A fiatalok részt kérnek az egyetemi reform előkészítéséből

Szabad Ifjúság  1956. október 14.

Már az első Nagy Imre kormány idején, 1954-ben megkezdődött a vita a felsőoktatási tanulmányi rendszer átalakításáról. A forradalom előestéjén immár a korábbiaknál sokkal szélesebb körben merültek fel a főiskolák és az egyetemek működését, a diákok önállóságát korlátozó problémák. A felsőoktatás valamennyi szereplője egyetértett abban, hogy a fiataloknak joguk van beleszólni az őket érintő kérdésekbe és gyorsabb reformokat szorgalmazni.

A cikk írója oktatásügyi miniszter nyilatkozatára reagálva, a fakultatív oktatási rendszer kialakításával kapcsolatban felmerült kérdésekre keresi a megoldást.

Ma már nagyjában és egészében eldőlt az a vita, amely több mint két esztendeje zajlik arról, vajon engedjünk-e nagyobb szabadságot, nagyobb önállóságot az egyetemi diáknak? Ha itt-ott még találkozhatunk is ellenvéleménnyel, a közvéleményben eléggé általánossá vált már az a nézet, hogy a főiskolai tanulmányi rend jelenlegi kötöttségeivel nem lehet és nem szabad megbékülni. Ma túlságosan magas a kötelező előadások, szemináriumok száma - a hallgatóknak nem marad idejük arra, hogy alaposan elsajátítsák az anyagot, vagy éppen, hogy a választott tudományágaikban önálló tanulmányokat folytassanak.

Ebből megmérhetetlenül nagy kár hárul mind a diákokra, mind a közre, a társadalomra, az államra. A diákok így csaknem valamennyien ugyanazt a teljesen egységes, uniformizált tudást szerzik meg, semmiben sem engedhetnek saját különleges hajlamaiknak, érdeklődési körüknek. Erre nincs lehetőségünk. Olyan léghajóban utaznak, amely a hasznos terhen kívül túlságosan súlyos, felesleges ballasztot is visz magával: ebből semmit sem vethetnek ki, semmit sem helyettesíthetnek új, önként és szívesen vállalt értékes útipoggyászokkal. Arra sincs módjuk, hogy feljebb emelkedjenek, hogy megtanuljanak önállóan eligazodni az újban, az ismeretlenben, a maguk feje szerint, saját erőfeszítéseikkel. Márpedig semmiféle értelmiségi hivatást nem lehet a maga rendjén gyakorolni a tudományban és a gyakorlatban való önálló eligazodás készsége nélkül. Az államvizsgák most jórészt csak olyan szakembereket bocsátanak az állam rendelkezésére, akiknek van ugyan bizonyos szakismeretük, s e körülményt hitelesen igazoló diplomájuk, de híján vannak az alkotó jellegű értelmiségi munka készségeinek.

 

Milyen változtatásokra van szükség?

 

Ezen tehát mindenképpen változtatni kell - ebben a tekintetben eléggé széleskörű egyetértés jött már létre. De korántsem mondhatjuk el ugyanazt a szükséges módosítások jellegét és részleteit illetően. Itt már igen hevesen ütköznek meg az álláspontok. Az egyik vélemény szerint általában fenn kell tartanunk az előadások kötelező hallgatásának rendszerét. A másik, ezzel ellentétben álló felfogás szerint, nincs akadálya annak, hogy - legalábbis a III. és IV. évfolyamokon - fakultatívvá minősítsük az összes foglalkozásokat, rábízva a hallgatók megítélésére, érdeklődésére és kötelességérzetére, melyiken kívánnak részt venni és melyiken nem? Ez a követelés főként a diákok között terjedt el.

Maga Kónya Albert, oktatásügyi miniszter, úgy nyilatkozott legutóbb, hogy csökkenteni kell a kötelező órák számát, s egy részüket fakultatívvá kell tenni: itt azonban - mondotta - helytelen volna valamennyi intézetet és szakot azonos elbírálás alá venni. Ha szabad ebben a tekintetben a magunk álláspontjának helyt adni: úgy gondoljuk, végső soron olyan tanulmányi rendszer kialakítására kell törekednünk, amely alapvetően különbözik a jelenlegitől. A fakultatív előadásoknak és szemináriumoknak kell megengednünk a kötelező kollégiumokat időleges, átmeneti jelleggel.

 

Milyen ütemben?

  

Mikor, milyen ütemben vezessük be a módosításokat, milyen állomások közbeiktatásával közelítsük meg a célt? E kérdés úgyszólván teljesen nyitott, cseppfolyós állapotban van. Annyi bizonyos, hogy az élet, a gyakorlat máris elhalad az Oktatásügyi Minisztériumvárakozó álláspontja mellett. Számos karon fontos újítások bevezetésére került sor a tanév elején. A

például csökkentették a kötelező foglalkozások számát, még pedig eléggé bátor módon: heti 28-30 órától általában 19-20-ra. Ezt úgy érték el, hogy kisegítő- és melléktantárgyak látogatását a hallgatók belátására bízták, s csak egyetlen - önként választott - szemináriumon való részvételt követelnek meg kötelező jelleggel. Ezzel szemben megindították a német és a francia nyelv fakultatív oktatását, és módot nyújtottak arra is, hogy a hallgatók látogathassák az Eötvös Egyetemnek azokat a szakkollégiumait, amelyek iránt érdeklődést tanúsítanak. A tapasztalat - mint Fromhold Dezső tanársegéd elmondotta - azt mutatja, hogy nem váltak be azok az aggodalmak, amelyek a kötöttségek feloldásának „anarchikus" hatásától tartottak, s éppen a fakultatívvá tett tárgyak iránt nyilvánul meg széles körű igény.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsész- és jogászkarain olyan speciál-kollégiumokat honosítottak meg, amelyek közül a hallgatók szabadon választhatnak ki egyet - kötelező tantárgyként. Ez a változás nem szállítja le a kötelező órák számát jelentős mértékben.

 

Jogos türelmetlenség

  

A diákok és a fiatal tanársegédek általában - kevés kivételtől eltekintve - nincsenek megelégedve azzal a vontatottsággal, amellyel az új, valóban egyetemi jellegű oktatási módszerek megvalósítása halad. Nemrégiben ankét zajlott le e kérdésről a DISZ budapesti bizottságán,

vezetésével. Ennek során Balázs András tanársegéd, a budapesti élet- és földtudományi kar részéről, szót emelt e meggondolás ellen, mintha az ötéves tanárképzés küszöbön álló bevezetése feleslegessé tenné most a nagyobb arányú könnyítéseket. Egyet kell értenünk azzal a megállapításával, hogy a dolog éppen ellenkezőleg áll: éppen arra van szükség, hogy már most minél több terhet emeljenek le a tanárszakosok válláról, hiszen nyilvánvalóan nehezebb ugyanazt a távolságot rövidebb idő alatt legyőzni, mint lassabban, viszonylag kényelmesebben. Együtt kell éreznünk a budapesti orvosegyetem diákjaival is, akik most nem ritkán heti 37, olykor 40 órán keresztül is kénytelenek a tantermekben időzni, a szünetekben ide-oda futkosva a , a Gyáli út és a között, miközben - mint Szövény Sándorné elmondotta - hírét sem hallják valamiféle változtatásnak.

Általában: helyes, ha alapos megfontolás, tanácskozás előzi meg a döntéseket -, de mégis csak merészebben, nagyobb léptekkel kellene már előbbre mennünk.

  

Hallgassák meg az ifjúság véleményét is

  

Hangot szeretnénk adni az egyetemi ifjúság - véleményünk szerint érthető és jogos - igényének, hogy részt kérjen az egyetemi reform előkészítéséből. Jelenleg a legtöbb karon, egyetemen zárt ajtók mögött, kizárólag a kari, illetve egyetemi tanácsok ülésein folyik a vita a szükséges intézkedésekről. Ezt - magában véve - nem lehet kifogásolnunk, sőt nagyon is szükségesnek kell tartanunk. Azt azonban semmiképpen sem lehet helyeselnünk, hogy sok helyen maguk az egyetemi fiatalok nem kapnak lehetőséget véleményeik, elgondolásaik kifejtésére. Ebben annak a régi szemléletnek a tükröződését kell látnunk, amely a középiskolás oktatási módszerekkel egyetemben a középiskolás diákokat megillető bánásmódban kívánta részesíteni magukat az egyetemi hallgatókat is. De hát az egyetemi hallgatók nem középiskolások már, hanem felnőtt, viszonylagos műveltséggel rendelkező férfiak és nők, akik - megalapozott véleményt alakíthatnak ki az életérdekeiket érintő kérdésekben, s akik okkal elvárják, hogy ne döntsenek róluk meghallgatásuk nélkül. Még kevésbé lehet megalkudni a fiatal tanársegédek mellőzésével. Ezért a magunk részéről csak helyeselni tudjuk azokat a kezdeményezéseket, aminővel például a budapesti élet- és földtudományi karon találkozunk: itt diákparlamenten szándékoznak megvitatni a fakultatív oktatási rendszer kialakításával kapcsolatos kérdéseket. Általában is kívánatos lenne, ha egyetemi és főiskolai DISZ szervezeteink felkarolnák a diákok és fiatal tanársegédek e téren tapasztalható egészséges törekvéseit, és megfelelő kereteket teremtenének megnyilvánulásaikra.

 

Csató István





Ezen a napon történt június 07.

1905

Norvégia felmondja a Svédországgal való unióját.Tovább

1917

Első világháború: a messines-i csata: Az antant utászai felrobbantják a német vonalak alá telepített aknákat, ezzel 10 000 német katonát...Tovább

1921

Románia előbb az április 23-án Csehszlovákiával, majd a június 7-én a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal megkötött szerződése révén...Tovább

1942

Második világháború: véget ér a midway-i csata.Tovább

1952

Első alkalommal tartották meg a Pedagógusok napját. Ez alkalomból adták át a kiváló tanítói és tanári okleveleket az ország legjobb...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

 

Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők