Tengerre magyar?

Tengerjogi konferencia

1979. július 21.

Az ENSZ 3. tengerjogi konferenciája 1973-1982 között ülésezett, a cikk a nemzetközi kapcsolatok magyar szempontból viszonylag periférikusan kezelt, de valójában rendkívül fontos területére hívja fel a figyelmet, és jól mutatja, hogy az érintett országok, a nagyhatalmak és a multinacionális vállalatok érdekellentétei ezen a területen is szembefeszültek (szembefeszülnek) egymással. A tengerjogi egyezmény végül 1994-ben lép hatályba.
Hat éve tart, és senki nem tudja, mikor fejeződik be az ENSZ III. tengerjogi konferenciája. A konferencián részt vesz a világ szinte valamennyi állama (nemcsak az ENSZ tagjai). Az eddigi nyolc ülésszak során a tervezett 343 pontos nemzetközi tengerjogi konvenció 90 százalékában kompromisszumos megegyezés született már, de éppen a hiányzó 10 százalék megoldására csekély (és egyre csekélyebb) a remény. Ezek a pontok a tengerfenék gazdasági hasznosításának kérdéseivel függnek össze. A július 16-án összeült kilencedik ülésszakon elsősorban ezekről lesz szó.

Az iskolában úgy tanultuk, hogy a Föld felszínének 30 százaléka szárazföld, 70 százalékát pedig tenger borítja. Ez igaz is, meg nem is. Amióta az emberiség újabb, nagy pontosságú mérőeszközök birtokába jutott (például műholdakról lehet színes fényképeket készíteni a felszínről), kiderült, hogy a kontinensek nem érnek véget átmenet nélkül a tengerparton, hanem sokszor néhány száz kilométernyi hosszúságban lejtősen tovább folytatódnak a víz alatt. Ennek az úgynevezett kontinentális talapzatnak a végén hirtelen több ezer méter mélységű szakadék tátong: a tulajdonképpeni tengerfenék. A földtan tudósai szerint itt a földkéreg is sokkal vékonyabb, könnyebben következnek be törések, hamarabb keletkeznek vulkánok. Földtani szempontból vizsgálva tehát, a Föld felszínének 30 százaléka szárazföld, mintegy további 20 százaléka tengervízzel borított szárazföld és csupán 50 százaléka valóban tenger.

Játék a szavakkal? Korántsem az. Amiről 157 állam küldöttei hat éve vitáznak, és ne tudnak megegyezni, az éppen ez a 20 százaléknyi tengervízzel borított szárazföld, vagyis a kontinentális talapzat.

Ez a se nem óceán, se nem szárazföld ugyanis hallatlan gazdasági értékű. Itt, vagy ennek határán folyik lényegében a világ tengeri halászata. Itt rejlenek a tenger iszapja alatt azok a ma még felbecsülhetetlen tömegű olajkincsek, amelyeknek feltárásával talán teljesen módosulhat a világ energiatérképe. Csupán egyetlen példa: a Nagy-Britannia és Norvégia között húzódó Északi-tenger – lényegében az Atlanti-óceán vizével elöntött európai kontinentális talapzatrész – mélyéről kinyert olaj máris szinte alapvetően változtatta meg Nagy-Britannia energiahelyzetét és gazdasági kilátásait. Ugyanígy, a Hollandia partjai előtti tengerrész szolgáltatja a kis nyugat-európai ország teljes földgázszükségletét.

A kőolaj és a földgáz azonban csak csekély töredéke a tenger mélyén található ásványi kincseknek. Babszemnyi kavicsoktól néhány kilós rögökig felaprózódva majdnem színtiszta állapotban számos értékes fém millió – vagy talán milliárd – tonnái hevernek a kontinentális talapzat iszapjában. A vas, a réz, a nikkel, a mangán, a kobalt, a magnézium és még jónéhány fontos fém megfelelő technológiával olyan tiszta állapotban nyerhető ki a tenger alól, amilyenről a hagyományos földalatti bányák tulajdonosai csak legrózsásabb vágyálmaikban ábrándoznak.

A bökkenő azonban éppen a megfelelő technológia. Nem úgy, mint a tengeralatti olajkutatások esetében, ahol tulajdonképpen a hagyományoshoz képest csak módosított technikáról van szó, a tengeralatti ásványkincsek felszínre hozatalához elvileg új technológiát kell kidolgozni és alkalmazni. A várható haszonhoz képest valóban nem sok az a néhány 10 milliárd dollárnyi befektetés, amelyre a technológia kidolgozásához és bevezetéséhez szükség van. De ezt a pénzt, és a hasznosításához elengedhetetlen műszaki bázist csak néhány legfejlettebb ország mondhatja magáénak.

Ez a monopolhelyzet arra indította a legfejlettebb tőkés országok maroknyi csoportját, hogy megkísérelje saját feltételeit ráerőszakolni a világ többi részére. Hiába mondta ki ugyanis 1970-ben az ENSZ közgyűlése, hogy a tenger mélyének ásványi kincsei „az egész emberiség közös örökségét” alkotják, ha az emberiség döntő többsége egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy birtokba vegye jogos örökségét.

Ez a tengerjogi vita központi kérdése. A fejlődő országok – és velük együtt a szocialista államok is – azt akarják, hogy hozzanak létre az ENSZ égisze alatt egy széles jogkörrel felruházott, úgynevezett Tengerfenék Hatóságot, amely meghatározná a tengeralatti bányászat feltételeit, döntene a szükséges koncessziók megadásáról, ellenőrizné a bányászattal foglalkozó vállalatok tevékenységét és elosztaná a hasznot a kitermelő vállalatok, az illető tengerrész fölött szuverenitást gyakorló ország és a világ összes többi állama – köztük a tengerparttal nem rendelkező 53 ország – között.

Néhány tőkés ország (nem mindegyik!) viszont amellett kardoskodik, hogy a kontinentális talapzatot ugyanúgy tekintsék teljesen szabad világtengernek, mint a mélytengeri részeket, s „aki kapja, marja” alapon az szerezze meg a bányászati jogot, aki elsőnek bocsátotta le kutatószondáját a vízfenékre. Ilyen módon az amerikai, a japán és a nyugatnémet nagyvállalatok ellenőrizhetetlen haszonhoz jutnának az egész emberiség rovására.

Ehhez a központi kérdéshez szorosan kapcsolódik a parti vizek problémája. A jó öreg Hugo de Groot (latinosan: Grotius) 370 éve megjelent Mare liberum, azaz Szabad tenger című nemzetközi jogi könyvének megjelenése óta a partmenti államok szuverenitását általában 3-12 mérföldes távolságig ismerték el. A II. tengerjogi konferencia – 1960 – óta azonban új fogalom nyert polgárjogot a nemzetközi gyakorlatban: a gazdasági övezeté. Ekkor jelentette be ugyanis öt latin-amerikai ország – Salvador, Chile, Ecuador, Peru és Costa Rica -, hogy tengeri halászatának védelmében felségvizeinek határát 200 tengeri mérföldre terjeszti ki. A példát azóta szinte minden tengerparti állam követte – vagy követni próbálta. Mert hagyján, hogy a világóceán keleti és nyugati partján elterülő országok osztozkodnak a tengeren, de mi történik, ha egy beltenger partmenti szomszédországait nemhogy kétszer 200 mérföld, azaz 740 kilométer, de összesen 200 kilométer sem választja el egymástól? S ez nem elméleti eset, hanem például a Földközi-tengeren és a Balti-tengeren egyszerűen nincs is lehetőség a szabályos osztozkodásra. A legbonyolultabb a görög-török vita. A görög szigetek egyrésze Törökország partjai előtt fekszik. A parttól a szigetekig tartó kontinentális talapzatra mindkét fél igényt tart. S ez nem afféle tyúkpör, hiszen éppen itt olajt és egyéb ásványkincseket feltételeznek a tudósok.

Ezen a napon történt november 21.

1905

Megjelenik az "Annalen der Physik"-ben Albert Einstein negyedik dolgozata „Függ-e a test tehetetlensége az energiájától?” címmel, és benne...Tovább

1910

Megzületik Both Béla magyar rendező, színművész (Bacsó Péter "A tanú" című filmjében Bástya elvtárs alakítója) († 2002).Tovább

1916

I. Ferenc József, az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója, osztrák császár, magyar és cseh király halála után IV. Károly lesz az utolsó...Tovább

1956

Romániába, Snagovba viszik Nagy Imrét és társait.Tovább

1956

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megakadályozza az Országos Munkástanács megalakulását.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő