Tengerre magyar?

Tengerjogi konferencia

1979. július 21.

Az ENSZ 3. tengerjogi konferenciája 1973-1982 között ülésezett, a cikk a nemzetközi kapcsolatok magyar szempontból viszonylag periférikusan kezelt, de valójában rendkívül fontos területére hívja fel a figyelmet, és jól mutatja, hogy az érintett országok, a nagyhatalmak és a multinacionális vállalatok érdekellentétei ezen a területen is szembefeszültek (szembefeszülnek) egymással. A tengerjogi egyezmény végül 1994-ben lép hatályba.
Hat éve tart, és senki nem tudja, mikor fejeződik be az ENSZ III. tengerjogi konferenciája. A konferencián részt vesz a világ szinte valamennyi állama (nemcsak az ENSZ tagjai). Az eddigi nyolc ülésszak során a tervezett 343 pontos nemzetközi tengerjogi konvenció 90 százalékában kompromisszumos megegyezés született már, de éppen a hiányzó 10 százalék megoldására csekély (és egyre csekélyebb) a remény. Ezek a pontok a tengerfenék gazdasági hasznosításának kérdéseivel függnek össze. A július 16-án összeült kilencedik ülésszakon elsősorban ezekről lesz szó.

Az iskolában úgy tanultuk, hogy a Föld felszínének 30 százaléka szárazföld, 70 százalékát pedig tenger borítja. Ez igaz is, meg nem is. Amióta az emberiség újabb, nagy pontosságú mérőeszközök birtokába jutott (például műholdakról lehet színes fényképeket készíteni a felszínről), kiderült, hogy a kontinensek nem érnek véget átmenet nélkül a tengerparton, hanem sokszor néhány száz kilométernyi hosszúságban lejtősen tovább folytatódnak a víz alatt. Ennek az úgynevezett kontinentális talapzatnak a végén hirtelen több ezer méter mélységű szakadék tátong: a tulajdonképpeni tengerfenék. A földtan tudósai szerint itt a földkéreg is sokkal vékonyabb, könnyebben következnek be törések, hamarabb keletkeznek vulkánok. Földtani szempontból vizsgálva tehát, a Föld felszínének 30 százaléka szárazföld, mintegy további 20 százaléka tengervízzel borított szárazföld és csupán 50 százaléka valóban tenger.

Játék a szavakkal? Korántsem az. Amiről 157 állam küldöttei hat éve vitáznak, és ne tudnak megegyezni, az éppen ez a 20 százaléknyi tengervízzel borított szárazföld, vagyis a kontinentális talapzat.

Ez a se nem óceán, se nem szárazföld ugyanis hallatlan gazdasági értékű. Itt, vagy ennek határán folyik lényegében a világ tengeri halászata. Itt rejlenek a tenger iszapja alatt azok a ma még felbecsülhetetlen tömegű olajkincsek, amelyeknek feltárásával talán teljesen módosulhat a világ energiatérképe. Csupán egyetlen példa: a Nagy-Britannia és Norvégia között húzódó Északi-tenger – lényegében az Atlanti-óceán vizével elöntött európai kontinentális talapzatrész – mélyéről kinyert olaj máris szinte alapvetően változtatta meg Nagy-Britannia energiahelyzetét és gazdasági kilátásait. Ugyanígy, a Hollandia partjai előtti tengerrész szolgáltatja a kis nyugat-európai ország teljes földgázszükségletét.

A kőolaj és a földgáz azonban csak csekély töredéke a tenger mélyén található ásványi kincseknek. Babszemnyi kavicsoktól néhány kilós rögökig felaprózódva majdnem színtiszta állapotban számos értékes fém millió – vagy talán milliárd – tonnái hevernek a kontinentális talapzat iszapjában. A vas, a réz, a nikkel, a mangán, a kobalt, a magnézium és még jónéhány fontos fém megfelelő technológiával olyan tiszta állapotban nyerhető ki a tenger alól, amilyenről a hagyományos földalatti bányák tulajdonosai csak legrózsásabb vágyálmaikban ábrándoznak.

A bökkenő azonban éppen a megfelelő technológia. Nem úgy, mint a tengeralatti olajkutatások esetében, ahol tulajdonképpen a hagyományoshoz képest csak módosított technikáról van szó, a tengeralatti ásványkincsek felszínre hozatalához elvileg új technológiát kell kidolgozni és alkalmazni. A várható haszonhoz képest valóban nem sok az a néhány 10 milliárd dollárnyi befektetés, amelyre a technológia kidolgozásához és bevezetéséhez szükség van. De ezt a pénzt, és a hasznosításához elengedhetetlen műszaki bázist csak néhány legfejlettebb ország mondhatja magáénak.

Ez a monopolhelyzet arra indította a legfejlettebb tőkés országok maroknyi csoportját, hogy megkísérelje saját feltételeit ráerőszakolni a világ többi részére. Hiába mondta ki ugyanis 1970-ben az ENSZ közgyűlése, hogy a tenger mélyének ásványi kincsei „az egész emberiség közös örökségét” alkotják, ha az emberiség döntő többsége egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy birtokba vegye jogos örökségét.

Ez a tengerjogi vita központi kérdése. A fejlődő országok – és velük együtt a szocialista államok is – azt akarják, hogy hozzanak létre az ENSZ égisze alatt egy széles jogkörrel felruházott, úgynevezett Tengerfenék Hatóságot, amely meghatározná a tengeralatti bányászat feltételeit, döntene a szükséges koncessziók megadásáról, ellenőrizné a bányászattal foglalkozó vállalatok tevékenységét és elosztaná a hasznot a kitermelő vállalatok, az illető tengerrész fölött szuverenitást gyakorló ország és a világ összes többi állama – köztük a tengerparttal nem rendelkező 53 ország – között.

Néhány tőkés ország (nem mindegyik!) viszont amellett kardoskodik, hogy a kontinentális talapzatot ugyanúgy tekintsék teljesen szabad világtengernek, mint a mélytengeri részeket, s „aki kapja, marja” alapon az szerezze meg a bányászati jogot, aki elsőnek bocsátotta le kutatószondáját a vízfenékre. Ilyen módon az amerikai, a japán és a nyugatnémet nagyvállalatok ellenőrizhetetlen haszonhoz jutnának az egész emberiség rovására.

Ehhez a központi kérdéshez szorosan kapcsolódik a parti vizek problémája. A jó öreg Hugo de Groot (latinosan: Grotius) 370 éve megjelent Mare liberum, azaz Szabad tenger című nemzetközi jogi könyvének megjelenése óta a partmenti államok szuverenitását általában 3-12 mérföldes távolságig ismerték el. A II. tengerjogi konferencia – 1960 – óta azonban új fogalom nyert polgárjogot a nemzetközi gyakorlatban: a gazdasági övezeté. Ekkor jelentette be ugyanis öt latin-amerikai ország – Salvador, Chile, Ecuador, Peru és Costa Rica -, hogy tengeri halászatának védelmében felségvizeinek határát 200 tengeri mérföldre terjeszti ki. A példát azóta szinte minden tengerparti állam követte – vagy követni próbálta. Mert hagyján, hogy a világóceán keleti és nyugati partján elterülő országok osztozkodnak a tengeren, de mi történik, ha egy beltenger partmenti szomszédországait nemhogy kétszer 200 mérföld, azaz 740 kilométer, de összesen 200 kilométer sem választja el egymástól? S ez nem elméleti eset, hanem például a Földközi-tengeren és a Balti-tengeren egyszerűen nincs is lehetőség a szabályos osztozkodásra. A legbonyolultabb a görög-török vita. A görög szigetek egyrésze Törökország partjai előtt fekszik. A parttól a szigetekig tartó kontinentális talapzatra mindkét fél igényt tart. S ez nem afféle tyúkpör, hiszen éppen itt olajt és egyéb ásványkincseket feltételeznek a tudósok.

Ezen a napon történt június 06.

1944

A normandiai partraszállási hadművelet első napja, a „D-day”.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

 

Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők