A nép és az írók

Szabad Ifjúság, 1956. szeptember 16.

Lukácsy Sándor, az Írószövetség első szabad közgyűlése előtti napon írt cikkében, az írók legfontosabb közéleti kötelességét hangsúlyozza; a bírálat, a véleményalkotás, az igazság kimondása a nemzet sorsáért. Kevés volt a kenyér, s mi bőségről szavaltunk - kényszerpályáját követően úgy véli, hogy a párt júliusi és az értelmiségről hozott határozatát követően megérett az idő arra, hogy az irodalmi életben egyre inkább érvényesüljön az írói szabadság elve, és - ennek reményében - az írók minél nyíltabban fellépjenek a társadalmi visszásságok ellen.

Első szabad tanácskozására gyülekezik holnap az Írószövetség. Elsőre, mondom, mert régebbi kongresszusunknak, közgyűlésünknek kezét-lábát előre gyártott határozatok, érinthetetlen dogmák kötötték meg. Most: szabadon döntjük el, kiket kívánunk szövetségünk vezetőinek; szabadon, lelkiismeretünk szerint vitatkozunk arról, hogy milyen úton akarunk haladni tovább. Így van ez rendjén.

S hogy így van, az nem kevesebbet jelent, mint hogy az irodalmi életben új helyzet állott elő. Olyan helyzet, melyben egyre inkább érvényesül a jogos szabadság, egyre kevesebb ellenzőre talál a becsületes írói szándék. Olyan helyzet, melyben valósággá válik a rég óhajtott irodalmi egység, a különböző esztétikai irányzatok, stílustörekvések szabad kibontakozása a nagy közös célnak, a nemzet szolgálatának s az irodalom méltóságának jegyében. Megszilárdul a nyugodt alkotó munka feltétele, a demokratizmus, mely nem tűri a viták hatalmi kénnyel való elfojtását, oktalan vádaskodással való megzavarását. Ma már senki sem nevezheti íróinkat idegen követség ügynökeinek, a zendülés ideológusainak, ellenséges rádiók szócsöveinek, nyíltan senki nem vonhatja kétségbe hazafiságukat.

Mindez annak az új közéleti szellemnek az eredménye, melyet az előző hónapok veszélyes teketóriái után a párt júliusi határozatai és az értelmiségről hozott párthatározat foglaltak szavakba. Íróink jogos önérzettel állapíthatják meg, hogy e határozatok létrejöttében része volt az ő harcuknak is.

Voltak, s bizonnyal lappanganak még, akik azt szeretnék elhitetni, hogy az írók küzdelme - a vastagabb ráfogásokról most nem beszélve - nem más, mint sértett hiúságok berzenkedése, elkényeztetett gőgök izgágasága, a néptől elszakadt értelmiségiek handabandázása különleges kiváltságokért. A valóság azonban az, hogy az írók immár többéves vitája a nép legfontosabb követeléseiért folyt. Az irodalom nem eltávolodott, hanem visszatalált a néphez, vissza ahhoz a nemes közéleti kötelességhez, mely irodalmunknak, Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Vajda János, Ady és József Attila irodalmának legbüszkébb hagyománya. A sematizmus éveiben nem az volt a legnagyobb baj, hogy elszürkült a nyelv, kibicsaklott az ízlés, nyögött az esztétika, hanem az, hogy - valljuk be: csaknem mindannyian - megtagadtuk a valóságot, megfeledkeztünk a népről. Kevés volt a kenyér, s mi bőségről szavaltunk. Éppen ezért a szemnyitogató 1953. év - az irodalomban a fordulat éve - számunkra elsősorban a jóvátétel, az önvizsgálat és önbírálat esztendeje volt. Évadja a nép előtt való mélységes meghajlásnak, a nép előtt, mely bölcsebbnek bizonyult nálunk, makacs józansággal őrzött elárult emberi és nemzeti értékeket, s olvasatlanul tolta félre a hazug műveket.

A nép azonban tud megbocsátani, s különbséget tenni megtévesztők és megtévesztettek között. S amikor szövetségünkben csattogott a harc a személyi kultusz ellen, a demokratizmusnak és a XX. kongresszus elveinek érvényesüléséért, amikor követeltük a törvénytelenségek gyökerének kitépését és a felelősségre vonást, amikor ostoroztuk a gazdasági politika hibáit, kifogásoltuk az alacsony életszínvonalat, és elítéltük a parasztok zaklatását, amikor feltártuk a munkás- és a diákifjúság helyzetét, amikor védtük nemzeti műveltségünk megszentelt értékeit, amikor jó párthatározatokat sürgettünk, és szót emeltünk a pártélet demokratizálásáért, amikor „nem fogtuk be a pörös szánkat" - akkor az adott erőt, hogy tudtuk: mellettünk áll a nép, az igazság mellett, szemben a szektásokkal és a bürokratákkal. Tudtuk, mert ezer jelét tapasztaltuk; tudtuk, mert az olykor elboruló csendből is kihallottuk az egyetértést, néma bíztatást. S ha több szabadságot követeltünk magunknak, nem csak azért tettük, mert az megilleti az írót, hanem elsősorban azért, hogy szavunk messzebbre hasson, jobban szolgálja a nemzet fölemelkedését. És ha szenvedélyesek voltunk, és ha türelmetlenek, azért voltunk, mert tudtuk, hogy a nép életében nincs elvesztegetni való idő. S amikor sebeket kaptunk, amikor kit-kit megbélyegeztek, nem fájt, mert „dulce et decorum est," szép és dicső a hazáért sebeket kapni, sebeket, melyeket, ha okozója nem, orvosol majd a történelem.

Tudjuk, hogy ezen a közgyűlésen is rajtunk lesz a nép figyelő szeme, és rajtunk lesz azután is. Ezért közgyűlés csak akkor végezhet jó munkát, ha megerősíti ezt a figyelő bizalmat, ha kinyilvánítja, hogy nincs út visszafelé, sem a fasizmushoz, kapitalizmushoz, sem a szektás, sztálinista restaurációhoz. Ha ígéretet tesz - s ennek megtartására kötelezi az újonnan megválasztandó elnökséget -, hogy a jövőben is küzdünk a demokrácia szélesítéséért, a személyi kultusz maradványai, a félmegoldások és a késlekedések ellen, a törvényességért, az emberméltóságért. Meg kell ígérnünk, hogy ezután is gondunk lesz a szakszervezetek joga, a szövetkezeti demokrácia és önkéntesség, a gazdasági életnek, a tervezésnek decentralizálása, nyersanyagaink jobb felhasználása, a mezőgazdaság okszerű fejlesztése a belterjesség irányában, a rendcsinálás a külkereskedelem terén, az életszínvonal emelésére tett ígéretek beváltása, az értelmes iskolareform, a munkás- és parasztifjúság helyzetének javítása, műveltségének növelése, a népi kollégiumi mozgalom, a nemzeti kultúra eszményeinek tiszteletben tartása.

Meg kell ígérnünk - és meg is ígérjük -, hogy ezen túl is bírálunk, ha kell. Nem fogjuk elhallgatni, hogy helytelenítjük, ha 1956-ban olyan tankönyv jelenik meg, melyben tucatnyi kép közül négy Rákosi Mátyást ábrázolja, s hogy helytelenítjük, ha a Minisztertanács késlekedik bizonyos utca- és gyárnevek megváltoztatásával; hogy sírunk és jajgatunk, ha Tokaj hegyéről lefoszlik a szőlő vidám-zöld szőnyege, s helyét hullafoltoknak adja át; ha tékozlón elhordják Badacsony szépséges kövét; ha a paraszt nem termelhet arannyal fizetett

, mert búzát kell vetnie; ha Kodály Nemzeti dalának bemutatójára „elfelejtenek" közönséget hívni; ha nem fékezik meg a sok helyt még mindig grasszáló kiskirályokat, s az életünk vérét elszívó bürokráciát, ha megsértik a nép elemi igazságérzetét.

De nem csak bírálni akarunk, hanem tenni is. A „tiszta lap"-ra ne csak szennyfolt ne essék, de ne maradjon üresen se: tele kell írni tettekkel, a nép jólétét szolgáló intézkedésekkel. A parasztnak vissza kell adni termelőkedvét, a munkásnak a hitet, hogy fáradozásával magát gyarapítja, az ifjúságnak a tág és biztonságos jövőt. Ebből a munkából természetesen részt kérünk mi is, és nem kíméljük majd az erőnket. S ha kell erre ígéret, a közgyűlésen megígérjük ezt is.

 

 

Lukácsy Sándor



Ezen a napon történt szeptember 20.

1929

Budapesten levetítik az első hangosfilmet („Az éneklő bolond”).Tovább

1956

Kétnapos tartózkodásra Budapestre érkezett Luther Evans, az UNESCO főigazgatója. A látogatás eredményeképpen Magyarország fokozatosan...Tovább

1990

Ratifikálják a két Németország újraegyesítését.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő