betegségnek a tünetei, amely a fejlett tőkésországokat egyre inkább képtelenné teszi a közös cselekvésre, a megoldások együttes keresésére. A tőkés világ vezető erőinek rövid távú érdekei ma annyira eltérnek akár a konjunktúra-, akár a valutapolitikában, hogy jóformán lehetetlenné teszik a hosszú távú , ámde a jelek szerint igencsak sürgősen esedékes megoldásokat. Mindezt tetézi a szinte totális bizalmatlanság a Carter-kormány iránt, immár a közelgő választások okán is.
A fő baj az, amit egy francia bankár így fogalmazott meg: „Az Egyesült Államok kudarcot vallott az arany trónfosztásának akciójával, és ez csak aláhúzta, hogy immár nem képes arra, amire korábban mindig: rákényszeríteni nézetét és akaratát a pénzvilágra”. A nemzetközi valutapiac pánikhangulata azt jelzi: a tőkés világ vezető híján bolyong a hovatovább homokértékű és mennyiségű dollársivatagban, s bár megenyhül az aranyoázisoknál, rettegve látja maga körül a múlt pénzügyi csődjeire emlékeztető tetemeket.
Avar János
Ezen a napon történt július 03.
1970
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Az ArchívNet frissen megjelent idei második lapszámában négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek család-, (kultúr)diplomácia-, valamint politikatörténet számára biztosíthatnak további ismeretanyagot. Jelenlegi számunk különlegessége, hogy nemcsak két, eddig még nem publikált interjút közlünk, ezzel engedve teret az oral history számára, hanem egy olyan, komplex képi-szöveges forrást is bemutat egyik szerzőnk, amely a 20. század gyorsan változó nagypolitikai helyzetének egy megmaradt lenyomata.
Éppen ez utóbbi ismertetés forrása keletkezett a legkorábban. Segyevy Dániel (térképész, Herder-Institut für historische Ostmitteleuropaforschung) saját tudományának diszciplínája szerint mutat be egy 1941-ben publikált szovjet térképet, amelynek különlegessége, hogy Moszkva akkori sajátos nagypolitikai álláspontjának a lenyomata. Ez a helyzet gyorsan megváltozott, ugyanakkor a bemutatott térkép azt az álláspontot-állapotot tükrözi, amely értelmében a Szovjetunió csak a második bécsi döntés területi változásait ismerte el, míg az elsőét nem.
Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) az 1956-ot követő megtorlások időszakába kalauzolja el az olvasót publikációjában. Az általa ismertetett források központi szereplője Szénási Géza, aki 1957-ben mint legfőbb ügyész működött. Pozíciójából adódóan volt rálátása a megtorló intézkedésekre, és az ezekkel kapcsolatos gondolatait foglalta össze Biszku Béla belügyminiszternek. Levelét nem ad acta kezelte a szaktárca, hanem megvizsgálták Szénási észrevételeit.
A hidegháborús időszakban a befolyásszerzés egyik módszere volt a különböző harmadik világbeli országok egyetemistái számára juttatott ösztöndíjak rendszere. Magyarország a szovjet blokk részeként szintén élt ezzel a módszerrel. Farkas Dániel (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) forrásismertetésében a bolíviai-magyar ösztöndíjprogramra vonatkozó dokumentumokat mutat be, köztük egy olyan diplomáciai jelentést is, amely Bolívia első állandó magyarországi diplomáciai képviselőjétől származik.
A Jankovich, Károlyi és Apponyi családok fordulatokkal teli 20. századi történetéhez hozza közelebb az olvasót két, eddig még nem publikált interjúval Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár). Jankovich Ilona és Jankovich-Blanquet Ilona saját szavaikkal mutatják be, hogy miként alakult családjuk sorsa a magyarországi kommunista hatalomátvételt követően a franciaországi emigrációban.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. május 30.
Miklós Dániel
főszerkesztő