A nép és az írók

Első szabad tanácskozására gyülekezik holnap az Írószövetség. Elsőre, mondom, mert régebbi kongresszusunknak, közgyűlésünknek kezét-lábát előre gyártott határozatok, érinthetetlen dogmák kötötték meg. Most: szabadon döntjük el, kiket kívánunk szövetségünk vezetőinek; szabadon, lelkiismeretünk szerint vitatkozunk arról, hogy milyen úton akarunk haladni tovább. Így van ez rendjén.

S hogy így van, az nem kevesebbet jelent, mint hogy az irodalmi életben új helyzet állott elő. Olyan helyzet, melyben egyre inkább érvényesül a jogos szabadság, egyre kevesebb ellenzőre talál a becsületes írói szándék. Olyan helyzet, melyben valósággá válik a rég óhajtott irodalmi egység, a különböző esztétikai irányzatok, stílustörekvések szabad kibontakozása a nagy közös célnak, a nemzet szolgálatának s az irodalom méltóságának jegyében. Megszilárdul a nyugodt alkotó munka feltétele, a demokratizmus, mely nem tűri a viták hatalmi kénnyel való elfojtását, oktalan vádaskodással való megzavarását. Ma már senki sem nevezheti íróinkat idegen követség ügynökeinek, a zendülés ideológusainak, ellenséges rádiók szócsöveinek, nyíltan senki nem vonhatja kétségbe hazafiságukat.

Mindez annak az új közéleti szellemnek az eredménye, melyet az előző hónapok veszélyes teketóriái után a párt júliusi határozatai és az értelmiségről hozott párthatározat foglaltak szavakba. Íróink jogos önérzettel állapíthatják meg, hogy e határozatok létrejöttében része volt az ő harcuknak is.

Voltak, s bizonnyal lappanganak még, akik azt szeretnék elhitetni, hogy az írók küzdelme - a vastagabb ráfogásokról most nem beszélve - nem más, mint sértett hiúságok berzenkedése, elkényeztetett gőgök izgágasága, a néptől elszakadt értelmiségiek handabandázása különleges kiváltságokért. A valóság azonban az, hogy az írók immár többéves vitája a nép legfontosabb követeléseiért folyt. Az irodalom nem eltávolodott, hanem visszatalált a néphez, vissza ahhoz a nemes közéleti kötelességhez, mely irodalmunknak, Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Vajda János, Ady és József Attila irodalmának legbüszkébb hagyománya. A sematizmus éveiben nem az volt a legnagyobb baj, hogy elszürkült a nyelv, kibicsaklott az ízlés, nyögött az esztétika, hanem az, hogy - valljuk be: csaknem mindannyian - megtagadtuk a valóságot, megfeledkeztünk a népről. Kevés volt a kenyér, s mi bőségről szavaltunk. Éppen ezért a szemnyitogató 1953. év - az irodalomban a fordulat éve - számunkra elsősorban a jóvátétel, az önvizsgálat és önbírálat esztendeje volt. Évadja a nép előtt való mélységes meghajlásnak, a nép előtt, mely bölcsebbnek bizonyult nálunk, makacs józansággal őrzött elárult emberi és nemzeti értékeket, s olvasatlanul tolta félre a hazug műveket.

A nép azonban tud megbocsátani, s különbséget tenni megtévesztők és megtévesztettek között. S amikor szövetségünkben csattogott a harc a személyi kultusz ellen, a demokratizmusnak és a XX. kongresszus elveinek érvényesüléséért, amikor követeltük a törvénytelenségek gyökerének kitépését és a felelősségre vonást, amikor ostoroztuk a gazdasági politika hibáit, kifogásoltuk az alacsony életszínvonalat, és elítéltük a parasztok zaklatását, amikor feltártuk a munkás- és a diákifjúság helyzetét, amikor védtük nemzeti műveltségünk megszentelt értékeit, amikor jó párthatározatokat sürgettünk, és szót emeltünk a pártélet demokratizálásáért, amikor „nem fogtuk be a pörös szánkat" - akkor az adott erőt, hogy tudtuk: mellettünk áll a nép, az igazság mellett, szemben a szektásokkal és a bürokratákkal. Tudtuk, mert ezer jelét tapasztaltuk; tudtuk, mert az olykor elboruló csendből is kihallottuk az egyetértést, néma bíztatást. S ha több szabadságot követeltünk magunknak, nem csak azért tettük, mert az megilleti az írót, hanem elsősorban azért, hogy szavunk messzebbre hasson, jobban szolgálja a nemzet fölemelkedését. És ha szenvedélyesek voltunk, és ha türelmetlenek, azért voltunk, mert tudtuk, hogy a nép életében nincs elvesztegetni való idő. S amikor sebeket kaptunk, amikor kit-kit megbélyegeztek, nem fájt, mert „dulce et decorum est," szép és dicső a hazáért sebeket kapni, sebeket, melyeket, ha okozója nem, orvosol majd a történelem.

Tudjuk, hogy ezen a közgyűlésen is rajtunk lesz a nép figyelő szeme, és rajtunk lesz azután is. Ezért közgyűlés csak akkor végezhet jó munkát, ha megerősíti ezt a figyelő bizalmat, ha kinyilvánítja, hogy nincs út visszafelé, sem a fasizmushoz, kapitalizmushoz, sem a szektás, sztálinista restaurációhoz. Ha ígéretet tesz - s ennek megtartására kötelezi az újonnan megválasztandó elnökséget -, hogy a jövőben is küzdünk a demokrácia szélesítéséért, a személyi kultusz maradványai, a félmegoldások és a késlekedések ellen, a törvényességért, az emberméltóságért. Meg kell ígérnünk, hogy ezután is gondunk lesz a szakszervezetek joga, a szövetkezeti demokrácia és önkéntesség, a gazdasági életnek, a tervezésnek decentralizálása, nyersanyagaink jobb felhasználása, a mezőgazdaság okszerű fejlesztése a belterjesség irányában, a rendcsinálás a külkereskedelem terén, az életszínvonal emelésére tett ígéretek beváltása, az értelmes iskolareform, a munkás- és parasztifjúság helyzetének javítása, műveltségének növelése, a népi kollégiumi mozgalom, a nemzeti kultúra eszményeinek tiszteletben tartása.

Meg kell ígérnünk - és meg is ígérjük -, hogy ezen túl is bírálunk, ha kell. Nem fogjuk elhallgatni, hogy helytelenítjük, ha 1956-ban olyan tankönyv jelenik meg, melyben tucatnyi kép közül négy Rákosi Mátyást ábrázolja, s hogy helytelenítjük, ha a Minisztertanács késlekedik bizonyos utca- és gyárnevek megváltoztatásával; hogy sírunk és jajgatunk, ha Tokaj hegyéről lefoszlik a szőlő vidám-zöld szőnyege, s helyét hullafoltoknak adja át; ha tékozlón elhordják Badacsony szépséges kövét; ha a paraszt nem termelhet arannyal fizetett

, mert búzát kell vetnie; ha Kodály Nemzeti dalának bemutatójára „elfelejtenek" közönséget hívni; ha nem fékezik meg a sok helyt még mindig grasszáló kiskirályokat, s az életünk vérét elszívó bürokráciát, ha megsértik a nép elemi igazságérzetét.

De nem csak bírálni akarunk, hanem tenni is. A „tiszta lap"-ra ne csak szennyfolt ne essék, de ne maradjon üresen se: tele kell írni tettekkel, a nép jólétét szolgáló intézkedésekkel. A parasztnak vissza kell adni termelőkedvét, a munkásnak a hitet, hogy fáradozásával magát gyarapítja, az ifjúságnak a tág és biztonságos jövőt. Ebből a munkából természetesen részt kérünk mi is, és nem kíméljük majd az erőnket. S ha kell erre ígéret, a közgyűlésen megígérjük ezt is.

 

 

Lukácsy Sándor

---