A szellem napvilága

Szabad Nép, 1956. június 24.

A demokratizmus „akarása", elhatárolódás a dogmatizmustól, a hamis tekintélyi elvektől, országos felelősségérzet - ezekkel a jellemzőkkel méltatja és üdvözli a Szabad Nép vezércikke a DISZ Petőfi körének hétről-hétre lezajló vitáit. A pártvezetés számára a Petőfi kör tagjainak vitái: a „Nagy Imre csoport" véleményét képviselte. A június 27-i sajtóvita után a párt vezetői külön foglalkoztak a Szabad Nép itt közölt beszámolójával. Úgy vélték, hogy az értelmiség találkozóinak ilyenfajta méltatása tápot adhat az MDP elleni támadásoknak.

A marxista szellem napvilága ragyog fel hétről hétre a DISZ Petőfi körének vitáin. Az elmúlt heteken zajlottak le a közgazdászok, a történészek és a filozófusok vitái. A jó példán felbuzdulva vitát rendeztek a pedagógusok és az irodalomtörténészek. Jelentős találkozás zajlott le a DISZ Petőfi kör rendezésében a volt illegális pártmunkások és a fiatalok között. Fontos összejövetelre gyűltek össze minap a volt

. Élénk vitát ígér a sajtó és a tájékoztatás kérdéseiről egybehívott tanácskozás.

Három közös tulajdonsága van ezeknek - s a fentiekhez hasonló - értelmiségi találkozóknak. Az első: lelkes helyeslése a XX.

irányelveinek, demonstratív erejű kiállás a dogmatizmustól, hamis tekintélyi elvektől megtisztuló marxizmus mellett. Azt mutatják ezek a viták - a megjelenők számát és az eszmecserék színvonalát tekintve -, hogy mélyek a gyökerek, igen mélyek már a magyar közéletben a marxizmus, a szocializmus gyökerei.

A második tulajdonsága ezeknek a vitáknak: nagy erővel csap fel belőlük a demokratizmus akarása, az a kívánság, hogy állami és pártéletünk demokratikus funkcióit fejlesszük ki.

Ez a határozott kívánság, sőt: jogos követelés általában nem kispolgári-polgári illúziók ígéretében nyert kifejezést. Nem úgy vetődött fel a követelés: demokratizmust - mindenre való tekintet nélkül. Hanem így: demokratizmust a nép, a párt, az igazság érdekeire való tekintettel. Demokratizmust - a szocializmusért, demokratikusabb állami és pártéletet - a proletárdiktatúra elveinek és gyakorlatának helyes érvényesüléséért. S ehhez - ki-ki szakmája szerint - még hozzátette: demokratizmust - hogy valóban szocialista közgazdaságtudományt, történelemtudományt, filozófiát, esztétikát, pedagógiát lehessen alkotni, folytatni. Elmondhatjuk: nemcsak „általános" princípiumként fogalmazódott meg itt a demokratizmus követelése, hanem a lehető legkonkrétabban: a különböző szakmák elemi szükségleteiből is kiindulva.

A harmadik tulajdonsága ezeknek a vitáknak: a résztvevők nagy többsége országos látókörrel, országos felelősségérzettel beszélt. Bár többnyire az egyes szakmák kérdéseit vitatták meg, de az országos helyzet, a párt előtt álló feladatok perspektívájából nyúltak a részkérdésekhez is. Mit mutat ez a jelenség? Azt, hogy van már nálunk egy olyan magasan kvalifikált fiatal értelmiségi gárda, amely nem úgy jutott magas szakmai színvonalra, hogy elzárkózott a politikától, hanem úgy, hogy - lett légyen történész, filozófus, kritikus vagy pedagógus - magas, országos politikai látókörrel nyúl a saját szakmájának kérdéseihez is. Amikor a közgazdászok azt vetették fel, hogy rendszeres és őszinte adatszolgáltatás nélkül nem tudnak megfelelő tudományos munkát végezni - amikor a filozófusok arról beszéltek, hogy a személyi kultusz, dogmatizmus „törvényerejű" uralma miatt nem lehet tudományosan foglalkozni - például - a népi demokratikus fejlődés sajátosságaival - akkor nem valami kicsinyes, szűk szakmai aggálynak adtak kifejezést, hanem országos gondoknak - szocialista felelősségérzettel.

Egyik-másik vitán akadtak túlzó, helytelen nézetek is, elhangzottak éretlen, rosszhiszemű közbeszólások. De ezek a helytelen és káros kísérletek nem általánosan jellemezték a vitákat, szórványosan fordultak csak elő, s ahol előfordultak, ott többnyire felléptek ellenük. Semmi okunk egyébként csodálkozni a néholi túlzásokon: évek óta lefojtott gondolatok és szenvedélyek robbantak itt ki, s ki tudná ilyen helyzetben „kotta szerint" kimondani gondolatit, szenvedélyét - s nem egy esetben keserűségét is? Minél szabadabban folynak a viták, minél inkább állandósul a viták lehetősége, annál nyugodtabban, annál kevésbé túlzóan fognak lezajlani ezek az eszmecserék.

Mi sem volna helytelenebb, mint az itt-ott előforduló téves nézeteket egy csokorba kötve kimondani ez elmarasztaló ítéletet: ezek a viták az ellenzékiség, a polgári restauráció melegágyai. Minden ilyen véleményt el kell utasítani. Abban talán van némi ráció, hogy - például - a Váci utcai maszek cipőkészítőben a demokratizmus nagyobb lehetősége a kapitalizálódás nagyobb lehetőségének a gondolatát ébreszti fel. Az is valószínű, hogy egy-egy grófból vagy szolgabíróból átvedlett „anyagmozgató"-ban más vágyakat támaszt a demokratizmus erősödése, mint egy öntudatos proletárban. Sőt: ezeknek az elemeknek a körében tudatos formát is ölthet a polgári restauráció akarása. Ilyen elképzelések élhetnek persze értelmiségi körökben is. De ki állíthatja józanul, hogy a munkásmozgalmi intézet történésze vagy a marxista filozófus, vagy az egyetem irodalomtörténész oktatója, vagy a rendszerünkben otthonra talált pedagógus a demokratizmus szélesbedésétől holmi polgári restaurációt vár, s nem azt, hogy az eddiginél jobban, igazabbul, marxistább módon űzhesse szakmáját. Ebben a körben is jelentkezhetnek helytelen nézetek, objektíve polgári állásfoglalások - ezek ellen senki sem kapott életre szóló védőoltásokat. De erre a körre elsősorban nem az a jellemző, hogy polgári illúziókat táplál, hanem az, hogy szocializmust akar. Teljességgel helytelen volna tehát úgy értelmezni ezeket a vitákat, s a bennük részt vevő értelmiség szerepét, mint a legkülönbözőbb politikai hibák és károk gyűjtőmedencéjét.

Ne feledjük: ennek a vitázó értelmiségnek nagy többsége már ebben a rendszerben nevelkedett, a felszabadulás utáni években győződött meg a marxizmus igazáról. Ez az értelmiség nem valami „polgári osztály" a népi demokráciában, hanem nagy többségében munkás-, paraszt- és értelmiségi származású réteg, olyan réteg tehát, amely hűen fejezi ki ennek a rendszernek a szociális keresztmetszetét. Semmi okunk arra, hogy kevesebb bizalommal tekintsünk a csepeli munkás egyetemet végzett fiára, mint az apjára, az egykori szegényparaszt tudósjelölt gyermekére, mint az apjára, s minden okunk megvan arra, hogy elsősorban munkája, eredményei, s ne apja vagy nagyapja szociális kategóriája szerint minősítsük azt a polgár- vagy kispolgár-származékot, aki már ebben a rendszerben nevelődött értelmiségivé.

Ha

1947-ben joggal mondta - a régi értelmiség felé fordulva -, hogy „Az értelmiségnek a bírálatát a demokráciával szemben nemcsak abból a szemszögből kell fogadni, hogy itt egy kiváltságaiban fenyegetett réteg sértődöttségéről, meg nem értéséről van szó. Ez a kritika sokszor jogos és kötelességünk, hogy erre a kritikára felfigyeljünk, mert nem igaz az, hogy a magyar értelmiség csak a maga rétege érdekeit félti, amikor a demokráciát bírálja." - akkor ma, csaknem tíz esztendő múltán, sokszorosan indokolt az összetételében is jelentősen változó értelmiség politikai érettségét, kritikájának jogosultságát hangsúlyozni.

Erről szólva, szólni kell egy másik igazságról is. Az utóbbi hét-nyolc esztendőben korántsem volt egyenes vonalú az értelmiség fejlődése. A nagy ipari létesítmények, a kulturális színvonal emelkedése, s más tényezők is pozitívan hatottak az értelmiség gondolkodására, világnézetére. De az utóbbi hét-nyolc esztendőben elkövetett politikai, gazdasági hibák, s a marxizmus megdermedése a dogmatizmus, a személyi kultusz fagyasztó légkörében taszítóan, kiábrándítóan is hatottak az értelmiségre. Az egyes értelmiségi körökben kialakuló szkepticizmus, az elfordulás az elvi kérdések fejtegetésétől, a múltba való visszahúzódás - megannyi olyan jelenség, amely összefügg a marxizmus apályával. Igen, nem csekély azoknak a száma, akik ezekben az években elfásultak, megcsömörlöttek az elsekélyesített marxizmustól, s olyanok is akadtak, akik nemcsak a szemináriumokról, hanem a marxizmusról is „lemorzsolódtak". Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a különböző értelmiségi területeken elhamarkodottan alkalmazott adminisztratív intézkedések - amelyek nem egyszer arra voltak hivatva, hogy a nyílt elvi vitákat pótolják - egy egész sereg kitűnő értelmiségit fosztottak meg a munka lehetőségétől, s taszítottak a szakmáján kívülre. Mindezek súlyos hibák, amelyekkel bátran szembe kell nézni és sürgősen javítani rajtuk.

De mindezek ellenére a legszembetűnőbb jelenség ezeknek a vitáknak a tükrében az, hogy jelentős értelmiségi tábora van nálunk a marxizmusnak, s hogy ez a tábor most kedvvel nekilát, hogy elvégezze a marxi munkát. Mi a feladata ezeknek a vitáknak? Mindenekelőtt az, hogy az ideológia, a különböző szaktudományok területén szakítsanak a helytelen nézetek összefüggő rendszerével, száműzzék az ideológiai életből a hamis tekintélyi elvet, egyszer s mindenkorra tüntessék el a tudományos életből azt a kaszárnyai gyakorlatot, amelynek egyetlen elve a szubordináció. Fontos feladata ezeknek a vitáknak, hogy felszámolják azt az ideológiai tespedtséget, kényelmességet, amely az utóbbi hat-hét esztendőben eluralkodott nálunk az ideológia és tudomány számos területén. A viták helyett elszaporodó adminisztratív intézkedések azt a látszatot keltették, hogy egy ideológiai áramlatot le lehet győzni azzal, hogy beszüntetjük a folyóiratot, megvonjuk a nyilvánosság lehetőségét képviselőitől stb., stb. Ezt a látszatot sokan valóságnak fogadták el... Mert a végig nem vitatott kérdések - mint a hétfejű sárkány fejei - adandó alkalommal újra megjelentek, bizonyítékul annak, hogy elvi-elméleti kérdésekben nem lehet viták, meggyőzés nélkül végeredményhez jutni.

Ezek a viták állandó izzásba hozzák az egyes szakterületeket. Az adminisztratív-bürokratikus „tekintély" valóban tüzes, kényelmetlen trónussá válik, s helyébe lép, helyébe kell, hogy lépjen a tényleges tudományos eredményeken alapuló értékrend. Ezek a viták is hozzájárulnak az őszinte és hallható közvélemény kialakításához, amelyet éveken át sajnálatosan nélkülöztünk. A DISZ Petőfi kör tagságának a nép és a párt ügyéért felelős közvéleménye nem passzív szemlélődők, nem fejbólintójánosok közvéleménye immár, hanem olyan értelmiségieké, akik tanultak, tanulni akarnak az utóbbi évek súlyos hibáiból. Többé nem egyszerű tudomásul vevői akarnak lenni a párt, a kormány politikájának, hanem alakítói, nem néma statisztikái akarnak lenni a történelemnek, hanem saját fejükkel gondolkodó, véleményüket kifejező szereplői. Éppen ezért értékes fórum a DISZ Petőfi köre, s jó volna, ha párt- és állami életünk irányítói gyakrabban látogatnák ezeket a vitákat, részt vennének - mint ahogy a felszabadulás után részt vettek - ezeken az eszmecseréken.

Ha pedig közelebbről szemügyre vesszük ezeknek a vitáknak anyagát, azt látjuk, hogy az ott felvetett kérdések rendszerünk tudományos alapjait érintik, alapvetőek egész továbbhaladásunk szempontjából. A közgazdászok vitáján nagy súllyal szerepelt a statisztika nyilvánosságának igénye. Behatóan foglalkoztak az anyagi érdekeltség kérdéseivel, külkereskedelmünk problémáival. A történészek vitája végigszántotta a történettudomány és az oktatás széles területeit. Nagy hangsúllyal vetődött itt fel a magyar párttörténet revíziójának igénye, a tények, a történelmi igazságok értelmében való revízió szükségessége. Egy sor felszólaló foglalkozott a párt illegális harcainak új értékelésével, rámutatva arra, hogy hibás történeti értékelések milyen hibás konzekvenciákhoz vezettek a felszabadulás után. A filozófusok vitája foglakozott - többek között -

munkásságának értékelésével, s határozottan foglalt állást Lukács György politikai és tudományos munkásságának méltó értékelése és elismerése mellett. Kell-e mondani, hogy ezek a fontos kérdések - s kell-e hangsúlyozni, hogy ezeket a vitákat csak kiinduló pontnak lehet tekinteni, egészséges szellemi startnak -, mely után még kemény viták, erős szellemi nekigyürkőzések következnek az egyes szakmák alkotó-műhelyeiben.

Még egy kérdésről kell itt szólni. Azoknak a fiatal és idősebb értelmiségieknek zöme, akik részt vesznek ezeken a vitákon, az utóbbi hét-nyolc esztendőben meggyőződéses képviselője volt a maga területén a párt általános politikájának. Ami azt jelenti, hogy nemcsak a pártpolitika helyes fővonalát - a szocializmus építésének célkitűzését - tették magukévá, hanem a párt politikájában jelentkező hibákat és a proletárdiktatúrában mutatkozó súlyos, nemegyszer tragikus torzulásokat is. S mivel értelmiségiekről, sőt kommunista értelmiségiekről beszélünk, az országos politikának nem egyszerű tudomásul vevőiről van szó, hanem - többnyire - alkalmazóiról, sőt - a különböző szakterületeken - alátámasztóiról, fejlesztőiről.

Ha tehát szembefordulunk az országos politika hibáival, szembe kell fordulni kinek-kinek a saját maga által elkövetett hibákkal is. Nem könnyű dolog ez, nem „szokványos" önkritikáról van itt szó. Legtöbben szubjektíve becsületesen, a szocializmus építésének kemény munkája során azzal a meggyőződéssel hittek el hamisított pereket, vettek át helytelen, antihumánus munkamódszereket, tettek magukévá dogmává kövesedett elméleteket, hogy mindez a szocializmus igazsága szerint való. De nem rokonszenves, nem meggyőző az olyan - tisztesség ne essék szólván - „önkritika", amely nullára redukálja az egyén felelősségét, az általános politika hibáival takargatva a személyesen elkövetett hibákat. Az igazság az, hogy ki többé, ki kevésbé, de hozzáadta a magáét az országos politika hibáihoz. S itt becsületes emberekre, kommunistákra, nem karrieristákra, konjunktúra-lovagokra gondolunk. Éppen ezért kemény önvizsgálatra van szükség, következetes elvi szembefordulásra az elkövetett hibákkal, s nem fellengzős-mutatványos-ügyeskedő önkritikai bravúrokra.

Hogy ki milyen alaposan, őszintén és következetesen számolt le tévedéseivel, hibáival, azt nem a szavak, ígéretek mérik elsősorban, hanem a tettek. A DISZ Petőfi körének vitái egy tettekre, értelmiségi tettekre kész gárda arculatát mutatták meg. Telve vagyunk bizalommal értelmiségünk útját illetően: a leninizmusnak ez a reneszánsza a marxista tudomány nagy fellendülésének a biztos alapja.

 

*

 

A minap az egyik nyugati rádióállomás magyar nyelvű adása örömét fejezte ki a Budapesten zajló viták alkalmából. Hogy félreértés ne essék: nékünk van okunk örülni a viták hallatán, s nem nekik.


Ezen a napon történt szeptember 18.

1922

Magyarországot felveszik a Népszövetségbe.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők