A fiatalok részt kérnek az egyetemi reform előkészítéséből

Szabad Ifjúság  1956. október 14.

Már az első Nagy Imre kormány idején, 1954-ben megkezdődött a vita a felsőoktatási tanulmányi rendszer átalakításáról. A forradalom előestéjén immár a korábbiaknál sokkal szélesebb körben merültek fel a főiskolák és az egyetemek működését, a diákok önállóságát korlátozó problémák. A felsőoktatás valamennyi szereplője egyetértett abban, hogy a fiataloknak joguk van beleszólni az őket érintő kérdésekbe és gyorsabb reformokat szorgalmazni.

A cikk írója oktatásügyi miniszter nyilatkozatára reagálva, a fakultatív oktatási rendszer kialakításával kapcsolatban felmerült kérdésekre keresi a megoldást.

Ma már nagyjában és egészében eldőlt az a vita, amely több mint két esztendeje zajlik arról, vajon engedjünk-e nagyobb szabadságot, nagyobb önállóságot az egyetemi diáknak? Ha itt-ott még találkozhatunk is ellenvéleménnyel, a közvéleményben eléggé általánossá vált már az a nézet, hogy a főiskolai tanulmányi rend jelenlegi kötöttségeivel nem lehet és nem szabad megbékülni. Ma túlságosan magas a kötelező előadások, szemináriumok száma - a hallgatóknak nem marad idejük arra, hogy alaposan elsajátítsák az anyagot, vagy éppen, hogy a választott tudományágaikban önálló tanulmányokat folytassanak.

Ebből megmérhetetlenül nagy kár hárul mind a diákokra, mind a közre, a társadalomra, az államra. A diákok így csaknem valamennyien ugyanazt a teljesen egységes, uniformizált tudást szerzik meg, semmiben sem engedhetnek saját különleges hajlamaiknak, érdeklődési körüknek. Erre nincs lehetőségünk. Olyan léghajóban utaznak, amely a hasznos terhen kívül túlságosan súlyos, felesleges ballasztot is visz magával: ebből semmit sem vethetnek ki, semmit sem helyettesíthetnek új, önként és szívesen vállalt értékes útipoggyászokkal. Arra sincs módjuk, hogy feljebb emelkedjenek, hogy megtanuljanak önállóan eligazodni az újban, az ismeretlenben, a maguk feje szerint, saját erőfeszítéseikkel. Márpedig semmiféle értelmiségi hivatást nem lehet a maga rendjén gyakorolni a tudományban és a gyakorlatban való önálló eligazodás készsége nélkül. Az államvizsgák most jórészt csak olyan szakembereket bocsátanak az állam rendelkezésére, akiknek van ugyan bizonyos szakismeretük, s e körülményt hitelesen igazoló diplomájuk, de híján vannak az alkotó jellegű értelmiségi munka készségeinek.

 

Milyen változtatásokra van szükség?

 

Ezen tehát mindenképpen változtatni kell - ebben a tekintetben eléggé széleskörű egyetértés jött már létre. De korántsem mondhatjuk el ugyanazt a szükséges módosítások jellegét és részleteit illetően. Itt már igen hevesen ütköznek meg az álláspontok. Az egyik vélemény szerint általában fenn kell tartanunk az előadások kötelező hallgatásának rendszerét. A másik, ezzel ellentétben álló felfogás szerint, nincs akadálya annak, hogy - legalábbis a III. és IV. évfolyamokon - fakultatívvá minősítsük az összes foglalkozásokat, rábízva a hallgatók megítélésére, érdeklődésére és kötelességérzetére, melyiken kívánnak részt venni és melyiken nem? Ez a követelés főként a diákok között terjedt el.

Maga Kónya Albert, oktatásügyi miniszter, úgy nyilatkozott legutóbb, hogy csökkenteni kell a kötelező órák számát, s egy részüket fakultatívvá kell tenni: itt azonban - mondotta - helytelen volna valamennyi intézetet és szakot azonos elbírálás alá venni. Ha szabad ebben a tekintetben a magunk álláspontjának helyt adni: úgy gondoljuk, végső soron olyan tanulmányi rendszer kialakítására kell törekednünk, amely alapvetően különbözik a jelenlegitől. A fakultatív előadásoknak és szemináriumoknak kell megengednünk a kötelező kollégiumokat időleges, átmeneti jelleggel.

 

Milyen ütemben?

  

Mikor, milyen ütemben vezessük be a módosításokat, milyen állomások közbeiktatásával közelítsük meg a célt? E kérdés úgyszólván teljesen nyitott, cseppfolyós állapotban van. Annyi bizonyos, hogy az élet, a gyakorlat máris elhalad az Oktatásügyi Minisztériumvárakozó álláspontja mellett. Számos karon fontos újítások bevezetésére került sor a tanév elején. A

például csökkentették a kötelező foglalkozások számát, még pedig eléggé bátor módon: heti 28-30 órától általában 19-20-ra. Ezt úgy érték el, hogy kisegítő- és melléktantárgyak látogatását a hallgatók belátására bízták, s csak egyetlen - önként választott - szemináriumon való részvételt követelnek meg kötelező jelleggel. Ezzel szemben megindították a német és a francia nyelv fakultatív oktatását, és módot nyújtottak arra is, hogy a hallgatók látogathassák az Eötvös Egyetemnek azokat a szakkollégiumait, amelyek iránt érdeklődést tanúsítanak. A tapasztalat - mint Fromhold Dezső tanársegéd elmondotta - azt mutatja, hogy nem váltak be azok az aggodalmak, amelyek a kötöttségek feloldásának „anarchikus" hatásától tartottak, s éppen a fakultatívvá tett tárgyak iránt nyilvánul meg széles körű igény.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsész- és jogászkarain olyan speciál-kollégiumokat honosítottak meg, amelyek közül a hallgatók szabadon választhatnak ki egyet - kötelező tantárgyként. Ez a változás nem szállítja le a kötelező órák számát jelentős mértékben.

 

Jogos türelmetlenség

  

A diákok és a fiatal tanársegédek általában - kevés kivételtől eltekintve - nincsenek megelégedve azzal a vontatottsággal, amellyel az új, valóban egyetemi jellegű oktatási módszerek megvalósítása halad. Nemrégiben ankét zajlott le e kérdésről a DISZ budapesti bizottságán,

vezetésével. Ennek során Balázs András tanársegéd, a budapesti élet- és földtudományi kar részéről, szót emelt e meggondolás ellen, mintha az ötéves tanárképzés küszöbön álló bevezetése feleslegessé tenné most a nagyobb arányú könnyítéseket. Egyet kell értenünk azzal a megállapításával, hogy a dolog éppen ellenkezőleg áll: éppen arra van szükség, hogy már most minél több terhet emeljenek le a tanárszakosok válláról, hiszen nyilvánvalóan nehezebb ugyanazt a távolságot rövidebb idő alatt legyőzni, mint lassabban, viszonylag kényelmesebben. Együtt kell éreznünk a budapesti orvosegyetem diákjaival is, akik most nem ritkán heti 37, olykor 40 órán keresztül is kénytelenek a tantermekben időzni, a szünetekben ide-oda futkosva a , a Gyáli út és a között, miközben - mint Szövény Sándorné elmondotta - hírét sem hallják valamiféle változtatásnak.

Általában: helyes, ha alapos megfontolás, tanácskozás előzi meg a döntéseket -, de mégis csak merészebben, nagyobb léptekkel kellene már előbbre mennünk.

  

Hallgassák meg az ifjúság véleményét is

  

Hangot szeretnénk adni az egyetemi ifjúság - véleményünk szerint érthető és jogos - igényének, hogy részt kérjen az egyetemi reform előkészítéséből. Jelenleg a legtöbb karon, egyetemen zárt ajtók mögött, kizárólag a kari, illetve egyetemi tanácsok ülésein folyik a vita a szükséges intézkedésekről. Ezt - magában véve - nem lehet kifogásolnunk, sőt nagyon is szükségesnek kell tartanunk. Azt azonban semmiképpen sem lehet helyeselnünk, hogy sok helyen maguk az egyetemi fiatalok nem kapnak lehetőséget véleményeik, elgondolásaik kifejtésére. Ebben annak a régi szemléletnek a tükröződését kell látnunk, amely a középiskolás oktatási módszerekkel egyetemben a középiskolás diákokat megillető bánásmódban kívánta részesíteni magukat az egyetemi hallgatókat is. De hát az egyetemi hallgatók nem középiskolások már, hanem felnőtt, viszonylagos műveltséggel rendelkező férfiak és nők, akik - megalapozott véleményt alakíthatnak ki az életérdekeiket érintő kérdésekben, s akik okkal elvárják, hogy ne döntsenek róluk meghallgatásuk nélkül. Még kevésbé lehet megalkudni a fiatal tanársegédek mellőzésével. Ezért a magunk részéről csak helyeselni tudjuk azokat a kezdeményezéseket, aminővel például a budapesti élet- és földtudományi karon találkozunk: itt diákparlamenten szándékoznak megvitatni a fakultatív oktatási rendszer kialakításával kapcsolatos kérdéseket. Általában is kívánatos lenne, ha egyetemi és főiskolai DISZ szervezeteink felkarolnák a diákok és fiatal tanársegédek e téren tapasztalható egészséges törekvéseit, és megfelelő kereteket teremtenének megnyilvánulásaikra.

 

Csató István





Ezen a napon történt szeptember 20.

1929

Budapesten levetítik az első hangosfilmet („Az éneklő bolond”).Tovább

1956

Kétnapos tartózkodásra Budapestre érkezett Luther Evans, az UNESCO főigazgatója. A látogatás eredményeképpen Magyarország fokozatosan...Tovább

1990

Ratifikálják a két Németország újraegyesítését.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő