Tengerre magyar?

Tengerjogi konferencia

1979. július 21.

Az ENSZ 3. tengerjogi konferenciája 1973-1982 között ülésezett, a cikk a nemzetközi kapcsolatok magyar szempontból viszonylag periférikusan kezelt, de valójában rendkívül fontos területére hívja fel a figyelmet, és jól mutatja, hogy az érintett országok, a nagyhatalmak és a multinacionális vállalatok érdekellentétei ezen a területen is szembefeszültek (szembefeszülnek) egymással. A tengerjogi egyezmény végül 1994-ben lép hatályba.
Hat éve tart, és senki nem tudja, mikor fejeződik be az ENSZ III. tengerjogi konferenciája. A konferencián részt vesz a világ szinte valamennyi állama (nemcsak az ENSZ tagjai). Az eddigi nyolc ülésszak során a tervezett 343 pontos nemzetközi tengerjogi konvenció 90 százalékában kompromisszumos megegyezés született már, de éppen a hiányzó 10 százalék megoldására csekély (és egyre csekélyebb) a remény. Ezek a pontok a tengerfenék gazdasági hasznosításának kérdéseivel függnek össze. A július 16-án összeült kilencedik ülésszakon elsősorban ezekről lesz szó.

Az iskolában úgy tanultuk, hogy a Föld felszínének 30 százaléka szárazföld, 70 százalékát pedig tenger borítja. Ez igaz is, meg nem is. Amióta az emberiség újabb, nagy pontosságú mérőeszközök birtokába jutott (például műholdakról lehet színes fényképeket készíteni a felszínről), kiderült, hogy a kontinensek nem érnek véget átmenet nélkül a tengerparton, hanem sokszor néhány száz kilométernyi hosszúságban lejtősen tovább folytatódnak a víz alatt. Ennek az úgynevezett kontinentális talapzatnak a végén hirtelen több ezer méter mélységű szakadék tátong: a tulajdonképpeni tengerfenék. A földtan tudósai szerint itt a földkéreg is sokkal vékonyabb, könnyebben következnek be törések, hamarabb keletkeznek vulkánok. Földtani szempontból vizsgálva tehát, a Föld felszínének 30 százaléka szárazföld, mintegy további 20 százaléka tengervízzel borított szárazföld és csupán 50 százaléka valóban tenger.

Játék a szavakkal? Korántsem az. Amiről 157 állam küldöttei hat éve vitáznak, és ne tudnak megegyezni, az éppen ez a 20 százaléknyi tengervízzel borított szárazföld, vagyis a kontinentális talapzat.

Ez a se nem óceán, se nem szárazföld ugyanis hallatlan gazdasági értékű. Itt, vagy ennek határán folyik lényegében a világ tengeri halászata. Itt rejlenek a tenger iszapja alatt azok a ma még felbecsülhetetlen tömegű olajkincsek, amelyeknek feltárásával talán teljesen módosulhat a világ energiatérképe. Csupán egyetlen példa: a Nagy-Britannia és Norvégia között húzódó Északi-tenger – lényegében az Atlanti-óceán vizével elöntött európai kontinentális talapzatrész – mélyéről kinyert olaj máris szinte alapvetően változtatta meg Nagy-Britannia energiahelyzetét és gazdasági kilátásait. Ugyanígy, a Hollandia partjai előtti tengerrész szolgáltatja a kis nyugat-európai ország teljes földgázszükségletét.

A kőolaj és a földgáz azonban csak csekély töredéke a tenger mélyén található ásványi kincseknek. Babszemnyi kavicsoktól néhány kilós rögökig felaprózódva majdnem színtiszta állapotban számos értékes fém millió – vagy talán milliárd – tonnái hevernek a kontinentális talapzat iszapjában. A vas, a réz, a nikkel, a mangán, a kobalt, a magnézium és még jónéhány fontos fém megfelelő technológiával olyan tiszta állapotban nyerhető ki a tenger alól, amilyenről a hagyományos földalatti bányák tulajdonosai csak legrózsásabb vágyálmaikban ábrándoznak.

A bökkenő azonban éppen a megfelelő technológia. Nem úgy, mint a tengeralatti olajkutatások esetében, ahol tulajdonképpen a hagyományoshoz képest csak módosított technikáról van szó, a tengeralatti ásványkincsek felszínre hozatalához elvileg új technológiát kell kidolgozni és alkalmazni. A várható haszonhoz képest valóban nem sok az a néhány 10 milliárd dollárnyi befektetés, amelyre a technológia kidolgozásához és bevezetéséhez szükség van. De ezt a pénzt, és a hasznosításához elengedhetetlen műszaki bázist csak néhány legfejlettebb ország mondhatja magáénak.

Ez a monopolhelyzet arra indította a legfejlettebb tőkés országok maroknyi csoportját, hogy megkísérelje saját feltételeit ráerőszakolni a világ többi részére. Hiába mondta ki ugyanis 1970-ben az ENSZ közgyűlése, hogy a tenger mélyének ásványi kincsei „az egész emberiség közös örökségét” alkotják, ha az emberiség döntő többsége egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy birtokba vegye jogos örökségét.

Ez a tengerjogi vita központi kérdése. A fejlődő országok – és velük együtt a szocialista államok is – azt akarják, hogy hozzanak létre az ENSZ égisze alatt egy széles jogkörrel felruházott, úgynevezett Tengerfenék Hatóságot, amely meghatározná a tengeralatti bányászat feltételeit, döntene a szükséges koncessziók megadásáról, ellenőrizné a bányászattal foglalkozó vállalatok tevékenységét és elosztaná a hasznot a kitermelő vállalatok, az illető tengerrész fölött szuverenitást gyakorló ország és a világ összes többi állama – köztük a tengerparttal nem rendelkező 53 ország – között.

Néhány tőkés ország (nem mindegyik!) viszont amellett kardoskodik, hogy a kontinentális talapzatot ugyanúgy tekintsék teljesen szabad világtengernek, mint a mélytengeri részeket, s „aki kapja, marja” alapon az szerezze meg a bányászati jogot, aki elsőnek bocsátotta le kutatószondáját a vízfenékre. Ilyen módon az amerikai, a japán és a nyugatnémet nagyvállalatok ellenőrizhetetlen haszonhoz jutnának az egész emberiség rovására.

Ehhez a központi kérdéshez szorosan kapcsolódik a parti vizek problémája. A jó öreg Hugo de Groot (latinosan: Grotius) 370 éve megjelent Mare liberum, azaz Szabad tenger című nemzetközi jogi könyvének megjelenése óta a partmenti államok szuverenitását általában 3-12 mérföldes távolságig ismerték el. A II. tengerjogi konferencia – 1960 – óta azonban új fogalom nyert polgárjogot a nemzetközi gyakorlatban: a gazdasági övezeté. Ekkor jelentette be ugyanis öt latin-amerikai ország – Salvador, Chile, Ecuador, Peru és Costa Rica -, hogy tengeri halászatának védelmében felségvizeinek határát 200 tengeri mérföldre terjeszti ki. A példát azóta szinte minden tengerparti állam követte – vagy követni próbálta. Mert hagyján, hogy a világóceán keleti és nyugati partján elterülő országok osztozkodnak a tengeren, de mi történik, ha egy beltenger partmenti szomszédországait nemhogy kétszer 200 mérföld, azaz 740 kilométer, de összesen 200 kilométer sem választja el egymástól? S ez nem elméleti eset, hanem például a Földközi-tengeren és a Balti-tengeren egyszerűen nincs is lehetőség a szabályos osztozkodásra. A legbonyolultabb a görög-török vita. A görög szigetek egyrésze Törökország partjai előtt fekszik. A parttól a szigetekig tartó kontinentális talapzatra mindkét fél igényt tart. S ez nem afféle tyúkpör, hiszen éppen itt olajt és egyéb ásványkincseket feltételeznek a tudósok.

Ezen a napon történt június 13.

1917

London németek általi bombázása. 162 halott, 432 sebesült.Tovább

1919

Clemenceau- jegyzék átadása a kormánynak.Tovább

1940

Német csapatok elfoglalják Párizst.Tovább

2000

A Magyar Köztársaság Országgyűlése elrendeli a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja középfokú oktatási intézményekben való évenkénti...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők