A szellem napvilága

Szabad Nép, 1956. június 24.

A demokratizmus „akarása", elhatárolódás a dogmatizmustól, a hamis tekintélyi elvektől, országos felelősségérzet - ezekkel a jellemzőkkel méltatja és üdvözli a Szabad Nép vezércikke a DISZ Petőfi körének hétről-hétre lezajló vitáit. A pártvezetés számára a Petőfi kör tagjainak vitái: a „Nagy Imre csoport" véleményét képviselte. A június 27-i sajtóvita után a párt vezetői külön foglalkoztak a Szabad Nép itt közölt beszámolójával. Úgy vélték, hogy az értelmiség találkozóinak ilyenfajta méltatása tápot adhat az MDP elleni támadásoknak.

A marxista szellem napvilága ragyog fel hétről hétre a DISZ Petőfi körének vitáin. Az elmúlt heteken zajlottak le a közgazdászok, a történészek és a filozófusok vitái. A jó példán felbuzdulva vitát rendeztek a pedagógusok és az irodalomtörténészek. Jelentős találkozás zajlott le a DISZ Petőfi kör rendezésében a volt illegális pártmunkások és a fiatalok között. Fontos összejövetelre gyűltek össze minap a volt

. Élénk vitát ígér a sajtó és a tájékoztatás kérdéseiről egybehívott tanácskozás.

Három közös tulajdonsága van ezeknek - s a fentiekhez hasonló - értelmiségi találkozóknak. Az első: lelkes helyeslése a XX.

irányelveinek, demonstratív erejű kiállás a dogmatizmustól, hamis tekintélyi elvektől megtisztuló marxizmus mellett. Azt mutatják ezek a viták - a megjelenők számát és az eszmecserék színvonalát tekintve -, hogy mélyek a gyökerek, igen mélyek már a magyar közéletben a marxizmus, a szocializmus gyökerei.

A második tulajdonsága ezeknek a vitáknak: nagy erővel csap fel belőlük a demokratizmus akarása, az a kívánság, hogy állami és pártéletünk demokratikus funkcióit fejlesszük ki.

Ez a határozott kívánság, sőt: jogos követelés általában nem kispolgári-polgári illúziók ígéretében nyert kifejezést. Nem úgy vetődött fel a követelés: demokratizmust - mindenre való tekintet nélkül. Hanem így: demokratizmust a nép, a párt, az igazság érdekeire való tekintettel. Demokratizmust - a szocializmusért, demokratikusabb állami és pártéletet - a proletárdiktatúra elveinek és gyakorlatának helyes érvényesüléséért. S ehhez - ki-ki szakmája szerint - még hozzátette: demokratizmust - hogy valóban szocialista közgazdaságtudományt, történelemtudományt, filozófiát, esztétikát, pedagógiát lehessen alkotni, folytatni. Elmondhatjuk: nemcsak „általános" princípiumként fogalmazódott meg itt a demokratizmus követelése, hanem a lehető legkonkrétabban: a különböző szakmák elemi szükségleteiből is kiindulva.

A harmadik tulajdonsága ezeknek a vitáknak: a résztvevők nagy többsége országos látókörrel, országos felelősségérzettel beszélt. Bár többnyire az egyes szakmák kérdéseit vitatták meg, de az országos helyzet, a párt előtt álló feladatok perspektívájából nyúltak a részkérdésekhez is. Mit mutat ez a jelenség? Azt, hogy van már nálunk egy olyan magasan kvalifikált fiatal értelmiségi gárda, amely nem úgy jutott magas szakmai színvonalra, hogy elzárkózott a politikától, hanem úgy, hogy - lett légyen történész, filozófus, kritikus vagy pedagógus - magas, országos politikai látókörrel nyúl a saját szakmájának kérdéseihez is. Amikor a közgazdászok azt vetették fel, hogy rendszeres és őszinte adatszolgáltatás nélkül nem tudnak megfelelő tudományos munkát végezni - amikor a filozófusok arról beszéltek, hogy a személyi kultusz, dogmatizmus „törvényerejű" uralma miatt nem lehet tudományosan foglalkozni - például - a népi demokratikus fejlődés sajátosságaival - akkor nem valami kicsinyes, szűk szakmai aggálynak adtak kifejezést, hanem országos gondoknak - szocialista felelősségérzettel.

Egyik-másik vitán akadtak túlzó, helytelen nézetek is, elhangzottak éretlen, rosszhiszemű közbeszólások. De ezek a helytelen és káros kísérletek nem általánosan jellemezték a vitákat, szórványosan fordultak csak elő, s ahol előfordultak, ott többnyire felléptek ellenük. Semmi okunk egyébként csodálkozni a néholi túlzásokon: évek óta lefojtott gondolatok és szenvedélyek robbantak itt ki, s ki tudná ilyen helyzetben „kotta szerint" kimondani gondolatit, szenvedélyét - s nem egy esetben keserűségét is? Minél szabadabban folynak a viták, minél inkább állandósul a viták lehetősége, annál nyugodtabban, annál kevésbé túlzóan fognak lezajlani ezek az eszmecserék.

Mi sem volna helytelenebb, mint az itt-ott előforduló téves nézeteket egy csokorba kötve kimondani ez elmarasztaló ítéletet: ezek a viták az ellenzékiség, a polgári restauráció melegágyai. Minden ilyen véleményt el kell utasítani. Abban talán van némi ráció, hogy - például - a Váci utcai maszek cipőkészítőben a demokratizmus nagyobb lehetősége a kapitalizálódás nagyobb lehetőségének a gondolatát ébreszti fel. Az is valószínű, hogy egy-egy grófból vagy szolgabíróból átvedlett „anyagmozgató"-ban más vágyakat támaszt a demokratizmus erősödése, mint egy öntudatos proletárban. Sőt: ezeknek az elemeknek a körében tudatos formát is ölthet a polgári restauráció akarása. Ilyen elképzelések élhetnek persze értelmiségi körökben is. De ki állíthatja józanul, hogy a munkásmozgalmi intézet történésze vagy a marxista filozófus, vagy az egyetem irodalomtörténész oktatója, vagy a rendszerünkben otthonra talált pedagógus a demokratizmus szélesbedésétől holmi polgári restaurációt vár, s nem azt, hogy az eddiginél jobban, igazabbul, marxistább módon űzhesse szakmáját. Ebben a körben is jelentkezhetnek helytelen nézetek, objektíve polgári állásfoglalások - ezek ellen senki sem kapott életre szóló védőoltásokat. De erre a körre elsősorban nem az a jellemző, hogy polgári illúziókat táplál, hanem az, hogy szocializmust akar. Teljességgel helytelen volna tehát úgy értelmezni ezeket a vitákat, s a bennük részt vevő értelmiség szerepét, mint a legkülönbözőbb politikai hibák és károk gyűjtőmedencéjét.

Ne feledjük: ennek a vitázó értelmiségnek nagy többsége már ebben a rendszerben nevelkedett, a felszabadulás utáni években győződött meg a marxizmus igazáról. Ez az értelmiség nem valami „polgári osztály" a népi demokráciában, hanem nagy többségében munkás-, paraszt- és értelmiségi származású réteg, olyan réteg tehát, amely hűen fejezi ki ennek a rendszernek a szociális keresztmetszetét. Semmi okunk arra, hogy kevesebb bizalommal tekintsünk a csepeli munkás egyetemet végzett fiára, mint az apjára, az egykori szegényparaszt tudósjelölt gyermekére, mint az apjára, s minden okunk megvan arra, hogy elsősorban munkája, eredményei, s ne apja vagy nagyapja szociális kategóriája szerint minősítsük azt a polgár- vagy kispolgár-származékot, aki már ebben a rendszerben nevelődött értelmiségivé.

Ha

1947-ben joggal mondta - a régi értelmiség felé fordulva -, hogy „Az értelmiségnek a bírálatát a demokráciával szemben nemcsak abból a szemszögből kell fogadni, hogy itt egy kiváltságaiban fenyegetett réteg sértődöttségéről, meg nem értéséről van szó. Ez a kritika sokszor jogos és kötelességünk, hogy erre a kritikára felfigyeljünk, mert nem igaz az, hogy a magyar értelmiség csak a maga rétege érdekeit félti, amikor a demokráciát bírálja." - akkor ma, csaknem tíz esztendő múltán, sokszorosan indokolt az összetételében is jelentősen változó értelmiség politikai érettségét, kritikájának jogosultságát hangsúlyozni.

Erről szólva, szólni kell egy másik igazságról is. Az utóbbi hét-nyolc esztendőben korántsem volt egyenes vonalú az értelmiség fejlődése. A nagy ipari létesítmények, a kulturális színvonal emelkedése, s más tényezők is pozitívan hatottak az értelmiség gondolkodására, világnézetére. De az utóbbi hét-nyolc esztendőben elkövetett politikai, gazdasági hibák, s a marxizmus megdermedése a dogmatizmus, a személyi kultusz fagyasztó légkörében taszítóan, kiábrándítóan is hatottak az értelmiségre. Az egyes értelmiségi körökben kialakuló szkepticizmus, az elfordulás az elvi kérdések fejtegetésétől, a múltba való visszahúzódás - megannyi olyan jelenség, amely összefügg a marxizmus apályával. Igen, nem csekély azoknak a száma, akik ezekben az években elfásultak, megcsömörlöttek az elsekélyesített marxizmustól, s olyanok is akadtak, akik nemcsak a szemináriumokról, hanem a marxizmusról is „lemorzsolódtak". Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a különböző értelmiségi területeken elhamarkodottan alkalmazott adminisztratív intézkedések - amelyek nem egyszer arra voltak hivatva, hogy a nyílt elvi vitákat pótolják - egy egész sereg kitűnő értelmiségit fosztottak meg a munka lehetőségétől, s taszítottak a szakmáján kívülre. Mindezek súlyos hibák, amelyekkel bátran szembe kell nézni és sürgősen javítani rajtuk.

De mindezek ellenére a legszembetűnőbb jelenség ezeknek a vitáknak a tükrében az, hogy jelentős értelmiségi tábora van nálunk a marxizmusnak, s hogy ez a tábor most kedvvel nekilát, hogy elvégezze a marxi munkát. Mi a feladata ezeknek a vitáknak? Mindenekelőtt az, hogy az ideológia, a különböző szaktudományok területén szakítsanak a helytelen nézetek összefüggő rendszerével, száműzzék az ideológiai életből a hamis tekintélyi elvet, egyszer s mindenkorra tüntessék el a tudományos életből azt a kaszárnyai gyakorlatot, amelynek egyetlen elve a szubordináció. Fontos feladata ezeknek a vitáknak, hogy felszámolják azt az ideológiai tespedtséget, kényelmességet, amely az utóbbi hat-hét esztendőben eluralkodott nálunk az ideológia és tudomány számos területén. A viták helyett elszaporodó adminisztratív intézkedések azt a látszatot keltették, hogy egy ideológiai áramlatot le lehet győzni azzal, hogy beszüntetjük a folyóiratot, megvonjuk a nyilvánosság lehetőségét képviselőitől stb., stb. Ezt a látszatot sokan valóságnak fogadták el... Mert a végig nem vitatott kérdések - mint a hétfejű sárkány fejei - adandó alkalommal újra megjelentek, bizonyítékul annak, hogy elvi-elméleti kérdésekben nem lehet viták, meggyőzés nélkül végeredményhez jutni.

Ezek a viták állandó izzásba hozzák az egyes szakterületeket. Az adminisztratív-bürokratikus „tekintély" valóban tüzes, kényelmetlen trónussá válik, s helyébe lép, helyébe kell, hogy lépjen a tényleges tudományos eredményeken alapuló értékrend. Ezek a viták is hozzájárulnak az őszinte és hallható közvélemény kialakításához, amelyet éveken át sajnálatosan nélkülöztünk. A DISZ Petőfi kör tagságának a nép és a párt ügyéért felelős közvéleménye nem passzív szemlélődők, nem fejbólintójánosok közvéleménye immár, hanem olyan értelmiségieké, akik tanultak, tanulni akarnak az utóbbi évek súlyos hibáiból. Többé nem egyszerű tudomásul vevői akarnak lenni a párt, a kormány politikájának, hanem alakítói, nem néma statisztikái akarnak lenni a történelemnek, hanem saját fejükkel gondolkodó, véleményüket kifejező szereplői. Éppen ezért értékes fórum a DISZ Petőfi köre, s jó volna, ha párt- és állami életünk irányítói gyakrabban látogatnák ezeket a vitákat, részt vennének - mint ahogy a felszabadulás után részt vettek - ezeken az eszmecseréken.

Ha pedig közelebbről szemügyre vesszük ezeknek a vitáknak anyagát, azt látjuk, hogy az ott felvetett kérdések rendszerünk tudományos alapjait érintik, alapvetőek egész továbbhaladásunk szempontjából. A közgazdászok vitáján nagy súllyal szerepelt a statisztika nyilvánosságának igénye. Behatóan foglalkoztak az anyagi érdekeltség kérdéseivel, külkereskedelmünk problémáival. A történészek vitája végigszántotta a történettudomány és az oktatás széles területeit. Nagy hangsúllyal vetődött itt fel a magyar párttörténet revíziójának igénye, a tények, a történelmi igazságok értelmében való revízió szükségessége. Egy sor felszólaló foglalkozott a párt illegális harcainak új értékelésével, rámutatva arra, hogy hibás történeti értékelések milyen hibás konzekvenciákhoz vezettek a felszabadulás után. A filozófusok vitája foglakozott - többek között -

munkásságának értékelésével, s határozottan foglalt állást Lukács György politikai és tudományos munkásságának méltó értékelése és elismerése mellett. Kell-e mondani, hogy ezek a fontos kérdések - s kell-e hangsúlyozni, hogy ezeket a vitákat csak kiinduló pontnak lehet tekinteni, egészséges szellemi startnak -, mely után még kemény viták, erős szellemi nekigyürkőzések következnek az egyes szakmák alkotó-műhelyeiben.

Még egy kérdésről kell itt szólni. Azoknak a fiatal és idősebb értelmiségieknek zöme, akik részt vesznek ezeken a vitákon, az utóbbi hét-nyolc esztendőben meggyőződéses képviselője volt a maga területén a párt általános politikájának. Ami azt jelenti, hogy nemcsak a pártpolitika helyes fővonalát - a szocializmus építésének célkitűzését - tették magukévá, hanem a párt politikájában jelentkező hibákat és a proletárdiktatúrában mutatkozó súlyos, nemegyszer tragikus torzulásokat is. S mivel értelmiségiekről, sőt kommunista értelmiségiekről beszélünk, az országos politikának nem egyszerű tudomásul vevőiről van szó, hanem - többnyire - alkalmazóiról, sőt - a különböző szakterületeken - alátámasztóiról, fejlesztőiről.

Ha tehát szembefordulunk az országos politika hibáival, szembe kell fordulni kinek-kinek a saját maga által elkövetett hibákkal is. Nem könnyű dolog ez, nem „szokványos" önkritikáról van itt szó. Legtöbben szubjektíve becsületesen, a szocializmus építésének kemény munkája során azzal a meggyőződéssel hittek el hamisított pereket, vettek át helytelen, antihumánus munkamódszereket, tettek magukévá dogmává kövesedett elméleteket, hogy mindez a szocializmus igazsága szerint való. De nem rokonszenves, nem meggyőző az olyan - tisztesség ne essék szólván - „önkritika", amely nullára redukálja az egyén felelősségét, az általános politika hibáival takargatva a személyesen elkövetett hibákat. Az igazság az, hogy ki többé, ki kevésbé, de hozzáadta a magáét az országos politika hibáihoz. S itt becsületes emberekre, kommunistákra, nem karrieristákra, konjunktúra-lovagokra gondolunk. Éppen ezért kemény önvizsgálatra van szükség, következetes elvi szembefordulásra az elkövetett hibákkal, s nem fellengzős-mutatványos-ügyeskedő önkritikai bravúrokra.

Hogy ki milyen alaposan, őszintén és következetesen számolt le tévedéseivel, hibáival, azt nem a szavak, ígéretek mérik elsősorban, hanem a tettek. A DISZ Petőfi körének vitái egy tettekre, értelmiségi tettekre kész gárda arculatát mutatták meg. Telve vagyunk bizalommal értelmiségünk útját illetően: a leninizmusnak ez a reneszánsza a marxista tudomány nagy fellendülésének a biztos alapja.

 

*

 

A minap az egyik nyugati rádióállomás magyar nyelvű adása örömét fejezte ki a Budapesten zajló viták alkalmából. Hogy félreértés ne essék: nékünk van okunk örülni a viták hallatán, s nem nekik.


Ezen a napon történt június 06.

1944

A normandiai partraszállási hadművelet első napja, a „D-day”.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

 

Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők