A nép és az írók

Szabad Ifjúság, 1956. szeptember 16.

Lukácsy Sándor, az Írószövetség első szabad közgyűlése előtti napon írt cikkében, az írók legfontosabb közéleti kötelességét hangsúlyozza; a bírálat, a véleményalkotás, az igazság kimondása a nemzet sorsáért. Kevés volt a kenyér, s mi bőségről szavaltunk - kényszerpályáját követően úgy véli, hogy a párt júliusi és az értelmiségről hozott határozatát követően megérett az idő arra, hogy az irodalmi életben egyre inkább érvényesüljön az írói szabadság elve, és - ennek reményében - az írók minél nyíltabban fellépjenek a társadalmi visszásságok ellen.

Első szabad tanácskozására gyülekezik holnap az Írószövetség. Elsőre, mondom, mert régebbi kongresszusunknak, közgyűlésünknek kezét-lábát előre gyártott határozatok, érinthetetlen dogmák kötötték meg. Most: szabadon döntjük el, kiket kívánunk szövetségünk vezetőinek; szabadon, lelkiismeretünk szerint vitatkozunk arról, hogy milyen úton akarunk haladni tovább. Így van ez rendjén.

S hogy így van, az nem kevesebbet jelent, mint hogy az irodalmi életben új helyzet állott elő. Olyan helyzet, melyben egyre inkább érvényesül a jogos szabadság, egyre kevesebb ellenzőre talál a becsületes írói szándék. Olyan helyzet, melyben valósággá válik a rég óhajtott irodalmi egység, a különböző esztétikai irányzatok, stílustörekvések szabad kibontakozása a nagy közös célnak, a nemzet szolgálatának s az irodalom méltóságának jegyében. Megszilárdul a nyugodt alkotó munka feltétele, a demokratizmus, mely nem tűri a viták hatalmi kénnyel való elfojtását, oktalan vádaskodással való megzavarását. Ma már senki sem nevezheti íróinkat idegen követség ügynökeinek, a zendülés ideológusainak, ellenséges rádiók szócsöveinek, nyíltan senki nem vonhatja kétségbe hazafiságukat.

Mindez annak az új közéleti szellemnek az eredménye, melyet az előző hónapok veszélyes teketóriái után a párt júliusi határozatai és az értelmiségről hozott párthatározat foglaltak szavakba. Íróink jogos önérzettel állapíthatják meg, hogy e határozatok létrejöttében része volt az ő harcuknak is.

Voltak, s bizonnyal lappanganak még, akik azt szeretnék elhitetni, hogy az írók küzdelme - a vastagabb ráfogásokról most nem beszélve - nem más, mint sértett hiúságok berzenkedése, elkényeztetett gőgök izgágasága, a néptől elszakadt értelmiségiek handabandázása különleges kiváltságokért. A valóság azonban az, hogy az írók immár többéves vitája a nép legfontosabb követeléseiért folyt. Az irodalom nem eltávolodott, hanem visszatalált a néphez, vissza ahhoz a nemes közéleti kötelességhez, mely irodalmunknak, Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Vajda János, Ady és József Attila irodalmának legbüszkébb hagyománya. A sematizmus éveiben nem az volt a legnagyobb baj, hogy elszürkült a nyelv, kibicsaklott az ízlés, nyögött az esztétika, hanem az, hogy - valljuk be: csaknem mindannyian - megtagadtuk a valóságot, megfeledkeztünk a népről. Kevés volt a kenyér, s mi bőségről szavaltunk. Éppen ezért a szemnyitogató 1953. év - az irodalomban a fordulat éve - számunkra elsősorban a jóvátétel, az önvizsgálat és önbírálat esztendeje volt. Évadja a nép előtt való mélységes meghajlásnak, a nép előtt, mely bölcsebbnek bizonyult nálunk, makacs józansággal őrzött elárult emberi és nemzeti értékeket, s olvasatlanul tolta félre a hazug műveket.

A nép azonban tud megbocsátani, s különbséget tenni megtévesztők és megtévesztettek között. S amikor szövetségünkben csattogott a harc a személyi kultusz ellen, a demokratizmusnak és a XX. kongresszus elveinek érvényesüléséért, amikor követeltük a törvénytelenségek gyökerének kitépését és a felelősségre vonást, amikor ostoroztuk a gazdasági politika hibáit, kifogásoltuk az alacsony életszínvonalat, és elítéltük a parasztok zaklatását, amikor feltártuk a munkás- és a diákifjúság helyzetét, amikor védtük nemzeti műveltségünk megszentelt értékeit, amikor jó párthatározatokat sürgettünk, és szót emeltünk a pártélet demokratizálásáért, amikor „nem fogtuk be a pörös szánkat" - akkor az adott erőt, hogy tudtuk: mellettünk áll a nép, az igazság mellett, szemben a szektásokkal és a bürokratákkal. Tudtuk, mert ezer jelét tapasztaltuk; tudtuk, mert az olykor elboruló csendből is kihallottuk az egyetértést, néma bíztatást. S ha több szabadságot követeltünk magunknak, nem csak azért tettük, mert az megilleti az írót, hanem elsősorban azért, hogy szavunk messzebbre hasson, jobban szolgálja a nemzet fölemelkedését. És ha szenvedélyesek voltunk, és ha türelmetlenek, azért voltunk, mert tudtuk, hogy a nép életében nincs elvesztegetni való idő. S amikor sebeket kaptunk, amikor kit-kit megbélyegeztek, nem fájt, mert „dulce et decorum est," szép és dicső a hazáért sebeket kapni, sebeket, melyeket, ha okozója nem, orvosol majd a történelem.

Tudjuk, hogy ezen a közgyűlésen is rajtunk lesz a nép figyelő szeme, és rajtunk lesz azután is. Ezért közgyűlés csak akkor végezhet jó munkát, ha megerősíti ezt a figyelő bizalmat, ha kinyilvánítja, hogy nincs út visszafelé, sem a fasizmushoz, kapitalizmushoz, sem a szektás, sztálinista restaurációhoz. Ha ígéretet tesz - s ennek megtartására kötelezi az újonnan megválasztandó elnökséget -, hogy a jövőben is küzdünk a demokrácia szélesítéséért, a személyi kultusz maradványai, a félmegoldások és a késlekedések ellen, a törvényességért, az emberméltóságért. Meg kell ígérnünk, hogy ezután is gondunk lesz a szakszervezetek joga, a szövetkezeti demokrácia és önkéntesség, a gazdasági életnek, a tervezésnek decentralizálása, nyersanyagaink jobb felhasználása, a mezőgazdaság okszerű fejlesztése a belterjesség irányában, a rendcsinálás a külkereskedelem terén, az életszínvonal emelésére tett ígéretek beváltása, az értelmes iskolareform, a munkás- és parasztifjúság helyzetének javítása, műveltségének növelése, a népi kollégiumi mozgalom, a nemzeti kultúra eszményeinek tiszteletben tartása.

Meg kell ígérnünk - és meg is ígérjük -, hogy ezen túl is bírálunk, ha kell. Nem fogjuk elhallgatni, hogy helytelenítjük, ha 1956-ban olyan tankönyv jelenik meg, melyben tucatnyi kép közül négy Rákosi Mátyást ábrázolja, s hogy helytelenítjük, ha a Minisztertanács késlekedik bizonyos utca- és gyárnevek megváltoztatásával; hogy sírunk és jajgatunk, ha Tokaj hegyéről lefoszlik a szőlő vidám-zöld szőnyege, s helyét hullafoltoknak adja át; ha tékozlón elhordják Badacsony szépséges kövét; ha a paraszt nem termelhet arannyal fizetett

, mert búzát kell vetnie; ha Kodály Nemzeti dalának bemutatójára „elfelejtenek" közönséget hívni; ha nem fékezik meg a sok helyt még mindig grasszáló kiskirályokat, s az életünk vérét elszívó bürokráciát, ha megsértik a nép elemi igazságérzetét.

De nem csak bírálni akarunk, hanem tenni is. A „tiszta lap"-ra ne csak szennyfolt ne essék, de ne maradjon üresen se: tele kell írni tettekkel, a nép jólétét szolgáló intézkedésekkel. A parasztnak vissza kell adni termelőkedvét, a munkásnak a hitet, hogy fáradozásával magát gyarapítja, az ifjúságnak a tág és biztonságos jövőt. Ebből a munkából természetesen részt kérünk mi is, és nem kíméljük majd az erőnket. S ha kell erre ígéret, a közgyűlésen megígérjük ezt is.

 

 

Lukácsy Sándor



Ezen a napon történt június 18.

1937

Felszáll Moszkvából a „szovjet Lindbergh”: Valerij Cskalov (és társai). ANT-25 típusú gépe az Északi-sark érintésével két nap múlva száll...Tovább

1940

Franciaország tűzszünetet köt a németekkel.Tovább

1972

Az NSZK labdarúgó válogatottja az Európa-bajnokság brüsszeli döntőjén 3-0-ra győzi le a Szovjetunió csapatát.Tovább

1979

Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben aláírja a SALT-2 megállapodást.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők