London németek általi bombázása. 162 halott, 432 sebesült.Tovább
Nem minden arany, ami fénylik
Vihar a dézsában
1979. október 13.
A Nemzetközi Valutaalap belgrádi közgyűlésének időpontjához igazítva a cikk elemzi a nemzetközi pénzügyi helyzetet, a dollár és az arany árfolyamának alakulását, felvetvén egy 1929-es hasonló nagy nemzetközi gazdasági válság kialakulásának a veszélyét, amelynek 50. évfordulója 1979-ben volt. A HVG az 1929-es tőzsdeválsággal önálló, a múltba visszatekintő cikkekkel foglalkozott.
Mintha stílszerűek akartak volna lenni a világ pénz- és aranypiacai: a Nemzetközi Valuta Alap belgrádi közgyűlésének október eleji időpontjára a káosz határát súroló helyzet alakult ki a minden eddigit felülmúló aranylázzal, kamatháborúval és valutaviaskodással. A szakcikkekben és nyilatkozatokban borús megjegyzések is elhangzanak, „teljes összeomlás”, „tragikus pénzügyi robbanás”, vagy legalábbis „páratlanul veszélyes helyzet” megjelöléssel.
A belgrádi Intercontinental Hotel egyik első emeleti lakosztályába naponta két-háromszor is kis csoport arab vendég érkezett október első napjaiban, csuklójukon pompás aranyórákkal, amelyeknek értéke természetesen megkétszereződött az elmúlt fél évben. A vendégek illedelmesen végighallgatták William Miller amerikai pénzügyminiszter fejtegetését arról, miért kellene megőrizniük bizalmukat a dollár iránt, sőt támogatni is az USA valutáját, s mi több: jobban hinni a „zöldhátúban”, mint az aranyban. De az arab vendégek az érzékletes amerikai okfejtések ellenére is hagyták ügynökeiket menekülni a dollártól és futni az aranyhoz, „amint az értelmes pénzembertől manapság elvárható” – mondta (Miller meghallgatása után) az Intercontinental lakosztályának egyik vendége a New York Times riporterének.
Korántsem rendkívüli jelenség, ha a miniszterek, bankárok és szakértők egymás udvarias meghallgatása után homlokegyenest ellenkezőleg cselekszenek, mint azt a bólogatva figyelt érvek megkövetelnék. Csak az a bökkenő, hogy az egyetértés „árfolyama” a jelek szerint még a dollárénál is jobban zuhan, miközben a „mentsük, ami menthető” – egyáltalán nem kooperatív jellegű – elve az aranyhoz hasonlóan egyre csábítóbb. S némelyek, bár a gondolatot tüstént elhessegetve, hangosan kimondják, ami manapság mind többet jár a bankárfejekben: lehet, hogy eldőlnek a dominók?
A világméretű pénzügyi összeomlás lehetőségét persze siet kizárni minden magára adó szakértő. Kétségtelen, hogy a kapitalista valutarendszer ma egészen más, mint volt az 1929-es krach idején. Igaz, az újabb hatalmas olajszámlával megterhelt világban immár több tucatnyi a pénzügyi csőd szélén álló, vagy már régen azzal vegetáló országok száma, s ezek „fenntartása” olyan kölcsönzési kockázatot jelent a nemzetközi bankköröknek, amely valóban megronthatja a bankárok álmát. Akik már a nyáron, tehát tüstént az újabb olajáremelés után felvetették, hogy ezúttal korántsem lehet olyan zökkenőmentesen visszaáramoltatni a bankrendszeren keresztül – és a deficittel küszküszködőknek kikölcsönözni – az olajtermelőknél felhalmozódó milliárdokat, mint az első árrobbanás nyomán. Az adósok helyzete mind rosszabb lévén, a dominók eldőlésének legalábbis elvi lehetőségét mindenki számba veszi.
Ami a leginkább zavarja a pénzügyi szakértők álmát, az a hatalmas mennyiségű pénz ide-oda áramlása a valutatőzsdék és az aranypiacok között. Olyan ez, mint a dézsában ide-oda lóduló, és a jelek szerint megszelídíthetetlen víztömeg: mindenki bizakodik a dézsában, de retteg a kiloccsanás lehetőségétől. Manapság százmilliárd dollárok vannak az amerikai valutában és vezetésben egyre kevésbé bízó országok és bankok birtokában, és ezen belül egyre növekszik az OPEC-államok része. Márpedig az olajtermelők évek óta panaszolják a bevételeiket elfogyasztó dollárromlást.
A tőkés világ pénzügyi potentátjai két dolgot jól érzékelnek. Az egyik az a tény, hogy a valutaidegesség és az aranyláz annak a betegségnek a tünetei, amely a fejlett tőkésországokat egyre inkább képtelenné teszi a közös cselekvésre, a megoldások együttes keresésére. A tőkés világ vezető erőinek rövid távú érdekei ma annyira eltérnek akár a konjunktúra-, akár a valutapolitikában, hogy jóformán lehetetlenné teszik a hosszú távú , ámde a jelek szerint igencsak sürgősen esedékes megoldásokat. Mindezt tetézi a szinte totális bizalmatlanság a Carter-kormány iránt, immár a közelgő választások okán is.
A fő baj az, amit egy francia bankár így fogalmazott meg: „Az Egyesült Államok kudarcot vallott az arany trónfosztásának akciójával, és ez csak aláhúzta, hogy immár nem képes arra, amire korábban mindig: rákényszeríteni nézetét és akaratát a pénzvilágra”. A nemzetközi valutapiac pánikhangulata azt jelzi: a tőkés világ vezető híján bolyong a hovatovább homokértékű és mennyiségű dollársivatagban, s bár megenyhül az aranyoázisoknál, rettegve látja maga körül a múlt pénzügyi csődjeire emlékeztető tetemeket.
Avar János
Ezen a napon történt június 13.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Beköszöntő
Egyház és társadalom
Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”
A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.
Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.
Budapest, 2021. május 28.
A szerkesztők