A nép és az írók

Szabad Ifjúság, 1956. szeptember 16.

Lukácsy Sándor, az Írószövetség első szabad közgyűlése előtti napon írt cikkében, az írók legfontosabb közéleti kötelességét hangsúlyozza; a bírálat, a véleményalkotás, az igazság kimondása a nemzet sorsáért. Kevés volt a kenyér, s mi bőségről szavaltunk - kényszerpályáját követően úgy véli, hogy a párt júliusi és az értelmiségről hozott határozatát követően megérett az idő arra, hogy az irodalmi életben egyre inkább érvényesüljön az írói szabadság elve, és - ennek reményében - az írók minél nyíltabban fellépjenek a társadalmi visszásságok ellen.

Első szabad tanácskozására gyülekezik holnap az Írószövetség. Elsőre, mondom, mert régebbi kongresszusunknak, közgyűlésünknek kezét-lábát előre gyártott határozatok, érinthetetlen dogmák kötötték meg. Most: szabadon döntjük el, kiket kívánunk szövetségünk vezetőinek; szabadon, lelkiismeretünk szerint vitatkozunk arról, hogy milyen úton akarunk haladni tovább. Így van ez rendjén.

S hogy így van, az nem kevesebbet jelent, mint hogy az irodalmi életben új helyzet állott elő. Olyan helyzet, melyben egyre inkább érvényesül a jogos szabadság, egyre kevesebb ellenzőre talál a becsületes írói szándék. Olyan helyzet, melyben valósággá válik a rég óhajtott irodalmi egység, a különböző esztétikai irányzatok, stílustörekvések szabad kibontakozása a nagy közös célnak, a nemzet szolgálatának s az irodalom méltóságának jegyében. Megszilárdul a nyugodt alkotó munka feltétele, a demokratizmus, mely nem tűri a viták hatalmi kénnyel való elfojtását, oktalan vádaskodással való megzavarását. Ma már senki sem nevezheti íróinkat idegen követség ügynökeinek, a zendülés ideológusainak, ellenséges rádiók szócsöveinek, nyíltan senki nem vonhatja kétségbe hazafiságukat.

Mindez annak az új közéleti szellemnek az eredménye, melyet az előző hónapok veszélyes teketóriái után a párt júliusi határozatai és az értelmiségről hozott párthatározat foglaltak szavakba. Íróink jogos önérzettel állapíthatják meg, hogy e határozatok létrejöttében része volt az ő harcuknak is.

Voltak, s bizonnyal lappanganak még, akik azt szeretnék elhitetni, hogy az írók küzdelme - a vastagabb ráfogásokról most nem beszélve - nem más, mint sértett hiúságok berzenkedése, elkényeztetett gőgök izgágasága, a néptől elszakadt értelmiségiek handabandázása különleges kiváltságokért. A valóság azonban az, hogy az írók immár többéves vitája a nép legfontosabb követeléseiért folyt. Az irodalom nem eltávolodott, hanem visszatalált a néphez, vissza ahhoz a nemes közéleti kötelességhez, mely irodalmunknak, Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Vajda János, Ady és József Attila irodalmának legbüszkébb hagyománya. A sematizmus éveiben nem az volt a legnagyobb baj, hogy elszürkült a nyelv, kibicsaklott az ízlés, nyögött az esztétika, hanem az, hogy - valljuk be: csaknem mindannyian - megtagadtuk a valóságot, megfeledkeztünk a népről. Kevés volt a kenyér, s mi bőségről szavaltunk. Éppen ezért a szemnyitogató 1953. év - az irodalomban a fordulat éve - számunkra elsősorban a jóvátétel, az önvizsgálat és önbírálat esztendeje volt. Évadja a nép előtt való mélységes meghajlásnak, a nép előtt, mely bölcsebbnek bizonyult nálunk, makacs józansággal őrzött elárult emberi és nemzeti értékeket, s olvasatlanul tolta félre a hazug műveket.

A nép azonban tud megbocsátani, s különbséget tenni megtévesztők és megtévesztettek között. S amikor szövetségünkben csattogott a harc a személyi kultusz ellen, a demokratizmusnak és a XX. kongresszus elveinek érvényesüléséért, amikor követeltük a törvénytelenségek gyökerének kitépését és a felelősségre vonást, amikor ostoroztuk a gazdasági politika hibáit, kifogásoltuk az alacsony életszínvonalat, és elítéltük a parasztok zaklatását, amikor feltártuk a munkás- és a diákifjúság helyzetét, amikor védtük nemzeti műveltségünk megszentelt értékeit, amikor jó párthatározatokat sürgettünk, és szót emeltünk a pártélet demokratizálásáért, amikor „nem fogtuk be a pörös szánkat" - akkor az adott erőt, hogy tudtuk: mellettünk áll a nép, az igazság mellett, szemben a szektásokkal és a bürokratákkal. Tudtuk, mert ezer jelét tapasztaltuk; tudtuk, mert az olykor elboruló csendből is kihallottuk az egyetértést, néma bíztatást. S ha több szabadságot követeltünk magunknak, nem csak azért tettük, mert az megilleti az írót, hanem elsősorban azért, hogy szavunk messzebbre hasson, jobban szolgálja a nemzet fölemelkedését. És ha szenvedélyesek voltunk, és ha türelmetlenek, azért voltunk, mert tudtuk, hogy a nép életében nincs elvesztegetni való idő. S amikor sebeket kaptunk, amikor kit-kit megbélyegeztek, nem fájt, mert „dulce et decorum est," szép és dicső a hazáért sebeket kapni, sebeket, melyeket, ha okozója nem, orvosol majd a történelem.

Tudjuk, hogy ezen a közgyűlésen is rajtunk lesz a nép figyelő szeme, és rajtunk lesz azután is. Ezért közgyűlés csak akkor végezhet jó munkát, ha megerősíti ezt a figyelő bizalmat, ha kinyilvánítja, hogy nincs út visszafelé, sem a fasizmushoz, kapitalizmushoz, sem a szektás, sztálinista restaurációhoz. Ha ígéretet tesz - s ennek megtartására kötelezi az újonnan megválasztandó elnökséget -, hogy a jövőben is küzdünk a demokrácia szélesítéséért, a személyi kultusz maradványai, a félmegoldások és a késlekedések ellen, a törvényességért, az emberméltóságért. Meg kell ígérnünk, hogy ezután is gondunk lesz a szakszervezetek joga, a szövetkezeti demokrácia és önkéntesség, a gazdasági életnek, a tervezésnek decentralizálása, nyersanyagaink jobb felhasználása, a mezőgazdaság okszerű fejlesztése a belterjesség irányában, a rendcsinálás a külkereskedelem terén, az életszínvonal emelésére tett ígéretek beváltása, az értelmes iskolareform, a munkás- és parasztifjúság helyzetének javítása, műveltségének növelése, a népi kollégiumi mozgalom, a nemzeti kultúra eszményeinek tiszteletben tartása.

Meg kell ígérnünk - és meg is ígérjük -, hogy ezen túl is bírálunk, ha kell. Nem fogjuk elhallgatni, hogy helytelenítjük, ha 1956-ban olyan tankönyv jelenik meg, melyben tucatnyi kép közül négy Rákosi Mátyást ábrázolja, s hogy helytelenítjük, ha a Minisztertanács késlekedik bizonyos utca- és gyárnevek megváltoztatásával; hogy sírunk és jajgatunk, ha Tokaj hegyéről lefoszlik a szőlő vidám-zöld szőnyege, s helyét hullafoltoknak adja át; ha tékozlón elhordják Badacsony szépséges kövét; ha a paraszt nem termelhet arannyal fizetett

, mert búzát kell vetnie; ha Kodály Nemzeti dalának bemutatójára „elfelejtenek" közönséget hívni; ha nem fékezik meg a sok helyt még mindig grasszáló kiskirályokat, s az életünk vérét elszívó bürokráciát, ha megsértik a nép elemi igazságérzetét.

De nem csak bírálni akarunk, hanem tenni is. A „tiszta lap"-ra ne csak szennyfolt ne essék, de ne maradjon üresen se: tele kell írni tettekkel, a nép jólétét szolgáló intézkedésekkel. A parasztnak vissza kell adni termelőkedvét, a munkásnak a hitet, hogy fáradozásával magát gyarapítja, az ifjúságnak a tág és biztonságos jövőt. Ebből a munkából természetesen részt kérünk mi is, és nem kíméljük majd az erőnket. S ha kell erre ígéret, a közgyűlésen megígérjük ezt is.

 

 

Lukácsy Sándor



Ezen a napon történt június 06.

1944

A normandiai partraszállási hadművelet első napja, a „D-day”.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

 

Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők